Gyógyító szerelem LIV. Fejezet

Sziasztok!

Még ma elkészültem a következő résszel. Nem tudom, mennyi van még belőle hátra, talán pár fejezet. Holnap után felrakom az új történet első fejezetét!

Jó olvasást!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Amint a házunk elé értünk előkerestem a kulcsaimat, és már fordítottam is volna el a zárban, amikor meglepő dolgot tapasztaltam. A kulcs meg sem moccant. Nyitva volt az ajtó.

Talán én voltam, aki véletlenül nem zárta be-ötlött eszembe, mivel mostanában kicsit feledékeny voltam. Amint beléptem az ajtón, valaki azonnal elkapta a nyakamat és nekiszorított a falnak. Az ütődés erejétől kicsit el is kábultam.

-Nocsak, cica- nevetett fel egy gúnyos hang, mire nehezen megemeltem a tekintetem, és hirtelen szembe találtam magam azzal az emberrel…

Fekete haja, hideg szürke szemei most nem az alkoholtól csillogtak, sokkal inkább a félelem, a düh és a vágy egyvelegétől. Azonnal felismertem, más nem lehetett. Annak a napnak az emlékképei örökre beivódtak a memóriámba.

-Charles…Charles Evenson?-szöktek könnyek a szemeimbe.

-Eltaláltad-fúrta arcát a hajamba.-Mennyi idő is telt el azóta?

-Takarodj!-szűrtem ki a fogaim közt.-Nincs közöm hozzád, új életet kezdtem.

-A múltat akkor sem tudod eltörölni, cicus-csókolt bele a nyakamba.-Én sem tudtalak elfeledni. Azóta is te voltál a legjobb és az egyetlen, aki életben maradt…

-Kérlek! Engedj el!-nyöszörögtem.-Kisbabát várok, nem szeretném, ha baja esne.

-Észrevettem-nézett rajtam ismét végig.-Már figyellek titeket pár hónapja. Az a sármos kis szőke herceged odaadó férj lehet.

-Carlisle közelébe sem érhetsz, erről biztosítalak-néztem rá félelmet nem tanúsítva. Próbáltam kemény maradni, mert ha meglátta volna a bennem dúló rettegést, esélyem sem lett volna.

-Nem is gondoltam, hogy tárt karokkal fogsz fogadni-nevetett fel gúnyosan.-Pedig egy érdekes kis játékkal készültem a számodra.

-Ha most azonnal nem takarodsz el, felhívom a rendőrséget!-fenyegetőztem tovább, bár igazából tudtam, hogy esélyem sem lenne rá.

-Na ez a másik oka, hogy ma játszani fogok veled-simította meg ujjaival az arcomat, amire hirtelen felszisszentem.-Mivel egyedül te maradtál életben a… „pácienseim” közül, te tudnál egyedül szólni rólam a zsaruknak. El kell távolítsalak az útból.

-A férjem azonnal bosszút állna-csordult le újabb könnyebb az arcomon.-Elintézne, amint megtudná.

-Szerintem te most nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegess engem-ütött meg teljes erőből. Az arcomon jól éreztem a tenyerének a nyomát, de nem akartam, hogy lássa rajtam a fájdalmat.

-Nem fogom tehetetlenül tűrni, hogy megölj engem és a kisbabámat is-szálltam vele szembe.-Küzdeni fogok, míg a szívem meg nem szűnik dobogni.

-Miért kell megnehezítened a saját dolgod?-préselt még jobban a falhoz.-Miért akardod az utolsó perceidet szenvedéssel tölteni.

-Túl sok mindent éltem át, hogy most feladjam-sziszegtem. Ekkor ismét meglendült a keze, de most a fülemet talált el. A jobb fülemre teljesen elment a hallásom.

-Mikor tanulod meg, hogy jobb lesz, ha csöndben maradsz?-mordult rám ismét.

-Inkább neked lenne mit tanulnod!-termett mögötte Carlisle, majd elrántotta előlem, és a velem szemben lévő falnak szorította.-Nem vagy méltó hozzá.

-Talán maga igen?-nevetett fel újra.

-Én sosem bántottam-emelte meg a hangját.-Mellette voltam, mikor elintézted; mellette voltam, mikor kiengedték; mellette voltam, mikor megszülettek a kisbabáink; de sosem emeltem rá kezet, amióta ismerem.

-És mit akar velem csinálni? Nem ölhet meg-monda fennhangon.

-Esme-fordult felém.-Fel bírod hívni a 911-et?

-A…azt hiszem-válaszoltam ijedten.

-Menj!-utasított. Azonnal átsiettem a nappaliba, ahol pillanatok alatt beütöttem a három számból álló kódot. Megpróbáltam minden higgadtan nyugodtan elmagyarázni, minden kis részlettel együtt, miközben Carlisle továbbra is fogva tartotta Charles-t. Szerencsére a segítség hamar kiérkezett.

-Minden rendben lesz-ölelt magához szerelmem.-Azt mondák sosem szabadul ki a cellájából, annyi mindent elkövetett…

-És mi lesz, ha még is?-pillantottam az arcára rémülten.

-Életfogytiglant kap, ez szinte teljesen biztos-simította meg az arcomat.-De téged meg kéne vizsgálnia egy fül-orr gégésznek. Hallasz valamit?

-Nem sok mindent- ráztam meg a fejem.

-Akkor bemegyünk a kórházba-fogta meg a kezemet.-Jobb lenne, ha megnézné egy szakember, de szerintem csak a dobhártyád szakadt át. Remélhetőleg nem maradandó.

-Nem szeretnék megsüketülni-nevettem fel kicsit keserűen.

-Nem hiszem. De én még azzal együtt is szeretnélek-nyomott csókot a homlokomra. Kicsit megremegtem, mivel annyira a történtek hatása alatt voltam, hogy az ő érintéseitől is féltem. Pedig tudtam, ő sosem lenne velem olyan, mint ő.

-Bocsáss meg-mondta szemeit lesütve.-Nem akartam…

-Semmi gond-válaszoltam azonnal.-Hamarosan rendben leszek.

-Akkor induljunk-nyitotta ki az ajtót, majd lassan elindultunk a kórház felé…

(Carlisle szemszöge)

Miközben a rendelő felé siettünk, újra és újra lejátszódott a fejemben az előbb történtek gondolata. Minden pillanatban előttem volt, mikor hazasiettem Esme nálam hagyott pénztárcájával, és pont akkor csattant el az az ütés. Azt hittem ott helyben megölöm azt a vadállatot, de meg kellett őriznem a hidegvérem, legalább is kedvesem érdekében.

-Carlisle, azt mondtad fontos- lépett elém kollégám.-Mi történt?

-A feleségemet megütötték a fülénél, és nem hall a jobb oldalira-válaszoltam.-Megnéznéd?

-Azonnal-mondta segítőkészen.-Gyertek be!

Amint vizsgálni kezdte Esme-t, azonnal láttam az arcán, mennyire komoly. Szerelmem néha felszisszent, mikor a kis készülékkel a fülébe nézett, de jól viselte a megpróbáltatást. A vizsgálat hamar véget ért.

-Valóban átszakadt a dobhártya, de szerencsére hamar rendbe fog jönni-állapította meg komolyan.-Viszont még pár hétig nem fog rendesen hallani. Ki tette ezt vele?

-Hosszú történet-sóhajtottam.-Mikor megismertük egymást, ugyan emiatt az ember miatt került kórházba. De most nem akarta életben hagyni.

-Még a tenyérnyom is látszik az arcán-mutatta nekem.-Szerencsére nem tört el az arccsontja, pedig ekkora erővel simán megtehette volna.

-Szerencsém volt-szólalt meg Esme is.- De Carlisle nélkül már nem élnék.

-Tett tanúvallomást?-nézett rá kíváncsian.

-Már ki is hallgattak. Azonban a terhességem miatt nem leszek ott a bíróságon-válaszolta.

-Reméltem is, hogy nem-mondta komolyan.-A papíron az áll, hogy a terhességénél adódhatnak gondok, aminek a stressz mindig rizikófaktora.

-Nem szeretném kockára tenni a pici életét-sóhajtotta.-Túl sok mindenen ment keresztül ahhoz, hogy most elveszítsem.

-Reméljük a legjobbakat-bíztatta, miközben én lesegítettem az asztalról.-Viszlát!

-Viszlát!-köszöntünk el egyszerre, miközben lassan elindultunk hazafelé.

Otthon előkészítettem a vacsorát, megfőztem, és megterítettem az asztalt is, hogy ne kelljen semmit szerelmemnek csinálnia. Ma elég sok megrázkódtatáson ment keresztül, és nem akartam még ezzel is terhelni.

-Annyira sajnálom-simítottam meg selymes fürtjeit, mikor már az ágyunkban feküdtünk a lefekvéskor.-Nem lett volna szabad…

-Nem a te hibád volt-fordult felém.-És nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy mindenről te tehetsz. Én voltam felelőtlen.

-Tudom, hogy most nem szeretnéd, ha hozzád érnék-néztem rá őszintén.-Pedig legszívesebben csókokkal halmoznám el ajkaidat, mert féltem, hogy többé nem tehetem meg.

-Tedd meg nyugodtan-bújt hozzám.-Félek, de nem tőled. Tőled sosem félnék…

-Szeretlek-csókoltam meg lágyan.-Mindig is szeretni foglak.

-Én is szeretlek-csókolt viszont, majd egymást csókolva nyomott el minket az álom…