Elhagyva XXXIX. Fejezet

Sziasztok!

Íme itt lenne a következő fejezet, ami egyáltalán nem mondható vidámnak, mint mondtam a legutóbb. Remélem, azért senki nem haragszik majd rám az olvasottak után. Hamarosan pedig ismét döntő fejezetek következnek, természetesen nem azonnal.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

A másnap délelőtt hamar elrepült a fejünk felett, és amint tudtam, haza is indultam a milliónyi elintéznivalóval a fejemben, ami még rám várt a már nem is olyan kicsi lányom születésnapja előtt. Már mindent megvettem ami a tortához kellett, és a hintát is hazavitte szerelmem, amit Aurora azonnal ki is próbálhat, mikor hazajön. Hamarosan minden készen állt.

-Felszerelted a hintát?-pillantottam rá, mikor éppen szembe találtam magam vele az udvarra menet.

-Minen a helyén van-simította meg az arcomat.-Mikor indulsz?

-Pár pillanat múlva-vettem magamra a kabátomat.-Remélem, nem derítette ki a kis cseles, mit is kap a mai napon.

-Már miként derítette volna ki?-vonta fel a szemöldökét.-Mi nem mondtunk neki semmit.

-Viszont tudom, mennyire el tud varázsolni a szemeivel-sóhajtottam halkan.-Ilyenkor mindig elfelejted, mi is a titok.

-Talán-nevetett fel halkan.-De most nem szedett ki belőlem semmit. Erről én magam tettem, és Elezar sem tudott mondani neki semmit.

-Remek-indultam el ajtó irányába.-Hamar itthon leszünk, készülj!

-Mindent az én hercegnőimnek-puszilta meg a homlokomat, majd hamarosan már úton is voltam a város felé.

Emlékszem, mintha csak ma lett volna, mikor azon a teliholdas éjjelen először felhangzott az a picike hang, ami mint megannyi csilingelő harang tölti be azóta is az életünk minden napját. Mikor először a karjaimban tartottam, mintha minden addigi gyötrelmet elfeledtem volna, amit kaptam, és már nem is létezett számomra más, mint Ő. Vele visszakaptam a lelkem kicsiny darabját, ami nem sokkal előtte elveszett, de akármennyire is szeretném eltűntetni a maradék hegget a szívemből, néha még most is vérezni kezd az összeforrt seb, ami ottmaradt a lelkemben. Én magam sem tudtam, mi miatt.

Pár percen belül el is értem az óvoda ajtaját, és sietve szaladtam be az épületbe, hogy kislányomat minél előbb hazavihessem. Szinte futva tettem meg az utolsó métereket az udvaron, és amint az benti ajtó elé értem, azonnal bekopogtam.

-Oh, Mrs. Cullen-lepődött meg a nekem ajtót nyitó nevelőnő.-Mi miatt jött még is? A kislánya itt hagyott valamit?

-Nem-mondtam szemeimet összehúzva.-Én a lányomért jöttem. Tudja, mint minden nap-nem teljesen értettem, mi miatt tartja furcsának a jöttöm. Hiszen minden nap én jöttem Auroráért, mióta idejár.

-A lányát elvitték haza, nem tudta?-pillantott rám kíváncsian.-Volt itt egy férfi, és azt mondta, nem tudnak érte jönni a születésnapi készülődés miatt, így hazavitte.

-Oh, értem-bólintottam.-Biztos a férjem barátja volt. Akkor már indulok is…

-Nem Elezar Denali járt itt-szólt utánam, mire hirtelen visszakaptam a fejemet.

-Micsoda?-kerekedtek ki a szemeim.-Akkor ki volt az?

-Magas növésű, a haja sötétbarna volt-válaszolta.-Még sosem láttam korábban, de azt állította, rokonuk.

Ebben a pillanatban kimaradt a szívverésem. A vér szinte megállt az ereimben, és éreztem, hogy mindjárt kifakadnak belőlem a könnyek, mikor minden világossá vált előttem. Az eszem nem volt képes felfogni, de talán nem is akarta, a szívem pedig hevesen tiltakozott ellene. Mind fizikai, mind lelki értelemben.

Minden szó nélkül hátat fordítottam a velem szemben álló óvónőnek, majd sebesen indultam futásnak az erdő iránya felé. Még hallottam, amint utánam kiált, de már nem vettem ki szavai közül az értelmet.

Ekkor cseppent le az arcomra egy picike esőcsepp…majd újabb és újabb. Mintha az idő is velem együtt sírt volna, miközben kétségbeesetten vágtam keresztül az erdő sűrűjén, aminek köszönhetően a fenyőlevelek mélyen felkarcolták a bőrömet. Azonban most az sem állíthatott volna meg, ha a villám egyenesen belém csap. Nem akartam a világon lenni.

-Carlisle-rontottam be sírva a házunkba, mire szerelmem azonnal elkapott, mielőtt összeestem volna.

-Mi történt, kincsem?-ültetett le a kanapéra.-Hol van a lányunk?

-Aurora eltűnt-sírtam tovább.-El…elvitték, nincs sehol. Nincs ott, ahol lennie…lennie kéne, sem sehol máshol.

-Micsoda?-rémült meg Ő is.-Ki mondta ezt?

-A nevelő szerint-hüppögtem-elvitte valamilyen ismeretlen férfi. Én…nem tudom mit…én…nem bírom…

-Nincs semmi baj-törölte le az arcomat.-Minden rendben lesz. Elezar!-kiáltott az emeletre, mire nemrég érkezett barátunk azonnal lent termett mellettünk.

-Mikor indulunk?-mondta szerelmem kimondatlan gondolataira.

-Most azonnal-válaszolta eltántoríthatatlanul.-Te addig maradj itthon! Ne menj el, maradj a házban!

-Nem ülhetek itt tehetetlenül-ellenkeztem.-El kell mennem felkutatni őt…

-Mindent elintézek-csitított el.-Keletre indulunk-fordult vissza Elezarhoz.-Mindent átfésülünk, amit csak tudunk. Semmi nem kerülheti el a figyelmünket!

-Mindent a lányodért-bólintotta barátunk, majd el is tűnt a semmibe, miközben szerelmem ismét felém fordult.

-Megtalálom-simította meg az arcomat.-Nem kell félned…

(Carlisle szemszöge)

Nem tudtam elhinni…Minden, amit hallottam, mintha nem lett volna valós; mintha valamilyen álom lett volna. A kicsi lányom nem tűnhet el minden nyom nélkül, lennie kell valaminek, ami nyomán rátalálhatok. De miért nincsen illat? Mit kell ilyenkor tennem? Nem adhatom fel ilyen könnyen, ennél Ő többet ér.

-Carlisle, semmi nyoma sincs-mondta Elezar.-Mennünk kell!

-Nem adom fel-mordultam rá.-Itt kell lennie! Nem tűnhetett el! Nem vihette el senki minden illat és nyom nélkül.

-Nincs fa, amit ne láttam volna már harmadjára-állított meg.-Valami miatt nincs…nincs semmi, aminek lennie kéne.

-De nem!-kiáltottam.-A kicsiny lányom…itt kell lennie!

A szemeim szúrtak, mintha sírnom kellett volna, de nem tudtam elhullajtani egyetlen könnycseppet sem. Csupán az eső fájdalmas harmatja terítette be az arcomat, mint valamilyen gyógyír, ami enyhíteni próbál a fájdalmaimon. Mindhiába...

-Nincs itt-mondta ki a szörnyű tényt.-Te is, én is tudom, mit kell most tenned. Esme nem bírja ki nélküled, ami történt. Mellette kell lenned.

-Tudom-bólintottam.-De nem bírom elfogadni, ami történt. Mi miatt nem találjuk az illatát? Mi miatt nem lelünk meg semmit?

-Van amit nem lehet ilyen könnyen kideríteni-mondta szomorúan.-Minden nap elkísérlek keresni, amíg nem találunk valami intő jelet.

-De Aurora-nem bírtam kimondani a nevét anélkül, hogy ne szorulna el a torkom. Hihetetlenül fáj arra gondolnom, min mehet most keresztül. Nem kellene, hogy ez történjen vele, hiszen még annyira fiatal, és annyira védtelen.-Ő nem…mi nem élhetünk nélküle. Esme nem éli túl…

-Ezért kell hazamenned-unszolt.-Mindennél fontosabb most mellette lenned. Mellette kell lenned.

-Mindenképpen-bólintottam, miközben sebesen indultunk suhanásnak a magunk mögött hagyott remény nélkül…