Elhagyva XXXV. Fejezet

Sziasztok!

Ma volt még annyi időm, hogy felrakjam a friss fejezetet, ami egy pihentető fejezet lenne. Nem lesz benne különösebb történés, azonban van benne némi utalás Esme apukájára és a Aurora sorsára is. Remélem, mindenkinek tetszeni fog, és aki nem olvasta még az előző fejezetet (ha még van ilyen) az ITT megteheti. A következő fejezetben egy nagyobb időugrás is várható.

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Hihetetlen volt, hogy milyen csodálatos kislánnyal áldott meg minket a sors. Nem bírtam betelni csilingelő kis hangjával, hatalmas kék szemeivel, amik értelmesen csillogtak a téli hajnal halovány fényében. Ha szárnyai lettek volna, Isten minden más angyalnál hamarabb tette volna meg őt őrangyalnak; ha eltűnne a nap, Ő mindennél fényesebben csillogna a kormos éjjeli tájban; Ő lenne a csillag, mely minden csillagnál szebben ragyogna. Valóban illett rá a Hajnal elnevezés.

-Szerintem most már pihenjen picit-vette ismét karjaiba szerelmem.-Kifáradhatott, hiszen annyi minden történt vele a mai napon.

-Rendben van-simítottam meg az arcát.-A pici Aurora hamarosan felpattan az álmok vonatára.

-Nincs már mit tenni. Nem lehet leszállni-indult el az emeletre.-Ne menj el, mindjárt itt leszek.

-Nem kell sietned-pillantottam rá.-Mit szólnál egy forró, friss teához? Addig megcsinálhatom, amíg elaltatod.

-Remek ötlet-bólintott rá lelkesen, de a karjaiban ficánkoló kislányunk indulásra késztette.-Most már tényleg aludnod kell, kiscsillag-simította meg piruló orcáját, majd lassan indult meg a hálószobánk felé.

Én átsétáltam a konyhába, majd miután felforraltam a vizet, a teafüvekkel a kezemben ültem le az erdőre hatalmas ablakokkal nyíló nappaliba. A telihold mindennél fényesebben világított a koromszínű égbolton, mikor meghallottam a távolban felhangzó farkasüvöltést. Hirtelen annyi minden eszembe jutott ezekről az állatokról…Tisztelet, mikor minden falkatag összefog a túlélésért; az alfa pár ereje; mintha valamilyen ismeretlen erő irányítaná őket, mikor megállíthatatlanul suhannak keresztül az éjjel sötétjén.  

-Kicsit lassan, de sikerült elaltatni-ült le mellém szerelmem.-Amíg le nem szállt az éj szinte alig bírt ébren maradni, most meg mintha valamitől teljesen felélénkült volna.

-De elaludt, és ez az, ami számít-öleltem magamhoz.-Itt a teád.

-Oh, ez most életmentő volt-nevetett fel halkan.-Kicsit kimerültem a mai napon, de semmi miatt nem mondtam volna le az örömeit.

-Én sem-pusziltam meg a homlokát.-De te nem szeretnél már lepihenni? Jobb lenne, ha követnéd a lányunk példáját.

-Amíg meg nem ittam ezt, addig nem-válaszolta.-De remélem, már nem kell hosszú időn át alvásra szorulnom.

-Erről nem szeretnék beszélni-sóhajtottam halkan, mielőtt még folytathatta volna.-Tudod, mit mondtam erről.

-De, Carlisle-pillantott fel szemeimbe-az emberi mivoltom miatt…

-Nekem nem számít-simítottam meg az arcát.- Szeretlek olyannak, amilyen mindig is voltál…szeretném, ha még hosszú időn át hallhatnám a szívverésed; minden nap felkelteni mély álmaidból…Nem tudnám elviselni, ha annyit kéne szenvedned, mint nekem. Nem szeretném, ha te is ilyen szörnnyé válnál, mint én.

-Miért lennél szörny?-bújt hozzám szorosabban.-Ha elmondanád, mit gondolsz, könnyebb lenne megérteni az álláspontodat. De ebben a pillanatban nem értelek-nézett szemeimbe komolyan.

-Tudod-sóhajtottam ismét-, mikor elindulok táplálkozni, minden emberi viselkedés eltűnik belőlem. Köd telepedik az elmémre, ami nem hagy teret másnak, mint az ösztöneimnek. Emiatt bárkit megölhetek.

-De nem tetted-simította meg az arcomat-Soha sem.

-Hihetetlen, mennyi szeretet van benned-pusziltam meg a homlokát.-Nélküled talán nem lennék ilyen sikeres.

-Minden a te érdemed-ásította halkan.-Minden…

-Ideje lenne aludnod-vittem fel az emeletre pillanatok alatt.-Pihenned kell, hiszen holnap is nap lesz, amin ismét részt kell venned.

-Nem tudom visszautasítani, Dr. Cullen-hajtotta fejét a párnára.-Sajnos nem mondhatom, hogy aludj jól.

-Nem-nevettem halkan.-De itt leszek melletted.

-Köszönöm-pillantott rám hálásan, majd percekkel később már el is nyomta őt a késő esti álom…

(Esme szemszöge)

A széles mezőn hat hatalmas farkas állt. Mindenhol látszott a leheletük, miközben a téli hó hatalmas pelyhekben olvadt rá sűrű bundájukra. Furcsa volt, mintha már találkoztam volna ezekkel az állatokkal valamikor.

-James, James, James-hallottam meg egy ismétlődő hangot. Ebben a pillanatban megjelent egy hatalmas fekete állat a tisztás szélén, mire a hat közül mind meghajlott felsőbbrendűsége láttán.

-Lucien-mordult felhirtelen.-Jól hallottam a hírt?

-Uram, a kislánynál már látható jelei vannak a váltásnak-válaszolta.-Három hónaposan rendkívüli fejlettségről tett tanúbizonyságot. Nem vitás, amint elérkezik az idő, váltani fog.

-Emiatt volt ez a felhajtás?-háborodott fel.

-Nem-szólt közbe a csokoládé színű farkas.-Vámpírok vannak a területünkön. Érezni lehet az illatukat az erdőben.

-Ezzel kezdenünk kell valamit-mordult fel ismét.-Milyen idős a lány?

-Három hónapos-mondta a Lucien nevű farkas.-Még túl fiatal, nem lehet elhozni.

-Várunk-bólintott a vezér.-Meg kell tennünk a lépést, de nem most. A lányom ennél fontosabb, és nem szakíthatom el tőle az unokámat…

-Aurora-kiáltottam ziháltan, mire hirtelen találtam szemben magam Carlisle arcával.-Mi történt?

-Rosszat álmodtál-simította meg az arcomat.-Minden rendben, nincs semmi baj.

-Csak annyira-töröltem le az arcomat-hihetetlen volt. Mintha nem csak álom lett volna, hanem a valódi élet.

-De mint látod, nem vált valóra-puszilta meg a homlokomat.-Inkább pihenj vissza. Alig múlt el hajnali kettő.

-Rendben van-sóhajtottam.-De normális ez? Mármint majdnem mindig ugyanarról álmodni teliholdkor.

-Van, akikre ilyen hatással van a csillagállás-válaszolta.-Hidd el, minden normális benned.

-Akkor jó-nevettem halkan.-Nézz rá a lányunkra, jó?

-Azonnal-takart be ismét.-Aludj jól, szívem…