Gyógyító szerelem VII. Fejezet

Sziasztok!
Az elmúlt pár napban hatalmas ihletrohamom támadt :) Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de szerintem ez jó :)
Ez a fejezet elég különleges lesz :) Jó értelemben :)És igaz a mondás: Az álmok néha valóra válnak :)
Puszi!
Carly :)

u.i.: aki a gyors frissítés miatt nem olvasta az előző két fejezetet, két bejegyzéssel ezelőtt megteheti :)

 

(Esme szemszöge)

…Arca szinte már hozzáért az enyémhez…Éreztem forró, vággyal teli leheletét,  illatának bódító egyvelege pedig az őrület felé kergetett… Nem tudtam, meddig bírom anélkül, hogy ajkaimat ajkaihoz ne érintsem… Az eszem azt mondta ne, a szívem viszont azt, hogy igen…Mire is hallgasson ilyenkor az ember?

-Esme, szeretnélek megcsókolni-suttogta alig hallhatóan Carlisle.

-Akkor tedd meg! Mire vársz még?

-Nem tudom-húzta végig ujját az arcomon-Úgy érzem, még nem állsz készen rá…

-Bármire kész vagyok…Mindent megteszek, csakhogy veled lehessek…

-Mindent?-kérdezte, mire az én szemeim is lassan kinyíltak.

-Igen, mindent-válaszoltam határozottan.

-Akkor egyet ígérj meg nekem…-nézett mélyen a szemeimbe.-Ha bármi rosszat csinálok…ha valami egy picit is nem esik jól,  szólj! Nem akarok neked fájdalmat okozni…

-Ez csak egy csók…Nem kell túllihegni-nevettem  halkan.

-Hidd el, egy csók is lehet fájdalmas…ha azt nem a megfelelő ember adja-mosolyogta, majd ajkait végre az enyéimhez érintette…

-Azt hiszem, ideje mennünk-szakított ki apró álmomból Carlisle. -Nemsokára besötétedik…

-Bár ne kéne… Nem szeretnék megint a négy fal között lenni… - sóhajtottam.

-Tudom, hogy irtózol  a kórház gondolatától…De már csak a mai estét kell kibírnod, és hazamehetsz…- mosolygott rám bíztatóan- Becsület szavamra!

-Neked hiszek...de Izzie-nek nem…

-Hogy jön ide Isobell?-nézett rám kérdőn.

-Ma este ő van beosztva ügyeletre hozzám, és…nem igazán kedvel-mondtam kicsit félve-,de ezt te is tudod…

-Az igazat megvallva…sejtelmem sincs, hogy miért ilyen ellenszenves-mondta elgondolkodva- De ő mindig is ez a féltékeny típus volt…Ha valamit a sajátjának érzett, azt nem eresztette…

-Izobell szerelmes volt beléd?-kérdeztem érdeklődve.

-Talán még most is az…-nevetett halkan-De most már próbálja kontrollálni magát. Ezt becsülöm benne…

-És te?

-Csinos , meg okos, de…nem az én esetem…-nézett a szemeimbe komolyan.-Ő túlságosan temperamentumos, és heves természet…Nem való hozzám…

-Értem…-mosolyodtam el halványan, miközben éreztem, hogy az arcomba ömlik a vér lopott érintései hatására. Istenem, ennek nem így kéne történnie. Az álom… a szívem…túl gyorsan visznek engem előre…

-Én inkább a szerény, visszafogod, érett gondolkodású nőket szeretem-folytatta előbbi mondatát.

-Végre egy olyan férfi, aki nem a külső alapján ítél-kacagtam  halkan.

-Nem mondom, hogy nem fontos a külső…De ami idebent van, az sokkal fontosabb-tette kezét a mellkasomra, mire a szívem olyan erős iramba kezdett verni, hogy a helyzet félreérthetetlenné vált…A heves szívdobogás, az hogy minden egyes szaván pirulok, mindkettőnknek egyértelmű jel volt…És végre én is ki mertem mondani…szerelmes vagyok…

-Én…én…nem is tudom-kezdtem zavarodott dadogásba-Nem is tudom mit mondjak…

-Inkább ne mondj semmit!-mosolyogta, miközben arca egész közel került az enyémhez.

Mintha még mindig álmodtam volna… Éreztem forró, vággyal teli leheletét,  illatának bódító egyvelege pedig ugyanúgy kergetett az őrület felé … Nem tudtam, meddig bírom anélkül, hogy ajkaimat ajkaihoz ne érintsem… Az eszem azt mondta ne, a szívem viszont azt, hogy igen…Mire is hallgasson ilyenkor az ember?

-Tudom, hogy szeretnél megcsókolni…-suttogtam alig hallhatóan.

-De te is szeretnéd?-kérdezte.

-Miért gondolod, hogy nem?

-Túl sok megrázkódtatás ért téged az elmúlt időszakban…

-És szerinted ez akadály?-sóhajtottam fáradtan.

-Helyetted nem tudok válaszolni-hunyta vissza a szemeit-De azt tudom, hogy én mindent megadnék neked, ami csak tőlem telik…

-Másra nincs is szükségem-mosolyogtam boldogan, mire ajkaink végre találkoztak…

Soha nem éreztem még ehhez hasonlót…Mintha az egész világ megszűnt volna létezni körülöttem… Ajkai olyan gyengéden siklottak végig az enyémen, akár egy selyemkendő…talán még annál is gyengédebben…Mintha porcelánból lettem volna…

Kissé bátortalanul kezdtem el viszonozni csókjait, de ahogy a testemet átjárta a forróság , maradék bizonytalanságom is elpárolgott. Csak ő és én voltunk…senki más…

-Carlisle Cullen, te meg mi a fenét csinálsz?-hallottam meg egy ismerős, vérfagyasztó hangot, mire úgy rebbentünk szét, mint a rajtakapott tinédzserek. Csak ebben a pillanatban jöttem rá, mit is tettem…Hogy is gondoltam ezt? Orvos beteg kapcsolat? Nekem teljesen elment az eszem...

És ezt az érzést egyre csak erősítette bennem, mikor felnéztem a hang szőke tulajdonosára…

-Izzie…

Gyógyító szerelem VI. Fejezet

Sziasztok!
Most egy kicsit hamarabb hoztam a frisset, ugyanis tegnap heves írhatnékom támadt, és nem akartalak tovább várakoztatni titeket :)
Kicsit rövidebb, de ennek a folytatás miatt meg van az oka :D Remélem tetszeni fog!
Puszi!
Carly :)

u.i.: Aki nem olvasta az előző fejezetet, és kedve is van hozzá, az az előző bejegyzésben olvashatja :)


Szerelem vagy barátság?

(Carlisle szemszöge)

-Mikor rájöttem, hogy lebénultam, rettenetesen megrémültem-folytatta-Elkezdtem sikítani, mire egy csapat orvos termett azonnal körülöttem, és vizsgálni kezdték az állapotomat, de nem sok sikerrel… Senki nem tudta, mi oka van a bénulásomnak, mivel a gerincem sértetlennek tűnt…

-Ezek szerint…-kezdtem bele, de inkább magamba fojtottam a mondat végét. Ha nem jöttek rá, hogy mitől bénult le, talán most sem tud járni?

-Nem, dehogy-mosolyogta-Most már nincs semmi bajom…

-És az édesanyád? A bátyád?

-A bátyám teljesen felépült, és most Tennessee-ben él. Anyám is rendbejött, bár még azóta is sántít egy picit. Ő most is Colombus-ban él az édesapámmal…

-És azután mi történt?-kérdeztem kíváncsian.

-Kis idővel később kiderült, hogy a sokk okozta a bénulásomat-sóhajtottam-Miután levették a gipszem elkezdődött a rehabilitációm, és lassan újra megtanultam járni. Viszont a balesetnek egy súlyos, maradandó következménye volt a szervezetemre…

-Mi?

- Olyan mértékben károsodott a méhem, hogy nem lehet gyermekem…

Ahogy ezt kimondta , rájöttem , miért is reagált olyan hevesen a délután elhangzottakra. Egy nőnek nincs is annál fontosabb, minthogy gyermeke szülessen. Ő pedig elvesztette ezt a lehetőséget…

-Én…nagyon sajnálom, Esme…-sóhajtottam-Nem is tudod, mennyire sajnálom…

-Ne sajnáld!-mosolyodott el halványan-Ha nincs az a baleset, soha nem változtam volna meg… Akkor döntöttem el, hogy tanár leszek…

-Máskülönben mi lettél volna?-kérdeztem kíváncsian.

-Orvos akartam lenni-mosolyogta-A tanáraim szerint minden képességem meg is lett volna hozzá. Én azonban lemondtam erről az álomról…

-És megbántad?

-Nem…Viszont azóta is hiányzik , hogy gyermekem legyen. Úgy érzem… elvesztem-hajtotta le a fejét szomorúan, mire én nem bírtam megállni, hogy magamhoz ne öleljem. Védtelensége láttán olyan ösztönök törtek elő belőlem, amelyeket még soha nem tapasztaltam. Meg akartam óvni…Azt akartam, hogy többé ne kelljen szenvednie…

Gondolkodás közben észre sem vettem, Esme mikor aludt vissza…Óvatosan lefejtettem karjait a derekamról, majd anélkül, hogy felébresztettem volna, visszafektettem az ágyra…Látszott rajta, hogy kimerült, de arca még is békés volt…Végre nyugalom áradt a lelkéből…

Úgy döntöttem ma este én sem megyek haza…Odahúztam az ágyához egy széket, és csak figyeltem , ahogyan alszik…Végül engem is elnyomott az álom…

Esme állapota hamar javulni kezdett. Egyik napról a másikra nőtt az energiája, és már nem nyomta el olyan könnyedén az álom… De nem csak testileg, hanem lelkileg is a gyógyulás útjára lépett… Egyre nyitottabb lett az irányomba, és szinte nem telt el nap, hogy ne beszéltünk volna…

Amikor a közelemben volt, szinte minden gondomat elfeledtem… Ha megszólalt, a szívem hevesen kalimpálni kezdett…Görcsölt a gyomrom, mikor kimondta a nevem…

Ezek egyre gyakrabban fordultak elő a beszélgetéseink során…Tudtam, valami megváltozott köztünk… legalább is  éreztem, hogy valami más lett. Egyre gyakrabban néztem rá úgy, mint nőre…Ezt a kapcsolatot össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit Izzie iránt éreztem. Más volt…sokkal másabb…de ezt még magamnak sem mertem bevallani…

-Tudod, azért örülök, hogy nemsokára megszabadulhatok ettől a helytől… Kicsit már  nyomasztottak a fehér falak…-mosolyogta, miközben továbbra is csukott szemekkel élvezte a tavasz napsütés lágy sugarait.

-Örülök, hogy most már jól vagy-simogattam meg a vállát-Egy orvosnak nincs is annál fontosabb, minthogy a betege boldogan, és egészségesen távozzon el ebből az épületből...

Bár az eszem ezt mondatta velem, a szívem még marasztalta volna…Mi lesz, ha soha többé nem látom?  Többet jelent nekem ő annál, minthogy egyszerűen elfelejtsem…

-Szeretném, ha tudnád, hogy még soha nem volt olyan barátom, mint te-fogta meg a kezem, mire a lábamim alig észrevehetően megremegtek-Köszönöm!

-Ugyan már-legyintettem-Ha valaki köszönetet mondhat, az én vagyok! Megtisztelő volt, hogy a barátod lehettem…

-Miért csak lehettél?-kérdezte meglepetten-Már nem vagyunk azok?

-Jaj, dehogynem-hadartam-Csak azt hittem, miután elhagyod a kórház falait én már…

-Sosem foglak elfelejteni, Carlisle…-mosolyogta-ha nem találkoznánk többé, akkor sem…Ritka az olyan férfi manapság, mint te-ahogy ezt kimondta, úgy éreztem maradék erőm is elhagy. Miért gyengülök el ennyire? Nem tehetem ezt, hiszen ő a barátom. Nem is akármilyen barátom, és az érzéseim nem mehetnek a kapcsolatunk rovására…

 -Nem tehetem ezt-motyogtam alig hallhatóan.

-Mit, Carlisle?-.kérdezte kíváncsian. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy hangosan beszéltem. Azonnal ki kellett vágnom magam…

-Semmit, csak…elgondolkodtam-húzódott arcomra szelíd mosoly-Nincs kedved leülni?

-De , szívesen-mosolyogta viszont, miközben lassan mind a ketten leereszkedtünk egy magányosan álló cseresznyefa tövébe…

Gyógyító szerelem V. Fejezet

Sziasztok!
Megpróbáltam olyan gyorsan hozni a friss fejezetet, ahogy csak tudtam!
Remélem nem várakoztattalak sokáig benneteket :)
Ezzel egy időben újabb nagyszerű hírt közölhetek veletek :D Ez a 100. bejegyzés!!!
Jó olvasást!
Puszi!
Carly :)


Kínzó emlékek

(Carlisle szemszöge)

Az ajtón belépve meglepve tapasztaltam , hogy az egy helyett két ember tartózkodott a helyiségben...Haja szőke volt, és szemei élén zöld csillogással merültek Esme mogyoróbarna szemeibe. Furcsa, de az egyik részem heves meglepettséggel reagált erre a jelenetre…A jelenetre, miszerint Esme-nek gyereke van…

-Öhm…bocsánat, hogy zavarok-köszörültem meg a torkomat-Dr. Stevens kissé hevesen reagált a köztünk lévő kapcsolatra…Nem akartalak udvariatlanul itt hagyni…

-Semmi baj, Carlisle… -legyintett, miközben ismét a mellette álló kisfiú felé fordult -De modortalan is vagyok…Ő itt Nick Doren , az egyik tanátványom.

-Ó, nagyon örvendek Nick-ráztam vele kezet bátorítóan.

-Meggyógyítja a tanár nénimet, ugye?

-Persze, hogy meggyógyítom-jelentettem ki határozottan-Azt is megígérem, hogy egy héten belül már haza is mehet.

-Tényleg?-nézett rám csodálozva-És ez biztos?

-Olyan biztos, mint az, hogy a föld kerek…

-Akkor vissza tetszik jönni tanítani, igaz?

-Amint tudok , már megyek is-mosolyogta-De előtte még pihenem kell egy kicsit…Még elég gyenge vagyok…

-Remélem nemsokára vissza fog jönni, Esme néni…-köszönt el egy széles mosollyal az arcán, majd szökdécselve hagyta el a kórterem ajtaját.

-Igazán szégyellem magam-szólaltam meg néhány másodperc csend után.

-Miért?

-Azt hittem, hogy a kisfiú a…

-Jaj, ugyan már…ezért nem kell bocsánatot kérned-nevetett fel halkan.-Tanárként sok gyerekkel kerülök kapcsolatba, és én lennék a legboldogabb ha anya lehetnék…

-Akkor is sajnálom ezt az előítéletet…Nem is tudom, miért hittem…-csóváltam meg a fejemet elgondolkodva.

Miért is gondoltam, hogy ennyi idősen ilyen korú gyereke van…Ez eleve lehetetlen…Nem nézem ki belőle azt a kicsapongó életmódot…bár az anyaságot már annál inkább. Mintha az ember ösztönösen az övének látna minden gyermeket, aki mellette áll…

-Ez nem előítélet-mosolyogta-Ilyen idősen már…

Ajkait keserű sóhaj hagyta el, és olyan érzelmek ültek ki arcára, mint amilyeneket még  soha nem láttam… A tiszta fájdalom , amely a szemeibe tükröződött, bennem is kínt gyújtott.  Ha tudtam volna mit teszek, most visszaszívtam  volna szavaimat….

-Sajnálom-simítottam meg karját vigasztalóan-Nem akartam a lelkedbe gázolni…

-Nem gázoltál-mosolyodott el halványan-Csupán eszembe jutott , mennyi mindent nem éltem még át az életbe…

-Ennél többről van szó-töröltem le arcáról egy legördülő könnycseppet-Az ember nem ok nélkül hullajt könnyeket.

-Még ha igaz is lenne…Ez  akkor sem változtatna semmin…-mondta nyugodt hangon.

-Változtatni mindig lehet-mosolyogtam bíztatóan- Csak tudni kell a módját…

(Esme szemszöge)

Az emlékek robbanásként törtek a felszínre, és lavinaként árasztották el békés lelkemet, feldúlva benne mindent, ami valaha létezett. A vita, a baleset, a kórház…minden éles képek forbájában villogott a szemem előtt…

Jól emlékszem…napfényes ,októberi  délelőtt volt…

-Emmett, add már vissza a könyvem!-kapkodtam bátyám felé, aki szerencsétlenségemre sokkal magasabb volt mint én.

-Próbálkozz csak, húgi! Még ülve is magasabb vagyok nálad!

-Mindjár odaérünk a sulihoz! Ha nem adod vissza, én…

-Én? Én?

-Én megverlek…-tettem morcosan karba kezeimet. Persze soha nem tettem volna meg, hiszen nagyon szerettem őt, de annyira bosszantott néha, hogy az ki sem tudom mondani. Bezzeg ő élvezte ezt az állandó huzavonát, és szeretettel viccelődött iskolai teljesítményemen…Ráadásul ő lusta volt tanulni, még is jó jegyeket kapott. Hihetetlen, hogy valaki a semmittevéssel is sikeres tud lenni.

-Te a légynek sem tudnál ártani-kacagta-A stréberek mindig is szende kis szűz lányok maradnak, akik nem bántanak senkit, és várják a szőke herceget fehér lovon!

-Anya!

-Most nem tudok figyelni, kicsim, éppen vezetek-válaszolta komoly hangon.

-De Emmett megint piszkál!

-Ez nem igaz, én csak az igazat mondom!

-Az igazat?-fakadtam ki háborgóan-Még is mi ebben az igazság?

-Az, hogy túl merev vagy! Lehetnél egy kicsit lazább!

-És ha én így érzem jól magam?

-Csak bebeszéled magadnak…Senki nem lenne boldog egy olyan ember bőrében, mint a tiéd!

-Na jó, azonnal hagyjátok abba!-fordult hátra anyánk, ám ekkor hirtelen minden megváltozott…

A semmiből egy  kamion tűnt fel egy szempillanat alatt, és hatalma sebességgel száguldott a kocsink felé. Anya hiába próbált kitérni, a baleset elkerülhetetlen volt. Egy éles csattanás kíséretében szinte eggyé olvadt a két kocsi, és mi a roncsok közé szorultunk. Éreztem, ahogy a lábamban eltörik a csont, és a fejem hatalmas erővel nekicsapódik a széktámlának. Az ütés erejétől elvesztettem az eszméletem, azonban mindent hallottam…Hallottam, mikor a tűzoltók kiszedik a család többi tagját az autóból, és amikor azon tanácskoztak, velem mi legyen…Ugyan is annyira odapréselődtem a kocsi falához, hogy életveszélyes lett volna kettévágni az autót. A beszélgetésből ezek után már csak foszlányokat hallottam…A  fájdalom ismét a sötétség felé sodort, és megszűnt a kapcsolatom a külvilággal…

Legközelebb a kórázban tértem magamhoz. Rettenetesen émelyegtem, de ami furcsa volt, nem éreztem fájdalmat deréktól lefelé…Próbáltam megmozdítani a lábamat de nem ment…Lebénultam…

-Esme! Esme!-hallottam meg egy mély csengésű, nyugodd hangot, mire fáradt szemeim azonnal kipattantak. Carlisle volt az…

-Mi…mi történt?-kérdeztem egy nagyot ásítva.

-Rémálmod volt…

-Ezt sejtettem-nevettem fel halkan-Te mit keresel itt?

-Aggódtam érted…Ami délután történt, az eléggé megviselt …

-Ugyan, felejtsd el…-legyintettem-Az nem a te hibád volt…

-Akkor kié?

-Az enyém, de ez most nem számít...

-De igen is számít! A barátod vagyok, és addig nem nyugszom, amíg meg nem tudom, mi az, ami ennyire nyomaszt!-mondta ki határozottan, mire rájöttem, hogy igaza van. Nem rejthetem el tovább a múltat. Legalább is előle nem…

-Hát jó-sóhajtottam-Minden tíz éve kezdődött…

10000 látogatóóó!!! :D

Jaj, Istenem! Annyira örülök :D Soha nem hittem volna, hogy egyszer 10000 látogató jár majd a blogomon :D Köszönöm minden egyes embernek, aki itt járt...Még azoknak is, akik csak egyszer-egyszer néztek be...

De legfőképp azoknak, akik komit írtak egy-egy fejezethez :)

Nem mondanék neveket, mert félek, hogy kifelejtek valakit, de szerintem az érintett emberek tudják , hogy rájuk céloztam :)

Remélem, továbbra is látogatni fogtok engem, és továbbra is okoztok nekem ilyen boldog pillanatokat :)

Puszi!

Carly :)

Videó!!! :)

Sziasztok!

Hoztam nektek egy kis videót :)

Ez a mű nem az én, hanem egy kedves barátnőm, Froeira, alkotásához készült.Együtt dolgoztunk napok óta, úgyhogy remélem tetszeni fog!

Bővebb információt az oldalán IDE katintva találtok :) Ez azért is fontos, mert így érthető lesz azok számára is a videó, akik nem ismerik a történetet :)

Jó szórakozást! A friss is nemsokára érkezik!

Puszi!

Carly :)

Egy kis hír a frissről :)

Sziasztok!

Tudom, hogy nemsokára érkeznie kéne a frissnek...Szerencsére pozitív oka van a kimaradásnak, ami egy nagyon kedves barátom Froeira látogatásának tudható be, így valószínűleg még egy kis ideig nem is lesz.

Remélem nem haragszotok érte :)

A fejemben már megvan a folytatás :D Csak le kell írnom :)

Sietek, ahogy tudok!

Puszi!

Carly :)

Boldog szülinapot, Liz!

Mivel holnaptól nem igazán leszek gépközelben, ezért úgy gondoltam még ma este felrakom Elizabeth Reaser szülinapi köszöntőjét! :D Ugyan is holnap (azaz június 15-én) van a születésnapja!

Legyen boldog ünneplése ott ,a távoli Amerikában :D És remélem, hogy Peter-től is kap majd egy puszit! <3(irigyelném érte XD)

Puszi! Carly :)

Gyógyító szerelem IV. Fejezet

Sziasztok!
Már hoztam is a következő fejezetet:D A annyira jókedvem volt, hogy nem bírtam nem írni :D
Remélem tetszeni fog! :D
És ezt a fejezetet Froeira-nak ajánlanám :D
Puszi!
Carly :)

(Esme szemszöge)

-Nem, Ms. Platt…Csak , Esme!

-Esme…nagyon szép neve van-mosolyodott el ismét.

-Ha úgy vesszük, elég régimódi-kacagtam-és ritka is.

-Az enyémről nem is beszélve…

-Miért? Hogy hívják?-kérdeztem kíváncsian.

-A nevem Carlisle -mosolyogta- Angliában születtem, és innen ez a furcsa akcentus is.

-Nekem tetszik a neve-simítottam meg a kezét elismerően- Az akcentust pedig észre sem vettem, amíg nem mondta.

-Talán csak azért, mert eddig nem igazán beszélgettünk.

-Van benne valami- helyeseltem mosolyogva , ám ezt a nevetést hamar magába fojtotta a gyomrom hangos korgása.

-Uh, elnézést-sütöttem le szemeimet szégyenlősen.

-Nincs semmi gond. Gondoltam, hogy ennyi idő után megéhezik…Mit enne szívesen?

-Nem is tudom-mondtam elgondolkodva- Egy üveg ásványvíz, és egy szendvics tökéletesen megfelelne.

-Hát…éppenséggel van nálam valami…-mosolyogta titokzatosan, miközben a táskájában kutatott-Remélem, hogy ízleni fog. Én magam csináltam-adott a kezembe egy sajttal és salátával megtöltött barna kenyeret.

-Tudta, hogy vegetáriánus vagyok?-kérdeztem meglepetten. Ezt a dolgot  nem sokan tudták rólam, mióta ideköltöztem… Olyan rövid ideje laktam a városba, hogy egyszerűen nem volt még időm az ismerkedésre. Legalább is eddig…

-Nem igazán …Viszont a vérképében árulkodóan alacsony volt a vas szintje, ami a vegetáriánus életmód egyik káros következménye…

-Milyen figyelmes-mosolyogtam zavaromban. Hihetetlen volt, hogy ilyen apróságokra is képes volt figyelni a vizsgálatom során. Mintha nem is egy orvos, hanem egy régi ismerős figyelt volna egész eddig az ágyam mellett.

- Mi lenne, ha barátok lennénk?- vetettem fel egy váratlan ötlettől vezérelve.

- Barátok?

- Igen, tudom, hogy furcsán hangzik, de…én örülnék, ha barátok lennénk. Még elég kevés embert ismerek a városban, és így legalább lenne egy olyan ember, akiben feltétel nélkül megbízok…

Az igazat megvallva nem is tudom, hogyan jutott eszembe ez a dolog. Egyszerűen csak kimondtam, de…de úgy érzem, a lelkem mélyének egyik komoly elhatározását öntöttem most szavakba.

- Megtiszteltetés, hogy a barátja lehetek, Esme- rázott velem kezet egy szelíd mosollyal az arcán.

 - Ugyan már, hiszen ez a legkevesebb, amit megérdemel azok után, hogy megmentette az életem…

Ebben a pillanatban egy hirtelen csipogás szakított ki a gondolataim közül. A rémülettől szinte megugrottam az ágyamban, és a rám kapcsolt monitor kijelzőjén is hirtelen ugrott meg az eddig ütemesen lüktető vonal.

- Semmi baj, csak a csipogóm-nevetett fel halkan.

- Nem olyan vicces- néztem rá tettetett morcossággal-Infarktust kaphattam volna.

- Azt pedig nem szeretnénk, igaz?- kacagta, miközben egy könnyed mozdulattal kinyomta a szerkezeten levő gombot. Nem értettem, hogy a hívás ellenére miért maradt velem. Biztosan sok beteg várja még a segítségé, rajtam kívül. Ennek ellenére ő inkább továbbra is mellette ült, és csendben figyelte, ahogyan lassan elfogyasztom az általa elkészített ízletes szendvicset.

- Miért nem mentél, amikor hívtak?- kérdeztem kíváncsian.

- Nem tudom-vonta meg a vállát - Fontosabb, hogy melletted legyek, mint hogy végig hallgassam Dr. Stevens prédikációját- sóhajtotta a szemeit forgatva.

-Ó, avagy a szőke Isobell Stevens, aki annyira szeret, hogy felőle akár már a pokolban is lehetnék?- kérdeztem ironikusan.

- Nem akart ő neked rosszat-bizonygatott mosolyogva- Csak tudod…a kelleténél szimpatikusabb  vagyok neki, és…Úgy hiszem féltékeny rád-nézett  szemeimbe kacagva, mire nekem megakadt a szavam.

- Féltékeny? Énrám?- kérdeztem meglepetten.

-Tudod, miután kómába estél nem telt el úgy nap, hogy ne töltöttem volna az éjszakát melletted. Úgy érezte, túl sokat vagyok veled…

-Megértem őt… A szerelem képes megzavarni az ember érzékeit- kacagtam halkan, ám ekkor egy figyelmeztető köhécselés belém fojtotta a jókedvet. Az ajtóban nem más állt, mint az előbb említett Dr. Stevens. Tekintetétől még a vér is meghűlt az ereimben. Mintha nem is ugyan az a nő állt volna velem szemben, mint aki felvett engem a kórházba.

-Dr. Cullen, azt hiszem már Önre csipogtam egy jó párszor- mondta szinte morogva.

-Igen, Dr. Stevens, már megyek is-válaszolta megadóan, majd egy búcsúpillantás után sietve távozott az ajtón át…

(Carlisle szemszöge)

-Mi olyan sietős, Isobell?-kérdeztem türelmetlenül.

-Semmi, nincs semmi!-emelte meg a hangját indulatosan.

-Nem értem, mire ez a nagy felhajtás-tártam ki a kezeimet tanácstalanul-Úgy viselkedsz, mint aki megbolondult!

-Talán ha nem nyomulnál arra a nőre, akkor nem viselkednék így!

-Miről beszélsz? Esme-vel csak barátok vagyunk!-mentegetőztem.

-Látom, hogy nézel rá, és nekem nem úgy tűnik!

-Kérlek, ne veszekedjünk…-csitítottam-tudod, hogy mindig is barátok leszünk, de köztünk soha nem lesz semmi…-mondtam nyomatékosítva a semmi szót.

-Miért?-nézett rám érdeklődve-Talán nem vagyok elég jó neked?

-Egyszerűen csak nem gondolok úgy rád, mint nőre…-mosolyogtam letörölve arcáról egy legördülő könnycseppet-De ez nem jelenti azt, hogy nem kedvellek, csak nem úgy, ahogy te  gondolod…

-Ideje lenne elfogadnom a dolgot-sóhajtotta megadóan.

-Túl fogsz lépni rajtam, meglásd! Sok ezer olyan férfi van a világon, aki szívesen összekötné veled az életét-mosolyogtam vigasztalóan.

-Köszönöm, Carlisle!-nézett rám hálásan.

-Nincs mit Izzie-búcsúztam tőle egy baráti öleléssel, majd sietve indultam vissza Esme szobája felé…

Gyógyító szerelem III. Fejezet

Sziasztok!

Ma hirtelen ihletrohamom támadt, és gyorsan megírtam a fejezetet, mivel holnap nem lesz túl sok időm :S

Remélem, hogy tetszeni fog! 

Puszi!

Carly:)

 Érzelmek viharában

(Carlisle szemszöge)

Miért kellett megműtenem? Miért? Miért nem volt annyi eszem, hogy megvizsgálom? Hogy lehettem ilyen buta? Ha egy kicsit…csak egy kicsit is jobban figyelek…észrevettem volna a hasán azt a műtéti heget. Miért is nem néztem meg? Mi vonhatta el ennyire a figyelmemet?

- Carlisle, nem a te hibád!-hallottam meg egy angyali hangot a hátam mögül.

- Ki az?-kaptam fel a fejemet. Hirtelenjében nem láttam semmit, de ahogy megfordultam, nem hittem a saját szememnek.

- Ms. Platt?-kérdeztem ámulva-Hogy kerül ide?

- Én magam sem tudom… Csak eljöttem hozzád-vonta meg a vállát-Viszont nem ok nélkül…

- Ezt nem értem…-ráztam meg a fejemet zavarodottan-Maga nem lehet itt, hiszen kómában van, és…-ahelyett, hogy befejezhettem volna a mondatot, váratlanul találtam magamon  mézédes ajkait..

-Ms. Platt , ezt nem szabad!-szakadtam el tőle egy pillanatra.- Nem tehetem ezt magával…

-Kérem, szólítson csak Esme-nek-mosolyogta-És felőlem, nyugodtan  megteheti…én is akarom-folytatta csábítóan, amitől már én sem tudtam tovább megtartóztatni magam. Hevesen kaptam magamhoz ismét bársonyos ajkait, miközben  gyengéden az íróasztalomra helyeztem őt, és sietve kezdtük el lehámozni egymás ruháit. Úgy éreztem, nincs megállás…csak szállok, és szállok, és…

Ebben a pillanatban hirtelen pattantak fel fáradt szemeim, és megnyugodva vettem észre, hogy Ms. Platt még mindig az ágyában fekszik.

-Úr Isten! Hogy történhetett mindez? -gondoltam vissza arcomat kezeimbe temetve . Talán a fáradtság okozta…vagy nem tudom…De az biztos, hogy soha életemben nem álmodtam még ehhez hasonlót. Annyira életszerű és valós volt, hogy egy pillanatra azt hittem, hogy igaz…

-Mi újság, Carlisle?-lépett be váratlanul a szobába legjobb barátom, Derek.

-Semmi különös…-sóhajtottam-Azóta is úgy fekszik, mint ahogy két hónappal ezelőtt itt hagytam. Még csak egy apró rezdülés sincs…

-Nos… éppen erről szeretnék beszélni veled-lépett közelebb hozzám.-Tudod, nagyon ritka az a beteg, aki két hónap után épen visszatér a kómából. Az esélye egy az ezerhez…vagy mégtöbb.

-Tudom, hogy fel fog ébredni-vágtam rá azonnal-Fel kell ébrednie…

-Nagyon kicsi az esélye, Carlisle...

-Mire célzol ezzel?-néztem rá kérdően-Ha le akarod kapcsolni a gépről, az én nem engedem!

-Mi ez a nagy háborgás?!

-Először is…nem kapcsolhatod le csak úgy…másodszor pedig…

-Pedig?-nézett rám várakozóan-Mi lenne az ok, ami miatt még is itt tartsuk? Csak rab a saját testében…

-Megígértem neki, hogy nem hagyom meghalni!

-Biztosan ő is így akarná-tette kezét nyugtatóan a vállamra-Engedd el…

-Csak egy napot adj még! Egyetlen egyet…Ha addig nem változik a helyzet, akkor megteheted… -néztem rá  könyörögve.

-Mióta érdekel téged ennyire egy beteg sorsa?Mi az, ami ennyire köt hozzá?

-Nem  tudom…csak azt, hogy fontos a számomra… sóhajtottam.

-Az Isten szerelméért , Carlisle! Térj már észhez! Ezt is csak a fáradtség mondatja veled, hiszen…azt sem tudod, ki ő!

-De tudom-mosolyodtam el halványan-Egy nő, akinek segítségre van szüksége…és ezt a segítséget tőlem várja…

(Esme szemszöge)

Két hónap...Ez a hír igazából már megváltást kellett volna hogy jelentsen, de még sem volt az…Csak szenvedést jelentett a maradék időmre, ami még kijárt nekem.

Miért szánta nekem ezt a sors? Hiszen még annyi időm lett volna élvezni az életet…még előttem volt minden… szerelem,  család,  gyermekáldás…Annyi mindent nem éltem még át.

-Sajnálom, Ms. Platt....Tudom, hogy megígértem, hogy visszahozom, de sajnos nem tehetek semmit…-sóhajtotta Dr. Cullen.- Pedig lett volna mit mondanom magának. Tudnia kellett volna, milyen értékes ember is Ön valójában…Csak remélni merem, hogy még küzd, és vissza akar térni az életbe…Ez már nem rajtam múlik-simította meg arcom puha bőrét, mire meglepetésemre egy jóleső bizsergés futott végig a testem minden porcikáján.

-Hát persze, hogy vissza akarok térni –gondoltam magamban-Milyen kérdés ez?

Soha nem érzet akaraterő lett úrrá rajtam… Ki akartam törni. Meg akartam szabadulni ettől a börtöntől. Újra élni akartam…

És ebben a pillanatban megtörtént…Egy hirtelen villanás ragadott ki kétségbeesésem közül, és megláttam a kórházi szobám neonfényét…

-Úr isten!-pattant fel melőlem Dr. Cullen-Nővér, azonnal jöjjön ide!-kiáltott a folyosóra, mire pillanatok múlva két nővér kezdte el rólam leszedni a feleslegessé vált lélegeztető gépet. Újra magam lélegeztem.

-Ms. Platt, hallja amit mondok?-szorította meg a kezem-Érzi ezt?

Csak bólogatni tudtam, de ez éppen elég volt. Dr. Cullen azonnal gondjaiba vett, és ugyan úgy gondomat viselte, mint azelőtt. Bekötötte az újabb infúziót, és megvizsgálta a sérüléseimet. Köztük a friss műtéti hegemet is.

-Mi…mi történt?-kérdeztem nyöszörögve.

-Egy artéria megrepedt a hasában, és az heves vérzést okozott. Van tudomása korábbi műtétéről?

-Igen-válaszoltam-16 évesen egy autóbalesetben súlyosan megsérültem. Köztük a csípőm…

-Értem…-sóhajtotta, miközben szomorúan szegezte tekintetét a föld felé.  Tudtam, hogy magát okolja az egész baleset miatt…pedig nem is tehet az egészről. Ha nem lenne, talán már nem is élnék…

-Figyeljen!-kezdtem bele halkan.-Ez nem a maga hibája…

-Köszönöm, Ms. Platt-mosolyogta

-Nem, Ms. Platt…Csak hívjon Esme-nek!

Gyógyító szerelem II. Fejezet

Sziasztok!

Mivel volt egy kis időm , sikerült elkészítenem a második fejezetet  :) Ha rövidnek tartjátok az azért van, mert nem akarom előre lelőni a lényeget, és így kisebb dózisokban kevésbé lenne feltűnő egy-egy dolog. Természetesen lesznek hosszabb fejezetek is :)

Jó olvasást!

Puszi!

Carly :)
u.i.: aki nem olvasta az előző fejezetet, az az ezelőtti bejegyzésben megteheti :)

Valami megváltozik

(Carlisle szemszöge)

-Tudom, hogy nem bízik bennem… És azt is tudom, milyen szörnyű dolgokon mehetett keresztül-sóhajtottam.-De higgye el nekem, hogy nem minden férfi olyan, mint amilyennek hiszi. Ezt garantálhatom-simítottam meg karját biztatóan, majd a levett mintával sietve indultam meg a labor felé…

Csak remélni mertem, hogy az eredmények negatívak lesznek. Egy orvosnak soha nem öröm pozitív eredményt közölnie egy beteggel… De most valami  más volt…Más volt, de nem tudtam, hogy mi.

-Itt vannak az eredmények, Dr. Cullen. Mindegyik negatív-adott a kezembe a főnővér egy vaskos mappát.

-Komolyan?-kérdeztem hitetlenkedve-Ez teljesen biztos?

-Ha nem hiszi ,nézze meg a saját szemével-mondta, mire én azonnal olvasni kezdtem. Hihetetlen volt, de igaz. Minden egyes eredmény negatív volt…minden fertőzést kizártunk…

-Köszönöm, Mrs. Johnson-hálálkodtam egy széles mosollyal az arcomon.

-Nincs mit, Dr. Cullen-legyintett.

Rettenetesen boldog voltam. Tudtam, hogy mivel komolyabb baja nincs, jelentősen nőtt  a teljes lelki felépülés esélye .  Nem kell majd agresszív gyógyszereket alkalmaznunk súlyos depresszív mellékhatásokkal, amelyek csak rontanának az életminőségén….Egyszerűen csak meg kell hallgatni…

(Esme szemszöge)

Tudtam, hogy beszélnem kell valakinek a történtekről…Legbelül mardosott a magány, de egyszerűen nem tudtam felszínre hozni, amit éreztem. Az elmém egy láthatatlan burokkal védekezett minden  ellen, és hiába küzdöttem…csapdába estem…

-Jó hírem van, Ms. Platt. Szerencsére  nem szenvedett semmilyen  maradandó károsodást. -lépett be az ajtón Dr. Cullen. Ő annyira közvetlen és kedves volt velem, annak ellenére, hogy férfi…Azt hittem, soha többé nem fogok megbízni egyben sem, de valami miatt felé még is bizalmat mutattam…

-Most bekötök magának egy infúziót, hogy pótoljuk az elvesztett folyadékmennyiséget.Utána pedig be kéne vennie ezeket a tablettákat. Vitamint tartalmaznak, amik segítenek a megerősödésben-magyarázta, amire csak bólogatni tudtam. Bár tudtam volna legalább egy apró mosolyt csalni az arcomra…Legalább ennyit megérdemelt volna azok után, amit értem tett.  Gondolataimból a hasamban fellépő éles fájdalom szakított ki. Azonnal odakaptam, de  a görcsös fájdalom csak erősödött és erősödött… és azon kaptam maga, hogy vérzek.

-Dr. Stevens, azonnal hozzon egy hordágyat!-kiáltotta Dr. Cullen.

-Miért, mi történt?-rontott be a Dr. Stevensnek vélt szőke hölgy.

-Mindjárt elvérzik! 5 mg. dopamint!-adta ki a követkeő utasítást, mire egy nővér azonnal beadta nekem az adrenalin-injekciót. -Azonnal a műtőbe kell vinnünk!

-Itt a hordágy!

-Nem hagyom meghalni…becsület szavamra-fordult, hozzám, miközben letörölte az arcomon legördülő apró könnycseppet.

Ez volt az utolsó emlékképem az itteni világról... A műtőbe vezető úton elvesztettem az eszméletem, és többé nem ébredtem fel ebből az állapotból. Kómába estem…

-Hát itt van, Dr. Cullen?-nézett rá meglepetten Dr. Stevens a mellettem ülő orvosra-Ideje lenne hazamennie…Napok óta nem aludt…

-Nem hagyhatom magára…-fogta meg a kezem.-Az én hibám, hogy ilyen állapotba került…Ha nem műtöm meg...

-Azt tette, ami helyes… Ha nem műtötte volna meg, elvérzett volna…-folytatta Dr. Stevens.

-És így jobb?!-mutatott rám felháborodva-Kómában van, és talán soha nem ébred fel! Hogy éljek ezzel a tudattal?!

-Úgy , ahogy eddig…végül is csak egy beteg… -mondta Dr. Stevens.

-Nem csak egy beteg…Éppen ezért nem mozdulok el mellőle, amíg  fel nem épül…

Gyógyító szerelem I. Fejezet (Prológus)

Sziasztok!

Íme, megérkezett az új történet első része. Nem bírtam ki, hogy ne rakjam fel :) Viszont a folytatás csak másfél hét múlva várható :) Remélem nem baj , és az sem, hogy kicsit rövidke:)

Jó olvasást!

Puszi!

Carly :)

u.i.: előre is bocsánat a kegyetlen kezdésért...

(Carlisle szemszöge)

Gyógyítás...

Mit is jelent ez az egyetlen szó…

Életek lebegnek kettősségben…tehetetlenül …Ezek megmentését  jelenti. Sebészként nap mint nap látok olyan eseteket, amik lehetetlennek tűnnek. Úgy véljük, már nincs mit tenni, de mi még is megpróbáljuk. És ekkor kiderül…, elég egyetlen öltés, hogy rendbe hozzunk egy végzetesnek tűnő sebet. Legyen az testi, vagy akár lelki…

- Dr. Cullen, lenne rám egy perce?- állított meg egyik kollégám a folyosón. Akár csak minden más nap, ma is korán kezdtem az osztályon. Szinte még alig jártak emberek a folyosón, csak néhány ügyeletes nővér járkált egyik ajtótól a másikig a reggelit szállítva a fekvőbetegek számára.

- Persze, miben segíthetek?- néztem rá kíváncsian.

- Két napja az ügyeletben behoztak egy 26 év körüli nőt súlyos testi sérülésekkel. Nagyon rossz állapotban van, és egyre csak romlik. Komoly okunk van feltételezni, hogy egy férfi kegyetlenül megerőszakolta.

- Nem hiszem, hogy ez az én szakterületem, Dr. Stevens- mondtam kicsit elbizonytalanodva, hiszen sebészként nem igazán értettem, miért hozzám fordult ezzel a problémával.

- Ennek a nőnek nincs más esélye…Eddig minden orvos kudarcot vallott nála, mert nem engedi közel magához az embereket. Még engem sem, pedig én  nő vagyok…

 -És miért pont engem kért meg erre?-néztem rá kérdően.

-Nem tudom…-nézett szemeimbe komolyan-bár tudnám, miért egy sebésztől kérek segítséget…

-Jól van. Elvállalom a kezelését-adtam meg magamat..

-Köszönöm! Remélem, maga sikerrel jár…-veregette meg a vállam, majd ezt követően elindultam hogy szemügyre vegyem a kérdéses beteget. Nem tudtam mire számítsak. A poszttraumás betegek idővel meggyógyulnak, de ebben esetben…

-Jó reggelt!-mondtam, miközben a kórterembe belépve arcára pillantottam. Tényleg elgyötört volt. Hófehér bőrén rögtön feltűntek a szeme alatti hatalmas lila karikák. Látszott rajta, hogy napok óta nem alszik.

-Ha nincs ellenére, megvizsgálnám-néztem rá bizalmat kérően, mire ő némán bólintott, így most már meg mertem tenni, hogy közelebb sétáljak hozzá. Nagyon óvatosnak kellett lennem, mert az ilyen traumán átesett nők nagyon érzékenyen reagálnak akár egy óvatlan mozdulatra is. Gyengéden kisöpörtem karamellaszínű haját a nyakából, hogy jobban hozzáférhessek mellkasához a sztetoszkóppal, majd nekiálltam, hogy meghallgassam a szívét. Az egész felsőteste tele volt horzsolásokkal . Elborzasztott a gondolat, hogy vajon miket élhetett át, amikor ezeket szerezte.

-Lehet, hogy most nem fog tetszeni, amit tenni fogok-vettem a kezembe egy vastagabb vérvételes tűt-de muszáj magától egy kis vért vennem, hogy egy-két létfontosságú vizsgálatot elvégezzünk, rendben?-arca ijedten reagált erre mondatomra, ami teljes mértékben betudható volt a testét ért súlyos fizikai bántalmaknak. A szervezete nem akart elviselni még egy csapást az átéltek után.

-Figyeljen…-húztam magam alá egy széket , majd elhelyezkedtem az ágya szélénél…-Én nem fogom bántani.  Higgye el nekem, csak annyi vérre lenne szükségem, hogy megvizsgáljuk nem kapott e el valamilyen fertőzést vagy betegséget.-néztem rá komolyan, mire egy kis ideig habozott, de végül rábólintott kérésemre.

-Köszönöm! Mindjárt meg is vagyunk…-mondtam, miközben az érszorítót óvatosan a kezére helyeztem, majd a karjába szúrtam a tűt ,és a vér lassan elkezdte megtelíteni az ampullát. Tudtam, hogy nem bízik a férfiakban. Nem is értem, egyáltalán miért engedte meg, hogy kezelésbe vegyem. Miben vagyok én másabb, mint a többiek? Semmiben. Ugyanolyan férfi vagyok, mint bármelyik más orvos a kórházban. Még is… csak egem engedett közel magához.

-Tudom, hogy nem bízik bennem… És azt is tudom, milyen szörnyű dolgokon mehetett keresztül-sóhajtottam.-De higgye el nekem, hogy nem minden férfi olyan, mint amilyennek hiszi. Ezt garantálhatom-simítottam meg karját biztatóan, majd a levett mintával sietve indultam meg a labor felé… 

Egy új kezdet...(Epilógus)

Sziasztok!

Hát megérkezett az új és egyben utolsó fejezete a történetnek! :)

Még egyszer köszönöm azoknak, akik nálam olvastak , és nemsokára hozom az új történetet! :D

Puszi!

Carly :)

u.i.: egy kis zeneajánlót is adnék hozzá :D Remélem tetszik majd :D

§

1 év…Olyan gyorsan elrepült, szinte észre sem vettem. Mintha csak tegnap lett volna amikor megkérte a kezem, és én igen-t mondtam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer valóban szívből fogom kimondani ezt a szót.

Jól emlékszem… Bár a szívem nem vert, még is úgy éreztem , hogy kiugrik a mellkasomból. Legszívesebben soha nem léptem volna túl azon a pillanaton.

És most itt vagyok…A három gyermekünk lelkesen figyelik, ahogy az édesanyjuk és az édesapjuk ismét egybe kel. A törtfehér ruhám ismét gyengéden simult rá az alakomra, és Carlisle is újra magára öltötte  rég nem látott ünneplőjét. Mintha megint a múltban lettem volna…

 -Jaj, Esme, annyira gyönyörű vagy! Még sosem láttam nálad szebb menyasszonyt! -lelkendezett Carmen.

-Csak túlzol-mosolyogtam zavartan.

-Olyannak ismersz te engem?

-Nem, de azért hajlamos vagy rá-nevettem halkan.-Még mennyi időnk van?

-Pár perc……Pontosabban egy perc , harmincöt másodperc .

-Huh, egyre jobban izgulok-haraptam idegesen ajkaimba.

-Te is tudod, hogy nincs miért. Carlisle mindennél jobban szeret…Ezt még a vak is látja-mosolyogta biztatóan.

-E felől kétségem sincs-kacagtam halkan-Inkább csak azért aggódom, hogy a gyerekek jól viseljék a szertartást. Rose még elég pici, és…nem az a türelmes típus-sóhajtottam-Biztos, hogy bírni fogtok vele?

-Egészen biztos… Legalább is remélem –kacagta, amin én is hangos nevetésben törtem ki.

-Hallom, jó kedvük van a hölgyeknek!-lépett hozzánk fiam mosolyogva-Itt az idő…

-Akkor induljunk!-mosolyogtam viszont, majd Edward-ba karolva indultunk el az oltár felé…

(Carlisle szemszöge)

Izgatottan toporzékoltam a templom köves talapzatán. Már csak pár perc, már csak pár perc-ismételgettem magamban folyamatosan, hogy eltereljem gondolataimat az idő csigalassúságú vánszorgásáról. Talán még az első esküvőnknél is jobban izgultam.  Néha lopva felpillantottam a várakozó tömegre, majd vissza az órámra…akár egy monoton körhinta, ami már huszadjára teszi meg ugyanazt a kört.

Ebben a pillanatban viszont hirtelen kitárultak a terem hatalmas faajtói, és megláttam Esme-t…Ha lehetséges, még szebb volt, mint valaha. Csak néztem, és nézem…Mintha a legszebb angyal lépett volna be a templom épületébe.

-Gyönyörű vagy!-fogtam  meg kezeit mosolyogva, majd egymás kezét fogva fordultunk az oltár felé.

-Tisztelt egybe gyültek!-kezdett bele a pap- A mai napon egy újabb szerelem kezdődik. Azért gyűltünk ma itt össze, hogy az itt megjelent  Dr. Carlisle Cullen-t és feleségét, Esme Cullen-t ismét egy párrá avassuk Isten színe előtt. Amit Isten összekötött, az ember szét nem szakítja, és ezt ez az eset is jól mutatja-mondta, miközben elém lépett.

-Carlisle Cullen…ígéred, hogy hűséges férje leszel az itt megjelent Esme Cullen-nek? Védeni fogod őt, mellette állsz majd jóban, rosszban, egészségben , betegségben, míg a halál el nem választ?

-Még a halálon túl is-mosolyogtam büszkén.

-Esme Cullen…ígéred, hogy hűséges felesége leszel az itt megjelent Carlisle Cullen-nek? Mellette állsz majd jóban, rosszban, egészségben, betegségben , míg a halál el nem választ?

-Még a halálon túl is-ismételte meg előbbi mondatomat.

-Rendben…Mielőtt házastársakká nyilvánítom önöket, óhajt mondani még valamit Dr. Cullen?-nézett rám kérdően.

-Nincs szó, amely helyettesítené ezt az érzést. Köszönöm!-utasítottam el finoman. Fölösleges lett volna szavakba öntenem, amit érzek. Esme minden egyes rezdülésemet ismerte, akár csak én az övét. Pontosan tudta, mit érzek.

-Akkor ezennel házastársakká nyilvánítom Önöket. Csókolja meg a menyasszonyt!-mosolyogta, mire én habozás nélkül kaptam magamhoz szerelmem mézédes ajkait. Hatalmas tapsvihar hangzott fel a terem minden szegletében. Már-már zavarba ejtő volt, de nem törődtünk vele. Csak élveztük a megismételhetetlen pillanatot, amit elénk sodort a sors…de végül még is visszatértünk a földre.

-Akkor indulhatunk a szigetre?-kérdeztem csábítóan.

-Nem is tudom-mosolyogta játékosan.

-Csak nem visszautasít , Mrs. Cullen?-vontam fel a szemöldököm.

-Ami azt illeti…szívesen magával megyek a szigetére-bújt hozzám közelebb.

-A te szigeted…ezt sose felejtsd el-koppintottam az orrára mosolyogva, majd egymás kezét fogva indultunk útnak a második nászutunkra.

Sokan mondják, hogy az emlékek mulandók…hogy egy idő után mindent elfelejtünk…de ez nem igaz. Mert az emlékekhez nem emlék, hanem szeretet kell…és akit szeretünk azt nem felejtjük el, egy örökkévalóságon át…

Vége