Elhagyva IX. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon gyorsan megérkezett a következő fejezet, mert ihletrohamom volt xD Remélem tetszeni fog, és ez bizonyos tekintetben egy nagyon meghatározó fejezet lesz a jövőjükre nézve. Nemsokára jön a misztikus rész is!

Puszi!

Carly :)

[December]

(Esme szemszöge)

Kedves naplóm!

Tudom, egy időre hanyagoltakat téged, de mentségemre szóljon, elég sok minden történt velem az elmúlt egy hónapban. Szinte minden nap találkoztam Carlisle-lal, és minden este úgy mentem haza, bárcsak inkább vele maradhattam volna. Miért van az, hogyha az ember szeretne valamit, azt még sem teheti meg? Legbelül annyi mindenre vágytam, még sem mertem lépést tenni ennek érdekében. Meg hát nem is lett volna szabad ilyenre gondolnom, pedig elég gyakran megtörtént, mikor éjszakánként a plafont bámultam.

És ott volt édesanyám is… Mikor elmondtam neki, mennyire komoly a kettőnk közti kapcsolat, és hogy nem csak csók volt kettőnk közt, hanem már az ölében is ültem, szegény majdnem elájult. De teljesen megértette, mit érzek, és nem haragudott rám, sőt…Örült neki, hogy ennyire szerelmes vagyok. De nem hiszem, hogy a következő lépcsőfok iránt még mindig ennyire lelkes lenne…

-Kicsim, itt van Carlisle!-nyitott be a szobámba anya.

-Azonnal indulok-csuktam be a naplómat. Láttam rajta, mennyire másképp néz rám, mióta mindent elmondtam neki. Egyszeriben annyira félteni kezdett, mintha egy törékeny virág lennék.-Bánt valami?

-Nem, Esme-sóhajtotta.-Csak annyira hihetetlen számomra, hogy ilyen hamar felnőtt a kislányom. Mi lesz még itt?

-Semmi olyan, amit én ne szeretnék-öleltem meg.-Nem kell aggódnod, Carlisle mellett biztonságban érzem magam.

-Én is bízom benne, de attól még aggódom érted-kezdte el simogatni a hátamat.-Hiszen még pár éve iskolába jártál, beszélni tanultál…Számomra ez annyira felfoghatatlan.

-Tudom-cseppent le egy könnycsepp az arcomról.-De én mindig a te kislányod maradok, bármi történjen is…én mindig anyának foglak szólítani.

-Ne sírj!-nevetett fel halkan.-Inkább menj! Ne álljon már Carlisle a hóesésben.

-Köszönök mindent!-pusziltam meg az arcát, majd a kabátomat magamra kapva siettem le a földszintre.

Carlisle, mint mindig, most is elegánsan volt felöltözve. Egy sötétszürke vászonkabát volt rajta, a nyaka köré pedig most egy kékes-szürke sál volt tekerve a nyakkendője helyett, ami tökéletesen illett kék szemeihez. Nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak a látványon.

-Hogy van az én rózsaszálam?-nyomott puszit az ajkaimra.-Indulhatunk?

-Akár most azonnal is-bólintottam.-És hová megyünk?

-Van egy kisebb karácsonyi vásár a városban-biccentett abba az irányba.-Mit szólnál, ha megnéznénk?

-Ez remek ötlet!-lelkesedtem.-Már úgy is régen voltam ilyen helyen.

-Akkor éppen itt az ideje-ölelt magához egy széles mosollyal az arcán, majd lassan elindultunk a téli hóesésben.

A város tele volt csodálatos fényekkel. Mindenhol világító kirakatok voltak, és a főút mentén sorba rendezve álltak az apró kis bódék, amik tele voltak mindenféle aprósággal. Minden ember lelkesen nézelődött a hatalmas választékok között, beleértve minket is. Mintha ismét visszafiatalodtam volna, halkan kacagva kezdtem el enni a Carlisle által ajándékba kapott mézeskalácsot. Minden tökéletes volt, habár pár órával később már erősen dideregni kezdtem, ami Carlisle-nak is feltűnt.

-Fázol?-simította meg az arcomat.

-Kicsit-vacogtam.-Azt hiszem, átázott a ruhám.

-Nem vagyunk messze a lakásomtól, ott megszáradhatnál, mielőtt tovább mennénk-ajánlotta.-Mit gondolsz?

-Azt hiszem…elfogadom…az ajánlatod-bólintottam, miközben Carlisle kabátja alá bújva indultunk el a másik oldalon álló ház felé. Amint beléptünk az ajtón, azonnal az előre begyújtott kandalló elé siettem. A hideg szinte rohamszerűen rázott, és Carlisle megpróbált a saját testmelegével is felmelegíteni, azonban a hótól átázott ruhám jobban hűtött, mint amennyire képes lett volna melegen tartani.

-Jobban vagy?-ölelt szorosabban magához.

-Nem igazán-reszkettem még mindig.-A ruhám túl hideg, hogy felmelegedjek.

-Kérlek, ne értsd félre, amit most mondani fogok-túrt a hajába.-De ha levetkőznél, hamarabb át tudnál melegedni. Természetesen hozok neked egy takarót, ami eltakar téged, ha ez kellemetlen neked.

-Biztosan…nincs…más…lehetőség?-kérdeztem halkan.

-Ha nem szeretnél tüdőgyulladást kapni, ez lenne a legmegfelelőbb-válaszolta.

Kicsit féltem, hogy le kell vennem a ruhámat, de végül is rábólintottam az ajánlatára. Hozott nekem egy kockás paplant, amit magam köré csavartam, majd a fehérneműemet magamon hagyva ültem vissza a kandalló elé.

Carlisle is mellém telepedett, miközben egy gyöngéd mozdulattal magához ölelt, hogy tovább melegítsen. Az elején kicsit feszengtem, mivel tudtam, hogy egy szál melltartóban ülök itt mellette, de tíz perc elteltével már egyáltalán nem zavartattam magam miatta. A teste kellemesen meleg volt az enyémhez képest, és lassan el is kezdtem érezni a változást. Már közel sem vacogtam annyira, később pedig teljesen alább hagyott a didergésem.

-Köszönöm!-hajtottam a fejem a mellkasára.-Most már sokkal jobb.

-Ennek örülök-simította meg a vállamat. Éreztem, mennyire hirtelen megugrott a pulzusa. Először nem is értettem, miért, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy talán most jutott el a gondolatáig, hogy mennyire közel is van hozzám.

-Ha kellemetlenül érzed magad-fordultam hozzá-akkor nem kell tovább melegítened.

-Nincs semmi gond-simította meg az arcomat.-Csak eszembe jutott…valami.

-Mi az a valami?-húzódtam akaratlanul is az ölébe. Azonnal megértettem, mire is gondolt a valami alatt.

-Nem…nem szóltam-pirultam el azonnal.

-Bocsáss meg-sütötte le ő is a szemeit.-Csak annyira gyönyörű vagy, és annyira közel vagy hozzám, hogy…nehéz megálljt parancsolni a bennem rejlő férfinak.

-És ha én is akarom?-kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve. Nem is értem, miért mondtam ezt, de valami azt súgta, hogy elérkezett az ideje ennek a lépésnek. Akartam, akár csak ő engem. Akkor meg mire várunk?

-Ha te is akarod-nyelt egy nagyot-akkor nem fogom tovább vissza magam.

-Akarom-mondtam ki határozottan.-Téged akarlak itt és most.

-Nem lesz ebből gond?-vonta fel a szemöldökét.-Hiszen mi még…

-Tudom-bólintottam.-De a szerelem minden társadalmi norma felett áll. Nekem nem számít, hogy mit gondolnak rólunk, mert szeretlek téged. Mindennél jobban…

-Én is szeretlek-hajolt hozzám csókra, miközben  gyöngéd mozdulatokkal kezdte el letekerni rólam a takaró anyagát. Én karjaimmal lágyan átfontam a nyakát, miközben lábaimmal körbefontam a törökülésben ülő Carlisle derekát, Ő pedig lassan felállt velem, majd kezét óvatosan a fenekem alá támasztotta, hogy még véletlenül se essek le. Sietve indultunk el a hálószobája felé, miközben ajkaink egyetlen pillanatra sem váltak el egymásétól. Végül ő szakította meg a csókunkat.

-Biztosan akarod?-zihálta.-Tudok még várni, ha...

-Akarom, akarom és akarom-ismételtem el háromszor.-Nem is kérdéses.

-Annyira óvatos leszek, amennyire csak tudok-döntött el az ágyon.-Orvosként tudom, mennyire  fájdalmas lehet egy nőnek az első együttlét, és…

-Ne legyél már ennyire „orvos”-nevettem fel halkan.-Bízom benned, hogy vigyázol majd rám, és éppen ezért nem is félek. Elhiszed?

-Neked mindent-hajolt ismét hozzám, majd ajkaival elkezdte bebarangolni a testem minden kis szegletét. Végigsiklott a nyakamon, a vállamon, a kulcscsontomon…El sem hittem, hogy mindez megtörténik. Tudtam, hogy nem lenne szabad, még is meg akartam tenni, és az eszeveszett lángolás közepette, nem is nagyon érdekelt, mi lenne a helyes. Én is elkezdtem lehámozni az ingét, majd a nadrágjára tértem, és elkezdtem kikapcsolni a rajta lévő bőrövet.

Miközben lassan az életem fordulópontjához közeledtem, rájöttem valamire. Carlisle nélkül nem is tudnék élni, mert számomra Ő a minden. Az én angyalom…

Elhagyva VIII. Fejezet (Happy Birthday, Peter!)

Sziasztok!

Meg is érkeztem a következő fejezettel, ami egyben Peter születésnapjára készült ajándéknak. Sajnos kifogytam a képkészítési időből, ezért most azt ki kellett hagynom, de remélem ez a fejezet kárpótol érte. Nemsokára elérkezik a sorsforduló fejezet, mégpedig a következőben, ami egy kisebb időugrással jár.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Nemsokára el is érkezett az este. Izgatott voltam, hogy ismét találkozhatom Carlisle-lal, viszont kicsit ideges is voltam a mostanában feltörő álmaim miatt. Féltem, mit gondolna rólam és az álmaimról. Nem hittem volna, hogy az ő fejében egyáltalán csak megfordult volna a gyermekvállalás, nemhogy velem, bár igazán apukás típusnak láttam őt. El tudtam volna képzelni a karjaiba egy kisbabát minden akadály nélkül, sőt…nem is egyet, hanem mindjárt kettőt is. De miért gondolkodom ilyeneken?

-Szívem, minden rendben?-lépett be a szobámba anyám, mikor már nem bírta tovább a szótlanságom.-Valami bánt?

-Nem, nincs semmi bajom-sóhajtottam.- Mindössze picit ideges vagyok. Carlisle-lal kezdenek elég komolyra fordulni a dolgok.

-Értem én-nevetett fel halkan.-De szerintem készülődj, ha ma is randevúra mész, mert már majdnem nyolc óra van. Nem szeretnél elkésni, ha jól sejtem…

-Istenem!-pattantam fel hirtelen.-Már ennyi az idő?

-Bizony ám-bólintott.-Segítsek valamiben?

-Nem kell, meg tudom oldani-utasítottam el finoman.-Mindjárt neki is állok öltözni.

-Szép legyél!-simította meg az arcomat.-Bár szerintem Carlisle-t sem zavarná, ha így mennél a találkára. Most is mesésen nézel ki.

-Az azért túlzás-mutattam magamra.-Ebben nem hiszem, hogy illendő lenne vele találkoznom.

-Te tudod!-emelte fel a kezeit megadóan.-De most már tényleg siess!

-Úgy lesz-nevettem halkan, miközben gyorsan nekiálltam a ruháim keresésének. Olyan öltözéket kerestem magamnak, hogy ma bármi megtörténhet. Egyszerre volt kényelmes és elegáns, ami nagyon fontos volt, ha esetleg megint a szabadba mennénk, de rétegesen öltözködtem, ami a benti környezethez is teljesen megfelelt. Amint a tükörbe nézegettem, először éreztem magam elégedettnek azzal, amit ott láttam. Ahogyan a vékony selyemblúzra rásimult a kis kardigánom, kiemelte a vonalaimat. A térdig érő szoknya is annyit mutatott, amennyit kellett, és végre magabiztosnak érezhettem magam.

Nemsokára csengettek is az ajtón. Szinte rohanva siettem le az emeletről, és amikor kinyitottam az ajtót, örömömben megcsókoltam volna az előttem álló csodálatos férfit. Csak azért nem tettem, mert édesanyám mögöttem állt.

-Carlisle, de örülök neked!-húzódott arcomra széles mosoly.

-Én is Esme-mosolyodott el ő is, ám arcán valami erőlködést is tükrözött, miközben ezt a kis gesztust tette. Azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben.-Indulhatunk?

-Természetesen-bólintottam.-Tízre itthon vagyok!

-Rendben kincsem-intett még nekem anyu meghatottan, majd mikor már elég messze jártunk a házunktól, egymáshoz bújva folytattuk tovább az utat a város felé.

-Meddig kell titkolnunk, hogy mennyire komoly a dolog közöttünk?-nézett rám kíváncsian.

-Már nem kell neki sok idő-sóhajtottam.-Azonban látom rajtad, hogy bánt valami…Tudok valamit segíteni?

-Ebben nem tudsz-csóválta meg a fejét.-A legjobb barátomat, Elezart, ma reggel nyilvánították eltűntnek, és nem sokkal később meg is találták a széttépett kabátját az erdő szélén, ami tiszta vér volt. Állítólag farkasok támadták meg.

-Istenem!-szöktek könnyek a szemembe.-Ez valami rettenetes. Nem is tudom, mit mondhatnék…erre nincsenek szavak.

-Kérlek, ne sírj!-törölte le az arcomról lecsöppenő könnycseppet.-Nem kell semmit mondanod. Én azt szeretném, ha boldog lennél és mosolyognál.

-Csak annyira rossz téged ennyire bánatosnak látni-hajtottam fejem a vállára.-De én nem kérhetem tőled azt, amit te tőlem.

-Hidd el, én mindent meg szeretnék adni neked-álltunk meg az egyik fa alatt.-És ha kell ezt be is bizonyítom-hajolt lassan hozzám, mire ajkaink ismét egymásra találtak.

Éreztem ugyanazt a lángolást, mint a múltkor, ami egyre csak keringett az ereimben szinte lángokba borítva az arcom minden kis porcikáját. Azonban ezen felül érezni kezdtem egy másféle lángolást is, amit nagyon nehezen tudtam uralni. Tudtam, mennyire helytelen lenne, de a karjaim még is automatikusan körbefonták a nyakát, mire az ő kezei is simogatni kezdték az oldalam, miközben gyengéden nekinyomott a fa oldalának, hogy még szorosabban hozzám bújhasson. Ekkor kaptam észbe…

-Várj!-ziháltam.-Nem szabad! Nem…

-Bocsáss meg!-hajtotta le a fejét.-Nem akartam erőszakos lenni, csak annyira magam alatt vagyok, hogy nem igazán tudtam uralni a mozdulataimat. Te vagy az egyetlen, akit még szeretni tudok ezen a világon, másom már nincsen. Nem akartak elveszíteni…

-Nem veszíthetsz el-öleltem magamhoz.-Én melletted leszek minden pillanatban, nem hagylak magadra.

-Szeretlek!-puszilta meg a homlokomat.-Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg ezt neked.

-Nem tartozol hálával-fogtam meg a kezeit.-Talán annyival, hogy mehetnénk, mert elkezdtem fázni.

-Bújj ide-ölelt ismét magához, majd így folytattunk utunkat a számomra még ismeretlen helyszín felé…

(Carlisle szemszöge)

Nem sokon múlott, hogy átlépjem az önuralmam határát. Hirtelen annyira kétségbe estem, hogy őt is elveszítem, hogy egyszerűen nem tudtam parancsolni a testemnek és az elmémnek sem. Őt akartam érezni mindig és mindenhol…Mikor eltolt magától, rájöttem mekkora felelőtlenségre is készültem az az előtti pillanatokban. Ha ő nincs magánál, talán nem bírtam volna megállni.

-Nem lenne gond, ha ma este nem mennénk el étterembe?-néztem rá bocsánatkérően.-Nem volt időm asztalt foglalni, és nem is szeretnék túlzottan emberek közé menni. Természetesen, ha nem gond…

-Ugyan már-legyintett.-Egyáltalán nem gond. Én akkor is örülök, ha veled tölthetem a szabadidőmet.

-Akkor üdvözöllek a lakásomnál-álltunk meg a kissé magasabbra épített épület előtt.-Remélem nincs ellenedre, ha feljönnél hozzám.

-Én nem is tudod-húzódott pír az arcára.-Kicsit talán…

-Nem terveztem semmit-szólaltam meg, mikor rájöttem hezitálásának okára.-Ami nemrég történt…annak semmi köze nincs ahhoz, hogy idehoztalak.

-Nem is gondoltam rólad-tette fel a kezeit.-Hidd el! Feltétlenül bízom benned.

-Akkor mi a gond?-simítottam meg az arcát.

-Igazából…még sosem jártam férfi lakásán-sütötte le a szemeit.

-Ezzel nem leptél meg-nevettem fel halkan.-Mindenesetre, mellettem nem kell félned. Én nem foglak bántani és semmit nem teszek, amit te nem szeretnél.

-Köszönöm!-húzódott arcára hálás mosoly, majd lassan felsétáltunk az ajtó felé.

Esme kicsit feszengett, hogy kettesben lesz velem, de nekem eszemben sem volt bármit is tenni vele. Ő annyira tiszta és érintetlen volt még minden tekintetben, hogy én ezt nem szerettem volna elrontani semmilyen rosszul sikerült mozdulattal. Számomra Ő sokkal többet jelentett, mint bárki más a földön.

-Jól érzed magad?-öleltem magamhoz a kanapén ülve.-Nem kellemetlen?

-Melletted semmi nem az-dőlt neki a mellkasomnak.-Ha neked sincs ellenedre.

-Én is ezt mondtam volna-kezdtem el simogatni a vállát.-Szeretném, ha minden a te tempódban történne. Én nem erőltetek semmit most sem és később sem.

-Hihetetlen-puszilta meg az arcomat-Ilyen férfi nem is létezik.

-Ha ezt rám értetted-csókoltam meg puhán-bennem nem fogsz csalódni…

És ebben a pillanatban ajkaink ismét összetapadtak. Imádtam őt megcsókolni. Ilyenkor megszűnt létezni körülöttem a külvilág, és csak mi voltunk. Nem is beszélve a hihetetlen lángolásról, ami ilyenkor a testemben keringett.

Észre sem vettem, Esme mikor húzódott az ölembe. Kezeimet az arcára helyeztem, és nem is akartam elengedni soha. Soha, amíg élek…

Újabb Carlisle&Esme kép

Sziasztok!
Mostanában dominál nálam a vizualitás, mint látjátok. Ezt a képet is a Breaking Dawn illette, akár csak az előző kettőt. Mellesleg Carlisle arca is csillog, csak túl fehér a bőre és nem látszik ^^
Remélem, tetszeni fog!
u.i.: Aki még nem olvasta a legújabb fejezetet, az ITT megteheti!
Puszi!
Carly :)

Elhagyva VII. Fejezet

Sziasztok!
Meg is érkeztem a hetedik fejezettel. Kicsit másabb hangulata lett, mint amilyennek előre terveztem, de ez az esemény is fontos szerepet játszik majd a történetben.
Puszi!
Carly :)

(Esme szemszöge)

Miközben Carlisle távolodó alakját néztem az ablakon át, megfordult a fejemben, hogy utána rohanok, és nem engedem el. Mintha ő lett volna számomra a fény, és nélküle minden olyan sötét lett volna. Talán még a gravitációnál is erősebben vonzott hozzá valami, amit egyszerűen nem tudtam ép ésszel felfogni, de nem is akartam.

Amikor hirtelen hátrakapta a fejét, ijedtemben nem tudtam megmozdulni. Biztos voltam benne, hogy nem lát engem, de mintha pontosan engem nézett volna. Láttam rajta, hogy hezitál valamin, de végül még is sarkon fordult, és folytatta az útját a város felé. Vajon ugyanarra gondolt, mint én? Szeretett volna visszajönni? Mindenesetre, én nem tiltakoztam volna ellene, sőt…Szívem szerint vele lettem volna éjjel-nappal.

Ezzel a gondolattal rogytam le a padlóra, miközben arcomat szorosan kezeimbe temettem. Nem bírtam nem elmosolyodni a gondolaton, hogy talán egyszer több is lesz köztünk, mint egyszerű csók. Már a gondolattól is hevesebben vert a szívem, de ha lehunytam a szemeimet, újra és újra lelátszódott előttem a ma esti csókunk emléke. Szerettem volna ismét érezni ajkait az ajkaimon, látni akartam tengerszín szemeit. Nem is kívántam mást ebben a pillanatban…

-Kicsim, te mit csinálsz a földön?-hallottam meg anyám hangját.-Valami baj történt?

-Nem, semmi bajom sincs-ocsúdtam fel hirtelen.-Kifejezetten jól éreztem magam.

-Már megijedtem-sóhajtotta.-De valóban elég kividult az arcod. Mi történt a randevún?

Nem is tudtam, el merjem-e mondani a csókot. Nem vetne Carlisle-ra jó fényt, ha már a második találkánkról azt mondanám, ami valóban történt. Anyámnak biztosan nem tetszene a dolog, és talán soha többé nem találkozhatnék Carlisle-lal sem. Nem mintha ez megakadályozna benne…

-Sétáltunk az erdőben-válaszoltam.-És annyi szépet mondott nekem…El sem hiszed, milyen csodás volt.

-Elhiszem kincsem-ölelt magához.-Carlisle-ról messziről is látszik, mennyire jól nevelt és udvarias férfi. Szerintem bízhatsz benne.

-Ezt én is így érzem-vörösödtem el azonnal, amit ő is észrevett, és kissé kérdőn nézett rám előbbi kijelentésem után.-Én inkább…elmegyek aludni.

-Rendben kisasszony-puszilta meg az arcomat.-Holnap reggel találkozunk!

-Rendben van-nevettem halkan, miközben lassan elindultam a szobám felé.

Be kell vallanom, gyötört a lelkiismeretem. Még sosem hazudtam édesanyámnak, de most még is megtettem, és ez rettenetesen fájt…mintha egy kést forgattak volna meg a szívemben. Még sem mertem elmondani az igazat. Féltem, milyen következményei lennének a jövőmre…a jövőnkre.

Amint felértem az emeletre, azonnal bebújtam az ágyamba. Csak meredten néztem a plafonra, miközben a gondolataim valahol messze cikáztak, fent a csillagok felett. A saját világomban, ahol csak én és Ő voltunk, akár csak álmaimban…

Carlisle és én egymás mellett ültünk a kandallónál, miközben a lobogó tűz fénye, meleg színekkel töltötte meg a hideg téli szobák falait. Kezei gyengéden simogatták a vállamat, amik valami miatt szokatlanul hidegek voltak, de nem zavartattam magam miattuk. Én is meg akartam simítani, azonban a kezeim nem mozdultak, hanem valamit szorosan a karjukba fontak. Amint lenéztem, szembe találtam magam egy tündéri kislánnyal. Kék szemei értelemtől telten csillogtak, és pici kezei szorosan körbefonták az ujjaimat könnyeket csalva a szemeimbe.

-Gyönyörű-szólalt meg Carlisle.-Akár csak te.

-Ugyan-nevettem fel halkan a szemeibe nézve, ami aranytól telten csillogott a tűz fényében.-Szerintem rád hasonlít.

-Aurora Lena Cullen-simította meg pici arcát.-Nincs is nála csodásabb teremtés a földön…

A reggel közeledtével én is elkezdtem ébredezni. Pontosan emlékeztem az álmom minden részletére, és a benne lévő névre is. Aurora Lena Cullen…Véletlen lenne, hogy a múltkor is így hívták az álombeli gyermekünket? Az arany színű szem is véletlen lenne? Nem ennyi véletlen nem fordul elő egymáshoz ilyen közel…Mi történik velem?

(Carlisle szemszöge)

Már éppen indulni készültem, mikor meghallottam a lakásom csengőjét az ajtónál. Sejtelmem sem volt, ki kereshet ilyenkor, de mivel fontos levelet vártam Elezartól, gondolkodás nélkül kinyitottam. Azonban az ajtóban nem egy futár állt.

-Jó reggel!-köszönt rám egy egyenruhás férfi.-Dr. Cullent keresem.

-Én lennék-válaszoltam.-Miben segíthetek?

-Ismerte Ön Elezar Denalit?-nézett rám kérdően.

-Igen, a legjobb barátom volt-bólintottam.-Miért?

-Tegnap este találták meg a kabátját az erdő szélén nem messze a várostól. Minden csupa vér volt, de a kabátban ezt találtuk-adott a kezembe egy kis kártyát, amin a nevem állt.-Valószínűleg farkasok támadták meg.

-Ezt nem hiszem el-túrtam a hajamban. Ha nem a saját fülemmel hallottam volna, nem is hittem volna az illetőnek, bár még így is nehezemre esett felfogni, hogy a legjobb barátom nincs többé.

-Sajnálom, Uram!-sóhajtotta.-Részvétem.

-Köszönöm!-biccentettem.-Ha további fejlemény van…

-Azonnal értesítjük-mondta ki helyettem is.- Viszontlátásra!

-Viszlát!-köszöntem el udvariasan, majd lassan indultam vissza a nappali felé.

Még mindig sokkolva voltam a hír hallatán. Miért vette el az életet Isten egy olyan fiatal embertől, mint Elezar? Fiatalabb volt, mint én, ráadásul az egyetlen igaz barátom. Senki másban nem bíztam meg annyira, mint benne.

Ledőltem a kanapémra, és csak néztem a szoba mennyezetét. Vajon milyen lehet a halál után? Van valami a túlvilágon, vagy mindenhol a semmi vár? Mi választja el a poklot a mennyországtól? Viszont bármi is várjon ránk odaát, egyvalamiben biztos voltam…Mindent megteszek, hogy az élő szeretteimnek mindent megadhassak az életem hátralévő részében. És ez a szerettem nem más volt, mint  Esme…

Carlisle és Esme (újabb kép)

Sziasztok!
Ezt a mai nap készítettem, mert a tegnapi után annyira lelkes lettem. Ebből egy fejléc változatom is van, amit majd kipróbálok, hogy illik e a bloghoz :)
Puszi!
Carly :)

Carlisle Esme (Breaking Dawn manip)

Sziasztok!
Ez a kép nem volt betervezve, de hát a Winnie-vel és Juliettel folytatott beszélgetésem ihletet adott (köszi). Remélem, tetszeni fog mindenkinek :)
Puszi!
Carly :)

Elhagyva VI. Fejezet

Sziasztok!
Ez az utolsó fejezet a Breaking Dawn előtt. Már nagyon várom, és ezzel szerintem nem csak én vagyok így. Ha lehetne, már a moziban ülnék. Ebben a fejezetben csak romantika lesz, ami nem is meglepő, mert már teljesen a leendő film hatása alatt vagyok :)
És lenne egy kérdésem is...

Szeretnétek, ha innentől felgyorsulnának a dolgok? Ez alatt az értem, hogy minél hamarabb jöjjön-e a misztikus rész, amihez a kapcsolatuknak is gyorsulnia kell.

Puszi!
Carly :)

(Esme szemszöge)

Mire mindent elfogyasztottunk, már minden csillag fent volt az égen. A hold halovány fénye sejtelmesen sütött le ránk az ég egyetlen világító pontjaként, amit a csillagok, mint ezernyi kis gyertya ölelt körül a végtelennek tűnő feketeségben. Mintha nem is a földön lettem volna.

Az erdő sötétje sem zavart már. Carlisle mellett teljes biztonságban éreztem magam, és amint ott feküdtünk egymás mellett, már nem éreztem magamban semmi féle szorongást. Mellette minden olyan más volt…

-Min gondolkozol?-pillantott a szemeimbe.

-Sok mindenen-válaszoltam.-Rajtad is.

-Mit gondoltál rólam?-nézett rám kíváncsian.

-Hogy melletted nem eshet bajom-húzódott arcomra apró pír.-Melletted nem kell tartanom semmitől. Mintha az őrangyalom lennél.

-Őrangyal-nevetett fel halkan.-Azt hallottam, az angyalok csak akkor lépnek kapcsolatba földi halandóval, ha azoknak szükségük van rájuk. Én még is itt vagyok.

-Mert szükségem van rád-húztam végig ujjaimat izmos alkarján.-Mindennél jobban.

-Mindennél?-csillant fel a szeme erre a mondatra.

-Mindennél-mondtam határozottan. Nem bírtam megállni, hogy le ne cseppenjen egy aprócska könnycsepp az arcomon. Valami miatt annyi érzelem tört fel belőlem hirtelen, amennyit még sosem éreztem. A szívem mintha egy hevesen vágtázó paripa szíve lett volna, ami lángokba borult minden megtett lépés után, és megállás nélkül zakatolt volna a mellkasomban.

Csak ekkor vettem észre, hogy Carlisle arca már sokkal közelebb van az enyémhez. Kezeivel gyöngéden lesöpörte az arcomon megpihent könnycseppet, majd ujjaival elmorzsolva húzódott hozzám kicsivel közelebb. Már éreztem forró leheletét is, ami az egyre gyorsabban emelkedő mellkasából tört fel, és szinte már csak alig pár centi választott el azoktól a puha ajkaktól, amik nemrég az arcomat érintették. Talán csak álmodom mindezt?

Ekkor ajkait hozzáérintette az enyémhez. Nem mertem mozdulni, de nem is ellenkeztem. Arra vártam, hogy ő folytassa, amit elkezdett. Pár pillanattal később ismét hozzám hajolt, ám csókja ezúttal már határozottabb volt. Éreztem benne a lángolást, ami az előbb még inkább óvatosság volt. Én még mindig nem tudtam megmozdulni. Szerettem volna…de nem tudtam. Féltem.

Láttam, mennyire megrémült reakcióm láttán, ezért nem késlekedhettem tovább. Össze kellett szednem magam. Mikor ismét hozzám hajolt, már én voltam az, aki közelebb vontam magamhoz. Csókunk lassan elmélyült, én pedig annyira elgyengültem, hogy kénytelen voltam hanyatt dőlni a lepedőn. A kezeim már nem voltak képesek megtartani a súlyomat.

Eközben Carlisle egy pillanatra sem szakadt el tőlem, az arcom mellett támaszkodva folytatta tovább ajkaim csókolását. Pár pillanattal később azonban elhúzódott.

-Szeretlek!-zihálta.-Mindennél jobban.

-Én is szeretlek!-pusziltam meg ismét.-Ha tehetném…itt maradnék veled…míg fel nem kell a nap.

-Sajnos indulnunk is kéne-sóhajtott fel halkan.-Már elmúlt tíz.

-Mikor láthatlak ismét?-csillantak fel a szemeim.

-Minél hamarabb-simította meg az arcomat, majd a kezeinket egymáséba kulcsolva indultunk el az otthonom felé…

(Carlisle szemszöge)

-Köszönöm neked ezt a csodálatos estét!-fordult velem szembe, mikor az ajtó elé értünk.-Nem is lehetett volna szebb befejezése ennek a napnak.

-Nincs mit köszönnöd-mosolyogtam. -Inkább én tartozom hálával.

-Hálával?-nevetett fel halkan.-Semmivel nem tartozol. Inkább mondd…Mikor találkozunk újra?

-Mit szólnál a holnaphoz?-vetettem fel ötletként.-Csak mert nem igazán tudnám, mivé lennék nélküled hosszabb időn át.

-A holnap tökéletes-simította meg a karomat.-Nekem nincs semmi dolgom.

-Ennek kifejezetten örülök-emeltem ajkam ismét ajkaira.

Hihetetlen érzés volt őt megcsókolni. Mintha valami természetfeletti csoda lett volna, amit nem is vagyok méltó magamnak tudni. Minden érintése újabb lángot gyújtott bennem, ami csak nőtt és nőtt…nem is tudtam, mi lehet ennél csodásabb.

Észre sem vettem, a kezem mikor csusszan a derekára. Szinte nem is voltam ura a mozdulataimnak, de ez láthatóan őt sem zavarta, ami rám is bátorítólag hatott. Ha tehettem volna, most azonnal a karjaimba kaptam volna, és elvittem volna innen, hogy az egész estét együtt tölthessük. Nem akartam elszakadni tőle…

-Most már be kell mennem-vált el tőlem hirtelen.-Nem lenne jó, ha anyám rosszat hinne rólad.

-Rendben van-sóhajtottam.-Akkor holnap…

-Itt a házunk előtt-mondta lelkesen.-További kellemes estét!

-Viszont!-nyomtam puszit az arcára, majd lassan indultam útnak az otthonom felé.

Ha tehettem volna, inkább vele maradtam volna. Tovább akartam csókolni, ismét hozzá akartam érni… Még az ablakon is bemásztam volna, pedig már nem voltam ifjú udvarló. Semmi szükség nem lett volna erre a drasztikus lépésre, de valami miatt még is meg akartam tenni. Ekkor jöttem rá valamire…Menthetetlenül szerelmes voltam.

Elhagyva V. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkeztem az ötödik fejezettel. Ebben most sok minden belekerült, romantikától a titkon át minden. Remélem, tetszeni fog. Jaj, és  már csak öt nap a Breaking Dawn!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

A hét-ha kicsit lassan is-de elsuhant, mint minden alkalommal. Bár most valamivel nehezebb volt ezt észre vennem, mint máskor. Ha csak egy picit is egyedül maradtam, a gondolataim azonnal előre kalandoztak a jövőbe. Minden pillanatban arra vágytam, hogy vele lehessek, pedig tudtam, mennyire helytelen. Nem a gondolat, hanem hogy ennyire heves érzelmeim legyenek egy általam alig ismert férfi iránt. Szerettem volna, ha magához ölelne, ha kezei fognák az enyémet…ha megcsókolna. Tudtam, mind közül ez bizonyult a leginkább ellentmondásosnak, de szinte nem telt el úgy nap, hogy ne gondolkodtam volna el rajta. Vajon miért érzem úgy, mintha ismerném? Talán találkoztunk már valaha? Esetleg egy másik világban?

-Kicsim, min gondolkodtál el ennyire?-lépett hozzám édesanyám. Észre sem vettem, mennyire elbambultam.

-Csak a ma esti találkámon-pirultam el.-Már lassan nem is telik el perc anélkül…

-A szerelmes lélek mindig nyughatatlan-nevetett fel halkan.-Én is voltam húszon éves. Tudom, milyen, mikor az érzelmeid nem hagynak nyugalmat.

-Csak tudod…Nem is tudom, miért, de valami miatt gyorsnak érzem mindezt. Mintha már mindent csak a szívem irányítana, és teljesen elnyomná az elmémet-sóhajtottam.- Normális ez?

-Természetesen-simította meg az arcomat.- Mikor még én is fiatal voltam, akkor…

Láttam, mennyire hirtelen elkomorodott az arca. Apám emléke mindig ilyen érzelmeket váltott ki belőle. Mindig…És ha szenvedni láttam, az engem is állandóan elszomorított. Nem bírta a lelkem.

-Nem fontos-váltottam.-Viszont én most elmennék készülődni…Nem gond?

-Menj csak!-simította meg az arcomat.-El ne késs!

-Nem kell féltened-nevettem fel halkan, miközben lassan elindultam a szobám felé.

Már jó előre kikészítettem mindent, hogy még csak véletlenül se gondoljam meg magam semmilyen ruhadarab terén. Kiválasztottam a legszebb blúzomat, ami egy fehér, selyem darab volt, hozzá pedig felvettem a legcsinosabbnak vélt fekete szaténból készült szoknyámat. Próbáltam minél szolidabban, még is minél nőiesebben öltözni erre az alkalomra.

-Istenem!-küzdött a könnyeivel anyu.-Milyen hirtelen felnőttél.

-Nem is-nevettem halkan.-Nem túl kihívó?

-Pont annyit mutat, mint amennyit kell-mondta csitítóan.-Carlisle biztosan örülni fog ennek a kis…változásnak.

-Ezzel meg mire céloztál?-vontam fel a szemöldökömet.

-Csak arra, ami a szemem előtt van-mutatott végig rajtam.-Most annyival határozottabb vagy, mint a múltkor.

Azonban még mielőtt válaszolhattam volna, meghallottam az a bizonyos hangot…Azonnal az ajtóhoz rohantam.

Mikor kinyitottam, nem is lepődtem meg azon, mennyire gyorsan ver a szívem. Carlisle látványa már önmagában is heves érzéseket váltott ki belőlem, és most, hogy olyan gyönyörűen kiöltözött, hirtelen szóhoz sem jutottam.

-Jó estét!-villantotta rám hófehér fogsorát.-Nem érkeztem túl korán?

-Ugyan már-tértem hirtelen magamhoz. Ekkor láttam meg a kezében lévő sötétvörös rózsát.

-Oh, ez az Öné-ocsúdott fel ő is.-Hogy a másik ne legyen egyedül.

-Köszönöm!-pirultam el halványan.-Nem kellett volna…

-Azért mindig hozok majd valamit-simította meg a kezemet.-Indulhatunk?

-Persze-léptem volna ki az ajtón, ám Ő megállított.

-Javaslom, hozzon valami melegebb kabátot-nézett rám célzóan.-Ma nem étterembe megyünk.

-Valóban?-vontam fel a szemöldökömet. Sejtelmem sem volt, mit tervezett, de egyre kíváncsibb lettem a folytatásra. Vajon hová kellhet vastagabb kabát? Ha nem étterem, akkor micsoda?

Gyorsan visszaszaladtam a szobámba, ahol a szekrényből előkerestem egy alkalomhoz illő, még is meleg ruhadarabot, majd amilyen gyorsan csak tudtam, visszasiettem a földszintre. Addigra már anya is berakta a rózsát a nappaliban lévő másik mellé.

-Ez jó lesz?-néztem rá kíváncsian.

-Jobb nem is lehetne- nézett rám parázsló szemeivel, amire nem tudtam, nem zavarba jönni. A tekintete tele volt szeretettel, szerelemmel és…szenvedéllyel. Mintha a szemein keresztül beláttam volna a gondolataiba.

-Na, mi lesz? Nem indultok?-nevetett fel mögöttem anya. Csak ekkor jöttünk rá, mennyi ideig néztünk egymás szemébe.

-Induljunk!-jött egy pillanatra zavarba Carlisle, majd lassan el is indultunk a titkos helyszín felé…

(Carlisle szemszöge)

-Szabad megkérdeznem, miért hozott az erdőbe?- érdeklődött kicsit rémülten, miközben egy erdei kis ösvényen sétálgattunk a város szélén.

-Ha nem lenne gond, még nem mondanám el- válaszoltam.-De ne féljen! Mellettem senki nem bánthatja.

-Nem fél?-pillantott fel az arcomra. - Mármint a vadállatok miatt…

-Nem mernek ilyen közel jönni-mondtam, miközben ujjaimmal megsimogattam a csuklóját. Annyira jó érzés volt hozzáérnem, minta még senkit nem érintettem volna meg előtte. A bőre mintha selyemből lett volna, ami minden találkozásunk alkalmával egyre puhább lett. Ajkai mint a rózsa, szeme mint az olvad csokoládé. Szívem szerint…

-Remélem is-nevetett fel halkan.-Nem szeretnék állat eledel lenni.

-Nem is lesz-nevettem én is, miközben lassan megérkeztünk az általam előkészített helyszín elé. Egy mező volt az, amit Elezar egyik újságcikkében fedeztem fel még öt évvel ezelőtt. Nem sokan tudtak erről a helyről, pontosabban legjobb tudásom szerint egyedül én és ő tudtuk a pontos helyét ennek a csodának. Illetve most már Esme is.

-Istenem!-kapta kezeit szája elé.-Ez a hely valami meseszép.

-Örülök, hogy tetszik-húzódott arcomra elégedett mosoly.-Van kedve leülni?

-Oh, persze-vörösödött el halványan, miközben odavezettem őt a mező közepére terített lepedőhöz. Természetesen, mivel vacsorát is ígértem, azt sem felejtettem el, és egy kis bort is hoztam, ha netán Esme szeretne inni valamit. De a célom mindenképpen elértem, mindenféle étel és ital nélkül is…Végre vele lehettem.

-Innen milyen szépen látni a csillagokat-nézett körbe maga körül.-Maga szerint is?

-Kérem-fogtam meg a kezeit-Tegezzen! Szeretném, ha nem „maga” meg „Ön” lennék… Szeretném, ha Carlisle lennék a szemében. Megtenné ez?

-Örömmel-nevetett fel halkan.-De akkor neked én is Esme. Nem Ön, hanem Esme…

-Nekem mindig is Esme volt-lehelltem puszit az arcára, amitől hirtelen megdermedt. Én sem értettem, miért tettem, amit tettem, de valami miatt ez kikívánkozott belőlem. Már szerettem volna megtenni, csak eddig nem volt rá megfelelő alkalom.

-Ahm…-köszörültem meg a torkom.-Bocsánat, én nem akartam…

-Semmi gond-jött zavarba.-Milyen puha szád van-nevetett fel halkan.

-Köszönöm-kuncogtam én is.-Esetleg kérsz valamit inni? Mit szólnál valamilyen borhoz?

-Oh, én nem ittam még-sütötte le a szemeit.-Soha.

-Akkor nem erőltetem-raktam volna el, mikor hirtelen ő megállított.

-Nem mondtam, hogy nem szeretném kipróbálni-húzódott arcára bátorító mosoly.-Nagyon kicsit önthetsz nekem.

-Nem lesz belőle gond?-néztem rá kicsit félve.-Mit szólnak majd a szüleid?

-Hát…nem azért nem ittam, mert anyu nem engedi-válaszolta.-Hanem mert nem szerettem volna. Nem volt kivel...

Láttam, mennyire kerülte a szülei kifejezést. Mintha nem szerette volna együtt említeni őket. És eddig én is csak az édesanyjával találkoztam…Mi lehet a háttérben?

-Valami baj van?-simítottam meg a kezeit.

-Tudod, én sosem ismertem apámat-sóhajtotta.-Nem amiatt, mert nem tudom, ki az…hanem mert eltűnt. Három hónapos voltam, mikor többé nem jött haza…

-Én nem is tudom, mit mondjak-hajtottam le a fejem.-Sajnálom. Nem kellett volna felhánytorgatnom.

-Ne sajnáld!-legyintett.-Nem a te hibád. Én mindenképp elmondtam volna, csak talán nem ma. De nem szedtél ki belőlem semmi olyat, amit nem akartam volna elmondani.

-Köszönöm a bizalmad!-pusziltam meg a kezeit.-Mindennél jobban…

Díj+pár apróság

Sziasztok!

Itt az ideje kiraknom a nyereményemet, amit november 4-én nyert a blog. Nagyon örültem neki, nem is gondoltam volna, hogy helyezett leszek ennyi csodás blog között. 

A nyereményem egy banner volt, amit tegnap este meg is kaptam. Imádom, és nemsokára ki is kerül a blogra, ahogy annak lennie kell.

És végül pedig elérkezett a Breaking Dawn hét, aminek örömére egy nem túlzottan különleges, de szerintem aranyos képet állítottam össze Peter és Elizabeth Extra TV-s fotóiból :)

Remélem tetszik nektek!
Puszi!
Carly

Elhagyva IV. Fejezet

Sziasztok!

Próbáltam igyekezni a fejezettel, de a suli nem hagyott valami sok időt az írásra. Mindenkinél bepótolom a kommentet, és már nincs sok hátra a Breaking Dawn-ig sem :)

Kitartás!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Másnap már korán elindultam a munkába. Az álmaim nem voltak valami nyugodtak a tegnap este után, így nem tudtam sokáig aludni. Inkább felkeltem, és minél hamarabb el akartam készülni az induláshoz. Még nem sokan jártak ilyenkor az utcán. A nap alig díszelgett az égbolton, és még a telihold is látszott a pirkadat halovány fényében. Érdekes módon, minden teliholdkor furcsa álmaim voltak, de a mai mindegyiken túltett.

Egy hatalmas házban voltam. Mindenhol hatalmas fenyőerdő vette körül az épületet, én pedig a ház verandáján ültem egy férfi karjaiban. Nem is akármilyen férfi volt…hanem Carlisle. Mikor felnéztem a szemeibe, valamilyen furcsa csillogást láttam benne. Mintha rémül és boldog is lett volna egyszerre, de ami még jobban felkeltette az érdeklődésem…az a szemei színe volt. Minta aranyból lettek volna.

-Nincs valami ötleted?-nézett rám kíváncsian.-Mi legyen a neve?

-Nem is tudom-néztem fel az égre-itt még pontosan nem is tudtam, miről van szó.-Ekkor láttam meg az égen egy csillagot. Pontosabban azt, ami mindig a leghamarabb jelenik meg az égbolton, méghozzá északon.  A hajnalcsillag volt az. Latin neve, Polaris, de nyilván ez nem megfelelő név egy gyermek számára. Viszont a csillaghoz egy napszak is köthető, méghozzá a hajnal. Latin neve, Aurora…

-Aurora-szólaltam meg végül.-Aurora Cullen.

-Különleges-simította meg a hasamat.-Kár, hogy nem maradhatok melletted. Túl kockázatos…

-Menned kell!-simítottam meg az arcát.-Remélem, még látlak valaha.

-Amint tudok, azonnal visszajövök-nyomott csókot ajkaimra, miközben felállt mellőlem.-Szeretlek!

-Én is szeretlek!-azzal felállt mellőlem, majd a pillanat töredék része alatt elsuhant az erdő sűrűje felé…

Újragondolva még értelmetlenebbnek tűnt, mint elsőre. Hogy Carlisle-nak és nekem közös gyermekünk lenne? Elérhetetlennek tűnt. Mármint Ő annyira hihetetlen férfi…el sem tudom képzelni. Én nem lennék méltó rá.

-Jó reggelt!-hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögött. A lábaim azonnal megremegtek, és amint hátrafordultam, nem tudtam nem az álmomra gondolni. Carlisle volt az.

-Magának is-húzódott arcomra apró pír.-Mi szél hozta errefelé ilyen korai órákban?

-Nem tudtam aludni-túrt bele a hajába.-És Ön?

-Szintén-nevettem halkan.-De a kórház nem a másik irányban van?

-Még van időm-legyintett.-Gondoltam sétálok még, mielőtt bemennék dolgozni.

-Jó ötlet-állapítottam meg.-Néha nekem is kéne lazítanom.

-Nem jön velem?-nézett rám kíváncsian.-Még maga sincs késésben.

-Tényleg nem bánná?-lepődtem meg hirtelen. Nem hittem volna, hogy velem szeretné eltölteni ezt a pici szabadidejét is. Annyi dolga lehet nap mint nap, nem szerettem volna megakadályozni a pihenésében.-Mármint nem lenne gond?

-Ugyan már-nevetett fel halkan.-Elkísérem a munkába. Mit szól hozzá?

-Nem is tudom-mondtam félénken.-Biztosan nem késik el miattam?

-Esme, magáért ezt is meg merem kockáztatni-vette kezeim kezeibe, majd lassan elindultunk az iskola felé.

Mintha megszűnt volna létezni körülöttünk a világ. Kezeink teljesen összefonódtak, és még az sem érdekelt, hogy megbámulnak minket az utcán. Nem, mintha nem lett volna szabad, de mindenki tudta, aki ismerte a családomat, hogy mennyire óvnak a mindenféle testi és lelki bántalomtól. Minden akkor kezdődött…

-Meg is jöttünk-szakított ki ekkor a gondolataimból.-Örülök, hogy elkísérhettem.

-Inkább én köszönöm-mosolyogtam.-Legalább nem unatkoztam, amíg ideértem.

-Ezek szerint segítettem-kuncogott fel halkan.-Viszont most már ideje lenne indulnom…

-Jaj, a világért sem tartanám fel…-kezdtem bele, ám ő félbeszakított.

-Nem tart fel-simította meg a csuklómat.-Különben is találkozunk még.

-Szombaton-húzódott arcomra izgatott mosoly.-Nem is tudnám elfeledni.

-Ne is-kacsintott rám.-További szép napot!

-Önnek is-köszöntem el mosollyal az arcomon, majd mind a ketten elindultunk az ellenkező irány felé…

(Carlisle szemszöge)

Egész nap nehezemre esett koncentrálni a munkámra. Mintha a gondolataim teljesen máshol jártak volna, valahol messze…Ahol a nap mindig süt a felhős égbolt ellenére is, és ahol minden gondom elfeledem, mikor mellette lehetek. Ki más is lett volna az illető, ha nem Esme. El sem tudnám hinni, ha nem én magam élem át…de létezik első látásra szerelem. Mintha valami összefonódott volna köztünk azon a reggelen, mikor találkoztunk. A mai találkozásunk is csupán véletlen lett volna?

-Kit látnak szemeim?-hallottam meg felhangzani valakit a hátam mögött. Ismerős volt a hangja, és amint hátra fordultam szemben is találtam magam rég nem látott barátommal…

-Elezar-lepődtem meg hirtelen.-Mióta nem láttalak?

-Eltűntem, de megvolt rá az okom-nevetett fel halkan.-De nem maradok túl hosszú ideig. Nemsokára mennem kell, mivel csak átutazóban vagyok.

-Hová mész?-néztem rá érdeklődve.

-A célom, Alaszka-válaszolta.-Szeretném felderíteni az ottani vidéket. Már régen csábít engem az a környék-kacsintott. Pontosan tudtam mire gondol. Alaszka hideg tájai már rengeteg újságírót csábítottak pár érdekes fotó elkészítésére, azonban semmi nem adott biztosítékot arra, hogy vissza is jönnek. De azt hiszem, ez nem is igazán érdekelte Elezart.

-Csak óvatosan-veregettem meg a vállát.- A farkasokkal nem jó ujjat húzni.

-Engem nem kapnak el-legyintett.-De mondd csak…mire ez a vidámság?

-Miféle vidámság?-néztem rá kissé értetlenül.

-Éppen dúdoltál, mikor megláttalak-mondta felvont szemöldökkel. Na, már dalolok is-nevettem fel magamban.- Mi lesz még itt?

-Hát-köszörültem meg a torkom.-Van valakim…

-Erre én is rájöttem-forgatta meg a szemeit.-De ki az a „valaki”?

-A neve, Esme-sóhajtottam.-Esme Anne Platt. Ha tudnád, mennyire csodálatos nő…

-Te teljesen beleszerettél-csóválta meg a fejét.-Csak nem eltalált Amor nyila?

-Szerintem hagyjuk-állítottam le. Nem, mintha nem akartam volna róla beszélni, de ha tovább folytatta volna, talán még én is elvörösödöm.

-Rendben van-emelte fel a kezeit.- De most mennem kell. Majd még találkozhatunk valamikor.

-Ki nem hagynám-nevettem fel halkan, majd lassan én is elindultam az otthonom felé…

Carlisle - Breaking Dawn

Sziasztok!

Ma este készítettem ezt az meglepit. Remélem, tetszeni fog nektek. Nincs különösebb hozzáfűzni valóm. Talán annyi, amit Winnie-től hallottam: Carlisle, a mi galamblelkű vámpírunk :)

Puszi! Carly

Elhagyva III. Fejezet

Sziasztok! Villám sebességgel megérkezett a harmadik fejezet is. Remélem, ez is tetszeni fog mindenkinek. Az ez utáni fejezetben újabb emberek jelennek majd meg, de ez egyenlőre nem is lényeg.

Jó olvasást!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Az idő nagyon hamar elrohant Carlisle társaságában. Szinte észre sem vettem, és már is fél tíz volt. Bár le tudtam volna lassítani az időt, de sajnos nem állt módomban ezt megtenni. Nekem egyszerű halandónak nincs hozzá hatalmam, hogy Isten helyett ítélkezzek. De afelett igen is van, hogy kibe szeretek bele.

Pontosan…szerelmes voltam. Nem is értettem, mitől féltem annyira. Még sosem láttam annyira udvarias férfit, mint ő, bár mindössze a férfi kollégáim adtak némi támpontot az ítélkezésben. De nem is igazán érdekelt.

-Hát…itt lennénk-sóhajtottam, miközben megálltunk a házunk ajtajában.-Nagyon jól éreztem magam, és  ez szeretném megköszönni Önnek.

-Nincs mit köszönnie-legyintett.-Inkább mondja, hogy láthatom még valaha…

-Láthat még-nevettem halkan.-Erről biztosíthatom.

-Köszönöm!-nézett rám hálásan.-Ha esetleg nem lenne ellenére…mit szólna a szombathoz?

-Mához hét napra?-lepődtem meg hirtelen. Őszintén szólva én már holnap is látni akartam őt, és nem is igazán tudtam, mi lesz velem egy héten át.

-Gondoltam, adok magának egy kis időd-kacsintott rám.-Nos? Akkor áll az ajánlatom?

-Természetesen- vörösödtem el előbbi gesztusára.-Akkor szombaton.

-További szép estét, Esme!- lehelt csókot a csuklómra.

-Magának is-néztem rá búcsúzólag, majd pár pillanattal később el is tűnt a késő esti sötét éjszakában.

Én még kicsit sokkosan az élmények hatásától léptem be az ajtón, ahol édesanyám már izgatottan várt rám a nappaliban. Még időm sem volt gondolkodni, mikor hirtelen rám zúdította a kérdéseit.

-Na? Milyen volt? Mesélj!-csillogtak fel szemei izgatottan.

-Anya, kicsit lassabban-próbáltam összeszedni a gondolataimat.-Nem is tudom, hol kezdjem…

-Ugye nem volt…az?-vonta fel a szemöldökét.

-Nem-válaszoltam hevesen.-Csak a kezemet fogta meg, nem volt semmilyen más…kontaktus.

-Na, ezt szerettem volna tudni-mondta elégedetten.-Ezek szerint egy becsületes ember ez a Carlisle. Betartotta az ígéretét.

-Nem csak becsületes-tört fel a mellkasomból halk sóhaj.-Hanem türelmes és udvarias is. Elmondta, hogy hozzám fog alkalmazkodni, és nem siettet.

-Ritka ám az ilyen férfi-simogatta meg az arcomat anya.-De azért ne ugorj bele túl hirtelen semmibe. Minden döntésednek következménye van.

-Jaj, nem vagyok már tizenéves -forgattam meg a szemeimet.- Mindent megfontolok, mielőtt megteszem, ezt te is tudod.

-Csak, ha az ember szerelmes, képes hirtelen döntéseket hozni-mondta komolyan.-De most már elég a beszédből. Nem faggatlak tovább.

-Köszönöm!-indultam volna el az emeletre, ám anya hirtelen elkapta a karomat.

-Egy utolsó kérdés…-kezdett hozzá ismét.-Szereted őt?

-Miért kérdezed?-néztem rá kíváncsian.

-Csak mondd!-sürgetett.

-Szeretem-böktem ki végül.-Nagyon is szeretem.

-Rendben van-simította meg az arcomat.-Jó éjszakát!

-Neked is-válaszoltam, majd pár pillanat múlva már fel is sétáltam a szobámba.

Azonban nem bírtam elaludni. Inkább elővettem a naplómat, és ismét írni kezdtem bele, immár másodjára a nap folyamán. Ezt az estét semmi esetre sem akartam elfelejteni…

Kedves naplóm!

Tudom, ma már másodjára írok, de muszáj lesz papírra vetnem a ma történteket, mielőtt elfelejtem. Ma elhívott egy férfi. Nem is egyszerű férfi, hanem maga az álom. A neve Carlisle…Carlisle Cullen, és orvos a helyi kórházban. Elvitt vacsorázni, és egyszerűen felülmúlhatatlan élménnyel gazdagodhattam általa. Annyira rendes volt velem, mint amilyen még senki más nem volt. Szerettem volna hozzá bújni…sőt még sok mást is szerettem volna, de kicsit féltem. Még annyira új nekem ez az férfi dolog. Remélem, nem fűzök naiv reményeket ehhez a kapcsolathoz, és valóban valami csodás dolog kezdete ez a mai…

(Carlisle szemszöge)

Amint elindul, a szívem azonnal visszafelé kezdett húzni. Persze, tudtam, hogy nem fordulhatok vissza, de egy pillanatra még ez is megfordult a fejemben. Őt akartam látni. Érezni akartam a tekintetét az arcomon, fogni szerettem volna a kezét…Ha tehettem volna még meg is csókoltam volna. Azonban tudtam, hogy nem léphetem túl a bizalmi határt. Nem szabad átlépnem…

Amint hazaértem, azonnal a fürdő felé vettem az irányt. Szükségem volt egy alapos zuhanyra, hogy egyáltalán aludni tudjak a ma éjszaka folyamán. Átöltöztem, és szerencsémre hamar el is nyomott a fáradtság. De az éjszakám közel sem telt álomtalanul…

Én és Esme a hálómban voltunk. A testünk szorosan egymáshoz simult, és csak egy takaró volt fedetlen testünkre terítve. Én a karommal lágyan magamhoz vontam, mire ő halkan nyöszörögve fordult felém, miközben ajkaimat csókokkal hangozta el. Annyira megbabonázott ez a mámoros érzés, hogy nem tudtam, mennyire vagyok képes neki ellenállni.  Azonban én sem bírtam tovább, óvatosan felé gördültem, és kissé hevesebben kezdtem csókolni édes ajkait. Ekkor viszont megszakítottuk a csókunkat.

-Nem lett volna szabad ezt tennünk-szólalt meg elsőnek ő.

-Miért?-néztem rá kíváncsian.-Fájdalmat okoztam? Valami nem esett jól?

-Nem, semmi ilyesmi-simította meg az arcomat.-Csupán még nem vagyunk házasok. Nekem és neked sem lett volna szabad kísértésbe esnünk.

-Megbántad, nem igaz?-néztem rá aggódva.

-Egyáltalán nem-válaszolta.-Csak nem hittem volna, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat.

-Mindennél jobban szeretlek! Mindennél…

Ebben a pillanatban kipattantak a szemeim. Erősen ziháltam, és mikor ránéztem az szekrényemre rakott zsebórára, az még csak hajnali kettőt mutatott.

Hihetetlen volt, hogy képes voltam ilyenről álmodni. Nem csak az elgondolás, hanem hogy annyira valóságos volt, hogy egy pillanatra még igaznak is hittem. A megdöbbenés ellenére azonban legbelül a szívem pontosan ezt kívánta…Őt, őt és őt, mindenen túl.

Elhagyva II. Fejezet

Sziasztok!
Meg is érkeztem az új történet második fejezetével. Nincs különösebb hozzá fűzni valóm, talán annyi, hogy jó olvasást kívánok!
Puszi!
Carly :)

(Esme szemszöge)

-Ez nem lehet igaz- motyogtam magamban, mikor ráeszméltem a döntésem hirtelenségére. Mit csinálok én? Csak úgy megadom a címemet egy idegennek? Nekem teljesen elment az eszem. Fogalmam sem volt arról, miért tettem, amit tettem. Valamiért azt éreztem, hogy ez a megfelelő lépés, ami utólag átgondolva elég gyors elhatározás volt. Ha csak visszagondolok az arcára, újra és újra az álmaim jutnak eszembe. Valóban véletlen lenne az egész?

Mire beértem az iskolába, már majdnem elkezdődött a tanítás. Éppen becsusszantam az osztályterem ajtaján, mikor megszólalt a csengő.

-Jó reggelt!- köszöntem az igen csak meglepett osztálynak. - Elnézést a késésért! Kis gondjaim adódtak az úton.

-Semmi gond, Miss Platt- válaszolták kórusban. Először fordult elő a tanári pályám alatt, hogy nem negyvenre jöttem be a terembe. Kissé szégyelltem is magam, de megpróbáltam ezt nem kimutatni a gyerekek előtt.

-Nos, ma olvasással kezdjük az órát-nyitottam ki az előttem lévő könyvet. - Mindenki nyissa ki az első oldalon, és balról jobbra kezdünk haladni. Mindenki készen áll?

-Igen, tanárnő-hangzott a válasz.

-Akkor kezdhetjük-bólintottam, majd nekiálltunk a tananyag feldolgozásának. A nap további része a megszokott rutin szerint működött, leszámítva egyetlen aprócska dolgot. Amikor csak egy pillanatig is nem koncentráltam, mindig felhangzott egy név a gondolataimban. Ha nem tudtam volna, hogy ez lehetetlen, arra gondoltam volna, hogy beleszerettem. De nincs olyan, hogy első látásra szerelem. Talán azért emlékeztem a nevére ilyen gyakran, mert a Carlisle név nem valami hétköznapi. Gyönyörű kék szemei tiszta lélekről árulkodtak, akár csak oltalmazó kezei, amik…Jaj, már megint kezdem.

-Szia, anya, megjöttem!-nyitottam be az ajtón.

-Már is?-nézett rám meglepetten.-Hova ez a sietség?

-Csak időben itthon akartam lenni-vettem le a kabátomat.-És ma este elmegyek itthonról egy…férfival.

-Nocsak- lepődött meg. - Nem szeretnél mondani valamit?

-Hát…találkoztam valakivel-pirultam el azonnal.- Rendkívül udvarias és kifejezetten intelligens. Orvos és…

-A nevét mondd!-sürgetett anyu.

-Carlisle Cullen- hadartam, mire csak még vörösebb lettem. Nem tudom, miért is pirultam el minden pillanatban, ha csak rá gondoltam, de kissé kezdett kínossá válni anyám előtt.

-Szép neve van-tette hozzá. – De nem korai mindez? Mármint a találka…

-Én magam sem tudom- sóhajtottam. – Annyira hirtelen történt minden…

-Nem hiszem, hogy hirtelen lenne, ami ilyen hatással van rád-kuncogott fel még mindig vörös arcom láttán. – Inkább csak a szíved döntött helyetted.

-Kérdezhetek valamit?-emeltem rá a tekintetem.-Te hiszel az…első látásra szerelemben?

-Semmi nem lehetetlen-vonta meg a vállát. – Ha valakit szeretsz, minden lehetséges.

-Köszönöm!-mosolyodtam el halványan.- Akkor megyek is készülődni.

-Csak nyugodtan-nevetett fel halkan, miközben én sietve indultam el a fürdő felé.

Azonnal ledobáltam magamról a ruháimat, és amilyen gyorsan csak tudtam beálltam a zuhany alá. Kifejezetten jól esett a hideg őszi nap után a meleg víz, de nem volt időm tovább sok ideig melegednem. Szárazra törölköztem, majd a ruhásszekrényemhez léptem, és elkezdtem kiválogatni a ruháimat. Nem is igazán tudtam, mi lenne a megfelelő, mivel még sosem voltam kettesben férfival. Vajon mi az illendő? Szoknya? Vagy az túl kihívó elsőre? Inkább valamilyen ruha lenne a jobb.

Végül egy tört fehér ruhát választottam, ami pont annyit takart, amiben kényelmesen érezhetem magam. Nem szerettem, ha valaki megbámul a külsőm miatt, ezért általában elég zárt ruházatban jártam.

A gondolataim közül egy halk kopogás hangja szakított ki a földszinten, amitől a szívverésem hirtelen felgyorsult. Megérkezett…

(Carlisle szemszöge)

Remélem, nem érkezek korán-futott át az agyamon, mikor a papíron megjelölt utcába értem. Már alig vártam, hogy elérkezzen a ma este. Szerettem volna minél hamarabb látni azt a bizonyos arcot, de valami miatt kicsit féltem is. Mi lesz, ha nem nyerem el a bizalmát? Lenne esélyem kijavítani az elrontott hibáimat?

Mikor az ajtó elé értem, a szívem heves iramban kezdett verni, is hirtelen azon hezitáltam, vajon biztosan megtegyem-e. Végül rávettem magam…

-Azonnal!-hallottam meg a jól ismert hangot, majd pár pillanattal később ki is nyílt az ajtó.

-Jó estét!-köszöntem udvariasan.

-Önnek is-pirult el azonnal. Én ekkor elővettem a hátam mögött eldugott rózsát, és felé nyújtottam.

-Szeretném, ha elfogadnád-mosolyogtam.-A legszebb rózsát választottam, mert a legszebb angyalnak csak is ez való a kezébe.

-Nagyon szépen köszönöm!-szippantott mélyeket a virág illatából, amivel egy időben az arca még jobban lángokba borult.-Nem kellett volna.

-Szerintem megérdemli-fogtam meg a kezeit.-Akkor indulhatunk?

-Igen, de előbb még szeretném bemutatni az édesanyámat-mutatott a háttérben meghúzódott hölgyre.

-Jó estét, Dr. Cullen-sétált ide hozzánk.-Nahát, micsoda gentleman-nézett rám elismerően a virág láttán.

-Ugyan, ez csak természetes-legyintettem.-Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Platt.

-Én is örülök-húzódott arcára aprócska mosoly, miközben a csuklójára egy apró csókot hintettem.

-Ha nem bánja, most elrabolom a lányát-pillantottam Esme felé.

-Vigye csak-nevetett fel halkan.-De tízre hozza haza! És mindent a szemnek, semmit a kéznek.

-Értettem, Mrs. Platt-kuncogtam fel én is, majd Esme vállát átkarolva indultunk el a város belseje felé.

Ahogy kezei az enyémbe fonódtak, mintha lángokba borult volna a szívem. Annyival törékenyebb volt nálam, hogy szinte féltem hozzáérni. Nem bírtam levenni a szemem meggyszínű ajkairól és karamellás hajáról, ami minden pillanatban vonzotta a tekintetem. Legszívesebben megérintettem volna, de mindig ott visszhangzottak a fejemben az édesanyjának szavait. Mindent a szemnek, semmit a kéznek.

-Megérkeztünk-húztam ki a széket az étteremben.-Hogy tetszik?

-Nagyon szép-nézett rám elismerően.-De bevallom, kicsit félek…

-Miért?-vontam fel a szemöldökömet.-Hidd el, semmi olyat nem terveztem, amitől félned kéne.

-Nem is arra gondoltam-túrt bele a hajába.-Csak tudja, még sosem voltam kettesben férfival. Ez teljesen új nekem, és még felöltözni sem tudtam rendesen, nemhogy…

-Gyönyörű, nincs magával semmi baj-simítottam meg a csuklóját.-Szolid, még is nőies.

-Köszönöm!-sütötte le a szemeit.-Ön annyira rendes velem, hogy nem is tudok mit mondani…

-Esme…ugye szólíthatom a keresztnevén?

-Persze-nevetett fel halkan.

-Tehát, Esme-álltam neki ismét.-Én nem kívánom, hogy azonnal viszonozza az érzéseimet. Mindenkinek megvan a saját tempója, nem kell kapkodnunk. Én magához fogok alkalmazkodni.

-Köszönöm!-nézett rám hálásan.-De nekem elhiheti, hogy én is érzek maga iránt nagyon sok mindent. Csupán, ahogy mondtam, kicsit félek…

-És ezt én tiszteletben tartom-válaszoltam bátorítóan.-Bennem megbízhat…

Gyógyító szerelem LVI. Fejezet (Epilógus)

Sziasztok!
Hát ez a fejezet is megérkezett. Nagyon szerettem ezt a történetet legalább annyira, mint az előzőt. Köszönöm mindenkinek, aki olvasta, és nemsokára érkezik az új történet is. Jó olvasást ehhez a búcsúrészhez!
Puszi!
Carly :)
u.i.: Ha valakit érdekelne majd egy kis titok...komiba írja meg a kérését!

~*~

(öt évvel később)

(Esme szemszöge)

Mit meg nem tenne az ember az idő megállásáért… Mikor még nem ismertem Carlisle-t, gyakran én is ezt kívántam. De talán inkább azt, hogy bár visszamehetnék. Különösképp akkor gondoltam erre, mikor Charles kegyetlenül elbánt velem azon az éjjelen. Inkább meg akartam halni, mintsem tovább szenvedni. Aztán megláttam őt.

Hirtelen minden megváltozott. Élni akartam, méghozzá vele, de akkor még ezt én magam sem tudtam. Egyszerűen bíztam benne, és nem üldöztem el magam mellől, mint a többi orvost. Jobb pszichológusom volt, mint bárki más a kórházban. Meghallgatott és támogatott annak ellenére, hogy tudta mennyire helytelen, amit valójában tesz. Igen, már akkor is láttam, hogy nem egyszerű orvos-beteg viszony lesz köztünk, hanem annál sokkal több...valami jobb.

Aztán amikor megcsókolt, már teljesen biztos voltam minden érzésemben. Őt akartam…mindig. Nem is hittem volna, hogy ilyen erős érzelmek is léteznek a földön.

Az első éjszakánkon is olyat tapasztaltam, amit soha azelőtt. Ő nem volt durva sem követelőző. Hozzám alkalmazkodott, és én is viszont. Olyanok voltunk, mint egy egész két fele. Mintha már az ég is egymásnak teremtett volna azért, hogy egymást szeressük hosszú időn keresztül.

Az már csak tetőzte a csúcsot, mikor kiderült a terhességem. Vele valósággá vált az, ami számomra elérhetetlennek tűnt tizehat éves korom óta. Rose és Jazz érkezésével az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett, ami egyenesen a határtalan boldogság felé vezetett. Mintha csak egy lökésre lett volna szükségem a sorstól, hogy elinduljak a helyes irányba.

Persze az én életem sem volt fenékig tejfel, és ezt pontosan tudtam. Charles továbbra is fájdalmat okozott, ha testileg nem is, de lelkileg igen. Csak a szerencsén múlott, hogy öt évvel ezelőtt ez nem fajult fizikai bántalmakká.

Aztán megérkezett Edward is, aki minden nehézség ellenére egészséges, csupa szív, intelligens kisfiúvá cseperedett ezalatt az idő alatt. Kicsit aggódtunk, hogy az oxigénhiány miatt esetleg gondjai akadnak a beszédtanulásban, de ebből semmi nem volt észrevehető. Már egy évesen elkezdett beszélni, és a szókincse is egyre csak bővült az idő múlásával.

Kilenc év múlva úgy éreztem, végre én is révbe értem.  

-Szívem, mikor jönnek a szüleid?-lépett mögém Carlisle, miközben egy apró puszit nyomott a fejem búbjára.

-Nemsokára itt lesznek-helyeztem el az utolsó kristálypoharat is az asztalon.-Remélem, a gyerekek is jól érezték magukat a városban.

-Biztosan-karolta át a derekam.-És mennyi az a nemsokára?

-Még körübelül egy óra-válaszoltam.-Miért?

-Csak mert…ha van kedved-hajolt közel a fülemhez-felmehetnénk a hálóba.

-Nocsak, Dr. Cullen-fordultam felé nevetve.-Korábban szeretné megkapni a karácsonyi ajándékát?

-Ha nem lenne gond-simította végig a combomat.-Ennyi nekem is jár, nem gondolod?

-Még több is, mint amennyit én adni tudok-csókoltam meg lágyan, miközben lassan elindultunk a hálószobánk felé. Hihetetlen volt, hogy ennyi idő után, még mindig ilyen érzéseket váltott ki belőlem akár egyetlen csókja is. Mintha még mindig azon a napon lennék, amikor először ajándékozott meg ezzel a csodás érzéssel.

-Csodás vagy-sóhajtotta, miközben lassan eldöntött az ágyon.-Nem is találhatnék magamnak szebb karácsonyi ajándékot.

-Pedig közel negyvenhez már én sem vagyok olyan fiatal-nevettem fel halkan.-És az sem fair, hogy rajtad meg se látszik.

-Hidd el, a te vonásaid is ugyanolyanok, mint akkor-hajolt ismét ajkaimhoz.-Az én szememben nem változtál.

-Ennél szebb bókot nem is kaphatnék-vontam közelebb magamhoz, mire ő azonnal elkezdte kigombolni a blúzom gombjait. Folyamatosan haladt lefelé, miközben apró csókokkal borította be a testem minden kis szegletét. Egészen addig a pillanatig…

-Kicsim, megjöttünk!-hallottam meg  édesanyám hangját a földszintről, mire mi azonnal szétrebbentünk.-Hol vagytok?

-Azonnal megyünk!-válaszoltam, miközben sietve visszagomboltam a felsőmet.-Kicsit hamarabb jöttek-néztem bocsánatkérően Carlisle-ra.

-Semmi gond-csatolta vissza a nadrágövét.-Most az a lényeg, hogy együtt van a család. Majd máskor bepótoljuk.

-Túlságosan is megértő vagy-nyomtam puszit az arcára, miközben sietve indultunk el a földszint felé. A gyerekek közben már levették a kabátjukat, és mind a hárman izgatottan nézegették az idő közben kirakott ajándékokat.

-Szerinted ebben mi van?-rázogatta meg az egyik kis dobozt Edward.

-A hangjából ítélve valamilyen ékszer-állapította meg Jazz.

-Akkor valószínűleg az nem a tietek-vette el Rose kisebbik fiunktól a kérdéses ajándékot.-Vagy netán valamelyikőtök nyakláncot szeretett volna?

-Nem , de az is lehet, hogy középkori láncok vannak benne-nevetett fel Jazz.-Azt hogy teszed a nyakadba?

-Majd megoldom-szegte fel az állát. Ezt már mi sem bírtuk ki nevetés nélkül.

-Gyerekek, kicsit lassabban-kuncogtam halkan.-Még a végén eltörik valami.

-De honnal tudjuk, melyik ajándék kié?-nézett ránk kíváncsian Edward.

-Mindenkire jellemző valami-kezdtem magyarázatba.-A dobozokon ott van az a jellemző dolog egyfajta jelzésként. Keressétek meg!

-Szerinted én mi vagyok?-nézett Eddy izgatottan Jasperre.

-Az az egy biztos, hogy kerüld a rózsaszín és hercegnős dolgokat-kötötte az orrára.

-Haha, nagyon vicces, humorkirály-lökte meg Rose.

-Most miért? Te vagy, aki állandóan cicomázza magát a tükör előtt. Még anya sem tölt ennyi időt a fürdőben.

-Ez nem igaz!-mordult rá, azonban én közéjük álltam.

-Ugyan, gyerekek-simítottam meg az arcukat.-Ezen mi értelme vitatkozni?

-Igazából nagyon is sok-mondta halált megvető komolysággal lányom.-Ha nem leszek elég szép, mit mondanak az osztálytársaim?

-Te mindig gyönyörű vagy-pusziltam meg az arcát.-Ne törődj azzal, ha vaalaki megszól valami miatt.

-A legutóbb azért bántottak, mert szőke vagyok-csöppent le egy könnycsepp az arcáról.-És szőke nős vicceket mondtak rólam, meg hogy buta vagyok.

-De hát ez nem igaz-guggoltam le hozzá nyugtatóan.-Kiváló jegyeid vannak, mindenből jeles vagy, akkor miért szomorkodsz? Egyáltalán ki mondja ezt?

-Jacob-szipogta.-És mindig belém köt. Jasper véd meg állandóan.

-Jaj, a fiúk már csak ilyenek-legyintettem.-Életkori sajátosság, bár szerintem apátok erről több mindent tudna mesélni.

-Miért is?-vonta fel erre a szemöldökét szerelmem.

-Mert te is voltál kisfiú. Csak elkövettél valami rosszaságot, nem?-kíváncsiskodtam.

-Hát…volt valami-köszörülte meg a torkát.-De ez szigorúan férfi titok, úgyhogy…

-Apa, meséld el!-csillant fel Jazz szeme.

-Igen, apa, mesélj!-csatlakozott hozzá Edward is.

-Ha ennyire szeretnétek-nevetett fel halkan, majd mind a hárman félrevonultak a karácsonyfa alá. Rose velem együtt odaült az asztalhoz, ahol anyukám már jó ideje figyelt minket. Szavak nélkül is tudtam, mennyire boldog.

-Mondtam már, milyen büszke vagyok rád?-sóhajtott fel mosolyogva.-Nem semmi, amit ezzel a három gráciával művelsz.

-Néha szükség van némi anyai szigorra, de még sosem voltak szemtelenek-öleltem magamhoz Rosie-t.-Na meg a kis hercegnő néha túlzásba viszi a szépítkezést.

-Nem is-ellenkezett kuncogva.

-De, kicsim, néha elég sok ideig vagy bent a fürdőben, ami miatt mindenki késni kezd-mondtam komolyan.-De nincs ezzel semmi gond, csak akkor kelj korábban!

-Megpróbálom, csak ez kicsivel nehezebb, mint gondolnád-forgatta meg a szemeit.-Nem voltál diák?

-De, és még most is iskolába járok, akár csak te-koppintotam az orrára.-Na, szólj a fiúknak, mert kihűl a vacsora!

-Azonnal-pattant fel mellőlem, majd pár pillanattal később már át is rohant a nappaliba. Úgy éreztem, másra nincs is szükségem. Itt vannak a gyerekeim, a férjem, a családom…Mindenki megvan.

Vége