Elhagyva IV. Fejezet

Sziasztok!

Próbáltam igyekezni a fejezettel, de a suli nem hagyott valami sok időt az írásra. Mindenkinél bepótolom a kommentet, és már nincs sok hátra a Breaking Dawn-ig sem :)

Kitartás!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Másnap már korán elindultam a munkába. Az álmaim nem voltak valami nyugodtak a tegnap este után, így nem tudtam sokáig aludni. Inkább felkeltem, és minél hamarabb el akartam készülni az induláshoz. Még nem sokan jártak ilyenkor az utcán. A nap alig díszelgett az égbolton, és még a telihold is látszott a pirkadat halovány fényében. Érdekes módon, minden teliholdkor furcsa álmaim voltak, de a mai mindegyiken túltett.

Egy hatalmas házban voltam. Mindenhol hatalmas fenyőerdő vette körül az épületet, én pedig a ház verandáján ültem egy férfi karjaiban. Nem is akármilyen férfi volt…hanem Carlisle. Mikor felnéztem a szemeibe, valamilyen furcsa csillogást láttam benne. Mintha rémül és boldog is lett volna egyszerre, de ami még jobban felkeltette az érdeklődésem…az a szemei színe volt. Minta aranyból lettek volna.

-Nincs valami ötleted?-nézett rám kíváncsian.-Mi legyen a neve?

-Nem is tudom-néztem fel az égre-itt még pontosan nem is tudtam, miről van szó.-Ekkor láttam meg az égen egy csillagot. Pontosabban azt, ami mindig a leghamarabb jelenik meg az égbolton, méghozzá északon.  A hajnalcsillag volt az. Latin neve, Polaris, de nyilván ez nem megfelelő név egy gyermek számára. Viszont a csillaghoz egy napszak is köthető, méghozzá a hajnal. Latin neve, Aurora…

-Aurora-szólaltam meg végül.-Aurora Cullen.

-Különleges-simította meg a hasamat.-Kár, hogy nem maradhatok melletted. Túl kockázatos…

-Menned kell!-simítottam meg az arcát.-Remélem, még látlak valaha.

-Amint tudok, azonnal visszajövök-nyomott csókot ajkaimra, miközben felállt mellőlem.-Szeretlek!

-Én is szeretlek!-azzal felállt mellőlem, majd a pillanat töredék része alatt elsuhant az erdő sűrűje felé…

Újragondolva még értelmetlenebbnek tűnt, mint elsőre. Hogy Carlisle-nak és nekem közös gyermekünk lenne? Elérhetetlennek tűnt. Mármint Ő annyira hihetetlen férfi…el sem tudom képzelni. Én nem lennék méltó rá.

-Jó reggelt!-hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögött. A lábaim azonnal megremegtek, és amint hátrafordultam, nem tudtam nem az álmomra gondolni. Carlisle volt az.

-Magának is-húzódott arcomra apró pír.-Mi szél hozta errefelé ilyen korai órákban?

-Nem tudtam aludni-túrt bele a hajába.-És Ön?

-Szintén-nevettem halkan.-De a kórház nem a másik irányban van?

-Még van időm-legyintett.-Gondoltam sétálok még, mielőtt bemennék dolgozni.

-Jó ötlet-állapítottam meg.-Néha nekem is kéne lazítanom.

-Nem jön velem?-nézett rám kíváncsian.-Még maga sincs késésben.

-Tényleg nem bánná?-lepődtem meg hirtelen. Nem hittem volna, hogy velem szeretné eltölteni ezt a pici szabadidejét is. Annyi dolga lehet nap mint nap, nem szerettem volna megakadályozni a pihenésében.-Mármint nem lenne gond?

-Ugyan már-nevetett fel halkan.-Elkísérem a munkába. Mit szól hozzá?

-Nem is tudom-mondtam félénken.-Biztosan nem késik el miattam?

-Esme, magáért ezt is meg merem kockáztatni-vette kezeim kezeibe, majd lassan elindultunk az iskola felé.

Mintha megszűnt volna létezni körülöttünk a világ. Kezeink teljesen összefonódtak, és még az sem érdekelt, hogy megbámulnak minket az utcán. Nem, mintha nem lett volna szabad, de mindenki tudta, aki ismerte a családomat, hogy mennyire óvnak a mindenféle testi és lelki bántalomtól. Minden akkor kezdődött…

-Meg is jöttünk-szakított ki ekkor a gondolataimból.-Örülök, hogy elkísérhettem.

-Inkább én köszönöm-mosolyogtam.-Legalább nem unatkoztam, amíg ideértem.

-Ezek szerint segítettem-kuncogott fel halkan.-Viszont most már ideje lenne indulnom…

-Jaj, a világért sem tartanám fel…-kezdtem bele, ám ő félbeszakított.

-Nem tart fel-simította meg a csuklómat.-Különben is találkozunk még.

-Szombaton-húzódott arcomra izgatott mosoly.-Nem is tudnám elfeledni.

-Ne is-kacsintott rám.-További szép napot!

-Önnek is-köszöntem el mosollyal az arcomon, majd mind a ketten elindultunk az ellenkező irány felé…

(Carlisle szemszöge)

Egész nap nehezemre esett koncentrálni a munkámra. Mintha a gondolataim teljesen máshol jártak volna, valahol messze…Ahol a nap mindig süt a felhős égbolt ellenére is, és ahol minden gondom elfeledem, mikor mellette lehetek. Ki más is lett volna az illető, ha nem Esme. El sem tudnám hinni, ha nem én magam élem át…de létezik első látásra szerelem. Mintha valami összefonódott volna köztünk azon a reggelen, mikor találkoztunk. A mai találkozásunk is csupán véletlen lett volna?

-Kit látnak szemeim?-hallottam meg felhangzani valakit a hátam mögött. Ismerős volt a hangja, és amint hátra fordultam szemben is találtam magam rég nem látott barátommal…

-Elezar-lepődtem meg hirtelen.-Mióta nem láttalak?

-Eltűntem, de megvolt rá az okom-nevetett fel halkan.-De nem maradok túl hosszú ideig. Nemsokára mennem kell, mivel csak átutazóban vagyok.

-Hová mész?-néztem rá érdeklődve.

-A célom, Alaszka-válaszolta.-Szeretném felderíteni az ottani vidéket. Már régen csábít engem az a környék-kacsintott. Pontosan tudtam mire gondol. Alaszka hideg tájai már rengeteg újságírót csábítottak pár érdekes fotó elkészítésére, azonban semmi nem adott biztosítékot arra, hogy vissza is jönnek. De azt hiszem, ez nem is igazán érdekelte Elezart.

-Csak óvatosan-veregettem meg a vállát.- A farkasokkal nem jó ujjat húzni.

-Engem nem kapnak el-legyintett.-De mondd csak…mire ez a vidámság?

-Miféle vidámság?-néztem rá kissé értetlenül.

-Éppen dúdoltál, mikor megláttalak-mondta felvont szemöldökkel. Na, már dalolok is-nevettem fel magamban.- Mi lesz még itt?

-Hát-köszörültem meg a torkom.-Van valakim…

-Erre én is rájöttem-forgatta meg a szemeit.-De ki az a „valaki”?

-A neve, Esme-sóhajtottam.-Esme Anne Platt. Ha tudnád, mennyire csodálatos nő…

-Te teljesen beleszerettél-csóválta meg a fejét.-Csak nem eltalált Amor nyila?

-Szerintem hagyjuk-állítottam le. Nem, mintha nem akartam volna róla beszélni, de ha tovább folytatta volna, talán még én is elvörösödöm.

-Rendben van-emelte fel a kezeit.- De most mennem kell. Majd még találkozhatunk valamikor.

-Ki nem hagynám-nevettem fel halkan, majd lassan én is elindultam az otthonom felé…