Elhagyva XXXII. Fejezet

Sziasztok!

Már meg is érkeztem a folytatással. Annyit elárulok, hogy a következőben már az esküvőről lesz szó utána pedig dilemma, dilemma és dilemma. Ebben pedig minden az esküvő körül forog, remélem tetszeni fog.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Mit is mondhattam volna erre? Talán nem mondtam ki, talán nem beszéltem róla; de már az óta a felesége akartam lenni, mióta álmaimban láttam. Az aranyszín szemei félelemmel telten merültek el az én tekintetemben, mintha nem hitt volna abban, amit mondani akartam minden pillanatban. A vér szinte száguldott az ereimben, mintha menekülni akart volna a testem emberi börtönéből, mikor ajkaim suttogni kezdtek.

-Igen-válaszoltam.-Ezerszer is igen.

Erre a szavamra arca minden bizonytalansága elpárolgott. Szemei felragyogtak, arca mosolyra fakadt, miközben ajkaival szelíden kezdte el simogatni az én ajkaimat. Én halk sírásban törtem ki, és nem bírtam nem magamhoz ölelni az enyémnél kicsivel hűvösebb testét. Annyira csodás érzés volt, mintha a szívem kirepült volna a mellkasomból és most az egekben járna. Talán akkor voltam utoljára ennyire boldog, mikor Aurorát először a kezemben tartottam.

-Az én Esmém-nevetett fel halkan.-Az én menyasszonyom.

-Az én Carlisle-om-simítottam meg az arcát.-Szeretlek.

-Én is szeretlek-simított ki egy tincset arcomból.-Szeretlek és mindig is szerettelek, mióta megláttalak. Nem számít, mivé váltam idő közben.

-Te nem váltál semmivé-ellenkeztem.-Te még mindig az az ember vagy, akibe beleszerettem azon az őszi hajnalon.

-Itt a bökkenő-sóhajtotta.-Az emberi mivoltom már sehol nincs. Démonná váltam.

-Miként bizonyítsam be?-mondtam kicsit fáradtan.-Miként értessem meg, mennyire nem számít mi lettél?

-Elhiszem, hidd el-pillantott fel szemeimbe.-Emiatt nem akarom láttatni veled, ami bennem lakozik. Talán minden…elromlana.

-Nem romlana el semmi-pusziltam meg.-Én férjem.

-Az még kicsivel odébb van-nevetett fel ismét.-Előtte még össze kéne házasodnunk.

-Mikorra tervezed?-kíváncsiskodtam. Ha tehettem volna, most azonnal hozzámentem volna itt és most; de nem tudtam, mennyire terhelhetem a testem.

-Akár itt és most-kuncogott.-Mit mondasz?

-Ezer örömmel-nevettem én is.-De tudom, mennyire nem tenne most jót nekem. Mikor állhatok annyira lábra?

-Mi lenne, ha Karácsony előtt mennénk el a templomba?-vetette fel ötletként.-Aprócska szertartás lenne, egy pappal és Elezarral. Ő lehetne a tanunk, ha nincs ellenedre.

-Három hónap múlva?-ízlelgettem magamban.-Nem találok ellenvetést.

-Remek-lelkesedett fel.-Elkezdem intézni a formai részt, és Elezarral is beszélnem kell. Talán a tanunak is tudnia kell arról, mikor kell kiöltöznie.

-Rendben van-bólintottam, mire sietve indult útnak a földszint felé…

(Carlisle szemszöge)

Örömtől telten rohantam vissza Elezarhoz, mintha szárnyaltam volna. Talán sosem voltam még ennyire teljes, Esme nélkül nem is lehetnék, de ezzel a hírrel most a fellegekben jártam. Mintha mozdulatlan szívem ismét hevesen kalapált volna a mellkasomban.

-Gratulálok!-veregette meg a vállamat barátom, amint mellé értem.-Hallottam minden szót.

-Köszönöm-nevettem halkan.-Akkor hallottad azt is, amit a tanunkról mondtam?

-Természetesen-bólintotta.-És örömmel elvállalom.

-Ismét köszönöm-hálálkodtam.-Akkor nekem most el kell mennem a parókiára, ahol beszélhetek egy pappal. Addig ránéznél néha Esme-re és Aurorára?

-Nincs is más feladatom-nevetett fel ő is, mire én is lassan elindultam a város belseje felé.

Habár én nem éreztem a hőmérsékletváltozást, az emberek már kabátot vettek magukra a kora őszi hidegben, ami miatt nekem is fel kellett vennem egyet a látszat kedvéért. A hulló falevelek színessé változtatták a kisváros fakó küllemét, ami a sejtelmesen felhős égbolttal együtt különleges kontrasztot alkotott. Mintha egyszerre lett volna családias és hűvösen elegáns.

Hamar meg is érkeztem a templom mellett nem messze álló kis épülethez, ahol hamar rátaláltam a keresett személyre.

Egy fiatal pap volt ott, legalább is a munkájában fiatalnak számított, aki éppen a Biblia sorait olvasta, mikor beléptem a szobába.

-Jó napot, tisztelendő Úr!-köszöntem udvariasan.-Nem zavarom?

-Egyáltalán nem-tette le a hatalmas olvasmányt.-Miben segíthetem, fiam?

-Esküdni szeretnék-válaszoltam.-Ma kértem meg a szerelmem kezét.

-Oh, a szerelemnél nincs is szebb-vette elő a kis füzetét.-Mikor szeretnék a ceremóniát?

-Karácsony előtti nap-mondtam.-Nem szeretnénk felhajtást, kis ceremóniát szeretnénk. Csak a tanunk és a…kislányunk lenne ott.

-Értem-érte el a felismerés.-A kislány…

-Kérem, ne mondja el senkinek, Uram-kérleltem.-Az a gyermek nem tehet semmiről, mindössze én voltam felelőtlen.

-Titokban tartom eme tényt-bólintott őszintén.-Tiszta lélekről árulkodik a tekinteted, Isten nem bünteti a tiszta embereket.

-Köszönöm!- bár ha tudta volna, mivé váltam, talán nem mondta volna mindezt.

-Akkor várom Önöket-írta fel a dátumot.-Karácsony előtti napon minden harang megszólal majd.

-Viszont látásra, Atyám-köszöntem el, majd sietve indultam haza a családom körében. Már alig vártam, hogy szerelmemnek is elmondhassam a hírt, miszerint nemsokára Ő is Cullen lehet. Szinte repülve tettem meg az erdőbeli utat; és mikor beléptem az ajtón, szerelmem már a földszinten volt. Karjában Aurora ringott csendesen, miközben Esme néha-néha lenyomott egy billentyűt az éjfekete zongorán. Ez kislányunknak láthatóan tetszett.

-Mit csinálsz idelent?-simítottam meg a vállát.

-Elezar segített lejönni-válaszolta kimondatlan aggodalmaimra.-Aurora hiányolta a zenédet.

-Láthatóan muzikális kislány-nevettem fel halkan.-Ha majd kicsit nőni kezd, megtanítom pár dallamra.

-Biztosan örül majd neki-simította meg porcelán arcocskáját.-Hihetetlenül oda van érted, tudtad?

-Én is imádom őt-pusziltam meg pici arcát.

-Játsszál neki valamit-unszolt kedvesem.-Annyira szép, amikor dallamokat játszol rajta.

-Ha szeretnéd-nevettem halkan-hogy mondhatnék erre nemet?

Azzal mellé ültem a zongoránál, majd halkan kezdtem el ismét játszani azt a dallamot, amivel  Aurorát elaltattam, mikor Esme kórházba került. Most is annyira tetszett neki, mint akkor, és hamar el is szundikál szerelmem karjaiban, miközben lassan elérkeztünk egy újabb alkonyathoz…