Elhagyva XXXVI. Fejezet

Sziasztok! 

Már meg is érkeztem a következő fejezettel, amiben sok minden történik hiszen közeledik a történet egyik kulcsfontosságú történése is. Ezzel nem a történet befejezésére utalok, de valóban fontos lesz, hiszen el fogja indítani szereplőinket egy kicsit a lavinán, majd vissza, így bekerülünk egy hullámvasútba. És itt már Aurora is sokkal nagyobb kislány. Remélem tetszeni fog!

Puszi!

Carly :)

~*~

(Esme szemszöge)

Ha nem lenne az idő, mivé lenne az ember? Nem múlna el az élet, nem sújtana minket megállíthatatlanul pusztító halál, de minden rossz ellenére az idő amiatt jó, amit nem élhetnénk meg nélküle. Pontosan emiatt élt bennem minden emlék…

-Carlisle, nézd!-kiáltottam halkan.-Aurora megtanult járni!

-Istenem-termett mellettem, miközben óvatosan követtem a padlón totyogó kislányomat. Ahogyan pici lábait egymás mellé tette, annál nem láttam még csodásabb mozdulatot az egész életem során. Aprócska kezeivel óvatosan egyensúlyozott, nehogy elboruljon, de én annyira féltettem, hogy akaratom ellenére is ott tartottam a saját kezeimet, hogyha el kell kapjam, azonnal megtehessem. Láthatóan ő is hihetetlenül boldog volt az új tapasztalatoktól, és pici lábait szedve azonnal Carlisle karjaiba rohant, aki büszkén kapta fel lányunkat védelmező karjaiba.

-Milyen ügyes vagy, csillagom-puszilta meg az arcát.-Apa büszke rád, tudod?

-Tyudom-válaszolta mosolyogva.-Papa szejeti Aujoját?

-Szereti bizony-borította be újabb puszikkal pirosló arcát.-Sétálj vissza a mamához, jó?

Erre kicsi lányunk lelkesen bólogatni kezdett, miközben ismét megindult az én irányomba. El sem hittem, ami történik. Hiszen annyira fiatal, mintha csak ma lett volna, mikor először a karjaimban tarthattam.

Valóban, alig volt hét hónapos, mikor az első lépéseit megtette. El sem tudtam képzelni a mikéntjét, ami miatt ilyen gyorsan fejlődik és tanul, de mérhetetlen büszkeséggel töltött el minden csodának beillő kis mozdulata. Nem is beszélve napról napra bővülő szókincséről, aminek köszönhetően már hamar elkezdhettünk megismerkedni a betűk és formák világával…

Kislányom figyelmesen meredt az elé kirakott kis könyvecskére, amit Carlisle-lal vásároltunk a harmadik születésnapjára. Még mindig elcsodálkoztam azon, milyen nagyot is nőtt ezen idő alatt, de ami inkább szembe tűnt, hogy hihetetlenül okos volt. Mindig törte valamin a kis fejét, és ilyenkor a szemei pontosan olyan ívbe húzódtak, akár csak szerelmemé.

-Mit látsz a képen?-mutattam az ott díszelgő kiscicára.

-Cicát-válaszolta lelkesen.-Mirci Cicát a meséből.

-Bizony ám-nevettem halkan.-És hogy kell betűzni a cica szót?

-C-i-c-u-mondta bizonytalanul.

-Nem, nem. C-i-c-a –javítottam ki.-Cica.

-C-i-c-a –ismételte el helyesen.

-Remek-simtottam meg pici arcát.-És ez mi?

-Kutyus-mondta azonnal, mikor meglátta a másik oldalon lévő rajzot. - K-u-t-y-u-s.

-Nem is kellett mondanom-nevettem ismét.-De most inkább azt mond, hogy kutya. K-u-t-y-a.

-K-u-t-y-a –bólintott.-De mama, mi a különbség?

-A kutya, az a felnőtt kutyus-magyaráztam.-Ő már nem kiskutya.

-És én is felnövök majd?-pillantott rám kíváncsian.-És is leszek kutya a kutyus helyett?

-Hamarabb, mint hinnéd-válaszoltam…

És már nem volt megállás. Ma már öt éve van velünk ebben a világban, pontosabban holnap ünnepli majd az ötödik születésnapját, és mintha nem is kislány, hanem egy érett nő lenne. Már tudott olvasni, és írni is; bár voltak még néha megingásai, de mindez akkor is hatalmas teljesítmény volt tőle, tanárként jól tudtam. Nem is beszélve a zenei beállítottságáról, aminek nyomán most is Carlisle mellett ült, és együtt merültek el a kottaolvasás művészetében.

-És ez milyen hang?-nyomott le lelkesen egy újabb billentyűt.

-Az C hang, kicsim-mutatta meg a kottán.-Általában mindig az első pót-vonalon van, hacsak nem tesznek valamilyen kikötést a dallam legelején.

-Ennél van kikötés?-hajolt közelebb.

-Mint látod, nincs-simította meg pici arcát.-De ha szeretnéd, megtaníthatom neked ezt a dalt. Mit szólsz?

-De jó!-kiáltott fel izgatottan.-Csináljuk, csináljuk, csináljuk!

Annyira lelkes volt, szinte minden pillanatban tanulni szeretett volna, amit nem tudtunk megállni nevetés nélkül. El sem tudtam hinni, mi minden van már a pici fejébe, annyi mindent tanult meg mostanra, talán még néhány felnőttnél is többet tudott. Imádta a történelmet, a biológiát, mindig kérdezett minket a világ dolgairól, aminek nagy hasznát veszi majd, ha elérkezik az ideje. Már is annyit tudott, mint egy másodikos diák.

-Akkor tedd ide a kezed-mutatott a billentyűkre- A hanggal kezdünk. Megtaláltad?

-Meg, papa-bólintott.-És most?

-Nyomd le egymás után az A, a H és a C hangot-mutatta meg.-Próbáld.

-De klassz-kiáltott fel lelkesen, mikor sikeresen lejátszotta a három hangot.

-Most már majdnem tudod az első ütemet-dicsérte meg.-Ami ezután jön, az valamivel könnyebb lesz. C, H, C, H -játszott le ismét pár hangot.- C, C, C, C.

-Mi ez a dal?-kíváncsiskodott.

-Én írtam a mamának-pillantott rám, mire hirtelen ledermedtem. Carlisle írt nekem egy dalt? El sem hittem, amit hallottam, annyira hihetetlennek tűnt. Mennyi munka lehetett benne, mennyi ideje mehetett rá, pusztán miattam. Alig bírtam megállni, hogy ne kezdjek el sírni.

-Mama, hallgasd meg-szaladt ide Aurora-Gyere!

Nem bírtam megszólalni, csupán letelepedtem Carlisle mellé, miközben kislányom izgatottan helyet foglalt az ölemben, és figyelmesen kezdte el nézni szerelmem kezét, amint megindul a billentyűkön. Fantasztikus volt.

-Van hozzá némi dallam is-mondta, majd halkan kezdte el énekelni az általa komponált éneket.

Itt a végtelenbe lépsz, aki elvész így lesz szabad

Valóság lesz az álmod, nézd

Minket senki el nem választ

Merülj el, kövess, vár a sötét

Hol a kétség elég.

Jöjj, felejtsd el az időt én majd vigyázok rád

Mert te vagy az a csoda, kit a szívem úgy várt.

Te megbékíted lelkem, és múltam messze száll

Szívem dinamit és csak egy szikra kell már

Mától egy új élet vár

Egy halhatatlan élet vár

Egy végtelen nagy út vár rád

Elveszítve szívem tudtam más leszek majd

Érzem most az őrület hajt

Most teljes a sötét, nagy tenger és nincs sehol part…

-Éljen, papa-kezdett el tapsolni kislányunk. Én még mindig nem ocsudtam fel a döbbenetből, csak azt vettem észre, hogy a könnyeim akaratom ellenére is folyni kezdtek az arcomon. Ennél szebb dolgot, még senkitől nem kaptam, mióta létezem ezen a földön.

-Mama, miért sírsz?-pillantott rám kislányom.

-Nem sírok-nevettem fel halkan.-Ez annyira szép volt-merültem el szerelmem tekintetében.

-Boldog huszonhatodik születésnapot-nyomott puszit a homlokomra. Hihetetlen, de én magam teljesen megfeledkeztem a születésnapomról. Annyira koncentráltam kislányom holnapi születésnapjára, hogy a sajátom eszembe sem jutott eddig a pillanatig.

-Én is készültem valamivel-pattant ki az ölemből kislányom, majd pillanatokkal később vissza is tért hozzánk egy papírral a kezeiben.-Én rajzoltam.

-Jaj, kincsem, ez meseszép-csodáltam a papíron látható farkast. Minden pici szőrszálat mesteri pontossággal rajzolt be az állaton, és a tekintete is rendkívül élethűre sikeredett. Tagadhatatlanul tehetséges művész volt.-Szeretlek, kicsim!

-Én is, mama-ölelt viszont, mire ismét könnycseppek kezdtek el hullani az arcomról. Ennél szebb születésnapom nem is lehetett volna. Annyi szeretetet kaptam mindkettejüktől, amiről a legtöbb ember csak álmodhat. És én emiatt vagyok szerencsés…

Ez az a rajz, amit Aurora készített :)

 Ez lenne a dal, amit Carlisle zongorázott

Amit pedig énekelt, az a vámpírok báljában hallható. (Teljes a sötét)