Cullen's Anatomy XXXV. Fejezet

Sziasztok!

Sajnos nem lett olyan hosszú a fejezet, mint szerettem volna, még néhány dolgot bele szerettem volna tenni, de ez már a következőbe csúszik, illetve hát így lesz egy plusz fejezet majd, ami alapból ezzel egybe lett volna tervezve. Remélem, azért így is tetszik majd nektek ez a rész, mégha nem is került bele az, amit igazán szerettem volna, hogy benne legyen, de majd akkor a következőben benne lesz. 

Jó olvasást!

Puszi!

Carly

[1. NAP]

(Esme szemszöge)

-Akkor álljunk is neki-mosolyogta Dr. Altman, amint kezébe vette az ultrahangvizsgálathoz szükséges gélt.-Megtenné, hogy leveszi a kis Lilly-ről a rugdalózót?

-Persze-bólintottam, mire neki is álltam, hogy kibújtassam kislányom pici kis kezeit halványlila kis ruhácskájából. Még mindig olyan apró volt, szinte féltem, nehogy kárt tegyek azokban a törékeny kis karokban.

-Nagyon köszönöm!-pillantott rám hálásan, amint lassan egy kisebb adag zselét nyomott a vizsgálóágyon fekvő pici lányom mellkasára. Erre azonnal felélénkült picike kis pillantása.-És? Hogy van ma reggel ez a nagylány?

-Remekül-válaszoltam mosollyal az arcomon.-Dr. Montgomery szerint majdnem teljesen átaludta az éjszakát, és a ma reggeli méréskor már 2350 grammot nyomott, ami 150 gramm gyarapodás ugye-pillantottam Lilly-re, majd ismét Dr. Altmanra.-Ha minden rendben lesz a vizsgálatokon, ma délután haza is mehetünk.

-Ó, hát ez remek hír-emelte rám szemeit, amint lassan

Lilly mellkasához érintette az ultrahang fejét, mire azonnal felhangzott a gépből egy erőteljes kis szív ütemes kis ritmusa.-Erős kis szíve van-jegyezte meg, amint a monitoron hullámzó csúcsokra pillantott.-Az izomzat rugalmas és nem merev, könnyedén pumpálja a vért az erekbe-állapította meg elégedetten.-Gondolom a vérvizsgálat is megerősítette, hogy nem cukorbeteg a pici…

-Ahogy mondja-bólintott egyetérően Addison Dr. Altman előbbi mondatára.-A cukra mondhatni tökéletes, 4,85 mmol/l. Az éjszaka folyamán volt egy kis kilengés, amikor lesüllyedt 3,7 mmol/l-re, de ez normálisnak mondható egy újszülöttnél.

-A szíve szerint is jól van-vette vissza a szót Dr. Altman, amint szemeit ismét a monitorra emelte.-Különben kissé merevebb lenne a szívizom, de nála semmi jelét nem látom ennek - tette még hozzá, majd egy apró mozdulattal magasabb frekvenciára állította a vizsgáló készüléket.- A billentyűk is jól záródnak-folytatta.- Nem látom nyomát regurgitációnak sem a mitrális sem a tricuspidalis billentyűnél. Szépen egyirányba áramlik a vér, mint látja-fordította felém a monitort, amin a doppler gyönyörű színekben mutatta meg a kislányom szívén áthaladó vér áramlását.-A pitvarok és kamrák mérete is megfelelő, nem áll fent az atriális vagy ventrikuláris szeptum defektus esete, a szívsövény mindkét helyen folyamatos. A ductus arteriosus is szépen záródott, nincs véráramlás az aorta és a tüdőartéria között-állapította meg.-Az én véleményem az, hogy nincs semmi olyan kardiológiai rendellenessége, ami indokolná a további benttartását-pillantott rám mosolyogva, mire az én szívemről is alább hullott a vizsgálat miatt érzett kisebb aggodalmam.

Boldog voltam…Boldog voltam, hiszen tudtam, egészségesebb nem is lehetne. És nincs olyan dolog, ami többet jelentene egy anyának annál, hogy a gyermeke egészséges.

-El sem tudja képzelni, micsoda megkönnyebbülés ezt hallani-emeltem szemeimet hálásan Dr. Altmanra, amint Ő óvatosan letörölgette Lilly mellkasáról a megmaradt ultrahangos gélt.-Köszönöm!

-Igazán tudhatná, hogy nem kell semmit megköszönnie-emelte rám a pillantását, amint én kislányomat ismét kezeimbe véve óvatosan visszabújtattam őt kis rugdalózójába.-Ez a munkám része, erre vállakoztam. És nem mellesleg…mindig öröm ilyen hírt közölnöm egy újdonsült anyukával-mosolyodott el ismét, mire nem bírtam megállni, hogy én is el ne mosolyodjam előbbi mondatának hallatán. Anyuka…Anyuka vagyok. Még ennyi idő elteltével is olyan hihetetlen volt ez kimondani, mintha mindez nem is lett volna valós, pedig az volt. Az én valóra vált álmom.

-Azért én köszönöm!-nevettem fel halkan, amint rá, majd lassan Lilly-re pillantottam.-Ez a legkevesebb, amit mondhatok azok után, amit eddig értünk tett.

-Tényleg nincs mit-simította meg a vállamat.-És ha bármi gond lenne a közeljövőben a pici lánnyal, nálam bármikor jelentkezhetnek.

-Remélem, azért nem kerül rá sor-jegyeztem meg bizakodóan, amint én és Addison is lassan elindultunk Lilly-vel a karomban a kórterem ajtaja felé.-Viszlát, Dr. Altman!

-Viszlát!-köszönt el Ő is, mire mi is nekiálltunk, hogy folytassuk ma reggeli utunkat a hasi ultrahang irányába. Csak remélni mertem, hogy ott is mindent rendben találnak majd, hiszen…annyi minden van a hasüregben, ami elromolhat. Ott van a mája, a gyomra és a veséi…és minden annyira könnyen rosszra fordulhat.

-Olyan csendben vagy-pillantott rám Addison, amikor már néhány perce némán sétáltunk egymás mellett a kórház egyik folyosóján.-Valami baj van?

-Nincs semmi, csak…-álltam meg egy pillanatra.-Csak kicsit aggódom, mi lesz, ha valami…rendelleneset mutat majd a hasi ultrahang. Szegénykémnek így is nehezen indult az élete-pillantottam előbb Addisonra, majd a karjaimban szunyúkáló Lilly-re. Annyira békés volt…mit sem sejtett arról, mint ment át a születését megelőzően.-Más sem hiányozna most, minthogy valamilyen betegég miatt esetleg meg kelljen műteni vagy…esetleg élete végéig valamilyen kezelésre szoruljon.

-Hidd el, ha bármi komoly baj lenne, az már a magzati ultrahangon is nyilvánvalóvá vált volna-simogatta meg a vállamat nyugtatóan.-Ez a vizsgálat csupán elővigyázatosság, így nyugodt szívvel engedhetlek majd haza mindkettőtöket, és te is nyugodt lehetsz majd affelől, hogy Lilly teljesen egészséges.

-Igen, tudom-mosolyodtam el ismét, amint lesimítottam egy apró könnycseppet arcom vonaláról – De ennek ellenére én mégis aggódom. Olyan nagy a felelősség, hiszen…Ő az én kislányom-emeltem vissza Addisonra pillantásomat.-Nem bírnám elviselni, ha az én hibámból bármi baja lenne.

-Ezen minden ifjú anyuka átmegy, drágám- nevetett fel alig hallhatóan, miközben lassan meg is érkeztünk a hasi ultrahang várójába.-De nekem elhiheted…minden rendben lesz-mosolyogta Ő is, majd egy halk kopogást követően mind a ketten beléptünk a vizsgálóterem ajtaján. -Jó reggelt, Dr. Bailey!

-Önnek is Dr. Montgomery!-pillantott fel rá, majd tekintetét lassan rám és a karomban fekvő Lilly-re emelte.-Milyen remekül néz ki, Dr. Cullen! Hogy érzi magát?

-Remekül, Dr. Bailey!-húzódott arcomra ismét egy apró mosoly.-Ha minden jól megy, a ma estét már otthon tölthetem Lilly-vel.

-Akkor ne is késlekedjünk!-csapta össze a kezeit, majd sietve nekiállt, hogy mindent előkészítsen a vizsgálat elvégzéséhez.-Nem is találkoztam magával, mióta részt vett abban a csontvelőátültetésben-emelte rám vissza pillantását.-Hatásosnak bizonyult az eljárás?

-Igen, lassan már egy éve lesz, hogy hazaengedtük Alice-t, és eddig csak jót hallottam vissza a szüleitől-válaszoltam, amint lassan ismét kibogoztam Lilly-t piciny ruhácskájából. Még mindig emlékeztem arra az örömteli kis mosolyra, amit egészségtől viruló kis arcán láttam távozásakor.-Hamarosan kontrollra is jönnek majd, hogy ellenőrizzük az állapotát, de egyenlőre úgy tűnik, nem tért vissza nála a leukémia..

-Ezt örömmel hallom-mosolyodott el Ő is, amint a jól ismert zseléből apró mennyiséget nyomott Lilly pici pocakjára.-Remélem, én is ilyen jó hírekkel szolgálhatok majd a kislányáról.

-Én is remélem-mosolyogtam bizakodóan, mire Ő lassan neki is állt, hogy az ultrahangfejjel felmérje kislányom aprócska hasának belső állapotát.

-Rendben, akkor kezdjük a májjal-irányította annak irányába vizsgálófejet, mire néhány pillanat múlva fel is tűnt a képernyőn az én pici lányom apórcska mája. Azonnal láttam, hogy minden rendben van.-Úgy látom, nincs semmilyen elváltozás a máj szerkezetében-állt neki Dr. Bailey.-Nem látok folyadékot tartalmazó cisztákat, és az erek is épnek tűnnek, nem látható rajtuk érrendszer eredetű hemangióma-folytatta, amint tovább mozgatta a kis készüléket Lilly hasának azon területén. -Az epeutak is rendben vannak, az átmérője a hólyagnak és a vezetéknek is megfelelő, nem látható bennük sem besűrűsödött epe, sem pedig kő-állapította meg, mire éreztem, amint ismét lassan múlni kezd a bennem felgyűlt feszültség.  Megkönnyebbülés volt hallani ezt a megannyi jó hírt.-Akkor most nézzük meg az a kis gyomrocskát is-húzta picit arrébb az ultrahangfejet, mire hamarosan  fel is tűnt a képernyőn az előbb említett kis szerv.-Itt sem látok problémát, semmi nem utal refluxra vagy pylorus szűkületre-közölte elégedetten.-Ezek szerint a kicsi nem hány…

-Szerencsére nem-mosolyogtam, amint pillantásomat ismét Lilly-re emeltem. Láttam rajta, hogy kezd egy kicsit nyűgös lenni, ami nem csoda, hiszen egy ilyen pici baba még nincs ahhoz hozzászokva, hogy ennyi ideig kelljen egy helyben maradnia.-Sssshh, nincs semmi baj! Már nincs sok hátra, kicsim-simogattam meg pici arcát, mire szép lassan alább is hagyott kicsiny végtagjainak kapálózásával.

-Tudja…nekem is van egy kisfiam, Tucker-mosolyodott el Dr. Bailey, amint rám és Lilly-re pillantott.-Most lesz hat éves.

-Ezt nem is tudtam-pillantottam rá én is mosollyal az arcomon, miközben továbbra is Lilly-t nyugtatgattam.-Akkor minden bizonnyal maga is tudja, mennyire izgulok az eredmények miatt.

-Ó, hogyne tudnám-nevett fel alig hallhatóan, amint kissé lejjeb irányította a vizsgálókészülék fejét.-Így elhiheti, ha azt mondom, ez az érzés sosem változik majd-kuncogott fel ismét.-Mindig aggódni fog a kislányáért, amíg világ a világ.

-Ezt valahogy sejtettem-nevettem fel én is, amint pillantásomat lassan visszairányítottam kislányom piciny arcára. Dr. Bailey-nek igaza volt. Ez az érzés sosem fog változni. Ennél nem számít az idő múlása, nem fog enyhülni azzal, hogy a kislányomból lassan felnőtt nő lesz az évek alatt. Ő mindig az én pici, borsónyi kis babám marad majd, akit 30 héttel ezelőtt először csodálhattam meg azon kusza reggelen.

-Akkor térjünk át a vesékre-vette vissza a szót Dr. Bailey, amint az ultrahangfejet lassan Lilly veséinek magasságába helyezte.-Nem látom nyomát hydronephrosisnak vagy pyelectasiának, a vesemedence és a húgyvezeték mérete is normális, ami a jobb oldalt illeti-folytatta, amint lassan áthelyezte a készüléket a baloldali vese területére.-És úgy látom, a baloldalon sincsen semmi probléma. A vesemedencék falvastagsága is megfelelő, valamint kizárható a multicisztás veseállapot is-pillantott rám elégedetten, mire éreztem, amint végre teljesen megszabadultam a szívemre rakódott összes tehertől. Azonnal hullani kezdtek arcomra a megkönnyebbülés könnyei.-Elmondható, hogy a kislány jelenlegi állapota kifogástalan.

- Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna…-pillantottam fel rá hálásan, amint lágyan letöröltem arcomról a rajta csillogó könnyeimet.-Köszönöm!

-Nem kell semmit megköszönnie!-simította meg a vállamat, miközben lassan letörölgette egy papírkendővel Lilly pici pocakját-Öröm volt megismerni ezt a pici lányt. Lilly…ugye?

-Igen, Lilly-nek hívják-bólintottam mosolyogva, miközben újból nekiálltam, hogy felöltöztessem az én apró kicsi lányomat.-A férjem nővére után…

-Nagyon szép kislány vagy, Lilly-simogatta meg kicsiny arcát, amint én az utolsó kis patentot is a helyére gomboltam a rugdalózó alján.-Még hat hét múlva nem ártana majd megismételni ezeket a szűrővizsgálatokat, mivel akkorra már teljes bizonyossággal kizárható minden egyéb rendellenesség is-váltott ismét komolyabb hangnemre.-Beírhatom magukat január 14-re?

-Hogyne, persze-biccentettem.-Ami csak kell, amikor csak kell.

-Akkor januárt 14. - nyugtázta, miközben fel is írta a kis füzetébe az előbbi dátumot.-Reggel fél nyolcra, ha jönnek, az teljesen jó; de ha valamiért nem tudna időben beérni, az sem baj. Jönnek, amikor tudnak.

-Itt leszünk, Dr. Bailey-mosolyogtam, amint újból karjaimba emeltem kislányom aprócska testét.-Viszlát!

-Viszlát!-köszönt el Ő is, mire lassan mindhárman visszaindultunk a már közel egy napja otthonomul szolgáló kórtermem irányába. 

(Carlisle szemszöge)

-Jó reggelt, Carlisle! - hallottam meg Derek hangját, mire lassan nyitogatni kezdtem kissé álmos szemeimet.

-Hogy van ma reggel ez az újdonsült apuka?-lépett mellém Mark is, mire alig hallhatóan felnevettem az apuka szó hallatán. Még mindig alig hittem el…még mindig alig hittem el, hogy az a kicsiny emberi lény, akit a kezeimben tarthattam, aki immár az életem része lesz minden éjjel és minden nappal, a miénk…még mindig alig hittem el, hogy ő valóban itt van, és nem csupán valami álom.

-Ezt még mindig furcsa hallani-nevettem fel ismét.-Apuka…

-Pedig lassan ideje lenne elfogadnod-veregette meg a vállamat óvatosan Derek, amint Ő is megállt mellettem az ágyam másik oldalán.-Hiszen nemsokára a kislányod szólít majd így téged…

-Ugyan Derek, Lilly még csak egy napos-szólt közbe Mark, amint kényelembe helyezkedett az ágyam mellett lévő kórházi széken.-Még minimum kilenc hónapig nem fog beszélni…

-Tényleg?-pillantott rá tettetett meglepettséggel.-Pedig én azt hittem, holnap már Shakespeare-t olvas.-folytatta álcázó komolysággal a hangjában, mire én sem bírtam megállni, hogy ismét fel ne nevessek előbbi mondatán.

-Ki tudja-vonta meg a vállát még mindig kucogva Mark.-Lilly Cullen végülis nem egy mindennapi kislány-váltott arca ismét komolyabbra.-Olyat élt túl, amit nem sok ember, nemhogy egy ilyen pici baba…

-Való igaz-bólintott egyetértően Derek is.-Ez az alig egy napos gyerek egyetlen karcolás nélkül úszott meg egy komoly frontális ütközést. Ez felér egy csodával-pillantott rám meggyőződéssel a hangjában.-Pedig én, mint orvos, nem nagyon hiszek a csodákban…

-Én sem hittem-vallottam be őszintén.-Illetve hát…nem mondom azt, hogy nem hittem semmiben-helyesbítettem.- Nem hittem, hogy ne lenne valami, ami megóvja az olyan lelkeket, mint amilyen Lilly-é is. De egészen addig a pillanatig -nevettem fel örömteli hangon-, amíg meg nem láttam a kislányom gyönyörű, egészséges kis mosolyát, amíg meg nem láttam milyen boldog és elégedett…nem hittem, hogy valaha is bizonyítékot látok minderre-pillantottam mosollyal az arcomon legjobb barátaimra, és éreztem, amint lassan megannyi apró könnycsepp gyűlik meghatott szemeimbe. Úgy éreztem, valaki segített. Valakinek megvétte a lányomat attól, ami rá várt, valaki lehetővé tette számára, hogy nekivághasson az életnek. Biztos voltam benne, hogy angyal szállt alább azon a napon a baleset hajnalán.-Az én lányom maga a csoda…

-És én szeretném, ha ez a kis csoda minél hamarabb visszakapná az édesapját-vette vissza a szót Derek, amint maga mellé húzta a nem messze álló nagy felbontású ultrahangkészüléket.-Ezért most megnézem, mennyire károsodott a lábadban az ideg…

-Tedd, amit jónak látsz-bólintottam beleegyezően, mire Ő egy kisebb adag zselét nyomott lábam szabad felszínére. Kissé ideges voltam, mit tár majd fel a neurosonographiás vizsgálat. Hiszen…mi lesz, ha majd soha többé nem állhatok lábra? Mi lesz, ha emiatt nem vehetek részt kislányom életének fontos pillanataiban? Ha nem segíthetem majd megtenni az első lépéseit, ha nem fogócskázhatom majd vele a játszótéren, ha nem kísérhetem majd az oltárhoz…Ezen gondolatok hatására úgy éreztem, mintha valaki egy satuba szorította volna a szívemet, és szorította volna egyre jobban és jobban, amíg össze nem roppan.

-Nos, azt hiszem megtaláltam, hol a baj-pillantott rám Derek néhány pillanatnyi keresés után.-Amikor a sípcsontod nagyjából ebben a magasságban ketté roppant-mutatott a lábszáram közepére-olyan erővel pattant hátrafelé a csont, hogy az átdöfte a mögötte lévő musculus tibialis posterort, amint a tibialis ideg is fut-emelte vissza pillantását a monitorra, amin jól látható volt a normálistól eltérő alakú nervus tibialisom. -A törött tibia megsértette az ideget részleges transsectiot okozva benne, és részben emiatt a kisebb szakadás miatt van az, hogy gyengébbek az idegi mozgató és érző funkciók a bal lábadban.

-Részben?-pillantottam rá kérdően, amint ez a szó megütötte a fülemet. Ezek szerint még nagyobb a baj.

-Valószínűleg a nervus fibularis is sérült valamelyik szakaszon-tette hozzá kissé csalódottan.-Amíg nem figyeltél, egy steril tűvel megnéztem mennyire érzel a lábad ventrális felszínén…Észre sem vetted, igaz?

-Nem-válaszoltam kissé rémülten, és éreztem, amint ezzel egy időben a pulzusom is a magasba ugrik. Ha mindkét ideg sérült, abból semmi jó nem származik.-Ez nagyon nem jó jel…

-Figyelj, egyáltalán nem biztos, hogy olyan nagy a baj-pillantott rám csitítóan Mark.-Lehet, hogy csak zúdódott, és a contusio miatt van funkicókiesés azon a területen. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.

-Igaza van-biccentett egyet Derek is.-Nézzük meg, és ne vonjunk le előre elhamarkodott következtetéseket-emelte vissza pillantását a monitorra miközben óvatosan átirányította az ultrahagnfejet a lábam azon trületére.-Nos…ha jól látom ez valóban egy elég erős zúzódás-mutatott rá a szárkapoccsontom nyai részénél forduló kissé megduzzadt idegszakaszra. -Az ideg a nervus peroneus communis szakaszon szenvedte el a sérülést, és emiatt nem működik megfelelően az elágazó két további szakasza sem.

-Na, látod! Én megmondtam-veregette meg a vállamat biztatóan Mark, mire éreztem, amint az én szívem is megkönnyebbül Derek előbbi diagnózisa hallatán. Egy contusio közel sem olyan súlyos sérülés, mint egy transsectio.

-Azok alapján, amiket láttam-vette vissza a szót Derek- nem gondolnám, hogy egy szteroidos gyulladáscsökkentőn kívül bármiféle kezelésre szorulna bármelyik ideg is-pillantott rám nyugtatóan, amitől a szívem ismét meglódult, ám immáron örömtől vezérelve. Ez azt jelentette, hogy van remény.-És azt sem gondoltám, hogy hozzá kellene nyúlni a nervus tibialisodhoz. Szerintem egy műtéttel csak további károsodást okoznék benne, és mire sor kerülhetne a beavatkozásra, addigra nagy valószínűséggel már magától is regenerálódik-folytatta előbbi gondolatmenetét.-De azt tudnod kell, hogy a lábad sosem lesz már teljesen tökéletes. Nem mintha mondanom kéne egy traumás sebésznek, de…

-Persze, tudom-bólintottam némi szomorúsággal a hangomban.-De én már annak is örülnék, ha a lábamra tudnék állni-sóhajtottam, amint pillantásomat lassan eléggé összezúzott végtagomra irányítottam.-Tudok majd játszani Lilly-vel?

-Azt hiszem-válaszolta.-De nem lesz könnyű az út odáig-tette hozzá komolyan.-Néha nagyon fájdalmas lesz. Néha úgy tűnhet majd, hogy sehová nem halad a dolog, de a fizioterápia végére remélhetőleg elérjük majd azt az állapotot, hogy képes legyél egy könnyed kocogásra akár hosszabb távon is.

-Ez remekül hangzik-pillantottam fel rá hálásan. Semmi más nem számított, minthogy a lányom életének a része legyek. És ezért bármit képes lettem volna megtenni.-Köszönöm, Derek!

-Nehogy hálálkodj itt nekem!-állított le egy halk nevetéssel a hangjában.-Köszönd meg azzal, hogy minél hamarabb lábra állsz, és visszatérsz az életünkbe. Már most tudom, hogy néha nagyon nehéz lesz elviselnem Mark poénkodását egyedül-biccentett az előbb említett személy felé, mire Mark is nevetni kezdett előbbi mondata hallatán.

-Ó, nem is tudod, miből maradsz majd ki-dörzsölte össze tenyereit még mindig kucogva.-De komolyan, ennyire rossz lenne?

-Nagyon rossz-kontrázott rá Derek, amint a helyére tette az ultrahangkészüléket, mire én sem bírtam megállni, hogy alig hallhatóan fel ne nevessek.-Olyan vagy néha, mint egy nagyra nőtt óvodás, csak…ízléstelen felnőtt poénokkal. Szerintem Lilly már most komolyabb nálad, mint amilyen komoly te valaha is leszel…

-Az meglehet-mevettem még mindig, amint szemeimet ismét barátaimra emeltem.-De… én mindig hálás leszek ennek a…”nagyra nőtt óvodásnak”, amiért Esme mellett volt, mikor én nem lehettem-tettem hozzá mosolyogva, amint pillantásomat Markra irányítottam. Eddig nem volt alkalmam megköszönni neki, amit tett, pedig…mindössze ezzel a gesztussal többet tett értem most, mint amit egy barát valaha is tehet.-Köszönöm, Mark! Azzal, hogy ott voltál…hogy támogattad Esme-t, amikor mindennél nagyobb szüksége volt arra…bizonyítottad, milyen remek barát vagy.

-Inkább én köszönöm, haver!-lépett hozzám egy meghatott mosollyal az arcán.-Látni megszületni a  lányodat, valami…hihetetlen élmény volt. Hiszen…Ő a legjobb barátom kislánya-csillant meg meglepetésemre néhány apró könnycsepp a szemeibe, amin láthatóan Derek is eléggé meglepődött. Még sosem láttuk Őt ilyennek.-Tudom, hogy nem vagyok valami jó ember-folytatta valamivel komolyabban.- De ha megengednéd, hogy az élete része lehessek néha napján…mondjuk elvihetném fagyizni, ha elfoglaltak vagytok, vagy…akár a játszótérre, annak nagyon örülnék.

-Szerintem Lilly is örülne, ha Mark bácsi elvinné majd néha a játszótérre-egyeztem bele mosolyogva, mire láttam, amint Mark arca azonnal örömbe fordul előbbi mondatom hatására. Hihetetlen volt, milyen hatalmas hatással van rá az én kis Lilly-m.

-Köszönöm, Carlisle!-pillantott rám hálásan.-Ígérem, úgy fogom kezelni mindig Őt, mintha a saját lányom lenne. Nem hagyom majd, hogy baja essen, ha velem van.

-Merem is remélni-jegyeztem meg halkan nevetve, ám mielőtt folytathattam volna, Mark csipogója hangos jelzésbe kezdett.

-Nekem most mennem kell-pillantott a kijelzőre, majd vissza ránk, amint lassan hátrálni kezdett az ajtóm irányába.-Majd még találkozunk!

-Viszlát, haver!-köszöntünk el mi is, mire Ő sietős léptekkel indult útnak a földszinti műtők irányába. Én pedig még mindig le voltam döbbenve.

-Öregem-szólalt meg ekkor Derek-, a te kislányod minden bizonnyal egy különleges lány. Megpuhította ezt a hatalmas érzelmi kősziklát.

-Valóban-bólintottam még mindig ámultan.-Úgy tűnik, Ő tényleg egy valódi kis csoda…

(Esme szemszöge)

-Jól van, kicsim!-pillantottam Lilly-re, amint óvatosan behelyeztem Őt a pötyös mintájú kis hordozójába.-Most, hogy anyunál is mindent rendben talált Addison néni, hamarosan hazamehetünk-simogattam meg pici arcát mosolyogva, miközben óvatosan nekiálltam, hogy aprócska kis kezeit finoman átbújtassam az őt biztonságban tartó öv hézagjain. Alig hittem el, hogy hamarosan mindketten otthon leszünk.  Hiszen…tegnap még a hasamban volt, ma pedig már a saját kiságyába alussza majd az igazak álmát. Számomra ez…annyira hihetetlen volt. -Egyik pici mancsocska-simogattam meg pici pracliját, amint átvezettem az öv pánjtai alatt-, másik pici mancsocska-bújtattam át finoman a másikat is-, és…már meg is vagyunk-csattintottam össze az öv csatját egy könnyed mozdulattal, majd azonnal leellenőriztem, hogy nem oldódik-e ki magától. Jó erősen tartott.-Jól van, akkor most átmegyünk az apukádhoz, jó?-igazgattam meg picike kis rugdalózóját.-Már biztosan nagyon szeretne látni téged…

-Istenem, Esme!-hallottam meg egy ismerős hangot, mire Lilly mellől felegyenesedve azonnal szembe találtam magam kissé rémült arcú rezidenstársaimmal.-Most hallottuk, mi történt, jól vagytok?-pillantott rám Izzie, amint George-dzsal sietve hozzám sétáltak. Azonnal magához ölelt, amint mellém ért.

-Hát…nem éppen így képzeltem a kislányom születésének napját -pillantottam mosolyogva Lilly-re, amint éppen elhagyta pici ajkait egy aprócska ásítás.-De Ő…Ő minden kellemetlenségért kárpótol-guggoltam vissza pici lányom mellé, amint Ő ismét rám pillantott csillogó palaszín szemecskéivel. Amint szemléltem Őt, tényleg…mintha csupán kellemetlenség maradt volna mindaz, amin átmentem, mintha…minden rossz megszépült volna pusztán azzal, hogy Ő van.

-Szia, kicsi lány!-telepedett mellém George is, miközben ujjaival finoman ujjai közé vette Lilly picike ujjait-Engem George-nak hívnak. George O’Malley-nek-imitált kézrázást kezében pici lányom aprócska markával, mire nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam a látottakon.-Örülök, hogy megismerhetlek, Lilly Cullen.

-Hát milyen apró vagy, te kis manócska-hajolt hozzá Izzie is mosolyogva.-Te jó ég, milyen aranyos-csillant meg a hangja, amint közelebbről is megszemlélte Lilly pici arcocskáját.-Még sosem láttam ennyire cuki dolgot.

-Gyönyörű kislány-pillantott rám George, amint óvatosan megsimította Lilly pici arcocskáját.-Gratulálok!

-Köszönöm!-mosolyogtam, amint mindannyian felegyenesedtünk pici lányom mellől.-És…a ti hétvégétek milyen volt?-pillantottam rájuk kíváncsian, amint eszembe jutott, milyen fontos  is volt számukra az elmúlt néhány nap.

-Remek-mosolyodott el Izzie is.-A szüleim nagyon meg voltak elégedve George-dzsal, hamar megszerették. Elmentünk együtt ebédelni, megmutattuk George-nak Boston nevezetességeit…

-Izzie apja még egy baseball meccsre is elvitt-folytatta lelkesedéssel a hangjában George.-A Chicago Cubs a Boston Red Sox ellen…semmihez sem fogható élmény volt.

-Akkor minden jól ment-állapítottam meg. örömteli mosolyuk alapján, amint ujjaimat lassan a hordozó fogójára helyeztem.-Most viszont mennem kell, még benézünk Lilly-vel Carlisle-hoz, mielőtt hazamegyünk.

 -Menj csak!-simította meg a vállamat Izzie.-Nekünk is lassan mennünk kell öltözni, mindjárt kezdődik a duplaműszak-pillantott az órájára, majd vissza George-ra.-De ha bármire szükséged lenne…

-De tényleg, ha bármire és bármikor-tette hozzá George komoly pillantással-, akkor csak hívj minket.

-Nem számít, mi miatt-vette vissza a szót Izzie.-Legyen az bármi, amit meg kéne venned, vagy…ha mindössze némi támogató szóra lenne szükséged.

-Mi mindig itt leszünk-simogatta meg a vállamat George, amint szemeit Izzie-re majd ismét rám emelte.-Rezidenstrió mindörökké.

-Rezidenstrió mindörökké-mosolyogtam előbbi mondatán, amint öklömet finoman hozzá érintettem felém nyújott ökléhez.-Olyan, mintha valami banda lennénk…-nevettem fel alig hallhatóan előbbi mozzanatunkon.

-Sebészbanda-tette hozzá Izzie, amire ismét mind felnevettünk.-És egy baba…-pillantott még mindig nevetve Lilly-re, amint megemeltem Őt, hogy lassan útnak indulhassunk.

-Köszönök mindent!-mosolyogtam, amint pillantásomat újból rájuk emeltem.-Nagyon jó barátok vagytok.

-Nincs mit megköszönnöd!-simította ujjait vállamra George.-De mindenképp látogass meg minket valamikor!

-Mi sem természetesebb-nevettem még mindig mosollyal az arcomon.-De most már tényleg mennem kell. Carlisle édesapja nemsokára itt lesz értem…

-Akkor nem is tartunk fel tovább-folytatta George.-Vidd haza ezt a kis csodát és…pihenjetek minél többet.

-Igen, most ez a legfontosabb-bólintott egyetértően Izzie.-Neked és Lilly-nek is most rengeteget nyugalomra van szükségetek, hogy kiheverjétek mindazt, amin átmentetek, és hogy…megismerhessétek egymást-simította meg Lilly pici arcát.-Szia, Lilly baba!

-Szia, kicsi Lilly!-köszönt el tőle George is, amint szemeit lassan ismét rám emelte.-Legyen szép napotok, Esme! Kívánunk sok egészséget és minél több örömöt neked és ennek a pici lánynak -pillantott őszinte mosollyal Izzie-re, majd ismét rám.-Élvezd az anyaságot…

-Ezzel szerintem nem lesz gond-jegyetzem meg egy halk nevetéssel a hangomban.-Legyen nektek is szép napotok!-intettem búcsúzóul, majd néhány utolsó viszlátot követően sietve útnak is indultam Lilly-vel a karomon a traumás intenzív osztály felé. 

Közlemény

Sziasztok!

Sajnos még mindig nem az új fejezettel jelentkezem, de most ismét a fejezet miatt venném fel veletek a kapcsolatot. Tudom, unalmas lehet már ez a kifogás, de mióta elkezdődött az újabb évem az egyetemen, semmi időm sincsen. És most már csak ennél kevesebb lesz. Gördítettek elém némi akadályt most az életben, amit muszáj lesz átugranom. 

De a fejezet egy része kész van. Ha a hétvégén sikerül befejeznem, mindenképp felteszem. De ha nem, akkor a kérdés az, hogy szerenétek-e olvasni ezt a meglévő részt? Utána egy jó darabig nem tudok majd írni, valószínűleg nagy szünetet leszek kénytelen tartani az elövetkezendő fél évben. (Igen, tudom, ez rengeteg.) Előre is köszönöm mindenkinek a megértését!

Puszi!Carly

Terjeszkedés

Sziasztok! 

Némi unszolás és bátorítás hatására eldöntöttem, hogy a Cullen's Anatomy most már több helyen is elérhető lesz a világhálón, így most már nem csak bloggeren, hanem facebook-on is követhetitek a történéseket. 

Ha nem nagy kérés, szeretném megkérni az engem itt is támogatókat, hogy ott se hagyjanak cserben, nagyon örülnék, ha a facebook-on is követnétek engem, illetve hát inkább a történetet :)

Szeretettel várlak titeket ezen a címen: Cullen's Anatomy (facebook page)
(kattints az előbbi linkre)

Puszi!

Carly

Közvélemény kutatás

Sziasztok!

Most egy kis segítséget kérnék tőletek a következő fejezettel kapcsolatban, mivel egy kisebb dilemmába kerültem a megírásakor. Szeretném tudni, mennyire érdekelnek titeket ezek az orvosi részletek, illetve hogy mit olvasnátok szívesen a következő részben.

A rész középpontjában Lilly első napjának eseményei állnának, az első otthon töltött éjszaka és miegymás. A kérdés pedig ezzel kapcsolatban az lenne: 

Szeretnétek ismét részteles orvosi vizsgálatokról olvasni?

a) Igen, mindenképp.

b) Szívesen olvasnám, de jó lenne, ha a családi események állnának a középpontban.

c) Nem szükséges, elég, ha megemlítés szinten benne van.

Nagyon megköszönném a segítségeteket, mivel számomra az a fontos, hogy tetszen nektek, amit írok. A véleményetek mindennél többet jelent nekem :)

Puszi! Carly

Cullen's Anatomy XXXIV. Fejezet

Sziasztok! 

Sajnálom, amiért ennyire sokat kellett várni erre a fejezetre, de mint említettem az egyetem és vizsgák mellett semmi időm nem volt, illetve, amikor volt, akkor meg túl kimerült voltam bármihez is. Utána jött a nyári gyakorlat, ami miatt szintén nem volt időm, és még mindig alig győzök elnézést kérni mindezért. De remélem, hogy ezzel a fejezettel sikerül kárpótolnom titeket. Remélem, még megvannak az olvasóim! :)

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

-Sssshhh, semmi baj, Lilly –hallottam meg nem messze Addison hangját, amint pici lányom sírására lassan nyitogatni kezdem ólomsúlyú szemhéjaimat.-Semmi baj, nincs semmi baj. Minden rendbe jön, meglásd!-nyugtatgatta, és amint homályos pillantásommal feléjük pillantottam, láttam, amint karjába veszi síró kislányomat. Istenem…még mindig alig hittem el, hogy milyen apró, és mennyire törékeny.-Jaj, nagyon édes vagy-simította meg ujjával pici arcát, mire éreztem, ahogy gőgicsélése nyomán halovány mosoly húzódik fáradt arcomra.- Egy édes, apró kicsi lány.

-Lilly-sóhajtottam fel minden erőmet összegyűjtve, mire Addison azonnal rám emelte ekkor hirtelen izgatottá váló szemeit.-Lilly…Lilly-ismételtem újra és újra, de akármennyire is próbáltam, a kimerültség miatt képtelen voltam bármi mást kiejteni a számon. Bár ebben az apró szóban benne volt minden…minden amire egy anya csak vágyhat.

-Esme-sietett hozzám, miután visszahelyezte Lilly-t a kórház újszülöttosztályáról elhozott kerekes kis babahordóba-, hogy érzed magad?-pillantott rám aggodalommal a hangjában miközben nekiállt, hogy megvizsgálja állapotomat.

-Mintha…átment volna…rajtam egy úthenger-nevettem akadozva, ám ezt azonnal meg is bántam, mivel minden egyes apró kuncogás erős fájdalmat váltott ki a testem legapróbb pontján is. Olyan volt, mintha az összes csontom apró szilánkokra tört volna.

-Mennyire erősek a fájdalmaid egy 1-10-es skálán?-pillantott rám komolyan, amint látta az arcomra kiülő fájdalmat-Ugyanis már kapod a fájdalomcsillapítókat, de megemelhetjük az adagot, ha nem múlik a fájdalom.

-Olyan…7-es-válaszoltam alig hallhatóan.-Nem is gondoltam volna….hogy ennyire összezúztam magam…a balesetben-folytattam, amint szemeim megakadtak a kékeslila foltokkal tarkított bőrömön. Nem is beszélve néhány hatalmas horzsolásról.

-Sokkos állapotban voltál. Nem is beszélve arról, hogy a szülés miatt felszabaduló oxitocin hormon erős fájdalomcsillapító, mint tudod -simította meg a karomat Addison, majd lassan a mellkasomra helyezte a szetoszkóp hallgatófejét.-A pulzusod és a légzésed rendben-állapította meg néhány pillanat múlva.- Elmondhatatlanul szerencsés vagy. Te nem láttad az autót, de…a felismerhetetlenségig összetört.-sóhajtotta, amint mellém húzott egyet a szobában lévő kórházi székek közül. A szívem azonnal összeszorult a baleset említése hallatán. Carlisle…

-Mi…mi van Carlisle-lal?-pillantottam rá rémülten. Tudnom kellett.-Mondd…mondd hogy jól…van.

-Stabil az állapota-válaszolta, miközben nyugtatóan megsimította kékes foltok tarkította kezemet.-De elég csúnya sérülései voltak-tette hozzá őszintén, amitől ismét megannyi apró könny szökött a szemeimbe.-Számos bordája összetört, az egyik át is szúrta a tüdejét, amitől az összeesett-sóhajtotta komolyan.- Súlyos lábszártörést is szenvedett a bal lábán, a sípcsontja szinte teljesen szilánkosra tört. De Dr. Torres és Dr. Altman helyrehozták Őt. -pillantott rám ismét.-Meg fog gyógyulni.

-Istenem-csuklott el a hangom, és a könnyeim szinte azonnal hullani kezdtek az arcom vonalára. Ám az eddig félelemmel teli könnyek, most megkönnyebbüléssel telve gurultak tova arcom fáradt bőrére.-Istenem, Addison-pillantottam rá, mire Ő óvatosan magához ölelve vígasztalta kissé erősebb kitörésemet. Szinte éreztem, amint a lelkemről minden könnyel egy-egy nagyobb súly is alább hull.-Lilly megismerheti…az apukáját. Lilly…megismerheti az apukáját.

-Igen, meg fogja ismerni Őt-simította meg a vállamat mosolygással a hangjában.-És  egy boldog családban nő majd fel…amit nektek köszönhet-sóhajtotta őszinte örömmel az arcán, amint én továbbra is próbáltam visszafojtani záporozó könnyeimet. Ám ebben a pillanatban ismét felhangott kislányom erőteljes kis hangja.

-Lilly-csillantak fel a szemeim, és ha nem fájt volna minden porcikám azonnal a karjaimba kaptam volna Őt. De a baleset miatt még a felülés is komoly kínokat okozott.

-Azonnal idehozom a kisasszonyt-állt fel mellőlem, majd néhány örökkévalóságnak tűnő pillanattal később vissza is tért hozzám az én kis apróságommal a kezeiben.-Íme, a kis Lilly Cullen-helyezte Őt a karomban, amitől a szívem azonnal nagyot dobbant.

Olyan volt, mintha nélküle nem lettem volna teljes. Mintha az idő alatt, amíg nem volt mellettem, a szívem egy kis darabja elveszett volna belőlem, mintha…az a kis darab immár benne dobogna. És a szívem csak az Ő szívével ver teljeset.- 2200 grammal és 40 centivel született-mosolyogta Addison, amint ismét mellém helyezkedett a kórházi széken.-Minden értéke normális, a fejkörfogata 31 cm, a haskörfogata pedig 30,5 cm-folytatta, amitől a lelkem ismételten megkönnyebbült. Semmi más nem számított, minthogy egészséges legyen.-Vért is vettünk tőle, ami… nem igazán tetszett neki-nevetett fel alig hallhatóan, mire én is halkan kuncogva simítottam meg ujjaimmal Lilly pici arcocskáját- De a vérképe teljesen normális eredményeket mutatott. Nem vérszegény és nincs semmilyen örökletes vérbetegsége sem. Egészséges.

-Ennél jobb hírt nem is kaphat egy anya-sóhajtottam, miközben szemeimet ismét visszirányítottam kicsi lányom békésen pihenő vonásaira.

Amint pici lélegzetei nyomán megemelkedett kicsike kis mellkasa, még…mindig alig hittem el, hogy Ő valós, hogy tényleg itt van. Hiszen nem is annyira rég még a hasamban volt, és…szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy ez az aprócska emberi lény immár nem odabent, hanem a karjaimban pihenget.-Semmihez sem fogható…-mosolyogtam, amint megsimítottam Lilly pici ujjait. Olyan, mint egy csoda.

(Carlisle szemszöge)

Amint a szemeim felnyíltak, mintha minden zavaros lett volna. Nem láttam mást, mint az intenzív osztály hűvös fényét, amint megcsillan a megannyi fémes monitoron, semmi mást mint ezen monitorok tompa völgyi visszhangját, amint homályos pillantásommal fókuszálni próbáltam a megannyi elmosódó mintán. Olyan volt, mintha mindent köd borítana.

-Kisfiam- hallottam meg anyám hangját, mire némileg kába pillantásomat aggódó arcára irányítottam.

-A…anya-suttogtam alig hallhatóan, mire azonnal láttam, mennyire megkönnyebbült szavaim hallatán.

-Istenem, Carlisle-simította meg megkönnyebbülten arcomat, és lassan tisztuló látásommal láttam, amint egy apró könnycsepp gördül le szemének sarkából-, nem is tudod, mennyire megijesztettél minket.

-Mi…mi történt?-pillantottam rá nagyokat pislogva, miközben próbáltam minél több fosztányt előkeresni elhomályosult emlékeimből. Olyan volt, mintha az életem egy kis része megszűnt volna létezni, mintha az elmúlt nap minden emléke semmivé vált volna. Az utolsó, amit fel tudtam idézni egy pirosan világító jelzőlámpa volt.-Ne…nem emlékszem…semmire.

-Autóbalesetetek volt-sóhajtotta elcsukló hangon, miközben ujjai nyugalmat keresően vándoroltak át az ágyon pihenő kezemre. -A kereszteződésben álltatok a Space Needle-nél és…szemből egy másik autó fékezés nélkül belétek hajtott-állt meg egy pillanatra, miközben ujjaival lágyan simogatni kezdte a benne lévő branül miatt kissé fájó kézfejemet.-Az ütés a te oldaladon érte legnagyobb erővel az autót, ami miatt…elég súlyosan megsérültél-futtatta rajtam végig tekintetét, aminek hatására egy újabb könnycsepp csordult szeméből arcának vonalára.

-Istenem…-csuklott el a hangom, amint elért hozzám a felismerés.-Esme…és Lilly…-pillantottam rá, és éreztem, amint a légzésem egyre inkább felgyorsul a pulzusommal együtt, amint tudatolsult bennem minden. Semmi más nem számított, még a minden légzetvétellel a mellkasomba hasító éles fájdalommal sem voltam hajlandó foglalkozni, amíg nem tudtam, mi van a családommal- Mi van…mi van Esme-vel és…Lilly-vel?

-Nyugodj meg, jól vannak!-nyomott vissza az ágyba vállamnál fogva, amint lassan megkönnyebbültem szavai hallatán.- Esme mindössze némi zúzódással és vágással megúszta, valamint kissé kimerült a szülés miatt, ami nem csoda, hiszen…

-Hogy…hogy mi?-állítottam meg egy pillanatra előbbi mondata hallatán, amint tudatossá vált bennem. Nem hittem a saját fülemnek.-Lilly…Lilly megszületett?

-Nem is annyira régen-nevetett fel egy örömteli mosollyal az arcán, mire éreztem, amint a szemeim lassan apró könnyekkel telnek meg. Olyan felfoghatatlan volt, hiszen…még nem is olyan rég volt, amikor megláttam az ultrahang képen azt a mindössze pár miliméteres pici babát, amikor először hallottuk meg kicsi szívének hangját, amikor kezeim alatt érezhettem pici lábainak mozgását…És most itt van.

-Apa…apa vagyok?-csuklott el a hangom, amint meghatott könnyeimmel küzdve ismét anyámra emeltem pillantásomat.-Apa vagyok?-nevettem ismét, amint a szememben összegyűlt könnyek lassan csorogni kezdtek egymás után állam vonalára. Most nem számított a mindenhol jelen lévő fájdalom, nem számított, min mentem keresztül a mai napon…mindössze Ő járt a fejemben. Az én pici Lilly-m.

-Egy gyönyörű, egészséges kislány-simított le anya egy apró cseppet arcáról.-Amikor Addison levitte Őt Esme-hez, összefutottunk a folyosón, és…ha láttál már valaha gyönyörű kisbabát-áradozott tiszta örömmel a hangjában, mire nem bírtam megállni, hogy ismét halkan fel ne nevessek. Láttam a csillogást a szemében. Azt a csillogást, amit eddig csak egyetlen egyszer láttam…amikor Jasper megszületett.-Egy aprócska kis angyalka, aki…Istenem, fiam, annyira hasonlít rátok-simította meg az arcomat, amire újból elmosolyodtam.-Egy rész belőled és egy rész Esme-ből.

-A mi…kis Lilly-nk-sóhajtottam tiszta örömmel a hangomban, miközben az arcomon lévő mosoly még szélesebbé húzódott.-Most annyira…irigyellek, hogy te már…láttad Őt-nevettem fel halkan, amire Ő is mosolyogva felkuncogott.

-Szerintem hamarosan te is láthatod-simította meg a karomat biztatóan.-Addig is…pihenj kicsit. Erőt kell gyűjtened az elkövetkező időszakhoz, hiszen…nem lesz sétagalopp-simította meg a vállamat, mire egyetértően bólintottam egyet előbbi mondatára.

A mai nappal minden megváltozott. Van egy kislányom, akiért immár felelősséggel tartozom, nagyobb felelősséggel, mint eddig bármi iránt. De vajon tudom-e teljesíteni a rám szabott feladatot? Vajon elég jó apa leszek-e? Egy valamiben voltam csak biztos…minél hamarabb fel kell gyógyuljak, hogy teljes valómban része lehessek fiatal kis életének.

-Igaza van az édesanyjának-lépett be az ajtón Dr. Altman, akit rögtön követett is Dr. Torres ágyam oldalához.-Hogy érzi magát?

-Vannak fájdalmaim…de nem vészes-válaszoltam.-A mellkasomban érzek némi…szúró érzést…légvételkor…-számoltam be a tapasztaltakról.-Illetve van néhány zúzódásom is, ami elég kellemetlen…

-És a lába?-pillantott rám Dr. Torres, mire szemeimmel én is a jó pár csavarral és rögzítővel egybe tartott lábszáramra pillantottam. Furcsa módon egyáltalán nem éreztem ott fájdalmat.

-Nem…nem fáj-válaszoltam kissé bizonytalanul. Valami nem volt rendben. Ha olyan erős fájdalomcsillapítót kaptam volna, ami teljesen elnyomja ennek a sérülésnek a legkisebb jelét is, akkor az oldalamba hasító fájdalomra is hatással kellett volna lennie.-Valami baj van…

-Érzi ezt?-húzott végig a talpamon egy tollat Dr. Torres.-Ha igen, mennyire és hol?

-Alig-sóhajtottam kissé csalódottan.-Szerintem…a tibialis ideg biztosan…sérült a törés miatt, mivel…a lábam mindkét oldalán gyenge…a szenzoros érzetem-állapítottam meg kissé aggódva.

-Dr. Torres, ugye nem bénult meg a fiam lába?-szólalt meg mellettem anya kétségbeesetten, mire én nyugtatóan simítottam ujjaimat a kissé megfeszült izmoktól göcsbe álló kezére. Láttam rajta, mennyire megrémült.

-Mrs. Cullen, nem lesz semmi gond-pillantott rá csitítóan.-Valószínűleg csak ideiglenes parézisről van szó, mivel valamennyire érzékeli az ideg a bejövő ingert-folytatta, miközben ismét hozzám fordult.-Próbálja megmozdítani a lábujjait!

-Rendben-bólintottam, majd amennyire csak tőlem telet, megpróbáltam megmozdítani mind az öt ujjamat. Több-kevesebb sikerrel.

-Úgy látom a motoros funkció sem veszett el teljesen-emelte ránk vissza tekintetét, mire éreztem, amint az én lelkem is megkönnyebbült ennek hallatán.-Nem lesz itt gond, mindössze egy intenzív fizikoterápiás kezelésre lesz majd szükség, mikor a csontok összeforrtak. De azért még előtte Dr. Shepherd is megnézi, milyen fokú pontosan az idegi károsodás, hogy megtudjuk, szükség lesz-e egy újabb, ideget helyreállító műtétre.

-Azért remélem…nem kerül rá sor-sóhajtottam kissé aggódva, mivel tudtam, ha újabb műtét vár rám, az újabb felépülési időt jelent, ami csak tovább hosszabbítja az az időt, amíg nem lehetek teljes része a családom életének. Hiszen…hogyan vinném el sétáli a kislányomat babakocsival, ha még arra sem vagyok képes, hogy az öt méterre lévő ajtóhoz elsétáljak? Hogyan segíthetnék Esme-nek bármiben is, ha még a saját lábamra sem vagyok képes felállni? A tehetetlenség gondolata szinte már őrjítő volt.-És mennyi idő…amíg lábra állhatok…ha…nem lesz újabb műtét?

-Ez legfőképp attól függ, milyen gyorsan gyógyul majd a törött bordája-vette át a szót Dr. Altman. -Ugyan is addig nem tudunk mankóhasználatot előírni, amíg az meg nem gyógyul, hiszen elég nagy tehernek tennénk ki ezzel azt a tájékot-mutatta meg a nálam kritikus pontot.-Nos, ezt a tényt figyelembe véve nagyjából 2 hét múlva esedékes a mankóhasználat elkezdése.

-És addig ágyhoz lesz kötve? – pillantott rá anyám ismét, miközben ujjait biztatóan a vállamra simította. Még ebben az apró érintésben is éreztem, mennyire aggódik értem. 

-Nem feltétlenül-folytatta Dr. Altman.-Használhatja a kerekesszéket, ha majd elég erősnek érzi magát, valamint egy kisebb megterheléssel járó, a normálisnál alacsonyabb intenzitású fizioterápiát is elkezd majd, ami kíméli ugyan a törött végtagot, de segít formában tartani az izomzatot, nehogy sorvadásnak induljon az elkövetkezenő hetek alatt.  

-Ez remekül hangzik-mosolyodott el megkönnyebbülte anya, miközben éreztem, amint az én pulzusom is lassan rendeződik. Jó volt hallani, hogy tehetek valamit a gyógyulásomért.

-Remek, akkor végeztünk is- mosolyodott el elégedetten Dr. Altman.-Dr. Torres?

-Én még annyit hozzátennék, hogy holnapra mindenképp beütemezünk magának egy röntgent, hogy lássuk, minden rendben van-e a rögzítésekkel és csavarokkal.-vázolta a holnapi programot.- Illetve akkor elkezdjük a fizioterápiát is.

-Köszönöm!- pillantottam rájuk hálásan.-Mindent amit…értem tettek és…tesznek. Ha nem lennének ilyen…jól képzett kolléganőim-nevettem fel mosolyogva -, talán…már nem is élnék.

-Nincs mit köszönnie, Dr. Cullen, hiszen maga is tudja…ez a dolgunk-nevetett fel Dr. Altman is, amire mindannyian halkan felkuncogtunk.-Pihenjen! Ahogy az édesanyja is mondta, gyűjtsön erőt az elkövetkezednő időszakhoz.

-Még egy valamit…megtenne nekem?-állítottam meg egy pillanatra. Számomra ez most fontosabb volt bármi másnál.

-Pesze, mondja csak-pillantott rám vissza készségesen.

-Ha lenne…néhány perce-állítottam neki-megtenné, hogy értesíti a feleségemet arról, hogy…felébredtem és…jól vagyok? Nem szeretném, ha…túl sokat aggódna.

-Természetesen-bólintott segítőkészen.-Akkor az első utam innen a szülészetre vezet majd.

-Köszönöm!-mosolyodtam el ismét.-És…mondja…mondja meg neki, hogy nagyon…nagyon szeretem. És bár…mellette lehetnék.

-Átadom-mosolyodott el búcsúzóul, majd Ő és Dr. Torres is lassan elindultak a kórterem ajtaja felé.-Viszlát!

-Viszlát!-köszöntem el én is, amint fejemet lassan visszapihentettem a hatalmas kórházi párnák közé. Éreztem, hogy milyen hamar kimerül a szervezetem, és milyen gyenge vagyok még. De azt is, hogy mindez csak még nagyobb erőt ad ahhoz, hogy ezen minél hamarabb változtassak.

(Esme szemszöge)

-Esme, kicsim!-hallottam meg egy ismerős hangot, mire lassan nyitogatni kezdtem álomtól nehézkes szemeimet. Édesanyám állt a kórtermem ajtajában.

-Anya-pillantottam rá egy halovány, álmos mosollyal az arcomon, amint közelebb lépett hozzám.

-Istenem, mi történt az arcoddal?-simította meg a homlokomon lévő leragasztott varrást, amint aggódó pillantásával elkezdte végigmérni a sérüléseimet.-Te jó ég, teljesen összezúztad magad…

-Jól vagyok, anya-simítottam meg a karját nyugtatóan. Láttam rajta, mennyire aggódik miattam, szinte már féltettem, nehogy rosszul legyen.-Van néhány vágásom és zúzódásom, de nincs semmi komoly bajom.

-És Lilly?-pillantott a hasamra még mindig rémülten.-Mi van a kicsivel? Ugye nem esett baja?-csillantak fel szemei még mindig aggodalommal telten, mire nem bírtam megállni, hogy magamhoz ne öleljem remegő testét. Szinte abban a pillanatban előtört belőle a zokogás.

-Nincs semmi baj-simítottam meg a hátát nyugtatóan. Éreztem, ahogy minden egyes elhullajtott könnyel lassan megkönnyebbül a lelke.-Jól vagyok, hisz’ látod. Nincs semmi gond.

-Csak…csak annyira féltem-törölte meg könnyek áztatta arcát, amint továbbra is úgy ölelt magához, mintha sosem ölelt volna még át.-Semmi sem volt még annyira nehéz, mint ez az öt órás repülőút, amíg ideértünk-simította ujjait vállát simogató kezemre, amint lassan hátrébb húzódva nézett ismét szemeimbe.-Azt hittem…azt hittem, elveszítettem az egyetlen lányomat…és az unokámat.

-De nincs semmi gond-vettem kezeimbe kezeit, amint Ő lassan mellém helyezkedett az ágyam mellett lévő széken.-Nem kérsz inni egy kis vizet?-pillantottam a szekrényemen lévő pohárra, ám Ő  egy apró fejrázással jelezte nemleges válaszát.

-Nem, semmit-sóhajtotta.-Mindössze kell egy kis idő, amíg megnyugszom. Semmi egyéb…

-Hát…talán ez segít majd-álltam neki mosolyogva, mire Ő kívácsian, ám még mindig kissé rémült pillantással nézett vissza szemeimbe. - Örömmel közölhetem, hogy...a mai napon… megszületett az unokátok.

-Hogy…hogy mi?-pillantott rám egy kisebb döbbenettel az arcán, amint hamar fel is váltott egy mindennél szélesebb, örömteli mosoly.-Lilly…a kis Lilly megszületett?

-Már lassan hat órája-biccentettem mosolyogva. Még most is láttam magam előtt, amikor először megpillantottam picike is arcát, amikor először megsimítottam gyönyörű, vöröses kis hajacskáját, amikor először érezhettem karjaiban pici testének melegét…és ez a pillanat minden egyes újabb pillanattal tovább élt bennem. -Egy teljesen egészséges, gyönyörű kislány-nevettem meghatottan, miközben szemeimbe ismét néhány könnycsepp szökött, mint minden alkalommal, amikor csak rá gondoltam-És annyira tökéletes…

-Jaj, kincsem-ölelt meg újból. Ám ebben az ölelésben már nem a szomorúságot éreztem…ez teli volt mérhetetlen örömmel.-Annyira büszke vagyok rád…

-Kislányom…-hallottam meg ekkor apu hangját, ám mire felpillantottam, Ő már mellettem is termett és anya után most Ő volt az, aki ismét karjaiba zárt. Úgy ölelt, mintha soha nem akarna elengedni, mintha attól félne bármelyik pillanatban alább zuhanok egy szakadék mélyébe, és semmi sem tart tovább…mindössze az Ő keze.

-Apa - mosolyogtam viszont ölelve Őt, és amint fejemet mellkasára hajtottam, hallottam, milyen hevesen ver most általában nyugodt szíve. Már ebből tudtam, hogy Ő is mennyit aggódott miattam.

-Annyira rám ijesztettél-simította meg az arcomat, és amint felpillantottam, láttam, amint megannyi könnycsepp gyűlik össze félelemtől csillogó szemeibe.-Már azt hittem…

-Jól vagyok, apa!-helyeztem ujjaimat arcomon pihenő ujjaira, miközben egy apró könnycsepp csordult ki szemének sarkából.-Most már minden rendben lesz…-öleltem meg újból.

Immár értettem. Ezt jelenti szülőnek lenni. Amint azt a cseppnyi kis életet először a kezedbe helyezik, onnantól egy valamiért élsz…hogy mindig, minden pillanatban biztonságban legyen. Nem számít, hol van, éjjel van-e vagy nappal, ha bármi baj éri mindig ott leszel, mikor szüksége van rád.

-Kopp-kopp!-hallottam meg ekkor Addison-t az ajtó irányából, mire minden figyelmünket azonnal felé irányítottuk-Remélem, nem zavarunk!-mosolyogta, amint lassan a karjában lévő kis csomagra pillantott.

Amint azokba a lassan pislogó kis szemekbe néztem, mintha…mintha minden más megszűnt volna létezni a világon. Semmi mást nem akartam, mint karjaimba venni Őt, semmi mást, mint érezni pici szívének minden kis dobbanását, amint az az én szívemmel együtt dobban. Semmi mást, mint Őt.

-Istenem…-csillant fel apu pillantása, amint Addison lassan hozzám sétált pici lányommal kezei közt. Amint Lilly-re nézett…még sosem láttam ennyi örömöt, ennyi csodálatot, mintha…mintha Ő lenne a fény, amit mindeddig sose látott.- Nagypapa lettem?-emelte rám szemeit meghatottan, mire nem bírtam megállni, hogy fel ne nevessek előbbi mondatán.

-Igen-bólintottam mosolyogva, miközben ujjaimmal lágyan magamhoz öleltem pici kislányom apró testét. Még mindig alig hittem el…az én kislányom. Pedig hallottam és láttam minden apró mozzanatát, éreztem ujjaim alatt finom kis bőrét…olyan volt mindez, mint egy valóra vált álom.-Pedig…még én is alig hiszem el, hogy Ő van-simogattam meg pici arcát, mire Ő azonnal el is mosolyodott apró kis mosolyával. Ebben a mosolyban minden benne volt, amire egy anya csak vágyhat.

-Hogy te mennyire gyönyörű vagy!-csillant meg anyu hangja is meghatottan, amint mellém érve lassan megsimította Lilly kicsiny arcocskáját.-Szia, pici Lilly! Én vagyok az, a nagymamád-mosolyogta, miközben ujjait finoman végigfuttatta picike kis kobakján.-Istenem, Esme…-pillantott rám ismét, amint arcáról lesimított néhány apró könnyet.-Alig hiszem el… milyen hamar felnőttél. Hiszen nem is annyira rég még én tartottalak így téged a karomban-fogta ujjai közé pici lányom ujjacskáit.-És most te vagy az, aki kezedben tartod az újszülött kislányodat.

-Én…én pedig még mindig nem jutok szóhoz-szólalt meg apu is, amint ágyam mellé guggolva egy magasságba helyezkedett aprócska unokájával.-Csak nézem Őt, és úgy érzem…minden, ami vagyok, és mindenem, amim van…immár az övé-simogatta meg Lilly arcocskáját, amint lassan ismét hullani kezdtek örömteli könnyei.-Ő az én aprócska unokám…

-Valóban apró-mosolyogta anya is, amint apa mellé lépve megsimította annak vállát.-Mennyivel született?

-2200 grammal-válaszoltam, miközben lágyan kisimítottam Lilly pici szeméből egy hosszabbacska vörös tincset. Még mindig alig hittem el, mennyi haja van ennek az aprócska babának-És rengeteg hajjal.

-Ez kétségtelen-nevetett fel halkan Addison, amint mellém lépve Ő is lágyan megsimogatta Lilly vörös tincsekkel fedett kis homlokát. -Viszont a súlyára nagyon kell majd ügyelnetek, mivel az picit alacsonyabb, mint egy normál újszülötté-tette hozzá egy valamivel komolyabb pillantással a szemeiben.-Bár ugye…hozzá véve, hogy nem a 40. hétre, hanem a 36. hét végére született, nem mondanám, hogy ez bármi gondot jelezne, mindössze majd kicsit gyakrabban kell etetni, mint normál esetben egy újszülöttet szokás.

-Akkor ezek szerint…nincsen semmi baja, igaz?-pillantott rá anya némi aggodalommal a hangjában előbbi mondata hallatán.-Jól van a pici?

-A legtöbb 40. hétre született baba megirigyelhetné az eredményeit-mosolygott rá megnyugtatóan, mire láttam, amint anya szíve azonnal megönnyebbül ezen mondat hallatán.-Nem vérszegény, megfelelő mennyiségű vizeletet produkál…mindössze egy kis súlyt kell majd felszednie ennek a kis apróságnak-csikizte meg Lilly picike talpacskáit, amire kislányom arcára aprócska mosoly húzódott. -De szerintem ezzel sem lesz gond, mivel már ma is megevett 50 gramm tápszert a vizsgálatok után, ami nagyszerű.

-Nincsen tejed, kicsim?-pillantott rám ekkor anyu, mire egy apró fejrázással jeleztem nemleges válaszomat.

-Sajnos nincsen-sóhajtottam kissé szomorúan, amint szemeimet lassan ismét Lilly-re emeltem.-Valószínűleg a baleset okozta stressztől alakult ki ez az állapot, de az erős fájdalomcsillapítók miatt egyébként sem szoptathatnám Lilly-t-vázoltam a fennálló helyzetet.-Legalább is…nem kozkáztatnám, hogy bármi baja legyen a gyógyszereimtől.

-Teljesen érthető, nincs ezzel semmi gond, édesem-simította meg az aracomat, mikor látta, milyen hatással van rám mindez.-Emiatt ne érezd úgy, hogy nem vagy elég jó anyja a kis Lilly-nek, mert ez…ez egyszerűen nem így van.

-Olvasol a gondolataimban-nevettem fel alig hallhatóan, miközben egyik kezemmel lágyan lesimítottam egy arcomra gördülni készülő apró könnycseppet. Pontosan ettől féltem.

-Tudom, miről beszélek-simogatta meg a karomat biztatóan, mire én kissé könnyes szemekkel pillantottam fel mosolygó arcára.-Az első néhány alkalommal én sem tudtalak szoptatni téged, mikor megszülettél.

-De mint tudod, mindig is olyan egészséges voltál, mint a makk-simította meg az arcomat apu is, amire azonnal elmosolyodtam.-Tulajdonképpen…egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltál komolyabban beteg, míg a legtöbb korodbeli állandóan valamilyen  lázzal vagy gyomorrontással küzdött.

-Pontosan-biccentett egyet anyu egyetértően.-Nincs miért aggódnod, te vagy rá az élő példa.

-Köszönöm!-pillantottam fel rájuk hálásan, mire anya lágyan magához ölelte kissé könnyes arcomat. Most mindennél többet jelentett, hogy mellettem vannak.

Ebben a pillanatban azonban egy aprócska kis sírás hangzott fel karjaimba, mire figyelmemet azonnal visszairányítottam Lilly pici arcára.-Sssshhh…nincs semmi baj, kicsim! Nincs semmi baj-ringattam meg óvatosan, ám mintha mit sem ért volna, tovább sírt vékonyka kis hangján. Valami azt súgta, hogy minden bizonnyal a pici hasa kíván némi ennivalót.-Csak nem éhes itt valaki?

-Azonnal hozok egy kis tápszert-mosolyogta Addison, amire néhány pillanattal később vissza is tért hozánk egy szépen telitöltött cumisüveggel a kezében.-Már előre bekészítettem, mivel sejtettem, hogy hamarosan megéhezik majd ez a picike kis manóka-cirógatta meg Lilly pocakját, miközben a kezembe adta a langyosra melegített tejszerű táplálékot. Amint Lilly fejét megemeltem, azonnal alább hagyott picike sírása, és mintha mi sem történt volna, mohón kezdte el inni a szájához emelt cumisüveg édeskés tartalmát. Öröm volt látni, milyen jóízűen fogyasztotta grammról-grammra a számára most mindennél fontosabb tápszert, és mire elégedetten elengette a cumisüveg szívókáját, majdnem megitta a teljes üveg egész tartalmát.

-Hogy te milyen ügyes kislány vagy-mosolyodtam el énis, amint a mellettem lévő szekrényre helyeztem a majdnem kiürült kis üveget.-Most már minden bizonnyal teli van a kis hasad.

-Körübelül 45 gramm csúszott le abba a picike pocakba-vette szemügyre Addison is.-Ha minden ilyen jól megy, akár már holnap hazamehettek.

-Hallod ezt, kicsim?-pillantott rám lelkesen anya.-Ez remek hír!

-Mindössze egy rutin nőgyógyászati vizsgálat vár még Esme-re, ami tartalmaz egy ultranahgos vizsgálatot és minden alap szűrést– folytatta mondandóját -, valamint Lilly-nek megmérjük majd a súlyát, és nem ártana egy hasi illetve egy szív ultrahangot sem elvégeztetni, hogy teljes bizonyossággal elmondhassuk,  minden rendben.

-Amit csak kell -bólintottam egyetértően.- A lényeg, hogy egészséges legyen, más nem számít.

-Ha jól hallom, valaki már be is jelentkezett hozzám-hallottam meg egy ismerős hangot, mire felpillantva azonnal megismertem az ajtómban álló magas, szőke szívsebésztnőt.-Jó napot, Dr. Theodora Altman vagyok, a kórhát szívspecialistája-mutatkozott be a szüleimnek, miközben lassan közelebb sétált az ágyam oldalához.

-Én William Platt vagyok-rázott vele kezet apám-, Esme édesapja.

-Én pedig Elizabeth -nyújtott kezet anyu is.-Esme édesanyja, és ennek a gyönyörű babának a nagymamája-pillantott vissza Lilly-re, aki lassan épp álomba merülni készült jól telilakott pocakjával

-Nagyon örülök, hogy megismerhetem Önöket-mosolyodott el Dr. Altman.-Még nem volt alkalmam gratulálni személyesen a kis aprósághoz, így most pótolnám is ezt az elmaradást. Remélhetőleg Dr. Cullen legalább olyan jó anya lesz, mint amilyen ügyes rezidensnek én megismertem-pillantott rám elismerően, mire nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak szavai hallatán.

-Köszönöm, Dr. Altman!-pillantottam fel rá még mindig mosollyal az arcomon.-Én is remélem, hogy elboldogulok majd ezzel a feladattal.

-Minden bizonnyal-mosolyodott el ismét.-De ha már itt vagyok – folytatta -, kicsit megelőlegezném a holnapi vizsgálatot és megvizsgálnám az ifjú jövevényt.

-Hogyne, persze-bólintottam, miközben lassan kitekertem aprócska kislányomat finom pamut pólyájából. Amint Dr. Altman pici mellkasához érintette a hűvös fonendoszkópot, azonnal nagyobbra nyitotta álmos kis szemeit, mintha nyoma sem lett volna az előbbi álmosságának abban a palaszín pillantásban.

-Nem hallok semmi olyat, ami bármilyen betegségre utalna-vette ki füléből a fonendoszkóp hallgatóját.-A szíve normális tempóban ver, a billenytűk a hallottak alapján normálisan záródnak, és nem észleltem szívzörejt sem-vázolta az általa tapasztaltakat.- Ezek alapján azt mondom, hogy a szíve teljesen egészséges, de biztosat majd csak az ECHO vizsgálat után mondhatok.

-Már ezt is megnyugtató volt hallani – pillantottam rá hálásan, miközben óvatosan visszatakargattam Lilly-t a meleget adó kis pólyájába.-Nagyon köszönöm!

-Nincs mit köszönnie-simogatta meg Lilly arcocskáját.-Nem mellesleg…gyönyörű a kislány. Olyan kis szabályos, meg minden…

-Nem is rossz kifejezés-nevetett fel Addison, mire én sem bírtam megállni, hogy halkan fel ne nevessek Dr. Altman előbbi mondatán. Valóba, Lilly tényleg olyan volt,  mint egy pici porcelánbaba.

-Viszont…nekem sajnos mennem kell, hamarosan műtétem lesz- pillantott az órájára, majd vissza Addisonra.-Akkor holnap reggel nyolcra várom magukat az ultrahangban, Dr. Montgomery.

-Visszük a kicsi lányt!-simogatta meg a vállamat Lilly-re, majd rám emelve pillantását.-Jó lesz a reggel nyolc igaz?

-Természetesen-bólintottam.

-És még valami-állt meg egy pillanatra, mire szemeinket ismét rá emeltük.-Épp most voltam a másik Dr. Cullennél is-folytatta, mire a szívverésem egy pillanatra teljesen kimaradt. Olyan volt, mintha az idő megállt volna egy pillanatra, mintha semmi más nem visszhagzott volna a fejemben, mint az Ő neve.

-Hogy van?-pillantottam rá némi aggodalommal a hangomban, mire éreztem, amint anya nyugtatóan a vállamra helyezi ujjait.

.-Összességében jól -válaszolta, mire éreztem, amint a szívem azonnal megkönnyebbül ennek hallatán.-Vannak fájdalmai. De minden jel arra mutat, hogy nem lesz semmi probléma, mindössze a lába szorul komolyabb kezelésre.

-Ez jó hír-pillantottam fel még mindig kissé aggódva. Addig nem hittem el semmit teljesen, amíg én magam nem láttam Őt.

-Valamint azt üzeni- vette vissza a szót-, hogy mindennél jobban szereti magát, és bár maga mellett lenne most- mosolyogta, mire éreztem, amint a szívem minden kis sejtje, mintha mind összerándult volna. Olyan volt, mint először meghallani a hangját.-De most már tényleg mennem kell-pillantott ismét órájára, majd vissza.-Akkor holnap reggel az ultrahangban találkozunk!

-Viszlát!-pillantottam fel búcsuzóul, ám még mindig alig bírtam magamhoz térni előbbi mondata után. Menni akartam…menni és menni, meg nem állni, míg mellette nem vagyok. De mindössze ültem itt, és semmit nem tehettem, hogy újra lássam Őt, amitől mindjárt elszomorodott örömteli szívem.

-Mi a baj, kicsim?-simított ki arcomból egy kósza tincset anya. Azonnal látta, amint megváltozott bennem valami.

-Semmi csak…-álltam meg egy pillanara-, olyan jó lenne ismét együtt lenni. Úgy, mint egy család. Hiszen…immár van egy saját családunk-simítottam meg Lilly pici ujjait, amint Ő immár mély álmokkal szuszogott karjaimban. –Lilly, Ő és Én…De még egyszer sem voltunk mind együtt.

-És mi lenne-pillantott rám ekkor Addison-, ha mindez nem lenne akadály?-állt elő ezzel, amire én is azonnal felpillantottam.-Hogy érzed magad?

-Egész jól-állapítottam meg, amint átvettem minden eddigi állapotomat a fejemben. Mindössze kimerült voltam, de mintha nyoma sem lett volna a fájdalomnak.

-Akkor látogassuk meg…

(Carlisle szemszöge)

-Olyan szomorúnak tűnsz-simította meg az arcomat anya, mire én alig hallhatóan felsőhajtottam.-Valami baj van?

-Semmi komoly-pillantottam rá nyugtatóan.-De lassan megőrülök ettől a semmittevéstől-folytattam még mindig kissé szomorúan.-Nekem most…nem itt kéne lennem-mutattam magamra.-Nekem most ott kéne lennem Esme-vel, és a kislányommal… Még nem is láttam Őt-emeltem rá pillantásomat ismét, amint ráeszméltem minderre. -Amikor elképzeltem, milyen lesz, amikor eljön ez a nap-folytattam-, azt hittem, majd hallom, amint felsír, amint először vesz majd levegőt…látom, amint először rámpillant majd. De még annyira sem láttam Őt, hogy tudjam, milyen színű az a pillantás.

-Palaszürke - hallottam meg egy hangot, amire azonnal felpillantottam. Amint megláttam az arcát…mintha minden rossz semmissé vált volna. – Olyan, mint az enyém – mosolyogta, amint karjára pillantott, mire mintha villám csapott volna örömtől verdeső szívembe, amint megláttam…Őt.  Olyan apró volt…mindössze akkora, mint egy apró porcelánbaba, de mintha olyan hatással lett volna rám, mint Hold az óceánra…azonnal magához vonzott.

-Istenem…-mosolyodtam el én is, amint Liz lassan ágyam mellé tolta Esme-t kerekesszékével. Alig hittem el, hogy immár itt vannak. Alig hittem el, hogy Lilly itt van. Olyan volt mindez, mint valamilyen álom.-Istenem, olyan gyönyörű- ámultam, amint közelebbről is megpillantottam az én apró pici lányomat. Olyan tökéletes volt…tökéletesebb, mint bármi más a világon. Amint azok a hatalmas ezüstös szemek rám pillantottak…mintha minden pici idegvégződésemmel azonnal hozzá kötődtem volna, mintha immár nem én és Ő lettünk volna…hanem Mi.-Annyira aggódtam miattatok-emeltem pillantásomat  Esme-re, miközben lágyan megsimítottam puha arcát.-Azt hittem…

-Jól vagyunk-simította meg a karomat nyugtatóan, mire én ujjaimat azonnal karomon pihenő ujjaira helyeztem. Olyan jó volt ismét hozzáérni.-Én is nagyon aggódtam miattad…még sosem féltem ennyire.

-De most már nincs miért-simogattam meg ujjait, amint arcára egy apró könnycsepp hullott.-Most már mind együtt vagyunk. Immáron hárman-mosolyogtam ismét, amint szemeimet ismét Lilly-re irányítottam. Olyan volt, mint egy kis angyal.

-Szeretnéd megfogni Őt?-emelte rám csillogó pillantását, amire a szívem hatalmasat dobbant. Semmi másra nem vágytam jobban.

-Mindennél jobban-mosolyogtam, mire Ő óvatosan karjaimba helyezte ezt az apró kis csomagot. Amint megéreztem azt a picike súlyt, amint megsimítottam azt a papírvékony selymes bőrt…olyan volt, mintha a világ összes csodája is semmissé vált volna, amint rápillantottam.-Még mindig alig hiszem el-simogattam meg vöröses kis tincseit, ami pont olyan volt, mint az édesanyjáé. Olyan volt, mintha mindenütt Őt látnám benne, mintha minden vonásában ott lett volna, mint egy őrangyal.-Amint ránézek…mintha egy álmot csodálnék, egy olyan álmot, ami immár valós. A mi gyönyörű kislányunk.- pillantottam ismét Lilly-re, majd vissza Esme-re.-A mi kis Lilly-nk-mosolyogtam újból. Immár minden összeállt. Immár megértettem. Emiatt jöttem én a világra…hogy Ő élhessen. Emiatt születtem.