Elhagyva V. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkeztem az ötödik fejezettel. Ebben most sok minden belekerült, romantikától a titkon át minden. Remélem, tetszeni fog. Jaj, és  már csak öt nap a Breaking Dawn!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

A hét-ha kicsit lassan is-de elsuhant, mint minden alkalommal. Bár most valamivel nehezebb volt ezt észre vennem, mint máskor. Ha csak egy picit is egyedül maradtam, a gondolataim azonnal előre kalandoztak a jövőbe. Minden pillanatban arra vágytam, hogy vele lehessek, pedig tudtam, mennyire helytelen. Nem a gondolat, hanem hogy ennyire heves érzelmeim legyenek egy általam alig ismert férfi iránt. Szerettem volna, ha magához ölelne, ha kezei fognák az enyémet…ha megcsókolna. Tudtam, mind közül ez bizonyult a leginkább ellentmondásosnak, de szinte nem telt el úgy nap, hogy ne gondolkodtam volna el rajta. Vajon miért érzem úgy, mintha ismerném? Talán találkoztunk már valaha? Esetleg egy másik világban?

-Kicsim, min gondolkodtál el ennyire?-lépett hozzám édesanyám. Észre sem vettem, mennyire elbambultam.

-Csak a ma esti találkámon-pirultam el.-Már lassan nem is telik el perc anélkül…

-A szerelmes lélek mindig nyughatatlan-nevetett fel halkan.-Én is voltam húszon éves. Tudom, milyen, mikor az érzelmeid nem hagynak nyugalmat.

-Csak tudod…Nem is tudom, miért, de valami miatt gyorsnak érzem mindezt. Mintha már mindent csak a szívem irányítana, és teljesen elnyomná az elmémet-sóhajtottam.- Normális ez?

-Természetesen-simította meg az arcomat.- Mikor még én is fiatal voltam, akkor…

Láttam, mennyire hirtelen elkomorodott az arca. Apám emléke mindig ilyen érzelmeket váltott ki belőle. Mindig…És ha szenvedni láttam, az engem is állandóan elszomorított. Nem bírta a lelkem.

-Nem fontos-váltottam.-Viszont én most elmennék készülődni…Nem gond?

-Menj csak!-simította meg az arcomat.-El ne késs!

-Nem kell féltened-nevettem fel halkan, miközben lassan elindultam a szobám felé.

Már jó előre kikészítettem mindent, hogy még csak véletlenül se gondoljam meg magam semmilyen ruhadarab terén. Kiválasztottam a legszebb blúzomat, ami egy fehér, selyem darab volt, hozzá pedig felvettem a legcsinosabbnak vélt fekete szaténból készült szoknyámat. Próbáltam minél szolidabban, még is minél nőiesebben öltözni erre az alkalomra.

-Istenem!-küzdött a könnyeivel anyu.-Milyen hirtelen felnőttél.

-Nem is-nevettem halkan.-Nem túl kihívó?

-Pont annyit mutat, mint amennyit kell-mondta csitítóan.-Carlisle biztosan örülni fog ennek a kis…változásnak.

-Ezzel meg mire céloztál?-vontam fel a szemöldökömet.

-Csak arra, ami a szemem előtt van-mutatott végig rajtam.-Most annyival határozottabb vagy, mint a múltkor.

Azonban még mielőtt válaszolhattam volna, meghallottam az a bizonyos hangot…Azonnal az ajtóhoz rohantam.

Mikor kinyitottam, nem is lepődtem meg azon, mennyire gyorsan ver a szívem. Carlisle látványa már önmagában is heves érzéseket váltott ki belőlem, és most, hogy olyan gyönyörűen kiöltözött, hirtelen szóhoz sem jutottam.

-Jó estét!-villantotta rám hófehér fogsorát.-Nem érkeztem túl korán?

-Ugyan már-tértem hirtelen magamhoz. Ekkor láttam meg a kezében lévő sötétvörös rózsát.

-Oh, ez az Öné-ocsúdott fel ő is.-Hogy a másik ne legyen egyedül.

-Köszönöm!-pirultam el halványan.-Nem kellett volna…

-Azért mindig hozok majd valamit-simította meg a kezemet.-Indulhatunk?

-Persze-léptem volna ki az ajtón, ám Ő megállított.

-Javaslom, hozzon valami melegebb kabátot-nézett rám célzóan.-Ma nem étterembe megyünk.

-Valóban?-vontam fel a szemöldökömet. Sejtelmem sem volt, mit tervezett, de egyre kíváncsibb lettem a folytatásra. Vajon hová kellhet vastagabb kabát? Ha nem étterem, akkor micsoda?

Gyorsan visszaszaladtam a szobámba, ahol a szekrényből előkerestem egy alkalomhoz illő, még is meleg ruhadarabot, majd amilyen gyorsan csak tudtam, visszasiettem a földszintre. Addigra már anya is berakta a rózsát a nappaliban lévő másik mellé.

-Ez jó lesz?-néztem rá kíváncsian.

-Jobb nem is lehetne- nézett rám parázsló szemeivel, amire nem tudtam, nem zavarba jönni. A tekintete tele volt szeretettel, szerelemmel és…szenvedéllyel. Mintha a szemein keresztül beláttam volna a gondolataiba.

-Na, mi lesz? Nem indultok?-nevetett fel mögöttem anya. Csak ekkor jöttünk rá, mennyi ideig néztünk egymás szemébe.

-Induljunk!-jött egy pillanatra zavarba Carlisle, majd lassan el is indultunk a titkos helyszín felé…

(Carlisle szemszöge)

-Szabad megkérdeznem, miért hozott az erdőbe?- érdeklődött kicsit rémülten, miközben egy erdei kis ösvényen sétálgattunk a város szélén.

-Ha nem lenne gond, még nem mondanám el- válaszoltam.-De ne féljen! Mellettem senki nem bánthatja.

-Nem fél?-pillantott fel az arcomra. - Mármint a vadállatok miatt…

-Nem mernek ilyen közel jönni-mondtam, miközben ujjaimmal megsimogattam a csuklóját. Annyira jó érzés volt hozzáérnem, minta még senkit nem érintettem volna meg előtte. A bőre mintha selyemből lett volna, ami minden találkozásunk alkalmával egyre puhább lett. Ajkai mint a rózsa, szeme mint az olvad csokoládé. Szívem szerint…

-Remélem is-nevetett fel halkan.-Nem szeretnék állat eledel lenni.

-Nem is lesz-nevettem én is, miközben lassan megérkeztünk az általam előkészített helyszín elé. Egy mező volt az, amit Elezar egyik újságcikkében fedeztem fel még öt évvel ezelőtt. Nem sokan tudtak erről a helyről, pontosabban legjobb tudásom szerint egyedül én és ő tudtuk a pontos helyét ennek a csodának. Illetve most már Esme is.

-Istenem!-kapta kezeit szája elé.-Ez a hely valami meseszép.

-Örülök, hogy tetszik-húzódott arcomra elégedett mosoly.-Van kedve leülni?

-Oh, persze-vörösödött el halványan, miközben odavezettem őt a mező közepére terített lepedőhöz. Természetesen, mivel vacsorát is ígértem, azt sem felejtettem el, és egy kis bort is hoztam, ha netán Esme szeretne inni valamit. De a célom mindenképpen elértem, mindenféle étel és ital nélkül is…Végre vele lehettem.

-Innen milyen szépen látni a csillagokat-nézett körbe maga körül.-Maga szerint is?

-Kérem-fogtam meg a kezeit-Tegezzen! Szeretném, ha nem „maga” meg „Ön” lennék… Szeretném, ha Carlisle lennék a szemében. Megtenné ez?

-Örömmel-nevetett fel halkan.-De akkor neked én is Esme. Nem Ön, hanem Esme…

-Nekem mindig is Esme volt-lehelltem puszit az arcára, amitől hirtelen megdermedt. Én sem értettem, miért tettem, amit tettem, de valami miatt ez kikívánkozott belőlem. Már szerettem volna megtenni, csak eddig nem volt rá megfelelő alkalom.

-Ahm…-köszörültem meg a torkom.-Bocsánat, én nem akartam…

-Semmi gond-jött zavarba.-Milyen puha szád van-nevetett fel halkan.

-Köszönöm-kuncogtam én is.-Esetleg kérsz valamit inni? Mit szólnál valamilyen borhoz?

-Oh, én nem ittam még-sütötte le a szemeit.-Soha.

-Akkor nem erőltetem-raktam volna el, mikor hirtelen ő megállított.

-Nem mondtam, hogy nem szeretném kipróbálni-húzódott arcára bátorító mosoly.-Nagyon kicsit önthetsz nekem.

-Nem lesz belőle gond?-néztem rá kicsit félve.-Mit szólnak majd a szüleid?

-Hát…nem azért nem ittam, mert anyu nem engedi-válaszolta.-Hanem mert nem szerettem volna. Nem volt kivel...

Láttam, mennyire kerülte a szülei kifejezést. Mintha nem szerette volna együtt említeni őket. És eddig én is csak az édesanyjával találkoztam…Mi lehet a háttérben?

-Valami baj van?-simítottam meg a kezeit.

-Tudod, én sosem ismertem apámat-sóhajtotta.-Nem amiatt, mert nem tudom, ki az…hanem mert eltűnt. Három hónapos voltam, mikor többé nem jött haza…

-Én nem is tudom, mit mondjak-hajtottam le a fejem.-Sajnálom. Nem kellett volna felhánytorgatnom.

-Ne sajnáld!-legyintett.-Nem a te hibád. Én mindenképp elmondtam volna, csak talán nem ma. De nem szedtél ki belőlem semmi olyat, amit nem akartam volna elmondani.

-Köszönöm a bizalmad!-pusziltam meg a kezeit.-Mindennél jobban…