Sziasztok!
Próbáltam minél jobban sietni a frissel, és bár némi késéssel, de meg is hoztam nektek az új fejezetet. Be kell vallanom, függővéget hagytam, amiért lehet, hogy néhányan majd meg akartok fojtani ^^ De remélem, izgalommal olvassátok majd ezt a rész is.
Puszi! Carly
[december 1.]
(Carlisle szemszöge)
-Jó reggelt, szívem!-pillantottam
rá egy széles mosollyal az arcomon, miközben Ő kissé álmos pillantással sétált
ki hozzám a házunk konyhájába.-Hogy aludtál?
-Jól-mosolyodott el Ő is, amint
helyet foglalt a tőlem nem messze álló faaszalnál.-Bár a kis Lilly
egyszer-kétszer felébresztett a mozgolódásával-nevetett fel halkan ujjait
lágyan a hasára simítva, mire nem bírtam megállni, hogy én is fel ne nevessek.
El sem hittem, milyen gyorsan elszaladt 36 hét. Amikor legelőször láttam az én
pici lányomat, mindössze akkora volt, mint egy kicsiny borsószem, most pedig
már alig fér el az anyukája pocakjában, amit néha erőteljes mocorgással is jelzett
Esme számára.-Már nem sokáig szeretne idebent maradni.
-Valóban, nemsokára itt az ideje,
hogy előbújjon-jegyeztem meg kuncogva, miközben nekiálltam, hogy az utolsó
simításokat is befejezzem az Esme számára készített meglepetésen.-És ennek
örömére készítettem neked valami különlegeset-szedtem ki a gőzölgő reggelit a
serpenyőből.
-Csak nem sütöttél?-pillantot rám
meglepettséggel a szemeiben, még annak ellenére is, hogy a siker előtti
ügyetlenségem füstös illata az egész konyhát belengte. Tudtam, hogy ugyanúgy
érzi, mint én; de még sem tette szóvá, és ez az, ami miatt annyira imádtam Őt…a
hatalmas szíve miatt.
-Bizony ám-tettem elé a frissel
elkészített étket egy büszke mosollyal az arcomon.-Készítettem egy kis
zöldséges omlettet zöldbabbal és répával-mutattam a tányérra.-Be kell vallanom,
nem ment elsőre, mivel a zöldbab nem volt éppen együttműködő-nevettem ismét, amire
Ő is mosolyogva felnevetett.
-Semmi baj, mindenkivel
előfordul-simította meg a vállamat biztatóan, amint én is helyet foglaltam
mellette az étkezőasztalnál.-Hmm…ez nagyon jó-pillantott rám, miután egy
nagyobbacska falatot emelt a szájához.
-Köszönöm!-simogattam meg felém
eső karját.-Szerettelek volna valami finommal meglepni ezen a nagy napon,
hiszen…nem minden nap jön el az a pillanat, hogy az ember az első gyermeke utolsó
ultrahangvizsgálatára készülhet.
-Valóban nem-mosolyogta, amint
tovább folytatta a jóízű falatozást.-Annyira hihetetlen, hogy már is eljött ez
a nap…
-Én sem vártam, hogy ilyen
gyorsan repülnek majd el felettünk a hónapok-álltam fel mellőle, hogy egy kis
tejet töltsek neki, amivel így még fehérjedúsabbá tehetem ezt a tápláló
reggelit.-Kérsz tejet, igaz?
-Persze, mint minden
reggel-válaszolta, miközben lassan befejezte az általam készített reggeli
elfogyasztását. Esme az egész terhessége során nagyon felelősségteljes volt,
semmit sem bízott a véletlenre. Ez ma sem volt másképp.-Oh-nevette, mire én ismét
rá emeltem a szemeimet-, azt hiszem, Lilly-nek is nagyon ízlett, amit
készítettél-simogatta meg a hasát újból.
-Ennyire izgága ma reggel a
kisasszony?-léptem mellé halkan nevetve, majd miután a tejet a kezébe adtam,
ujjaimat én is lágyan rásimítottam gömbölyödő pocakjára. Valóban erőteljes kis
mozdulatokkal fészkelődött odabent.-Mocorog ám, nem is kicsit…
-Egy igazi kis örökmozgó-húzódott
arcára egy újabb mosoly, amint újabb kortyot ivott a frissítő, hideg tejből.-Egyébként…a
szüleim ma érkeznek Colombusból-pillantott rám még mindig kissé álmos
szemeivel.-Tudod, a baba miatt…
-Igen, emlékszem rá-bólintottam,
miközben nekiálltam, hogy elmosogassam a reggelikészítés maradékát.-Segítenek
az utolsó hetekben.
-Felajánlottam nekik, hogy addig
lakjanak nálunk, de Ők semmiképp sem szerettek volna a terhünkre
lenni-folytatta.-Ezért…arra gondoltam, odaadom nekik a régi lakásom kulcsát. Nem
szeretném, ha egy vagyont fizetnének valamelyik szállodának, amíg itt vannak
-Ez remek ötlet-fordultam ismét
hozzá, miután az utolsó koszos konyhai eszközt is a mosogatógépbe raktam.-De…ha
nem bánod, majd még beszélek velük erről, hátha maradásra bírom őket-ajánlottam
fel- Mégis csak egyszerűbb, ha nem kell minden alkalommal taxit hívni, mikor a
városból hozzánk szeretnének jönni.
-Imádlak!-pillantott rám hálásan,
mire nem bírtam megállni, hogy csillámló arca láttán apró csókot ne hullajtsak
örömtől mosolygó ajkaira.
-Mint ahogy én is-mosolyogtam
szintén, amint felsegítettem Őt asztaltól.-Nos, mi lenne, ha lassan
készülődnénk. Addison fél óra múlva fogad minket-pillantottam az órámra, amin
már majdnem fél nyolc volt.
-Akkor nem ártana
sietni-pillantott rám izgatott csillogással a szemeiben, mire mind a ketten
elindultunk, hogy előkészüljünk erre a nagy napra.
(Esme szemszöge)
-Mennyi hó esett az
éjjel-ámultam, amint a kocsi ablakán kitekintve tovább csodáltam a lassan
szállingózó apró pelyheket. –Pedig még csak most köszöntött be a tél…
-Még Seattle-ben is ritka az
ilyen korai hó-mosolyogta, amint tovább figyelte a fehér lepellel fedett városi
utat.-Az időjárás is azt mutatja, milyen különleges nap a mai-pillantott rám
büszkeséggel a hangjában, mire nem bírtam megállni, hogy én is el ne
mosolyodjak. Carlisle lelkesedése minden
alkalommal lenyűgözött. Amikor csak a hasamra pillantott, amikor csak
megemlítette a mi kis Lilly-nk nevét…Láttam, micsoda csodálat és rajongás
csillog minden alkalommal a szemében, amikor a lányára gondol. Imádta Őt.-És ha
már itt tartunk-emelte rám a szemeit ismét, amint egy kisebb megállóhoz értünk
a Space Needle előtti lámpánál-, lenne itt még valami, amitől még különlegesebb
lesz-nyúlt a zsebébe, amiből néhány pillanat múlva előhúzott egy apró ékszeresdobozt.
Azonnal elakadt a szavam.-Nézd csak meg!-helyezte a kezemben, mire izgatottan
álltam neki a kicsiny doboz kinyitásának.
Amint megláttam, azonnal apró
könnyek szöktek a szemeimben. A puha párnácskák közt egy apró kis cumi alakú
medál lapult.
-Istenem, ez gyönyörű-vettem
ujjaim közé az ezüstösen csillogó kis függőt.-Carlisle, én nem is tudom, mit
mondjak-pillantottam rá könnyeimmel küzdve.
-Ne mondj semmit-simogatta meg a
vállamat.-Ez a csodás kilenc hónap, amit mi hárman megéltünk-pillantott a hasamra-,
semmihez sem volt fogható. Életem legszebb emlékeit adtad nekem, amik hamarosan
tovább gyarapodnak majd, mikor a kicsi Lilly megszületik-simította ujjait a
pocakomra, amitől az én arcomra ismét boldog mosoly húzódott.-Mindennél jobban
szeretlek titeket.
-Én is szeretlek-hajoltam hozzá
csókra, ám mielőtt ajkaink egymáshoz simulhattak volna, mindent sötétbe
borított egy hangos dudaszó és csattanás…émelyítő sötétbe.
[ … ]
-A vérnyomása stabil-hallottam
meg egy ismeretlen hangot a fejemben folyton visszhangzó sziréna mögött.-A
pulzus szapora, de a szaturáció rendben.
-Még mindig eszméletlen-szólalt
meg egy másik hang, amit ismertem, biztos voltam benne de…mintha egy nyomasztó
köd miatt, nem érzékeltem volna pontosan a körülöttem történteket. Semmit nem
bírtam felidézni.-Mennyire vagyunk a kórháztól?
-Nem több, mint két
perc-válaszolta az előbbi férfi hang. Megrémültem. Mi folyik körülöttem? Mi
történt velem? Csak azt éreztem, hogy nem bírok megmozdulni, mintha ólom
nehezedne minden végtagomra, minden kis porcikámra. Ám néhány sikertelen
kísérlet után végül sikerült felnyitnom nehézkes szemhéjaimat.
-Mi…mi történt?-kérdeztem elfúló
hangon, mire azonnal szembe találtam magam az ismerős női hang tulajdonosával.
Addison.
-Magához tért-pillantott a
balomon álló férfira, akinek a ruhája alapján egyértelmű volt, hogy mentős.-Esme,
balesetetek volt-fordult hozzám némi aggodalommal a hangjában.-Ti a piros
lámpánál álltatok, és a kereszteződésbe szemből érkező útról egy kocsi belétek
rohant-magyarázta el a történteket.-A sofőr epilepsziás rohamot kapott vezetés
közben.
-Mi van Carlisle-lal és…a
babával?-sóhajtottam erőtlenül. Semmi más nem számított, mint Ők.
-Carlisle egy másik mentőben van,
de…nincs valami jól-vallotta be őszintén, mire alig bírtam megállni, hogy a
könnyeim hullani ne kezdjenek. Az érzéseim teljesen összekuszálódtak. Hálás
voltam neki, hogy elmondta az igazat, de egy másik felem azt kívánta, bár ne
tette volna, bár ne lenne igaz.-A kicsi pedig…
-Áu!-szisszentem fel, mielőtt
befejezhette volna előbbi mondatát, amint egy erőteljes, rendkívüli intenzitású
fájdalom hullámzott végig a hasam tájékán. Azonnat tudtam, mit jelent ez.
-A magzatvized elfolyt, mire
kiértünk-vette vissza a szót.-A pici pulzusa is magas, mint a tiéd, de ezen
kívül nincs semmi baja, ami jó hír-próbált megnyugtatni. Nem sok sikerrel.-Figyelj,
nem lesz semmi baj…
-Nem lesz-ismételtem, hogy
meggyőzzem magam.
A fejem továbbra is erősen
zúgott, amint a mentő a kórház mellé kanyarodott, mintha egy rossz rádió néma
hullámhossza vette volna át a gondolataim helyét. De még ennek ellenére is
érzékeltem a helyzetem logikáját, és bármennyire is győzködtem magam, tudtam…semmi
sem lesz rendben. Semmi.
-Üdv, Esme!-lépett mellém Dr.
Shepherd, amint a mentőből kiemelve betoltak a sürgősségi ajtaján.-Kérem,
kövesse az ujjamat!-emelte meg a mutatóujját, mire én tőlem telhető módon
próbáltam teljesíteni az általa kérteket.-Tudja mozgatni az ujjait?
-Azt hiszem-sóhajtottam, ám a
folyamatos, tompa fájdalom kissé elnyomta az érzékeimet.
-Komoly trauma érte a
fejét-állapította meg, amint kezét a homlokomra helyezte.-Kell egy MRI, hogy
lássuk, nincs-e koponya, vagy gerincsérülése-pillantott Addisonra.-Ha nincs semmi
baj, előkészítheted Sectio caesareara.
-Micsoda?-emeltem szemeimet
rémülten Addisonra, amint eljutott tudatomig a császármetszés gondolata.- Nem,
nem, nem…Addidon, nem lehet császármetszésem-csillant meg hangomban az
aggodalom.-Nem kerülhet egy hatalmas műtéti seb a hasamra, hiszen…te mondtad,
hogy… Carlisle nincs jól-mondtam ki nehezen a fejemben motoszkáló fájdalmas
gondolatot. -Ha ne adj’ Isten, valami nagyon rossz történne –álltam meg, mivel
még az elgondolása is fájdalmas volt annak, hogy elveszítem Őt- nem akarom, hogy
a kis Lilly….Talpra kellene állnom szinte azonnal-szöktek könnyek a szemembe-,
és ezt egy komoly műtéti heggel nem tehetném.
-Esme, nem tudhatjuk, mennyi
olyan apró belső sérülése lehet, amit az MRI talán nem mutat ki-vette vissza a
szót Dr. Shepherd.-A természetes szülés talán nem a legjobb ötlet.
-Tudom-sóhajtottam.-De, ha nem kockáztatok,
biztos, hogy nem láthatom el a kislányomat úgy, ahogy megérdemelné. Most csak
az számít, hogy mindent megadjak neki.
-Jól van-bólintott rá Addison.-Ha
nincs semmilyen gerinc vagy koponyasérülésed…benne vagyok-egyezett bele, mire a
szívem azonnal megkönnyebbült.
-Köszönöm!-sóhajtottam hálásan,
ám megkönnyebbültségemet ismét egy erős fájdalom vette át, amint egy újabb
összehúzódást éreztem.-Áhhh…
-10 percesek-pillantott
órájára.-Jól van, irány az MRI-folytatta.-Nincs már sok hátra-szorította meg a
kezemet biztatóan, amire néhány pillanattal később gyorsan el is toltak engem a
radiológia felé.
Amint abban a zárt készülékben
feküdtem, semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy milyen holnap vár ránk.
Semmi másra, mint Carlisle égkék, csillámló szemeire, semmi másra, mint a még
meg sem született kislányunk iránti szeretetére…mi lesz, ha nem látom többé? Mi
lesz, ha nem simulhatok már hozzá? Mi lesz, ha a kis Lilly nem ismeri meg az Ő
csodás apukáját? Akármennyire is tiltakoztam ezen a gondolatok ellen, nem
bírtam elűzni Őket.
-Jól van, Esme!-lépett be Addison
a szülőszobába, amint a vizsgálati eredményeimet szemlélte-Az MRI nem mutatott
ki törést vagy bármilyen lágyszöveti sérülést sem a koponyádban, sem a
gerincedben-pillantott rám megkönnyebbülten.
-Ez jó hír-emeltem rá szemeimet
még mindig némi aggodalommal a hangomban, bár próbáltam megnyugodni, amennyire
csak lehet…Lilly miatt.
-Igen, az-biccentett, amint
közelebb lépett.-Milyen gyakoriak a fájásaid?
-Már lassan 5
percesek-szisszentem fel egy újabb görcsre.-És az intenzitásuk is nő…
-Akkor hamarosan itt az
idő-hajtotta fel az engem alulról letakaró leplet, mire neki is állt, hogy
megvizsgálja a jelenlegi állapotomat.-Már majdnem 6 centire kitágultál-egyenesedett
fel néhány pillanat múlva, majd ismét lecserélte a vizsgálathoz használt steri
kesztyűjét.-De ez még mindig nem 10 centi, így van annyi idő, hogy Mark
összeöltse a felrepedt homlokodat.
-Remek-bólintottam némi
izgalommal a hangomban, ám ez inkább volt félelemmel, mint várakozással teli.
Nem tudtam, képes leszek-e mindezt egyedül végigcsinálni. Carlisle nélkül nem
tudtam, menni fog-e, hiszen…Ő most nincs itt. Nincs itt, és ettől mindennél
jobban megrémültem.-Addison…én félek.
-Nem kell félned-emelte rám
szemeit, miközben kicsit megigazította a kézfejembe szúrt infúziót.-Talán nem
hiszed el most, de…én biztos vagyok benne, hogy minden rendbe jön
majd-simította meg a vállamat nyugtatóan.-Tudom, hogy nem úgy tűnik, de higgy
nekem…
-Köszönöm!-csillantak fel a
szemeim hálásan. A szavai most rengeteget számítottak.
-Itt is vagyok-lépett be az ajtón
Dr. Sloan. -Hadd nézzem azt a repedést!-sétált hozzám, majd óvatosan
leválasztotta a homlokomról az ideiglenes tapaszokat.-Igen…nem túl mély a seb,
de elég hosszú, így mindenképp össze kell varrnom-vette a kezébe a lidokain
injekciót, amit néhány pillanat múlva lassan bele is injektált a homlokomon
lévő sebkörnyékbe.-Semmit nem fog érezni-hajolt hozzám ismét, majd amilyen
finoman csak tudta, elkezdte összeölteni a hosszanti vágást.
Amint teltek a percek, egyre
inkább éreztem, hogy közeleg a kislányom születésének pillanata. Az
összehúzódásaim gyakorisága megnőtt, a fájdalom erősödött, és mire Dr. Sloan az
utolsó öltéseket megejtette, már alig bírtam ellazítani görcsösen feszülő
izmaimat. A fájdalom lassan mindenemet átjárta.
-Meg is vagyunk-ragasztotta le
egy steril tapasszal az összeöltött sebet.-Jól érzi magát?-pillantott rám kissé
aggódva, amint az arcom ismét fájdalomba fordult.
-Igen, persze -válaszoltam levegő
után kapkodva.- Csak egy újabb görcs…
-Azt hiszem, készen
állsz-emelkedett fel Addison az újabb vizsgálat után, mire azonnal a steril
kesztyűket tartalmaző szekrényhez sietett.-Próbálj meg ellazulni…
-Nem tudom, menni fog-e-ziháltam
tovább. Teljesen elvesztem. Féltem.-Nem tudom, mit csináljak-csuklott el a
hangom, amint szemeimbe ismét könnyek gyűltek. Olyan volt mindez, mint egy
rémálom, pedig nem kellett volna annak lennie. Egy leendő szülőnek boldogságot
kellene éreznie a gyereke születésekor, nem rémületet.
-Tudja, mit?-emelte rám szemeit
Dr. Sloan.-Itt maradok magával, Esme-húzott mellém egy széket, amint ismét
Addisonra pillantott, majd vissza rám.-Tudom, Carlisle most nem lehet itt,
de…remélem, én is megteszem támasznak.
-Köszönöm, Dr. Sloan-csillant meg
a szemeimben néhány hálás könnycsepp.-Köszönöm!
-Ugyan, nincs mit-fogta kezeibe
felé eső kezemet.-És hívjon csak Mark-nak-ajánlotta.- Szerintem elég ideje
ismerjük egymást, hogy tegezhessen.
-Rendben, Mark-sóhajtottam, ám
pillanatnyi megkönnyebbülésemet egy újabb fájás szakította meg.-Áu!
-Ez már egy 2 perces volt-foglalta el helyét Addison
is.-Amikor mondom, kezdhetsz nyomni, jó?
-Igen, persze-bólintottam, és
hamarosan éreztem is, amint egy újabb fájdalomhullám árasztja el az egész
testemet.
-Most!-utasított finoman, mire
minden erőmet összeszedtem, hogy megpróbáljam a világra hozni az én egyetlen
kislányomat.-Jól van, lélegezz-állított meg, mire lassan kiengedtem az eddig
bent tartott levegőt. A fájdalom semmihez sem volt fogható, mintha folyamatosan
tűzzel égették volna minden porcikámat. De jól tudtam…érte érdemes szenvedni.
-Nagyon ügyes, Esme-emelte rám
szemeit bátorítóan Mark.-Menni fog, látja…
-Rendben, most újra nyomnod
kell-figyelmeztetett Addison, mire ismét összegyűjtöttem minden apró
erőmet-Most!-pillantott rám, mire újből nyomni kezdtem még az erős fájdalmaim
ellenére is.-Remek, már látom a kis fejét-mosolygott rám lelkesítően.-Vörös
hajacskája van…
-Istenem!-sóhajtottam egy apró,
fáradt mosollyal az arcomon.-A mi kis Lilly-nk.
-Mindjárt kint van, már csak egy
erős nyomás kell-unszolt tovább.-Gyerünk, Esme, most!-ismételte újból, mire egy
újabb erőfeszítést követően éreztem, amint a testem megkönnyebbül. És ekkor
meghallottam, egy vékony, erőteljes kis sírást.
-Már itt is van-csillant fel
Addison hangjában a boldogság, amint néhány mozdulattal végleg elválasztotta
tőlem az én apró kislányomat.-És mennyi haja van, egy igazi kis hajas baba-bugyolálta
egy kis törülközőbe, mire éreztem, amint a meghatottság könnyei hullani kezdtek
az arcomra. Pici hangja hallatán azonnal tudtam, hogy egészséges. Még ha nem is
láttam Őt, de tudtam. Egy anya tudja az ilyesmit.-Nézd csak, kicsi lány, itt a
mamád-lépett hozzám egy aprócska csomaggal a kezében, majd óvatosan a karomba
helyezte ezt a pici kis emberi lényt.-Nagyon sokat tett ám érted…
-Istenem, milyen pici
vagy-ámultam, amint ujjaimmal lágyan megsimítottam porcelán kis arcát. Gyönyörű
volt. Amint csodálva szemléltem apró vonásait, szinte mindenhol láttam valamit,
ami Carlisle volt. Olyan, mintha tökéletes harmóniában jelentem volna meg benne
én és Ő. Ám a szemei…a szemei különlegesek voltak..-És az apukád szemeit
örökölted, tudod?-mosolyogtam, amint pici kis pilláit felemelve rám pillantott
az enyémet tükröző palaszín, ám Carlisle íveit formáló kis szemeivel. Mintha Ő
nézett volna vissza rám Lilly-n át.
-Gratulálok!-simította meg a
vállamat Dr. Sloan.-Büszkék lehettek erre a kis mesterműre.
-A pici Lilly Cullen-sóhajtotta
Addison, miközben arcára ismét mosoly húzódott. Amint lágyan megsimítottam
kislányom apró kezeit, mitha…minden rossz semmissé vált volna. És Istenem…a
pici ökle alig volt akkora, mint a fél kisujjam.- Viszont most el kell vinnem a
kisasszonyt néhány vizsgálatra.-hajolt hozzám Addison ismét, majd óvatosan kihalászta
a kezemből az én Lilly-met. Azonnal megbolydult a szívem.
-Ne, Addison!-szólaltam meg
kétségbeesetten. Nem vehetik el tőlem még Őt is.-Ne vidd el, a
kislányomat!-cseppent le egy rémült könnycsepp az arcomra..
-Esme, muszáj elvinnem
Őt-pillantott rám valamivel komolyabban.-Át kell esnie a rutinvizsgálatokon…
-Nem veszíthetem el Őt is-álltam
volna fel, mire Mark azonnal visszatolt engem a szülőszékbe-Kérlek, ne!-könyörögtem,
mire nem bírtam megállni, hogy küzdeni ne kezdjek Mark erős karjai közt. Olyan
voltam, mint egy csapdába esett vadállat, aki menekülni próbál.
-Mark, adj be neki 8 milligramm
benzodiazepint-fordult hozzá, mire fél szemmel láttam, amint Addison kérését
teljesítve, az infúziómba adja a kicsit erősebb nyugtatót.
-Ettől jobban leszel, hidd
el-simította meg egyik kezével a karomat, amire néhány pillanattal később
éreztem is, amint eltompul a tudatom, majd nyugtató sötétség húzódik könnyes
szemeimre.