Elhagyva III. Fejezet

Sziasztok! Villám sebességgel megérkezett a harmadik fejezet is. Remélem, ez is tetszeni fog mindenkinek. Az ez utáni fejezetben újabb emberek jelennek majd meg, de ez egyenlőre nem is lényeg.

Jó olvasást!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Az idő nagyon hamar elrohant Carlisle társaságában. Szinte észre sem vettem, és már is fél tíz volt. Bár le tudtam volna lassítani az időt, de sajnos nem állt módomban ezt megtenni. Nekem egyszerű halandónak nincs hozzá hatalmam, hogy Isten helyett ítélkezzek. De afelett igen is van, hogy kibe szeretek bele.

Pontosan…szerelmes voltam. Nem is értettem, mitől féltem annyira. Még sosem láttam annyira udvarias férfit, mint ő, bár mindössze a férfi kollégáim adtak némi támpontot az ítélkezésben. De nem is igazán érdekelt.

-Hát…itt lennénk-sóhajtottam, miközben megálltunk a házunk ajtajában.-Nagyon jól éreztem magam, és  ez szeretném megköszönni Önnek.

-Nincs mit köszönnie-legyintett.-Inkább mondja, hogy láthatom még valaha…

-Láthat még-nevettem halkan.-Erről biztosíthatom.

-Köszönöm!-nézett rám hálásan.-Ha esetleg nem lenne ellenére…mit szólna a szombathoz?

-Mához hét napra?-lepődtem meg hirtelen. Őszintén szólva én már holnap is látni akartam őt, és nem is igazán tudtam, mi lesz velem egy héten át.

-Gondoltam, adok magának egy kis időd-kacsintott rám.-Nos? Akkor áll az ajánlatom?

-Természetesen- vörösödtem el előbbi gesztusára.-Akkor szombaton.

-További szép estét, Esme!- lehelt csókot a csuklómra.

-Magának is-néztem rá búcsúzólag, majd pár pillanattal később el is tűnt a késő esti sötét éjszakában.

Én még kicsit sokkosan az élmények hatásától léptem be az ajtón, ahol édesanyám már izgatottan várt rám a nappaliban. Még időm sem volt gondolkodni, mikor hirtelen rám zúdította a kérdéseit.

-Na? Milyen volt? Mesélj!-csillogtak fel szemei izgatottan.

-Anya, kicsit lassabban-próbáltam összeszedni a gondolataimat.-Nem is tudom, hol kezdjem…

-Ugye nem volt…az?-vonta fel a szemöldökét.

-Nem-válaszoltam hevesen.-Csak a kezemet fogta meg, nem volt semmilyen más…kontaktus.

-Na, ezt szerettem volna tudni-mondta elégedetten.-Ezek szerint egy becsületes ember ez a Carlisle. Betartotta az ígéretét.

-Nem csak becsületes-tört fel a mellkasomból halk sóhaj.-Hanem türelmes és udvarias is. Elmondta, hogy hozzám fog alkalmazkodni, és nem siettet.

-Ritka ám az ilyen férfi-simogatta meg az arcomat anya.-De azért ne ugorj bele túl hirtelen semmibe. Minden döntésednek következménye van.

-Jaj, nem vagyok már tizenéves -forgattam meg a szemeimet.- Mindent megfontolok, mielőtt megteszem, ezt te is tudod.

-Csak, ha az ember szerelmes, képes hirtelen döntéseket hozni-mondta komolyan.-De most már elég a beszédből. Nem faggatlak tovább.

-Köszönöm!-indultam volna el az emeletre, ám anya hirtelen elkapta a karomat.

-Egy utolsó kérdés…-kezdett hozzá ismét.-Szereted őt?

-Miért kérdezed?-néztem rá kíváncsian.

-Csak mondd!-sürgetett.

-Szeretem-böktem ki végül.-Nagyon is szeretem.

-Rendben van-simította meg az arcomat.-Jó éjszakát!

-Neked is-válaszoltam, majd pár pillanat múlva már fel is sétáltam a szobámba.

Azonban nem bírtam elaludni. Inkább elővettem a naplómat, és ismét írni kezdtem bele, immár másodjára a nap folyamán. Ezt az estét semmi esetre sem akartam elfelejteni…

Kedves naplóm!

Tudom, ma már másodjára írok, de muszáj lesz papírra vetnem a ma történteket, mielőtt elfelejtem. Ma elhívott egy férfi. Nem is egyszerű férfi, hanem maga az álom. A neve Carlisle…Carlisle Cullen, és orvos a helyi kórházban. Elvitt vacsorázni, és egyszerűen felülmúlhatatlan élménnyel gazdagodhattam általa. Annyira rendes volt velem, mint amilyen még senki más nem volt. Szerettem volna hozzá bújni…sőt még sok mást is szerettem volna, de kicsit féltem. Még annyira új nekem ez az férfi dolog. Remélem, nem fűzök naiv reményeket ehhez a kapcsolathoz, és valóban valami csodás dolog kezdete ez a mai…

(Carlisle szemszöge)

Amint elindul, a szívem azonnal visszafelé kezdett húzni. Persze, tudtam, hogy nem fordulhatok vissza, de egy pillanatra még ez is megfordult a fejemben. Őt akartam látni. Érezni akartam a tekintetét az arcomon, fogni szerettem volna a kezét…Ha tehettem volna még meg is csókoltam volna. Azonban tudtam, hogy nem léphetem túl a bizalmi határt. Nem szabad átlépnem…

Amint hazaértem, azonnal a fürdő felé vettem az irányt. Szükségem volt egy alapos zuhanyra, hogy egyáltalán aludni tudjak a ma éjszaka folyamán. Átöltöztem, és szerencsémre hamar el is nyomott a fáradtság. De az éjszakám közel sem telt álomtalanul…

Én és Esme a hálómban voltunk. A testünk szorosan egymáshoz simult, és csak egy takaró volt fedetlen testünkre terítve. Én a karommal lágyan magamhoz vontam, mire ő halkan nyöszörögve fordult felém, miközben ajkaimat csókokkal hangozta el. Annyira megbabonázott ez a mámoros érzés, hogy nem tudtam, mennyire vagyok képes neki ellenállni.  Azonban én sem bírtam tovább, óvatosan felé gördültem, és kissé hevesebben kezdtem csókolni édes ajkait. Ekkor viszont megszakítottuk a csókunkat.

-Nem lett volna szabad ezt tennünk-szólalt meg elsőnek ő.

-Miért?-néztem rá kíváncsian.-Fájdalmat okoztam? Valami nem esett jól?

-Nem, semmi ilyesmi-simította meg az arcomat.-Csupán még nem vagyunk házasok. Nekem és neked sem lett volna szabad kísértésbe esnünk.

-Megbántad, nem igaz?-néztem rá aggódva.

-Egyáltalán nem-válaszolta.-Csak nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat.

-Mindennél jobban szeretlek! Mindennél…

Ebben a pillanatban kipattantak a szemeim. Erősen ziháltam, és mikor ránéztem az szekrényemre rakott zsebórára, az még csak hajnali kettőt mutatott.

Hihetetlen volt, hogy képes voltam ilyenről álmodni. Nem csak az elgondolás, hanem hogy annyira valóságos volt, hogy egy pillanatra még igaznak is hittem. A megdöbbenés ellenére azonban legbelül a szívem pontosan ezt kívánta…Őt, őt és őt, mindenen túl.