Gyógyító szerelem XLVIII. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon hamar megérkeztem a következő résszel. Remélem ezzel is kicsit engesztellek titeket a múltkori miatt. Remélem tetszeni fog!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Miközben Jazz értékeit figyeltem, rá kellett jönnöm, milyen kicsin múlott, hogy elveszítsem. Mikor ott voltam a műtőbe, nem is vettem észre, mennyi öltést kellett csinálnom. Csak azzal foglalkoztam, hogy az utolsó eret is helyreállítsam a testében, most pedig itt van. Bár kissé sápadt volt, és még hatott az altató is, még is úgy éreztem, most már minden rendben lesz. Persze már sosem lesz olyan, mint régen, de azért még reméltem, hogy ebből nem sok mindent fog észrevenni, ha majd nagy lesz.

-Hogy van Jasper?-lépett be a kórterembe Addison.

-Már jobban-sóhajtottam, miközben megsimítottam fiam pici arcát.-Remélhetőleg nemsokára fel is ébred.

-Jut eszembe-csillant fel a szeme.-Esme már felébredt az altatásból, és szeretne beszélni veled.

-Istenem, mond, hogy jól van!-csuklott el a hangom. Tudtam, hogy a sok stressz miatt történt mindaz, ami történt. Mikor a hasához kapott, onnantól kezdve nem volt visszaút, és mivel a műtőben nem tudtam kérdésekkel elhalmozni Addisont, fogalmam sem volt róla, mi lett a végkimenetele a dolognak. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán várandós-e még kedvesem.

-Egyenlőre stabil az állapotuk-válaszolta.-De nem sokon múlt.

-Ezek szerint…

-Pontosan-bólintotta kimondatlan kérdésemre, mire több sem kellett, sebes rohanással indultam útnak szerelmem kórterme felé. Mindenképpen látnom kellett őt. Meg kellett bizonyosodnom afelől, hogy nem csak üres szavak, amit Addison mondott. Hogy jól van…illetve jól vannak mind a ketten. Ő és a mi újabb kisbabánk is.

-Szia, szívem!-rohantam hozzá azonnal, miközben számtalan csókkal halmoztam el selymes ajkait.-Hogy érzed magad?

-Sokkal jobban-sóhajtott fel halkan.-Hála neked és Addisonnak.

-Annyira örülök-csordult le egy könnycsepp az arcomon.-Már azt hittem, hogy…

-Most már minden rendben lesz-törölte le az arcomat nyugtatóan.-A kicsi is teljesen jól van. Már lassan átlépünk az ötödik hétbe.

-De hisz ez remek-simítottam meg az arcát.-El sem hiszem, hogy nemsokára ismét eggyel többen leszünk.

-És kis idő múlva a gyerekekkel is meg kell osztanunk a hírt-mondta komolyan.-De szerintem nem most kéne elmondanunk Rosalie-nak sem, mert biztosan elég feldúlt.

-Szerintem sem-bólintottam.-Remélem, nemsokára őt is behozzák a szüleid, mivel szeretném kicsit szemügyre venni. Meg hát…szerintem neked is és nekem is hiányzik.

-Ahogy mondod-puszilta meg az arcomat.-Figyelj, kérhetnék valamit?

-Amit csak akarsz-válaszoltam készségesen.

-Szeretnék felmenni Jazzy-hez-nézett rám kérlelően.-Viszont azt mondták, estig pihennem kell. Megtennéd, hogy feltolsz tolókocsival az intenzívre?

-Sajnálom, de…ezt nem tehetem-erőltettem ajkaimra a szavakat.-Nem azért van szükséged pihenésre, mert nem állhatsz lábra, hanem mert a kicsi talán nem élné túl a mai napot, ha nagyon hamar még egy stresszhelyzetnek lennél kitéve.

-Oh, értem-mondta szomorúan.-Akkor megtennéd, hogy helyettem is puszilod?

-Mindenképp-nevettem fel halkan.-Viszont most ideje lenne vacsoráznod. Szükséged van az energiára, ha el akarod látni a mi kis pocaklakónkat-simítottam meg a hasát, mire ő sem bírta tovább, és halk kacagás közepette túrt  bele aranyszín hajamba.

-Ne csináld, mert elpirulok-nyomott csókot ajkaimra. Ebben a pillanatban azonban az egyik nővér véget vetett az idilli pillanatnak.

-Dr. Cullen, a kisfia felébredt az altatásból-zihálta az ajtóban.

-Azonnal megyek-pattantam fel szerelmem mellől.-Nemsokára visszajövök-búcsúztam el tőle.

-Ne siess! Jazzy-nek szüksége van rád-mondta megértően, majd sietve indultam útnak az intenzív felé. Nem is vártam meg a liftet, azonnal a lépcsőn rohantam fel a harmadikra, és szinte pillanatok alatt kisfiam mellett találtam magam. Még éppen csak nyitogatta a szemeit.

-Hogy aludtál, kis harcos?-cirógattam meg kis kezét. Szegény még rettenetesen kába volt, de pár pillanattal később képes volt ráfókuszálni az arcomra.

-Apa?-szöktek könnyek a szemeibe.

-Most már nincs semmi baj-nyugtatgattam.-Minden rendben lesz.

-Hol van Rosie?-csillant fel a szemében az aggodalom.

-Neki nincs semmi baja-válaszoltam.-De te csak pihenjél. Még hosszú út áll előtted, mielőtt újra lóra ülhetnél.

-Még nem is ültem lovon-nevetett fel halkan.

-Tudom-kezdtek el hullani az én könnyeim is. Nem is tudom, miért kezdtem el sírni. Talán maga a tudat, hogy elveszíthetem váltotta ki belőlem ezt az érzelmet, ami megállíthatatlanul keringett keresztül újra és újra az ereimen.

-A mama hol van?-nézett rám kérdően.

-Tudod, a mama nagyon megijedt, ami miatt most muszáj pihennie-magyaráztam.-De estére már ő is feljön hozzád.

-Minden annyira fáj-szisszent fel halkan.

-Tudom, de nemsokára el fog múlni-bátorítottam.-Pár héten belül haza is mehetünk.

-De én nem akarok addig itt feküdni-ellenkezett.

-Ha meg szeretnél gyógyulni, akkor muszáj lesz-mondtam komolyan.-Hiszel nekem?

-Persze-válaszolta azonnal.

-Na, akkor most hagylak aludni-pusziltam meg a homlokát.-Nemsokára egy néni behozza a vacsorádat. Mire felébredsz,  mi is itt leszünk a mamával.

-Szeretlek, apu!-húzódott arcára hálás mosoly.

-Én is szeretlek, Jazz-szorítottam meg kezeit bátorítóan, miközben lassan visszaindultam a földszint felé.