2011. május 29., vasárnap

Közeleg a befejezés ... :)

Sziasztok!
A címből valószínűleg sejtitek miről is lesz szó ebben a rövidke bejegyzésben.
Nagyon úgy néz ki, hogy a következő fejezet az utolsó fejezete lesz a történetnek :D
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki eddig olvasta a blogot, hogy hozzájárult ahhoz, hogy idáig eljussak :) Az igazat megvallva, soha nem hittem volna, hogy sikerül végigvezetnem ezt a  történetet :) De úgy tűnik ez a nap is elérkezett :)
Ezt követően majd egy icipici szünet következik, de azután rögtön hozom az új történet első fejezetét :)
Köszönöm, hogy nálam olvastatok :D

Esetleg, ha van valami amit mondani szeretnétek, írjátok meg komiban :)

(A friss a hét vége/közepe felé lesz várható )

Puszi!
Carly :)

2011. május 22., vasárnap

XXXIX. Fejezet Egy újabb csillag az égbolton...

Sziasztok!
Próbáltam igyekezni, és hál istennek sikerült elkészítenem a fejezetet :D
Remélem tetszeni fog! :D
Puszi!
Carly :)








(Carlisle szemszöge)


-De aranyos! Megfoghatom?-nézett ránk kérlelően Alice.
-Azt még nem lehet, mert nagyon pici…De ha ideülsz mellém, akkor nyugodtan megsimogathatod. Szeretnéd?
-Igen, igen, szeretném!-mosolyogta , miközben kedvesem mellé helyeztekedtt a kanapéra, majd apró pici kezeivel simogatni kezde kistestvére arcát.
-És hogy hívják?
-Rosalie-nak… Rosalie Lillian Cullen-nek-mosolyogta, miközben arcára mérhetetlen büszkeség húzódott.
 Én is büszke voltam…Ez a kislány olyan dolgokon esett már át a születése előtt, amin talán semmilyen más gyermek az egész világon…olyan dolgokat bírt ki, amivel egy gyenge élet talán nem is lett volna képes megbirkózni.
-Ugye megígéred, hogy vigyázni fogsz rá?
-Igen, anya. Én leszek a legjobb testvér az egész világon-mosolyogta teljes odaadással.
-E felől kétségem sincs-kacagott fel halkan-Viszont kérhetek tőled valamit?-nézett rá kérdően, mire Alice érdeklődve emelte tekintetét édesanyja arcára-Segítenél Edwardnak berendezni a pici szobáját? El kéne neki a női segítség…
-Tényleg berendezhetem?-lelkesedett fel hirtelen.
-Igen, amilyenre csak akarod-simította meg kedvesem lányunk arcát.
-De jó!-kiáltott fel hirtelen-Már tudom, is hogy hogy fog kinézni! Remélem, Edwardnak is tetszeni fog-kacagta mosolyogva, majd  szökdécselve indult meg az emelet felé.
-Hihetetlen, milyen lelkes-nevettem , miközben szerelmem mellé helyezkedtem a  kanapéra-Hogy érzed magad?
-Sokkal jobban kimerültem, mint Edward és Alice születésénél –sóhajtotta.- És eléggé émelygek is… -nyelt egy nagyot, miközben fejét fáradtan döltötte le az egyik párnára.
-Ezt miért nem mondtad hamarabb?-kérdeztem aggódva.
-Mert nem akartam, hogy Alice ilyen állapotban lásson…Nem akarom lerombolni benne a magabiztos, vidám édesanya képét, amit ezen idő alatt kialakított magában -suttogta könnyeivel küszködve.
-Ezért küldted fel Edward-hoz?-kérdeztem, mire ő csak megszeppenve bólogatni kezdett.
Fájt látnom, hogy ilyen állapotban van. Olyan volt, mintha bármelyik pillanatban összeroppantaná porcelán testét egy láthatatlan erő. Ahhoz is alig volt ereje, hogy a saját erejéből ülve maradjon.
-Figyelj, én elveszem Rose-t… Amíg megetetem, addig próbálj meg pihenni, jó? -simítottam meg puha arcát, mire halványan elmosolyodott, majd aprócska lányunkat karomba véve sétáltam át vele a konyhában lévő cumisüvegért.
-Nos, Rose, most én foglak megetetni, mert a mamának pihennie kell…Remélem nincs ellenedre-mosolyogtam rá, mire ő halkan gügyögve fogadta el tőlem a cumisüveg tartalmát.
Tényleg nagyon apró volt… Pici ujjaival alig bírta átfogni az enyémet. Talán még soha életemben nem láttam ilyen apró babát.
-Tudod, anya és én is nagyon szeretünk ám téged…Bár egy ilyen pici babát ki nem szeretne? - simítottam meg arcocskáját mosolyogva, miközben lassan visszasétáltam kedvesemhez a nappali, melegséget sugárzó szentélyébe…



(Esme szemszöge)



Nem telt sok időbe, Carlisle ismét visszatért hozzám Rose-zal a karjaiban, mire én azonnal felvidultam. Hihetetlen volt, mennyire hasonlítottak egymásra…bár a lányunk alig volt újszülöttnek mondható, az arca és a hajszíne Carlisle-é volt. Ugyan azokat a vágott szemek, ugyanazok a féloldalas mosolyok jelentek meg aprócska arcán, akár csak az övén.
-Picikém, hát itt vagy?-mosolyogtam meghatottan, miközben Carlisle óvatosan ismét karjaimba helyezte őt- Nagyon hiányoztál…
-Te is neki-bújt mellém szerelmem, miközben egyik karjával lágyan magához ölelt-Folyamatosan nyögdécselt, miközben etettem, mert azt szerette volna, ha te lennél vele…
-Milyen hálátlan itt valaki! Nem szép dolog ezt tenni apával... -simogattam meg nevetve kislányunk arcát.
-Akár egy kis hercegnő-mosolyogta- Mindenből a legjobbat akarja…
-Akkor azt hiszem el kell látogatnunk a városba. Egy hercegnőnek hercegnőhöz méló ruhákban kell megjelennie -kacagtam halkan, miközben vissza-vissza pillantottam Rosalie mosolygós arcára.
-Szerintem inkább pihenned kéne…-vágta rá azonnal Carlisle.
-Fogok is ígérem...Viszont Alice ruhái még nagyok rá. Muszáj lesz neki valamivel kisebb ruhát hordania, amíg el nem éri a megfelelő méretet ahhoz, hogy azokat is felvehesse…
-Nem is tudom…-túrt bele elgondolkodóan aranyszín hajába.
-Addig majd Edward vigyáz Rose-ra…-győzködtem tovább mosolyogva.
Tudtam, hogy rettenetesen aggódik az egészségem miatt. Még a széltől is óvott , nehogy bajom essen, így elég nehezen tudtam rá hatni ebben a helyzetben.
-Hát jó-adta be a derekát-de a csomagokat én cipelem.
-Ahogy csak szeretné, uram!-nevettem fel halkan, majd Carlisle-ba karolva sétáltunk fel Rosalie, imár teljesen előkészített, szobájába…
Nemsokára útnak is indultunk a város központja felé, de mivel az idő már hűvösödött, a látszat kedvéért ismét magunkhoz vettük későőszi kabátjainkat. Őszintén szólva, furcsállottam, hogy három gyermek világrahozatala után, egyetlen mérettel sem nőtt a ruhaszámom. Ezt a kabátot még Edward születése előtt kaptam Carlisle-tól, és még ma is pontosan úgy illik rám, mint akkor.
-Mi lenne, ha itt vásárolnánk?-szegeztem pillantásomat egy visszafogott, még is elegáns üzlet bejáratára-Alice ruháit is itt vásároltam annak idején. Nagyon szép árukészletük van, és nem is drága.
-Nekem tetszik…Már látok is egy-két szép ruhadarabot, ami illene a mi Rose-unk személyiségéhez-mosolyogta.
- Talán már meg is találtam -ragadtam karon Carlisle-t , majd egymás mellett sétáltunk be az épület ajtaján, ahol hamar meg is találtam a kiszemelt kis ruhát.
Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. A rózsaszín szövetből készített kis rugdalózót bármelyik mesebeli tündér magára öltötte volna…A mi kislányunkhoz pedig egyenesen tökéletes volt.
-Hát nem gyönyörű?-lelkendeztem, mire szerelmem csak halkan nevetve nyugtázta kitörésem.
-Én is valami ilyesmit képzeltem el a számára-állapította meg mosolyogva-De biztos hogy ezt szeretnéd?
-Miért? Nem tetszik?-vettem szemügyre ismét a kérdéses tárgyat.
-Ugyan, csak úgy gondoltam választhatnál többet is-simította meg a vállam.
-Nem szükséges…Rosalie is gyorsan fejlődik, és hamar kinőné. Majd idővel újat veszünk neki-válaszoltam.
-Hát jó…akkor induljunk-mosolyogta, majd miután fizettünk , lassan útnak indultunk hazafelé…

2011. május 18., szerda

Díjak! :)

Sziasztok!
Először is, nagyon szeretném megköszönni a díjakat Alice656-nak :D
Tényleg nagyon rendes tőle :)
A nagy része már volt kint a blogon, úgyhogy azokat nem teszem ki, viszont az újakat már fel is rakom :)
Puszi!
Carly :)







1.Tedd ki a logót a blogodra!
2.Köszönd meg akitől kaptad!(linkelve)
3. Add tovább 7 embernek!
4. Hagyj náluk megjegyzést, hogy tudjanak róla!
5. Írj 7 dolgot magadról! 
 
Akiknek továbbküldeném:
-Winnie
-Juliet
-Froeira
-Alicebrandon
-Solya
 
 
És pár dolog magamról:
-Mint mindenki én is nagyon várom a Breaking Dawn-t :)
-Állatvédő vagyok, felháborít az a tény, ha bántalmaznak egy állatot
-Froeira az egyik legjobb barátom ... Sőt a legeslegjobb :):)
-Hála ennek a blognak egyre magabiztosabbnak érzem magam :) [ezzel is visszahivatkoznék Froeirára, aki nélkül most nem lenne itt ez az oldal]
-Szeretem a musical darabokat , különösen a Rómeó és Júlia, a Rebecca, és a Vámpírok bálja előadásának zenéit :)


 

2011. május 14., szombat

Egy újabb kép :)

Sziasztok!
Tegnap volt egy kis időm, és szerkesztettem egy képet :)
Remélem tetszeni fog! :D
Puszi!
Carly :)





XXXVIII. Fejezet Egyek vagyunk

Sziasztok!
Meghoztam a következő fejezetet! A címről csak annyit mondanék, hogy ezzel a lelki egységre gondoltam , amely szerintem elég fontos szerepet játszik ebben a fejezetben :)
Remélem tetszeni fog :)
Puszi!
Carly :)



(Esme szemszöge)



Ahogy a temető sötét ösvényei közt sétáltunk, lassan az utolsó napsugár is alámerült az éjjszaka sötét tengerében…Hirtelen minden zaj elhalkult...és lassan megjelentek az első csillagok is az égen…
De ahogy a sötét megváltó enyhülést hozott a nappal fáradt sugarainak, úgy hozott szívem mélyére elviselhetetlen fájdalmat.
Sokan mondják, hogy az idő mindent begyógyít…de egy anya fájdalmát, melyet gyermeke elvesztése miatt érez…az a fájdalom soha el nem múlik. Mert hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha…
Bár Carlisle nap mint nap feledtette velem ezt az érzést, valahol mélyen mindig is éreztem, hogy hiányzik valami. Hiányzott, hogy a karomba tartsam a saját kisbabámat…hogy magamhoz ölelhessem…hogy megtanítsam mindenre, amire az életben szüksége lesz, de a sors nem így rendelkezett…
 Nem is számítottam arra, hogy az életben még egyszer boldog leszek…De Carlisle-lal minden megváltozott…Itt van a hasamban a harmadik gyermekünk, aki nemsokára szintén meglátja a napvilágot, akár csak testvérei. Nem is tudom, kívánhatnék e többet…
-Még mindig nem hiszem el, hogy elhoztál ide… - hüppögtem  nemlétező könnyeimmel küszködve.
-Annyi mindent adtál nekem-simogatta meg a vállamat -Itt volt az ideje, hogy én is tegyek valamit…
-Már annak is örülök, hogy vagy… Többre nincs is szükségem…És abban is biztos vagyok, hogy kiváló apja lettél volna Lizának…-mosolyodtam el halványan, de pár pillanat múlva úrrá lett rajtam a heves zokogás. Azzal, hogy itt térdeltem a lányom sírja előtt ,olyan érzések törtek fel belőlem, amelyhez hasonlót talán még soha nem éreztem. Csak azt tudtam, hogy fáj…nagyon fáj…
-Semmi baj szívem…Hidd el, minden rendben lesz…-simogatta meg a hátamat nyugtatóan.
-De ő akkor sem ezt érdemelte-folytattam hevesen- Kijárt volna neki az élet, de én még ezt sem voltam képes megadni neki!-temettem arcomat kezeimbe, miközben testemet újra heves zokogás rázta meg.
-Te is tudod, hogy ez nem így volt…Semmit sem tehettél-nyugtatgatott tovább.
-De egy anyának meg kell védenie a gyermekét!-zokogtam nyomatékosítva kell szót.
-Nem vagyunk mindenhatók…-sóhajtotta-Az orvosok sem képesek mindenre, ahogy az anyai szeretet sem óv meg mindentől egy gyermeket…
-Ö nem csak egy gyermek…ő az én gyermekem.Meg kellett volna óvnom úgy, ahogy más anya is teszi! Fognom kellett volna a kezét, amikor először elkezd járni! Vigasztalnom kellett volna, ha valami bánat éri.De ehelyett…csak ártottam neki-hajtottam le fejemet ismét. Ekkor azonban megéreztem egy ismerős illatot.
-Szívem, van itt valaki!-törte meg a csendet szerelmem.
-Én is érzem, de ki van itt ilyen későn?
-Nem tudom, de mennünk kell-ugrott fel mellőlem, és én is követtem volna, ám ekkor egy nemvárt fájdalmat éreztem a hasamban.
-Carlisle, várj!-nyögtem fájdalmasan-Azt hiszem, itt az idő…
-Az nem lehet… Még nem töltötte be a kilenc hónapot-nézett rám aggódva.
-Talán , ha nem erősködöm ennyire, nem történik ez…-ziháltam kétségbeesetten.
-Fel bírsz állni?
-Nem hiszem-szisszentem fel egy újabb éles fájdalomra.
-Muszáj elmennünk-segített fel a földről, majd amilyen gyorsan csak tudtunk , igyekezni kezdtünk a temető bejárata felé, azonban nem bírtam sokáig…Tehetetlenül rogytam le a következő fa tövébe.
-Nem fog menni-ziháltam hevesen.
-Akkor itt maradunk, amíg a váratlan látogatónk el nem megy. Utána ki tudok veled futni az autóig-magyarázta.
-Köszönöm!-néztem rá hálásan-Nem is tudod, mennyire köszönöm!
-Nincs mit köszönnöd!-nyomott puszit ajkaimra, majd figyelmesen meredtünk a távolból egyre csak közeledő gyertyafényre.
Tudtam, hogy ismerem ezt az illatot. Valahol éreztem már…De hol? Bár rá tudtam volna jönni, ám mielőtt megtalálhattam volna a választ, titokzatos idegenünk kiléte jól látható fényként világosodott meg a szemünk előtt.
Az arcomra azonnal kiült a döbbenet. Az illat tulajdonosa karamellaszín hajat viselt … arca szívalakban vonalazódott ki, akár az enyém, mogyoróbarna szemei pedig könnyel telten csillantak meg a gyertyafényben. Kétségem sem volt afelől, ki ő…
-Ő az édesanyám…



(Carlisle szemszöge)



Csak meglepetten néztem azt a nőt, aki életet adott a feleségemnek. A hasonlóság elképesztő volt…talán több is mint elképesztő. Mintha Esme későbbi önmagát láttam volna térdelni a lánya sírja előtt…
-Elképesztő a hasonlóság!-mondtam hitetlenkedve.
-Tudom…Szinte mindent tőle örököltem.-mosolyodott el halványan, ám ismét felszisszent, amikor gyermekünk egy újabb, erősebb rúgással jelezte érkezési szándékait.
-Most már tényleg mennünk kell-kaptam karjaimba, majd azonnal az autó felé kezdtem vele futni. Tudtam, hogy nem maradhatunk tovább. Mindenképpen haza kellett érnem szerelmemmel. Amilyen gyorsan csak tudtam beültettem az autóba, és már indultunk is vissza Forks felé.
-Carlisle, mi lesz, ha valami baja van a picinek?-nézett rám ijedten kedvesem.
-Attól, hogy korábban érkezik, nem biztos, hogy beteg…-válaszoltam nyugtatóan.
-Talán, ha nem vagyok olyan buta, hogy harcolok…ha nem vagyok olyan bolond, hogy idejöjjek,nem történik mindez, és…
-Ha idegeskedsz, csak rontasz a helyzeten…-csitítottam.-Próbálj megnyugodni, így nyerünk egy kis időt, amíg hazaérünk-néztem rá komolyan , amire csak bólogatni tudott.
Sejtettem, mekkora fájdalmai vannak... De tudtam, hogy erős nő. Bírni fogja, amíg hazaérünk.
És pár perccel az ajtó átlépése után végre felsírt…felsírt a mi gyönyörű kislányunk…
-Hihetetlen, milyen apró-nézett rám szerelmem meghatottan, miközben egyik kezével folyamatosan gyermekünk arcát simogatta-Még Alice-nél is kisebb.
-Viszont egy koraszülötthöz képest nagyon egészséges-mondtam bizakodva.-Lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy nem több mint másfél héttel érkezett korábban. Nem is tudom mi lett volna, ha nem vagyok veled…
-Hát azt én sem tudom… De örülök, hogy így történt-mosolyogta boldogan.
-Anya, anya, megnézhetem?-szaladt le Alice az emeletről mosolyogva.
-Persze, kincsem! Gyere csak…-intett neki, mire lányunk kicsit félénken, de közelebb sétált húgához.
-De aranyos! Megfoghatom?-nézett ránk kérlelően.
-Azt még nem lehet, mert nagyon pici…De ha ideülsz mellém, akkor nyugodtan megsimogathatod. Szeretnéd?
-Igen, igen, szeretném!-mosolyogta , miközben kedvesem mellé helyezkedett a kanapéra, majd apró pici kezeivel simogatni kezdte kistestvére arcát.
-És hogy hívják?
-Rosalie-nak… Rosalie Lillian Cullen-nek…

2011. május 8., vasárnap

Rövid történetbeszámolóóó! :D


Sziasztok! :D
Hoztam nektek egy kis beszámolót az ezt követő új történetről! :D
Remélem tetszeni fog :D 
U.I.:  Aki még nem látta a képet, és az előző fejezet második felét sem olvasta, azt az előző, és az előző előtti bejegyzésben megteheti :D


„Gyógyítás...
Mit is jelent ez az egyetlen szó…
Életek lebegnek kettősségben…tehetetlenül …Ezek megmentését  jelenti. Sebészként nap mint nap látok olyan eseteket, amik lehetetlennek tűnnek. Úgy véljük, már nincs mit tenni, de mi még is megpróbáljuk. És ekkor kiderül…, elég egyetlen öltés, hogy rendbe hozzunk egy végzetesnek tűnő sebet. Legyen az testi, vagy akár lelki…”

Gondolom, a történet első sorai után sejtitek, hogy az események nagy része a kórházhoz lesz köthető :D (mily meglepő :D )
Akkor kezdem is :
-A történet főszereplői Carlisle és Esme lesznek, aki (akár csak az eredeti könyvben) szintén a kórházban találkoznak először.
-Esme a helyi iskola tanárnőjeként fog dolgozni, aki nemrég költözött ide a városba, Carlisle pedig a klinika legelismertebb sebész főorvosa lesz .
-Esme-nek lesz egy titka, amely egy baleset következtében fog Carlisle számára világossá válni.
-Carlisle apai képessége , és empátiája nagyon hamar meg fog mutatkozik.
-Esme életében lesz egy körübelül egy vagy két hónapos szakasz, melynek során nagyon maga alatt lesz, és Carlisle segítségével fog kimászni belőle. 
-A gyermekáldás itt sem marad el, azonban nem lesz minden problémamentes…


Röviden ennyi, mivel nem akarok túl sok mindent elárulni előre, de szerintem ezzel is túl sok mindent mondtam :D

Remélem, tetszett ez a kis beszámoló :D
Puszi!
Carly :D


Kép :D

Sziasztok! :D
Íme elkészült az első Photoshop-os Carlisle képem :D
Remélem tetszik majd! :D 
Puszi!
Carly :D

Aki pedig nem olvastam még a 37. fejezet második felét, az az előző bejegyzésnél megteheti :D




(Így fog kinézni Carlisle a következő történetem főszerepében :D)





2011. május 6., péntek

XXXVII. Fejezet Pergő homokóra / II.



Sziasztok!
Lehet, hogy most gonosznak fogtok tartani, de direkt húzom egy kicsit a teljes végkifejletet :D 
A fejezet második  fele (vagy is ez) egy kisebb átvezető rész ahhoz, ami az ezt követő fejezetben fog történni :D
Azt is tudom, hogy Rose érkezését is mostra ígértem, de az egy kicsit talán különlegesebb lesz, mint Edward-é vagy Alice-é ezért azt is áttoltam a következő fejezetbe :)
Puszi!
Carly :)




(Carlise szemszöge)


Másnap a szokásosnál is korábban indultam el a kórházba, és azonnal nekiláttam a kutatásnak. Tudtam,hogy  nem lesz könnyű… Valamiért úgy éreztem, ez a kislány hozzám is tartozott. Ő részben Esme… lélek a lelkéből. Nem számít, hogy Charles gyermeke is volt. Ha emberként találkozunk, akkor is a sajátomként tekintettem volna rá… mert ez a gyermek nem tehetett arról, hogy ki az apja. Charles szörnyű dolgokat követett el az életben, de arról Esme nem tehetett. És én ezt pontosan tudom…
-Szia , szívem!-léptem be a házunk ajtaján, miközben lágy csókot nyomtam kedvesem ajkaira-Hogy érzed magad?
-Egész jól… Bár a pici ma elég sokatt mocorgott-simította meg a hasát.-Szinte egész nap rugdos.
-Amikor meg nem rugdosott, akkor az volt a baj-nevettem halkan.
-Egyáltalán nem mondtam, hogy baj lenne-nézett rám tetetett megrovással-Csak azt mondtam, hogy egész nap rugdosott, és ez némileg kimerített.
-Azért remélem, egy dologhoz még van erőd-vettem elő a táskámból egy kórlapot, majd odaadtam a kezébe a vékony papírköteget.
Ahogy olvasni kezdte, láttam , ahogyan arca egyre komolyabbá válik  a szavak hatására.
-Ohio? A kislányom Ohio-ban van?-nézett rám meghökkenten, miközben cérnavékony hangon ejtette ki ezen a szavakat ajkain .
-A szüleid szállíttatták oda a halálod után…-magyaráztam lehajtott fejjel.
-De miért? Miért vitték tőlem ilyen messzire?-nézett rám kétségbeesetten.
-Colombusban születtél , nem igaz?-kérdeztem, amire megszeppenve bólogatni kezdett.-Úgy gondolom, mivel a te testedet nem találták meg, ő volt az, akinek a személyében téged is gyászolhattak…  
-De akkor is túl messze van-nézett szemeimbe komolyan-Az én állapotomban képtelenség végigfutni ezt a távot.
-Azt hiszem… erre is van megoldás-mosolyogtam, miközben kivezettem őt a házunk előtti tisztásra. Még én is elámultam a látottakon, pedig nem ez volt az első autó, amit a kezeim közé kaptam. Fekete volt, és hatalmas. A Mercedes egyik legszebb gyártmánya.
-Vettél egy autót?-nézett rám meglepetten.
-Úgy gondoltam, mivel a család egyre csak gyarapszik, szükségünk van egyre.
-De ,Carlisle…ez rengeteg pénzedbe kerülhetett-hüledezett.
-Semmiség ahhoz képest, amit te adtál nekem.Ennyit megérdemeltek… -simítottam meg selymes arcát.
- Mindenesetre…tényleg szép autó-mosolyogta.
- Ezzel fogunk elutazni Colombusba .Ha szeretnéd, már indulhatunk is…-nyitottam ki előtte udvariasan az ajtót.
- Komolyan megtennéd?-kérdezte meglepetten.
- Ha téged boldognak látlak, annál nincs is számomra fontosabb. Tudom, milyen nagy vágyad, hogy még egyszer találkozhass a kislányoddal…-fogtam meg a kezét gondoskodóan.
Azt akartam, hogy érezze… mellette állok. Ebben a helyzetben kire is támaszkodhatott volna, ha nem a saját férjére?
-Nem is tudod, mennyire hálás vagyok ezért…Köszönöm!-ölelt magához szorosan néhány másodperc csend után.
-Nincs mit köszönnöd! Viszont indulnunk kell, ha oda akarunk érni sötétedésig…Hosszú az út Ohio-ig-simogattam meg a hátát mosolyogva, majd a motor hangosan felbőgött, és útrakeltünk a hatalmas ismeretlen felé…
A nap már alig látszott az égbolton, mikor megpillantottul a Colombusi határt. Csodálatos volt…Amikor legutóbb a nap narancsos fényei megcsillantak ezen a tájon, olyan dolgok történtek velem, mint azelőtt soha.
Most azonban nem ezek az emlékek voltak azok, melyek először eszembe jutottak a kisváros ódon épületeiről… sokkal inkább a fájdalom. Ahogyan leparkoltam a temető oldalában…mintha életem legnehezebb mozdulatait kellett volna végrehajtanom egyetlen pillantás alatt…
-Valami  baj van, szívem?-kérdeztem kedvesem, mikor láttam, hogy tekintetével hosszasan mered az előtte elterülő messziségbe.
-Nincs semmi, jól vagyok-vágta rá azonnal.-Csak kicsit elgondolkodtam…
-Nem muszáj bemennünk, ha nem akarod...
-A döntésem nem változott-nézett szemeimbe komolyan.-Nem mehetek el análkül, hogy ne láttam volna…Ha már az élet nem adatott meg neki, legalább az édesanyjával hadd találkozzon…-mondta, miközben szemeit szomorúan szegezte immár jócskán megnövekedett pocakjára, majd vissza  szemeimbe.-Neki lesz apukája, de a lányomnak nem volt. Megérdemli, hogy most kapjon egyet…és én rád gondoltam…



2011. május 1., vasárnap

Újabb díj! :D

Sziasztok!
A blog ismét egy díjat kapott, amit nem tudok eléggé megköszönni Alice656-nak :D




 
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad! 
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 3 dolgot!
4. Add tovább 3 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
 
 
Nos akkor 3 dolog magamról:
- Szeretem a romantikus zenéket
- Nemrég láttam a Kegyes hazugság c. filmet, ami nagyon megérintett. Mindenkinek ajánlom :D
- Imádok írni, ami szerintem látszik is , bár maximalizmusom néha hátráltat :D

Akiknek továbbküldeném:
 
 
 
Még egyszer köszönöm!
Puszi!
Carly :D