Gyógyító szerelem XXXIII. Fejezet

Sziasztok! :)

Mint mondtam, nagyon siettem a következő fejezettel, és sikerült összehoznom (még időben) :) Lehet, hogy még lesz egy fejezet vasárnapig, de ezt nem tudom garantálni (sajnos).

Remélem azért tetszeni fog ez a fejezet :) Jó olvasást! :)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Csak dermedten álltam az előttem térdelő Carlisle előtt…Ezt tényleg nekem mondta? Valóban azt akarná, hogy a felesége legyek? Próbáltam körbenézni, hátha van itt rajtam kívül valaki más is, de annyira megdöbbentem, hogy képtelen volt megmozdulni. Csak egyetlen apró szó tudta elhagyni a számat…

-Igen-válaszoltam meghatottan-ezerszer is igen!-hajoltam ajkai után, miközben szemeimből záporozni kezdtek az örömtől csillogó könnycseppek.

-Szeretlek!-suttogta halkan-Jobban, mint bárki mást a világon-húzta az ujjamra a gyűrűt.

-Én is szeretlek!-mosolyogtam-Nem is tudom, mit mondhatnék még…

-Ne mondj semmit!-hallgattatott el az ujjaival-Ígérem, hogy amint kikerülünk erről a helyről, azonnal elkezdem szervezni az esküvőt.

-Nem kell sietni-simítottam meg az arcát nyugtatóan-Ráérünk még, hiszen csak most kezdődik el igazán az életünk…

-Ezt hogy érted?-nézett rám érdeklődve.

-Csak azt akartam mondani, hogy az ikrek érkezésével rengeteg energiánk fog rámenni a gyereknevelésre-magyaráztam-Elég lesz majd akkor megházasodni, ha kicsit nagyobbak lesznek.

-Igazad van, szívem-helyeselte bólintva-Egyenlőre érjük be azzal, hogy van egy gyönyörű családunk, és hogy végre együtt lehetünk. Az esküvővel várhatnánk a nyár végéig, mit gondolsz?

-Tökéletes-mosolyogtam-addigra Rosalie és Jasper is elég nagyok lesznek, hogy másra bízzuk őket, és kényelmesen meg tudunk szervezni mindent.

-Remek, akkor augusztus-válaszolta boldogan-addig pedig élvezzük az alkalmat, hogy két gyereket nevelhetünk.

-Két ennivaló, gyönyörű gyermeket-módosítottam kacagva, miközben lassan visszaindultunk, az egyelőre még üresen álló kórtermem felé…

-Mindent elpakoltál?-nézett rám kérdően, miközben a várva várt hazautazáshoz csomagoltam a cuccaimat.

-Igen, mindjárt kész vagyok-válaszoltam-már csak a gyerekek hiányoznak.

-Mindjárt elmegyünk értük is, csak ezeket kiviszem az autóhoz-vette a kezébe a bőröndöket-Addig itt maradsz?

-Igen-kuncogtam halkan-még elbúcsúzom a kórteremtől.

-Gondolom, mennyire fog hiányozni-nevetett fel ő is, majd a bőröndöket maga után húzva elindult a parkoló felé.

-Elérkezett a nagy nap-lépett be az ajtón Addison.-Nem hitted volna?

-Ahogy mondod-mosolyogtam.-Amikor egy héttel ezelőtt beszáguldottunk a kórházba, nem is gondoltam volna, hogy így repül az idő.

-Pedig ez már csak gyorsabb lesz-kacagta-ahogy nőnek a gyerekek, észre fogod venni.

-Ne is mondd-sóhajtottam-már is annyival nagyobbak, mint a születésükkor, hogy el sem hiszem.

-Valóban nagyot nőttek, de ez kizárólag a te érdemed-nézett rám elismerően.- Biztos vagyok benne, hogy remek anya leszel.

-Köszönöm! Szerencsére nem egyedül kell megbirkóznom a dologgal-kezdtem el nézegetni az ujjamon díszelgő jegygyűrűt.

-Még nem is gratuláltam az eljegyzéshez-ült ki arcára a felismerés.-Gratulálok!

-Igazán nem szükséges, az esküvőnk még úgy is odébb van-vörösödtem el egy pillanat alatt.-Egyenlőre minden időnket a gyereknevelésre fogjuk fordítani.

-Biztosíthatlak afelől, hogy csak az első pár nap nehéz-tette kezét a vállamra nyugtatóan.-Utána hamar bele fogtok rázódni, bár az ikerbabák valamivel több odafigyelést igényelnek, mintha csak egyedül lenne a pici.

-Ezt valahogy sejtettem-kuncogtam fel ismét.-Már lélekben eléggé felkészültem az éjszakázásokra, úgyhogy…

-De én is segíteni fogok neked mindenben-tért vissza hozzánk Carlisle.-Nem hagynám, hogy egyedül cipeld ezt a terhet.

-Köszönöm!-bújtam hozzá mosolyogva.- De ha már a cipelésnél tartunk, nem megyünk el a babákért?

-A világért sem hagynám itt őket-húzódott arcára széles mosoly, majd egymás kezét fogva indultunk el a csecsemőosztály felé…

(Carlisle szemszöge)

-Hogy ültessük be a gyerekeket?-nézett rám tanácstalanul kedvesem, miközben a babahordozót próbáltuk beerősíteni a kocsiba.

-Szerintem az ülést kössük be a biztonsági övvel, és az elég stabil lesz a hazaútra-válaszoltam-Szeretnél hátra ülni?

-Nem, mert akkor nem lesz elég hely a hordozóknak-utasította vissza.- Hazáig valahogy csak kibírom aggódás nélkül.

-Szívem, természetes, hogy aggódsz-mosolyogtam nyugtatóan-ez minden anyánál így van.

-De csak az jár az agyamba, hogy egy hirtelen fékezésnél bármelyikük kieshet az ülésből-folytatta kétségbeesetten-Mi lesz, ha nem tart eléggé a biztonsági öv?

-Biztosítalak afelől , hogy minden rendben lesz-simítottam meg az arcát nyugtatóan.- Ezek az ülések arra lettek tervezve, hogy a lehető legnagyobb biztonságot nyújtsák a kisbabák számára, és hogy kényelmesen utazzanak akár hosszú távon is. Nem lesz semmi baj, hidd el!

-Jól van-sóhajtott fel halkan-, de akkor vezess lassan!

-Úgy lesz-nyomtam csókot a homlokára, miközben lassan útnak indultunk az otthonunk felé.

Minden egyes kanyart pehely könnyen próbáltam bevenni, és ügyeltem, nehogy átmenjek valamilyen bökkenőn, mert Rosalie és Jasper egyelőre még békés szundikálásának hamar véget vetett volna egy fekvőrendőr. Amikor néha-néha hátrapillantottam láttam, hogy a kis mellkasuk békésen emelkedik fel és le, aztán megint fel és megint le. Mély álmaikat szerencsére nem zavarta meg, még a leghangosabb autóduda sem.

-Hát megérkeztünk!-vette ki kedvesem óvatosan az egyik ülést-Szegények, milyen kis fáradtak.

-Még nagyon aprók, és sokat fognak aludni-magyaráztam.- Szerencse, hogy összeszereltem a kiságyakat, mielőtt hazajöttünk.

-Akkor akár fel is vihetjük őket-húzódott arcára szelíd mosoly.- Segítenél?

-Jaj, persze-vettem ki a másik hordozót az autóból-, csak annyira hihetetlen, hogy a karodban látom a kisbabánkat.

-Hát igen, Jasper élete nem sokon múlott-sóhajtotta.- Addison nélkül nem is tudom, mihez kezdtem volna…

-Nem úgy értettem-vágtam rá azonnal.- Csak szinte felfoghatatlan, hogy mostantól négyen vagyunk…hogy apa és anya lettünk.

-Igen, ez még számomra is hihetetlen-húzódott arcára boldog mosoly.- Fél éve még nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan bővülni fog a család.

-Én pedig azt, hogy férj és feleség  leszünk-csókoltam meg lágyan.- Azt hittem, sosem jön el ez a pillanat.

-Miért?-nézett rám kérdően.

-Kicsit féltem attól, hogy mi lesz a válaszod-mondtam komolyan.-Annyi mindenen mentél át, hogy tartottam attól, hogy esetleg nem készültél fel egy ilyen fordulatra.

-Én már attól fogva a feleséged akarok lenni, hogy együtt töltöttük azt az éjszakát-nézett rám nyugtatóan.- Azzal, hogy megmentettél attól a vadállattól megbizonyosodtam arról, hogy te másabb vagy, mint a többi férfi…Nem csalódtam benned-mosolyogta, miközben lassan felsétáltunk a szobánkban lévő babaágyak felé…