Elhagyva VIII. Fejezet (Happy Birthday, Peter!)

Sziasztok!

Meg is érkeztem a következő fejezettel, ami egyben Peter születésnapjára készült ajándéknak. Sajnos kifogytam a képkészítési időből, ezért most azt ki kellett hagynom, de remélem ez a fejezet kárpótol érte. Nemsokára elérkezik a sorsforduló fejezet, mégpedig a következőben, ami egy kisebb időugrással jár.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Nemsokára el is érkezett az este. Izgatott voltam, hogy ismét találkozhatom Carlisle-lal, viszont kicsit ideges is voltam a mostanában feltörő álmaim miatt. Féltem, mit gondolna rólam és az álmaimról. Nem hittem volna, hogy az ő fejében egyáltalán csak megfordult volna a gyermekvállalás, nemhogy velem, bár igazán apukás típusnak láttam őt. El tudtam volna képzelni a karjaiba egy kisbabát minden akadály nélkül, sőt…nem is egyet, hanem mindjárt kettőt is. De miért gondolkodom ilyeneken?

-Szívem, minden rendben?-lépett be a szobámba anyám, mikor már nem bírta tovább a szótlanságom.-Valami bánt?

-Nem, nincs semmi bajom-sóhajtottam.- Mindössze picit ideges vagyok. Carlisle-lal kezdenek elég komolyra fordulni a dolgok.

-Értem én-nevetett fel halkan.-De szerintem készülődj, ha ma is randevúra mész, mert már majdnem nyolc óra van. Nem szeretnél elkésni, ha jól sejtem…

-Istenem!-pattantam fel hirtelen.-Már ennyi az idő?

-Bizony ám-bólintott.-Segítsek valamiben?

-Nem kell, meg tudom oldani-utasítottam el finoman.-Mindjárt neki is állok öltözni.

-Szép legyél!-simította meg az arcomat.-Bár szerintem Carlisle-t sem zavarná, ha így mennél a találkára. Most is mesésen nézel ki.

-Az azért túlzás-mutattam magamra.-Ebben nem hiszem, hogy illendő lenne vele találkoznom.

-Te tudod!-emelte fel a kezeit megadóan.-De most már tényleg siess!

-Úgy lesz-nevettem halkan, miközben gyorsan nekiálltam a ruháim keresésének. Olyan öltözéket kerestem magamnak, hogy ma bármi megtörténhet. Egyszerre volt kényelmes és elegáns, ami nagyon fontos volt, ha esetleg megint a szabadba mennénk, de rétegesen öltözködtem, ami a benti környezethez is teljesen megfelelt. Amint a tükörbe nézegettem, először éreztem magam elégedettnek azzal, amit ott láttam. Ahogyan a vékony selyemblúzra rásimult a kis kardigánom, kiemelte a vonalaimat. A térdig érő szoknya is annyit mutatott, amennyit kellett, és végre magabiztosnak érezhettem magam.

Nemsokára csengettek is az ajtón. Szinte rohanva siettem le az emeletről, és amikor kinyitottam az ajtót, örömömben megcsókoltam volna az előttem álló csodálatos férfit. Csak azért nem tettem, mert édesanyám mögöttem állt.

-Carlisle, de örülök neked!-húzódott arcomra széles mosoly.

-Én is Esme-mosolyodott el ő is, ám arcán valami erőlködést is tükrözött, miközben ezt a kis gesztust tette. Azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben.-Indulhatunk?

-Természetesen-bólintottam.-Tízre itthon vagyok!

-Rendben kincsem-intett még nekem anyu meghatottan, majd mikor már elég messze jártunk a házunktól, egymáshoz bújva folytattuk tovább az utat a város felé.

-Meddig kell titkolnunk, hogy mennyire komoly a dolog közöttünk?-nézett rám kíváncsian.

-Már nem kell neki sok idő-sóhajtottam.-Azonban látom rajtad, hogy bánt valami…Tudok valamit segíteni?

-Ebben nem tudsz-csóválta meg a fejét.-A legjobb barátomat, Elezart, ma reggel nyilvánították eltűntnek, és nem sokkal később meg is találták a széttépett kabátját az erdő szélén, ami tiszta vér volt. Állítólag farkasok támadták meg.

-Istenem!-szöktek könnyek a szemembe.-Ez valami rettenetes. Nem is tudom, mit mondhatnék…erre nincsenek szavak.

-Kérlek, ne sírj!-törölte le az arcomról lecsöppenő könnycseppet.-Nem kell semmit mondanod. Én azt szeretném, ha boldog lennél és mosolyognál.

-Csak annyira rossz téged ennyire bánatosnak látni-hajtottam fejem a vállára.-De én nem kérhetem tőled azt, amit te tőlem.

-Hidd el, én mindent meg szeretnék adni neked-álltunk meg az egyik fa alatt.-És ha kell ezt be is bizonyítom-hajolt lassan hozzám, mire ajkaink ismét egymásra találtak.

Éreztem ugyanazt a lángolást, mint a múltkor, ami egyre csak keringett az ereimben szinte lángokba borítva az arcom minden kis porcikáját. Azonban ezen felül érezni kezdtem egy másféle lángolást is, amit nagyon nehezen tudtam uralni. Tudtam, mennyire helytelen lenne, de a karjaim még is automatikusan körbefonták a nyakát, mire az ő kezei is simogatni kezdték az oldalam, miközben gyengéden nekinyomott a fa oldalának, hogy még szorosabban hozzám bújhasson. Ekkor kaptam észbe…

-Várj!-ziháltam.-Nem szabad! Nem…

-Bocsáss meg!-hajtotta le a fejét.-Nem akartam erőszakos lenni, csak annyira magam alatt vagyok, hogy nem igazán tudtam uralni a mozdulataimat. Te vagy az egyetlen, akit még szeretni tudok ezen a világon, másom már nincsen. Nem akartak elveszíteni…

-Nem veszíthetsz el-öleltem magamhoz.-Én melletted leszek minden pillanatban, nem hagylak magadra.

-Szeretlek!-puszilta meg a homlokomat.-Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg ezt neked.

-Nem tartozol hálával-fogtam meg a kezeit.-Talán annyival, hogy mehetnénk, mert elkezdtem fázni.

-Bújj ide-ölelt ismét magához, majd így folytattunk utunkat a számomra még ismeretlen helyszín felé…

(Carlisle szemszöge)

Nem sokon múlott, hogy átlépjem az önuralmam határát. Hirtelen annyira kétségbe estem, hogy őt is elveszítem, hogy egyszerűen nem tudtam parancsolni a testemnek és az elmémnek sem. Őt akartam érezni mindig és mindenhol…Mikor eltolt magától, rájöttem mekkora felelőtlenségre is készültem az az előtti pillanatokban. Ha ő nincs magánál, talán nem bírtam volna megállni.

-Nem lenne gond, ha ma este nem mennénk el étterembe?-néztem rá bocsánatkérően.-Nem volt időm asztalt foglalni, és nem is szeretnék túlzottan emberek közé menni. Természetesen, ha nem gond…

-Ugyan már-legyintett.-Egyáltalán nem gond. Én akkor is örülök, ha veled tölthetem a szabadidőmet.

-Akkor üdvözöllek a lakásomnál-álltunk meg a kissé magasabbra épített épület előtt.-Remélem nincs ellenedre, ha feljönnél hozzám.

-Én nem is tudod-húzódott pír az arcára.-Kicsit talán…

-Nem terveztem semmit-szólaltam meg, mikor rájöttem hezitálásának okára.-Ami nemrég történt…annak semmi köze nincs ahhoz, hogy idehoztalak.

-Nem is gondoltam rólad-tette fel a kezeit.-Hidd el! Feltétlenül bízom benned.

-Akkor mi a gond?-simítottam meg az arcát.

-Igazából…még sosem jártam férfi lakásán-sütötte le a szemeit.

-Ezzel nem leptél meg-nevettem fel halkan.-Mindenesetre, mellettem nem kell félned. Én nem foglak bántani és semmit nem teszek, amit te nem szeretnél.

-Köszönöm!-húzódott arcára hálás mosoly, majd lassan felsétáltunk az ajtó felé.

Esme kicsit feszengett, hogy kettesben lesz velem, de nekem eszemben sem volt bármit is tenni vele. Ő annyira tiszta és érintetlen volt még minden tekintetben, hogy én ezt nem szerettem volna elrontani semmilyen rosszul sikerült mozdulattal. Számomra Ő sokkal többet jelentett, mint bárki más a földön.

-Jól érzed magad?-öleltem magamhoz a kanapén ülve.-Nem kellemetlen?

-Melletted semmi nem az-dőlt neki a mellkasomnak.-Ha neked sincs ellenedre.

-Én is ezt mondtam volna-kezdtem el simogatni a vállát.-Szeretném, ha minden a te tempódban történne. Én nem erőltetek semmit most sem és később sem.

-Hihetetlen-puszilta meg az arcomat-Ilyen férfi nem is létezik.

-Ha ezt rám értetted-csókoltam meg puhán-bennem nem fogsz csalódni…

És ebben a pillanatban ajkaink ismét összetapadtak. Imádtam őt megcsókolni. Ilyenkor megszűnt létezni körülöttem a külvilág, és csak mi voltunk. Nem is beszélve a hihetetlen lángolásról, ami ilyenkor a testemben keringett.

Észre sem vettem, Esme mikor húzódott az ölembe. Kezeimet az arcára helyeztem, és nem is akartam elengedni soha. Soha, amíg élek…