Meg is érkeztem a hetedik fejezettel. Kicsit másabb hangulata lett, mint amilyennek előre terveztem, de ez az esemény is fontos szerepet játszik majd a történetben.
Puszi!
Carly :)
(Esme szemszöge)
Miközben Carlisle távolodó alakját néztem az ablakon át, megfordult a fejemben, hogy utána rohanok, és nem engedem el. Mintha ő lett volna számomra a fény, és nélküle minden olyan sötét lett volna. Talán még a gravitációnál is erősebben vonzott hozzá valami, amit egyszerűen nem tudtam ép ésszel felfogni, de nem is akartam.
Amikor hirtelen hátrakapta a fejét, ijedtemben nem tudtam megmozdulni. Biztos voltam benne, hogy nem lát engem, de mintha pontosan engem nézett volna. Láttam rajta, hogy hezitál valamin, de végül még is sarkon fordult, és folytatta az útját a város felé. Vajon ugyanarra gondolt, mint én? Szeretett volna visszajönni? Mindenesetre, én nem tiltakoztam volna ellene, sőt…Szívem szerint vele lettem volna éjjel-nappal.
Ezzel a gondolattal rogytam le a padlóra, miközben arcomat szorosan kezeimbe temettem. Nem bírtam nem elmosolyodni a gondolaton, hogy talán egyszer több is lesz köztünk, mint egyszerű csók. Már a gondolattól is hevesebben vert a szívem, de ha lehunytam a szemeimet, újra és újra lelátszódott előttem a ma esti csókunk emléke. Szerettem volna ismét érezni ajkait az ajkaimon, látni akartam tengerszín szemeit. Nem is kívántam mást ebben a pillanatban…
-Kicsim, te mit csinálsz a földön?-hallottam meg anyám hangját.-Valami baj történt?
-Nem, semmi bajom sincs-ocsúdtam fel hirtelen.-Kifejezetten jól éreztem magam.
-Már megijedtem-sóhajtotta.-De valóban elég kividult az arcod. Mi történt a randevún?
Nem is tudtam, el merjem-e mondani a csókot. Nem vetne Carlisle-ra jó fényt, ha már a második találkánkról azt mondanám, ami valóban történt. Anyámnak biztosan nem tetszene a dolog, és talán soha többé nem találkozhatnék Carlisle-lal sem. Nem mintha ez megakadályozna benne…
-Sétáltunk az erdőben-válaszoltam.-És annyi szépet mondott nekem…El sem hiszed, milyen csodás volt.
-Elhiszem kincsem-ölelt magához.-Carlisle-ról messziről is látszik, mennyire jól nevelt és udvarias férfi. Szerintem bízhatsz benne.
-Ezt én is így érzem-vörösödtem el azonnal, amit ő is észrevett, és kissé kérdőn nézett rám előbbi kijelentésem után.-Én inkább…elmegyek aludni.
-Rendben kisasszony-puszilta meg az arcomat.-Holnap reggel találkozunk!
-Rendben van-nevettem halkan, miközben lassan elindultam a szobám felé.
Be kell vallanom, gyötört a lelkiismeretem. Még sosem hazudtam édesanyámnak, de most még is megtettem, és ez rettenetesen fájt…mintha egy kést forgattak volna meg a szívemben. Még sem mertem elmondani az igazat. Féltem, milyen következményei lennének a jövőmre…a jövőnkre.
Amint felértem az emeletre, azonnal bebújtam az ágyamba. Csak meredten néztem a plafonra, miközben a gondolataim valahol messze cikáztak, fent a csillagok felett. A saját világomban, ahol csak én és Ő voltunk, akár csak álmaimban…
Carlisle és én egymás mellett ültünk a kandallónál, miközben a lobogó tűz fénye, meleg színekkel töltötte meg a hideg téli szobák falait. Kezei gyengéden simogatták a vállamat, amik valami miatt szokatlanul hidegek voltak, de nem zavartattam magam miattuk. Én is meg akartam simítani, azonban a kezeim nem mozdultak, hanem valamit szorosan a karjukba fontak. Amint lenéztem, szembe találtam magam egy tündéri kislánnyal. Kék szemei értelemtől telten csillogtak, és pici kezei szorosan körbefonták az ujjaimat könnyeket csalva a szemeimbe.
-Gyönyörű-szólalt meg Carlisle.-Akár csak te.
-Ugyan-nevettem fel halkan a szemeibe nézve, ami aranytól telten csillogott a tűz fényében.-Szerintem rád hasonlít.
-Aurora Lena Cullen-simította meg pici arcát.-Nincs is nála csodásabb teremtés a földön…
A reggel közeledtével én is elkezdtem ébredezni. Pontosan emlékeztem az álmom minden részletére, és a benne lévő névre is. Aurora Lena Cullen…Véletlen lenne, hogy a múltkor is így hívták az álombeli gyermekünket? Az arany színű szem is véletlen lenne? Nem ennyi véletlen nem fordul elő egymáshoz ilyen közel…Mi történik velem?
(Carlisle szemszöge)
Már éppen indulni készültem, mikor meghallottam a lakásom csengőjét az ajtónál. Sejtelmem sem volt, ki kereshet ilyenkor, de mivel fontos levelet vártam Elezartól, gondolkodás nélkül kinyitottam. Azonban az ajtóban nem egy futár állt.
-Jó reggel!-köszönt rám egy egyenruhás férfi.-Dr. Cullent keresem.
-Én lennék-válaszoltam.-Miben segíthetek?
-Ismerte Ön Elezar Denalit?-nézett rám kérdően.
-Igen, a legjobb barátom volt-bólintottam.-Miért?
-Tegnap este találták meg a kabátját az erdő szélén nem messze a várostól. Minden csupa vér volt, de a kabátban ezt találtuk-adott a kezembe egy kis kártyát, amin a nevem állt.-Valószínűleg farkasok támadták meg.
-Ezt nem hiszem el-túrtam a hajamban. Ha nem a saját fülemmel hallottam volna, nem is hittem volna az illetőnek, bár még így is nehezemre esett felfogni, hogy a legjobb barátom nincs többé.
-Sajnálom, Uram!-sóhajtotta.-Részvétem.
-Köszönöm!-biccentettem.-Ha további fejlemény van…
-Azonnal értesítjük-mondta ki helyettem is.- Viszontlátásra!
-Viszlát!-köszöntem el udvariasan, majd lassan indultam vissza a nappali felé.
Még mindig sokkolva voltam a hír hallatán. Miért vette el az életet Isten egy olyan fiatal embertől, mint Elezar? Fiatalabb volt, mint én, ráadásul az egyetlen igaz barátom. Senki másban nem bíztam meg annyira, mint benne.
Ledőltem a kanapémra, és csak néztem a szoba mennyezetét. Vajon milyen lehet a halál után? Van valami a túlvilágon, vagy mindenhol a semmi vár? Mi választja el a poklot a mennyországtól? Viszont bármi is várjon ránk odaát, egyvalamiben biztos voltam…Mindent megteszek, hogy az élő szeretteimnek mindent megadhassak az életem hátralévő részében. És ez a szerettem nem más volt, mint Esme…
Szia!
VálaszTörlésHogy mindjárt a végéről kezdjem: nagyon sajnálom, hogy ez történt Eleazarral. :( Remélem, azért később mégis ki fog majd derülni, hogy nem halt meg, hanem csak mondjuk megsebesült, de egyébként életben van.
Esme álma annyira aranyos volt! Az a kislány biztosan gyönyörű lehet, akármelyikükre is hasonlítson jobban. :)
Sajnálom, hogy Esmét olyan mélyen érintette, hogy nem mondhatta el a csókot az anyukájának, de ebben az esetben azt hiszem, jól tette. Tényleg nem túl régóta ismerik még egymást Carlisle-lal és az anyukája biztosan túlságosan is féltené őt azok után, ha megtudná. Még annak ellenére is, hogy ilyen jó véleménnyel van Carlisle-ról.
Nagyon tetszett ez a fejezet és már alig várom a folytatást! :)
Puszi:
Winnie
Szia Carly!
VálaszTörlésÚjabb sztori! :DD Ezt már tényleg az elejéről fogom elkezdeni. (; Csak az a nyomorult iskola..:/ Nem mentegetőzöm, inkább irok! :D
Esme számomra mindig is az ártatlan, szeplőtlen, gyönyörű angyalt testesítette meg, a te történetedben pedig ez abszolút kibontakozik. Szeretem ahogy irsz, ahogy jellemzed néha a szereplőket.
Carlisle pedig az erős, férfias, hibátlan ember, aki maga az erkölcs. Nem beszélve a régies stilusáról, amely annyira érdekfelkeltő benne. Rengeteg... sajnos de ezt kell mondjam: "utánzatot" olvastam, amelyekben egyáltalán nem hasonlít a szereplők vonásaira, mozzanataira a cselekmény. Például: Edward apának szólítja Carlisle-t, ami, mint jól tudjuk, nem fordul elő sem a filmben sem a könyvben. Vagy: Esme úgy viselkedik mint egy hárpia. Viszont Nálad ilyen bökkenőket nem veszek észre, úgyhogy minden tiszteletem a Tiéd! (; Gratulálok és várom a következő fejezetet. Oh és bocsi a kisregényért. :PP
Szia, Winnie!
VálaszTörlésIgen, Elezar jelenleg eltűnt személy, de ki tudja mik lesznek még itt :P Annyit elárulok, hogy még találkozunk vele a történet során.
A kislány valóban édes volt, és ezek az álmok is rengeteg jelentéssel bírnak az elkövetkezendő fejezetekben :P
Esme el fogja mondani a csókot, ezt megígérhetem ;)Viszont lesz valami, ami miatt megromlik egy rövid időre az anyukájával a kapcsolatuk. De erről sem mondok semmit ;)
Puszi!
Carly :)
Szia, Vanília!
VálaszTörlésKöszönöm, hogy írtál, és örülök a véleményednek :) Esme és Carlisle személyiségéről teljesen egyetértek veled, én is így tudnám leírni őket, annak meg kifejezetten örülök, hogy sikerült ezt érzékeltetnem :)Nagyon köszönöm a dicséreted!
Puszi!
Carly :)
Szia!
VálaszTörlésIsmét egy nagyon jó fejezet. Sajnálom ami Elezar-ral történt, de szerintem hamarosan ismét viszontlátjuk a történetben :) Szerintem az, hogy Esme nem mondta el hogy mi is történt valóban közte és Carlisle között az erdőben nem feltétlenül hazugság. Inkább csak időt ad magának hogy átgondolja, és ha már teljesen biztos magában mondja el- de ez csak az én véleményem :P És a kislány is milyen aranyos lehet! Nincs róla esetleg kép, hogy milyennek képzelted el? :$$ olyan szívesen megnézném :)
Puszi^^
Szia, Violet!
VálaszTörlésIgen, hamarosan ismét találkozunk vele, nem is akármilyen körülmények között. Igen, valóban időre van szüksége, és el fogja mondani idővel, ebben biztos lehetsz :)A kislányról majd lesz kép, de nem most. Erről még nem mondok el semmit ;)
Puszi!
Carly :)