Sziasztok!
Kicsit késtem a fejezettel, de íme itt lenne. Holnap mindenhova megyek pótolni a kommenteket és az olvasást, mert kicsit el lettem maradva, se mindenben igyekszem behozni az elmaradásomat. Köszönöm a türelmeteket, és remélem, nem bántódott meg senki a komment elmaradáson. A mostani fejezetben minden a romantikáról és Esme első vadászatáról szól. Remélem, tetszeni fog!
Puszi!
Carly :)
(Esme szemszöge)
A hihetetlen sebesség még mindig
felfoghatatlan volt a számomra. Minden fa ellibbent mellettem, mint amikor a
villám természetfeletti módon cikázik bele a földbe, de mégis minden kis repedést
fel bírtam fedezni, amit eddig talán sosem vettem észre. Hallottam minden
élőlény szívritmusának ütemét, és minden szellő dallamát is. Az elmém szinte
szomjazott az őt érő mindenféle ingerre, mintha mindeddig semmit nem látott
volna az itteni világból.
-Állj!-szólított fel szerelmem,
mire azonnal lelassítottam. Az orromba hirtelen kezdtek el betódulni a mennyei
illatok, mintha mézzel hintettek volna be minden, ami az erdőben van. Az izmaim
teljesen megfeszültek, mintha egy belső késztetés irányított volna, miszerint
azonnal futásnak kellene indulnom az illat forrása felé. Szinte nem is tudtam
már gondolkodni, mikor Carlisle kiszakított ebből az állapotból.
-Szarvas van a
közelben-állapította meg, miközben rám emelte a tekintetét.-Nincs semmi más
feladatod, mint követni az illatot. Az ösztöneid mindent irányítani fognak.
-Remélem-mondtam kicsit
félénken.-Tehát csak futnom kell?
-Pontosan-bólintott.-Menni fog.
Indulj, nincs mitől félned!
-Ha te mondod-sóhajtottam halkan,
majd sebesen indultam futásnak az illat forrása felé. Pillanatok alatt ismét
köd telepedett az elmémre, és már nem létezett számomra semmi más a világon,
mint az az ínycsiklandó aroma. A látóterem szinte résnyire szűkült, és amint
megláttam a hatalmas állatott, nem bírtam nem megcsodálni. Nem volt mindennapi
látvány, hiszen nem mindennap látni ilyen csodálatos teremtményt. De az elmém
pillanatok alatt visszazuhant a szinte tudatlan állapotba, majd pár pillanat
elteltével leterítettem a hatalmas állatot.
A verőere hevesen lüktetett,
mikor fogaimmal felhasítottam a bőrét, mire azonnal megízleltem a számomra oly
annyira hiányolt nektáromat. A köd azonnal oszlani kezdett a tekintetem elől,
és mire jól laktam, már ismét visszanyertem önmagamat. Nem hittem el mindazt,
ami az előbb történt.
-Remekül csináltad-termett
mellettem szerelmem, mire felálltam az előttem heverő tetem mellől.-Nem is
tudom…
-Kicsit ijesztő-vallottam be
őszintén.-Mintha valamilyen állat lennék…nem is voltam emberi abban a néhány
pillanatban.
-Számomra nem voltál más-csókolt
bele a hajamba.-Vonzó voltál, mintha valamilyen kecses vadállat lettél volna.
-Nem ábrándultál ki belőlem?-pillantottam
rá ijedten.
-Már miért tettem volna-nevetett
fel halkan.-Soha nem bírnék élni nélküled. Te talán nem is tudod, milyen más
most ilyennek látni-simította meg az arcomat-, de mintha…mintha-nem fejezte be
a mondatát, inkább ajkait az ajkaimra emelte, mire én is puhán csókoltam
vissza minden csókját. Ő könnyedén felkapott karjaiba, miközben lassan indult
el velem a ritkuló fák irányába.
Hamarosan ki is értünk az
erdőből, ahol mindenhol a hatalmas hófödte mező látványa tárult a szemünk elé.
-Szeretlek-fektetett puhán a hóba.-Ha
lehet, most jobban; mint valaha.
-Én is szeretlek-sóhajtottam,
mikor mellém feküdt. Ekkor ajkait ismét hozzám emelte, mire én ujjaimmal puhán
simítani kezdtem szőke hajtincseit. Mellkasa pillanatról pillanatra hevesebb
iramban emelkedett fel és le, miközben az ő ujjai is útnak indultak a ruhám
gombjain, és elkezdte eltávolítani a blúzomat. Kezeimmel én is elindultam az
ingje irányába, míg Ő lassan teljesen lehámozta rólam a selyemből készült
ruhadarabot.
Minden mozdulata annyira intenzív
volt, mintha hirtelen már nem is itt, hanem fent lettem volna a felhők felett.
Mintha mintha én is ismét repültem volna, mint az a kismadár a sötét éjjelben.
Ismét szárnyaltam…
…
Most minden annyira más
volt…valami intenzívebb, ami mindennél hatalmasabb volt. Szinte már bódított
minden mozdulat, amit tett; mintha nem is lettem volna itt földi mivoltomban. A
csillagokat szinte érinteni tudtam az ujjaimmal.
-Annyira hihetetlen-sóhajtottam
halkan.-Minden csillag szebbnek tűnik, mint az emberi életemben.
-Ez nem vitás-simította meg az
arcomat.-De te mindnél szebben fénylesz. Mintha ismét teljesebb lennél.
-Kicsit jobban lettem, mint
amilyen voltam-bólintottam.-De már soha nem bírnék ismét teljes lenni. Valami
itt belül-mutattam a mellkasomra-már nem születik újjá, mint én. Már
számtalanszor meghalt a lelkem.
-De te nem adtad fel-mondta, és
mintha szemeiben elismerés csillant volna föl.-Nem minden ember bír ki annyi
kínt, mint amit te.
-Talán-mondtam halkan.-Bár te
mindenben mellettem állsz, és nélküled nem menne mindez-simítottam meg hófödte
hajtincseit.-Mire mennék nélküled?
-Már nincs miért ilyenre
gondolnod-hajolt ismét ajkaimhoz, majd hamarosan ismét elmélyülten váltottuk
csókjainkat, mint az éjjel során annyira sokszor.
Kezei puhán simították ki
arcomból havas fürtjeimet, mire nem bírtam megállni, hogy ujjaimat puhán végig
ne futtassam izmos mellkasán, majd áttértem a gerince vonalára, amire halk
sóhaj tört fel mellkasából.
-Nem szeretnél
hazaindulni?-pillantott rám halkan zihálva.-Elezar hamarosan utánunk indul, ha
nem leszünk otthon, mire kellene.
-Mennék én-nevettem halkan-de
valami mintha marasztalna-simítottam meg ismét mellkasát.
-Elhiszem-puszilta meg
ajkaimat.-De valami miatt nekem hiány támadt a lelkemben…
-Mire gondoltál?-emeltem fel
tekintetem ijedten. Talán már nem szeret annyira, mint emberként? Valami miatt
más lettem?
-Emlékezz csak-simította meg az
arcomat.-Hullott a hó, minden ember sürgött a városban, mindenhol bódék álltak
az utcán…
-Istenem-jöttem rá mindenre.-Ma hat
éve találkoztunk első alkalommal azzal az élménnyel, amit az éjjel is
átélhettem. És ma öt éve álltunk az oltár elé is.
-Pontosan-sóhajtott fel halkan.-A
mai napon minden rólunk szól…
