Elhagyva XXXIII. Fejezet

Sziasztok!

Mostanában aktív lettem ismét, de remélem ezt nem bánjátok. A mostani fejezet teli lesz romantikával, minden benne lesz, amit már terveztem. Szerintem mondhatnánk azt, hogy itt már révbe értek, de nem, mivel még ott van az Esme és Aurora halandósága. Remélem, mindenkinek tetszeni fog!

Puszi!

Carly

~*~

(Esme szemszöge)

Az életünk lassan rendeződni kezdett az átéltek után. Hamarosan eltávolították a varrataimat, ismét elkezdtem járkálni, és nemsokára lehullott az első hó. Aurora rendkívül élvezte a lehulló hatalmas hópihék látványát, és amikor ráadtam a kis ruháját, örömmel kapkodott utánuk a házunk előtti verandán. Carlisle továbbra is hihetetlenül odavolt a kicsiny lányunk tündéri jelleméért, mintha mind a ketten egymásnak éltek volna. Amikor csak tehette mindig velünk volt, és hamarosan teljesen beilleszkedtünk az itteni világba.

-Nos, kincsem-vettem kezembe Aurorát.-Indulunk a templomba.

-Remélem, bírni fogja a kis angyalkám-simította meg pici arcát szerelmem, amire kislányunk azonnal elmosolyodott.

-Hihetetlen, mekkorát nőtt, nem?-pillantottam fel szemeibe.

-Elképesztő-csodálta tovább, majd pár pillanattal később Ő is rám emelte a tekintetét.-Készen állsz?

-Soha jobban-válaszoltam.-Induljunk!-mondtam, mire lassan indultunk el a kicsiny városi templom felé.

A ruhám hihetetlenül fehér volt, még a lehullott hó mellett is. A pihék lassan körbevettek minket, miközben elértünk a templom elé, de a hideg ellenére nem fáztam. Annyira örültem, ha nem is lett volna rajtam kabát, akkor is felmelegített volna az ereimben hevesen lüktető vér áramlása. Odabent levettem az említett ruhadarabot, mire Carlisle szeme elé tárult az eddig titokban tartott ruhakölteményem.

A szabása nem volt túlzottan bonyolult; tiszta, vonalas volt minden téren, ami szorosan simult rá a pici születése után kicsit kerekebb csípőmre; a vállát apró fodorminta díszítette, amit én varrtam rá teljes titokban, a hajamba pedig fehér rózsát tűztem, amit szerelmem hozott nekem erre a célra.

-Annyira gyönyörű vagy-simította meg a kezemet. Nem bírtam nem elpirulni erre a mondatára. Mikor rám villantotta hihetetlenül fehér mosolyát, a szívem sebes iramban kezdett verni, és ő pontosan tudta mindezt. Az ő ünneplője fekete volt, ami alá hófehér inget vett erre az alkalomra, ezzel is kiemelte aranyszín szemeit és hasonló színű haját is.

-Gondolom, már senkire nem várunk-pillantott a pap a mögöttünk ácsorgó Elezarra karjaiban a kicsiny Aurorával.-Elkezdhetjük?

-Természetesen, atyám-bólintotta szerelmem.

-Rendben van-fordult szerelmemhez.-Carlisle Cullen. Hű férje leszel az itt megjelent Esme Anne Platt-nek? Szeretni, tisztelni és óvni fogod, míg a halál el nem választ titeket? Kiáll majd mellette jóban, rosszban? Gondját viseli majd minden bajban?

-Mindhalálig-válaszolta.-De még utána is.

-Esme Anne Platt-emelte rám a tekintetét.-Hű felesége leszel az itt megjelent Carlisle Cullennek? Szeretni és tisztelni fogod, míg a halál el nem választ titeket? Kiáll majd  mellette jóban, rosszban? Gondját viseli majd minden bajban?

-Mindörökké-pillantottam szerelmemre, amire ő is elmosolyodott.

-Mindörökké-ismételte utánam.

-Ezennel házastársakká nyilvánítom Önöket-húzódott a pap arcára halovány mosoly.-Csókolja meg a menyasszonyt!

Azzal Carlisle nem is késlekedett, puhán kezdte el simogatni ajkaimat, amit én is örömmel viszonoztam, immár Mrs. Esme Cullenként. Hihetetlen érzés volt.

Ebből a pillanatból csupán Aurora halk nevetése szakíthatott ki, mikor kislányunk széles mosollyal az arcán meredt frissen házasodott szüleire.

-Tündéri kislány-fűzte hozzá a pap.-Isten áldja Önöket!

-Köszönjük, Uram-bólintottam.-Isten áldja!-köszöntünk el mi is, majd miután átvettem a ruhámat, Aurorával a karomban indultunk el hazafelé.

Láthatóan kislányunk már eléggé kimerült a szertartás alatt, ami miatt azonnal lefektettük, amint hazaértünk. Pici arca hamar ellazult, ami azonnal megmutatta, mennyire mélyen is alszik, majd miután betakargattam, én is lesétáltam Carlisle-hoz a nappaliba.

-Elaludt?-pillantott rám kíváncsian.

-Semmi nem ébresztheti fel-bújtam hozzá.-Rettenetesen elfáradt.

-Hosszú nap volt a mai-simította meg az arcomat.-Nem kéne neked is lepihenned?

-Nem fogom átaludni a nászéjszakámat-nevettem halkan.-Inkább csináljunk valami mást.

-Mire gondoltál?-nézett mélyen szemeimbe. Erre én nem válaszoltam, inkább ajkaimmal óvatos csókot hullajtottam ajkaira, majd újabbat és újabbat, mígnem valamilyen úton, módon a földszinti hálószobában találtam magam. Már annyira hiányzott az érintése, mintha nem lettem volna teljes nélküle. Ismét vele akartam lenni, mint azon a téli éjjelen.

-Esme-szakította meg a csókunkat.-Nem…nem tehetem.

-Miért nem?-karoltam át a nyakát.-Már nincs semmi, ami közénk állhat.

-Nem akarlak bántani-sóhajtotta.-Könnyen bánthatlak, és én nem akarom…

-Nem bántanál-simítottam meg az arcát.-Bízom benned.

-Eltörhetem a csontjaidat-csuklott el a hangja.-Megölhetlek bármilyen rossz mozdulattal, és én nem bírnám elviselni, ha bajod esne.

-Minden rendben lesz-húztam végig ujjaimat arca vonalán.-Ha fájna valami, azonnal szólnék, de már nem bírom tovább nélküled. Akarlak.

-Én is akarlak-simította meg az arcom apró pírját, majd ajkaival ismét birtokba vette az én ajkaimat. Én kezemmel óvatosan az inge gombjai után nyúltam, majd remegő mozdulatokkal kezdtem el kioldani az útban lévő gombokat. Ő továbbra is a derekamon pihentette karjait, majd miután már minden gombot kigomboltam, a földre ejtettem a selyemből készült anyagot. Nem bírtam megállni, hogy ujjaimmal meg ne érintsem márványszerű bőrét, majd kezeim megállapodtak azon a ponton, ahol verdeső szívének kellene lennie. Kicsit megborzongtam, mikor nem éreztem a lüktető dobbanásokat, de emiatt volt mindez annyira csodálatos.

-Kimaradt a szívverésed-kuncogott fel halkan.

-Csak elmerengtem-rázódtam vissza.-Nem érzem, amit itt kéne éreznem.

-A te szíved helyettem is ver-tette kezét a mellkasomra, amiben az én szívem annyira gyorsan vert, mintha menekült volna valami elől.

Carlisle ajkai lassan indultak meg a nyakamon, ahol szinte éreztem, amint a vér lüktet ajkai nyomán; majd áttért az állam vonalára, kisvártatva pedig ajkaimra is, amire halkan felsóhajtottam. Már nem is tudom mikor volt, mikor a mostanihoz hasonlóan vonhattam őt magamhoz. Annyira hiányzott, mintha számomra életfeltétel lenne az, amikor hozzám ér. Ő  kicsit határozottabban állt neki a ruhám gombjainak kigombolásának, miközben óvatosan hanyatt döntött a hatalmas ágyon, kezeivel pedig megtámaszkodott mellettem, hogy még véletlenül se nehezedjen rám, amivel egy időben lábaimmal szorosan körbe fontam izmos derekát. Bár minden érintése hűvös volt, egyáltalán nem zavart, mikor fedetlen mellkasa az enyémhez ért. Mintha a testem is elfogadta volna mindazt, amit az eszem és nem érdekelte semmi más, csak Carlisle.

Hamarosan minden ruhadarab lekerült rólunk, és kicsit ziláltan pillantottunk fel egymás szemébe.

-Annyira óvatos leszek, amennyire csak tudok-simította meg az arcomat.-Minden rendben lesz.

-Mondtam már-ziháltam halkan-bízom benned.

Szerelmem ajkai ekkor ismét simogatni kezdték az enyémet, miközben ujjaival megmarkolta a fából készült támlát, és pillanatokkal később hivatalosan is együtt lehettünk, mint Dr. és Mrs. Cullen…