Elhagyva XLII. Fejezet

Sziasztok!

Bár azt írtam, nem lesz friss szerdáig rájöttem, hogy akkor sem tudnám feltenni a fejezetet. Emiatt döntöttem a mai nap mellett, és remélem, mindenkinek tetszeni fog ez a kicsit édes, kicsit keserű fejezet. Most végre kiderül, hogyan reagál Esme a történtekre. És itt lenne egy kép a vámpír Esme-ről, valamit egy dal, ami illik is a fejezethez (szerintem), és szerintem a klip is jó.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Hirtelen minden annyira másnak tűnt, mint az általam eddig ismert világ. A színek szinte szikráztak, amint a lemenő nap fénye megvilágította mindet, a formák pedig annyira élesen kirajzolódtak, mintha pontosan megerősítették volna mindennek a körvonalát. Láttam a faasztal minden kis rostját, és mikor felültem, szembe találtam magam azzal a férfival, aki az előbb látottaktól eltérően semmit nem változott a szememben.

Carlisle vonalai ha lehet, még tökéletesebbek voltak, mint valaha. Szőke hajának minden szála megcsillant a napfényben, miközben a bőrén ismét csillogni kezdett a sok millió gyémánt, amit most sokkal tisztábban ki tudtam venni tökéletesen sima bőrén. Szemei aranyló karamellaként csillantak meg aggódó arcán, miközben tekintetével várakozóan fürkészte reakciómat, ami az új életemet illette.

-Carlisle-szólaltam meg, de azonnal el is hallgattam, amint meghallottam a saját hangomat. A szavaim szinte csilingelve hagyták el ajkaimat, mintha nem is ember, hanem egy gondosan elkészített hangszer vált volna a hangszálaimból. Nem mertem ismét megszólalni.

-Kedvesem, nincs semmi gond-simította meg az arcomat ujjaival. Az érintése már nem hatott hűvösen, mintha mind a ketten átlagos emberek lettünk volna. Ettől hirtelen megremegtem, és ijedten próbáltam meg elhúzódni, de valami miatt még sem tettem.-Tudom, most teljesen másként élsz meg mindent, de nem kell megrémülnöd. Teljesen normális, amit érzel.

-Ilyen lenne a világ?-pillantottam rá bizonytalanul.-Ilyen intenzív?

-Látom, nem kicsit lepődtél meg-segített le az asztalról.-De el kell mondanom; engem nem ért váratlanul az, amikor megláttalak az új életedben-állított egy tükör elé, mire hirtelen elakadt a lélegzetem.

Az én arcom is teljesen hibátlan volt. A bőröm, mintha frissen készített porcelán lett volna, és mikor végigsimítottam a hibátlan felületet, mintha valamilyen selymet érintettem volna meg ujjaimmal. A szemeim, mintha rubint színben pompáztak volna, annyira izzottak, a hajam pedig mintha nem is karamella, hanem tűzvörös színben omlott volna a vállaimra. Olyan volt, mintha nem is magamat láttam volna a tükörben.

-Ez én lennék?-fordultam felé meglepetten.-Én lennék ez a nő?

-Gyönyörű lettél-nyomott puszit a homlokomra.-Már eddig is az voltál, de ha mondhatok ilyet; talán még szebb vagy, mint valaha.

-El sem hiszem-mondtam még mindig dermedten. Észre sem vettem, hogy eddig nem is vettem levegőt, mindössze akkor, mikor megszólaltam. Mintha nem igényeltem volna az oxigént.

-Ne ijedj meg-nevetett fel halkan, mikor rájött, min is ámultam el.-Nekünk nem kell oxigén az életben maradáshoz. Nem fulladsz meg, ha pár pillanatig nem veszel levegőt.

-Csak ez kicsit még furcsa nekem-pillantottam körbe a szobába, mire a szemeim azonnal megállapodtak a még mindig földön heverő képen.

Egy szempillantás alatt ott termettem, amivel még magamat is megleptem, hiszen nem szoktam még hozzá ehhez a felfokozott fizikai állapothoz, ami mostantól nekem is van. De miután felocsúdtam, fájdalommal a szívemben kezdtem el simogatni kislányom arcát a képen.

-Mi lehet most vele?-sóhajtottam halkan.-Vajon merre lehet?

-Nem tudjuk-karolt át puhán.-Ennyi idő elteltével már…

-Mi lenne, ha felkutatnám?-ötlött eszembe hirtelen.-Hiszen most már én is tudom követni az illatát, és talán megtalálhatom…

-Esme…-szólt közbe, de én folytattam.

-Ismét együtt lehetnénk, mint annak idején. Itt lehetne velünk, a szüleivel, és nem kellene többé félnie, mi lesz vele. Már indulok is…

Tettem meg pár lépést az ablak felé, azonban hirtelen két kar fonódott a testem köré, és satuba szorított. Carlisle azonnal becsukta a nyitott ablakot, mire rájöttem, hogy Elezar karjai nem engednek szabadulni a kinti világ felé. Én viszont annyira menni akartam, hogy nem bírtam nem küzdeni szorosan tartó karjai ellen.

-Esme, nincs ennek semmi értelme-lépett elém szerelmem.-Már nincsenek nyomok a környéken, és nem is voltak. Aurora már biztosan nincs itt.

-Ne mondj ilyet-mordultam rá, mire indulatos morgás tört fel a mellkasomból, és szinte belekaptam szerelmem arcába, mikor a fogaimmal csattintottam egyet dühömben. Nem is értettem, miért tettem, hiszen nem akartam ártani neki.-A lányunk itt kell legyen! Nem tűnhetett el!

-Szívem…

-Nincs szívem-vergődtem tovább, mintha az életem múlna rajta, de a szilárdan tartó karok nem akartak ereszteni. Én viszont nem maradhattam tétlen, talán most lenne esélyem rábukkanni Aurora nyomára. Már nekem is megvannak hozzá a képességeim, nem értem, mi miatt tart vissza mindenki. De kis idő múlva sikerült kiszabadulnom a satuból, és már útnak is indultam az éjjeli sötétbe.

Furcsálltam, hogy a csillagos ég ellenére semmi nem tűnt sötétebbnek a megszokottnál. Mintha a nap le sem ment volna, csupán apró fénypontok jelentek volna meg az égbolton. A hó minden kis szemcséje csillogott a telihold fényében, ami mint hatalmas védelmező tekintett le rám a horizont tetejéről. Én azonban minden igyekezetem ellenére sem tudtam felvenni kislányom illatának nyomát. Bár nem is tudam, mit is kellene éreznem, de a hó tiszta illatán kívül semmi mást nem jutott el az elmémig. Minden annyira üres volt.

Hamarosan már minden reményem elveszett. Leültem a sziklaszirt peremére, és csak néztem a csillagokat, miközben kezeimmel a hóban turkáltam. Ekkor akadt az ujjaim közé valami.

Nem más volt, mint egy kicsiny kődarab. Ujjaimmal puhán megszorítottam a finom ércet, mire az szinte szétpattant az ujjaim ereje alatt, és lezuhant az előttem álló mély szirtperemről. Azonnal láttam, mennyire nem bírom uralni a testemet.

Ebben a pillanatban halk sírás tört fel belőlem, de már nem tudtam többé könnyeket hullajtani. A szemeim szúrtak, de mindössze a néma sírás adatott meg egy vámpírnak, amivel kifejezheti a fájdalmát. Még mindig nem tudtam, mihez kezdjek a lányom hiányával.

Ekkor hallottam meg egy csiripelő hangot a felettem álló faágról, mire egy cinege lebbent rá a vállamra, miközben tollaival puhán súrolta az arcomat. A kezeimmel óvatosan a tenyerembe édesgettem őt, és a hó alól kikapartam neki egy pici élelmet, amit azonnal a csőrébe is vett, és tovaszállt. Amit azonban hirtelen el sem hittem az az volt, hogy az a tova nem is volt annyira messzire, mint hittem.

-Még mindig aranyból van a szíved-ült le mellém szerelmem a kismadárral a karján.-Látod?

-Nem-sóhajtottam halkan.-Amit otthon is tettem…ez már nem lehetek én-pillantottam ismét a törékeny kis állatra.-Én nem voltam ilyen.

-Kicsit intenzívebbek az érzelmeid, mint emberként-puszilta meg az arcomat.-De hamar el fog múlni. Én is átmentem ezen.

-És ha nem múlik el?-pillantottam rá ijedten-Mi lesz, ha ilyen maradok?

-Nem maradsz ilyen-nevetett halkan, mire a kismadár elröppent a karjáról fel a messzi csillagok irányába.-Ez a madár is megtanult repülni, és nálad sem lesz semmi másként. Te is szárnyalni fogsz, ha eljön az ideje.

-Ha eljön az ideje?-néztem fel szemeibe.-A törött szárnyaimat mikorra gyógyítja be az idő?

-Szerintem hamarabb, mint hinnéd-emelte ajkait ajkaimhoz, mire új életemben először érezhettem meg mézédes csókjait. Hirtelen megakadt a lélegzetem, mikor a testemet egy valamivel másabb tűz kezdte elönteni, mint emberként. Nem is hittem volna, mennyivel intenzívebb minden mozdulat, és érintés; de mikor szerelmem ajkai a nyakamra vándoroltak, nem bírtam nem felsóhajtani a kellemes pillanatra.

-Talán-nevettem fel halkan, ám amint elvált tőlem, mintha ismét visszazuhantam volna az előbbi állapotomba.-De kell valamennyi idő, mire rendbe jön a lelkem.

-Elhiszem-puszilta meg a homlokomat.-De el kéne mennünk vadászni, hiszen még nem ittál, mióta vámpír lettél. Meg kell tanulnod felismerni az állatok illatát, és fény derül arra is, milyen technikával vadászol. Indulhatunk?

-Nem is tudom-bizonytalankodtam.-Nem hinném…

-Melletted leszek-mondta lelkesítően.-Nem hibázhatsz, itt nincsen rossz kimenetel.

-Ha te mondod-sóhajtottam halkan, majd sietve indultunk el az éjféli erdő sűrűje felé…

A vámpír Esme