Gyógyító szerelem LIII. Fejezet

Sziasztok!

Előre is szeretnék bocsánatot kérni a függővégért. Siettem a folytatással, ahogyan tudtam, mert a blog születésnapjára (nov. 3.) fel szeretném rakni az új történet első fejezetét ;)
Remélem ez is és az is tetszeni fog nektek :)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

-Szerinted kisfiú vagy kislány?-néztem kérdően Carlisle-ra, miközben Addison rendelőjéhez igyekeztünk ultrahang vizsgálatra.

-Remélem, hogy kisfiú, mert akkor nem sértődik meg a sok Edward miatt-nevetett fel halkan.-De legalább annyira örülnék, ha kislány lenne.

-Én pedig remélem, hogy egészséges-simítottam meg a pocakomat.-Nem élném túl, ha bármi baja lenne.

-Biztos vagyok benne, hogy minden rendben-simította meg az arcomat.-Még is mi baja lehetne, ha ennyire vigyázunk rá?

-Jól van, meggyőztél-adtam be a derekam.-Kicsit sokat aggodalmaskodom.

-Az nem kifejezés-kucogott fel ő is.-De éppen ezért imádlak..

-Én is imádlak-jöttem hirtelen zavarba. Nem is tudom, miért vörösödöm el még mindig, hiszen már megszokhattam volna a bókjait. De valami miatt még mindig lángokba borult az arcom csodás szavaira.

-És ezt is imádom benned-csókolt meg lágyan.-De talán ideje lenne bemennünk.

-Ne várakoztassuk tovább szegény Addisont-nevettem halkan, miközben lassan megérkeztünk a kórterem elé.

-Sziasztok!-köszöntött minket mosolyogva.-Készen álltok?

-Már alig bírunk magunkal-kacagta Carlisle.-Azóta várunk erre a pillanatra, mióta kiderült Esme várandóssága.

-Akkor álljunk is neki-mosolyogta, miközben én is elhelyezkedtem a vizsgálóasztalon, és meg is kezdődött az ultrahangos vizsgálat. Izgatottan figyeltük a képernyőt, mikor jelenik meg rajta a gyermekünk. Végül megláttuk…

-Kisfiú-mondta boldogan Addison.-Teljesen rendben van, minden testrésze kifejlődött. Nincs semmi gond.

-Istenem!-kezdtek el hullani a könnyeim.-Annyira csodálatos.

-Nem csodálatos, hanem tökéletes-puszilta meg a homlokomat Carlisle.-És nemsokára ő is itt lesz köztünk.

-Bárcsak itt lenne már-sóhajtottam.-Annyira szeretném már a karjaimban tartani.

-Csak türelem-nevetett fel Addison.-Már nincs sok hátra.

-Én is tudom-simítottam végig egyik ujjammal a hasamat.-Csupán négy éve várok erre a pillanatra. Azt hittem, nincs több esélyem.

-Ha az ember bízik magában, minden lehetséges-pakolta el a készüléket.-Nálad ez még mindig nagy probléma. Pozitív gondolkodás, drága!

-Rendben, meg fogok változni-válaszoltam.-De csak akkor, ha többé nem dörgölöd az orrrom alá.

-Rendben, én is megígérem-mosolyodott el halványan, miközben Carlisle felsegített a vizsgálóasztalról.-Két hét múlva találkozunk.

-Itt leszek-köszöntem el vidáman, miközben egymás kezét fogva hagytuk el a vizsgáló területét.

-Látod? Nem ok nélkül szólítottuk Edwardnak-simogatta meg a vállam.

-Jók a megérzéseink-kacagtam, ám a nevetésem hamar félbeszakította a gyomrom hangos korgása.

-Éhes vagy?-nézett rám kíváncsian Carlisle.

-Hát…nem tagadom, hogy mostanában minden percben ennék valamit-sütöttem le a szemeimet. Kissé szégyelltem, ami miatt állandóan felkordult a gyomrom. Amikor Rose-zal és Jazz-zel voltam várandós, nem voltam ennyire kívánós.

-Akkor mit szólnál, ha elszaladnánk ebédelni?-vetette fel ötletként.-Van egy kis szabadidőm és a közelben van egy nagyszerű étterem. Mit szólsz?

-Fantasztikus ötlet-lelkesedtem fel hirtelen.-Már régen mentünk étterembe.

-Akkor ideje lenne bepótolni-csókolt meg lágyan, majd lassan elindultunk a nem messze lévő étkezde felé…

Nemsokára meg is érkeztünk. Carlisle hamar elintézte a formalitást, így nemsokára már kíváncsian olvasgattam az igen csak nagy kínálatú étlapot. Azonnal meg is találtam a számomra tökéletes ételt.

-Én ezt fogom enni-mutattam az étlapon szereplő párolt csirkehúsra.

-Nem lesz ez kevés?-nézett rám aggódva.-Most kettő helyett eszel.

-Inkább többször keveset, minthogy nagyon elengedjem magam-vontam meg a vállam.-Amint hazaérek még eszek valamit a hűtőből.

-Ahogy gondolod-bólintott.-Én pedig egy húslevest fogok enni.

-Már megbocsáss, de ki is eszik keveset?—néztem rá tettetett megrovással.

-Jól van, de én ma alaposan megreggeliztem, mert azt hittem estig nem jövök haza-válaszolta.-Ez nem az én hibám.

-Tudom-pusziltam meg az arcát.-Csak akkor ne mondogasd azt, hogy keveset eszek.

-Csak aggódom értetek-simította meg a hasamat.

-Sikerült választaniuk?-érdeklődött a pincérhölgy egy jegyzettömbbel a kezébe.

-Igen, én egy párolt csirkét kérek zöldséges körettel-mosolyogtam.

-Én pedig egy húslevest-mondta Carlisle is.

-Esetleg szolgálhatnék valamilyen alkohollal?-nézett ránk kérdően.

-Nem-utasította el finoman szerelmem.-Én még munkaidőben vagyok, a feleségem pedig állapotos.

-Akkor érthető-mosolyodott el ő is.-Nemsokára hozom.

-Köszönjük!-bólintotta Carlisle, majd az elénk rakott ropogtatni való eszegetése közben várakoztunk az ebédünk érkezésére.

Hál’ Istennek nem telt sok időbe, mert mire kiérkezett, addigra farkas éhes voltam. Szinte se perc alatt elfogyasztottam mindent az utolsó zöldségig, miközben szegény Carlisle még a levese felénél tartott.

-Le sem tagadhatnád a  várandósságod- nevetett fel halkan.

-Kicsit talán gyorsan eszem-kuncogtam én is.

-Amint végzek, hazaviszlek-kanalazott ismét egyet a leveséből.

-Nem kell. Szükségem van egy kis sétára, és jól is esne. Remélem nem gond…

-Dehogy gond-legyintett.-Majd sietek haza.

-Várni foglak-kuncogtam, miközben ő is lenyelte az utolsó kanalat az ételéből.

Miután elbúcsúztunk egymástól, én lassan elindultam hazafelé. Szerencsére nem laktunk messze a kórháztól, így nem volt különösen megterhelő a számomra, de még is kicsit megmozgatott a sok ülés után. Az idő már kissé kezdett hűvösre váltani, így fölhúztam a cipzárt a kabátomon, már amennyire ez lehetséges volta az egyre növekvő pocakomtól. De nem szerettem volna, ha megfázom, vagy esetleg a pici betegszik meg a hideg miatt.

Amint a házunk elé értünk előkerestem a kulcsaimat, és már fordítottam is volna el a zárban, amikor meglepő dolgot tapasztaltam. A kulcs meg sem moccant. Nyitva volt az ajtó…