Sziasztok!
Meg is érkeztem a fejezettel, ami az előzővel ellentétben sokkal hosszabb, mint a megszokott. Ebben a fejezetben Carlisle, Esme és Aurora kisebb magyarázatot adnak egymásnak az elmúlt tizenhárom évről, és új dolgokra is fény derül ebben a részben. Annyit elmondanék, hogy nem sok van már hátra a történetből, de azért még van belőle pár fejezet, utána pedig még nem tudom, milyen történettel folytatom. De majd tartok egy ötletbörzét :) Remélem, mindenkinek tetszeni fog!
Puszi! Carly
u.i.: A múltkori képet picit átalakítottam családiasra, aminek a sarkában van is egy pici ábra. Ennek jelentősége lesz még.
(Esme
szemszöge)
Az
alkony hamarosan lebukott a horizont nappal aranyozott pereméről, az égbolt
pedig sötétedni kezdett a hatalmas fenyves felett. A csillagok is elkezdtek
megjelenni az égen, ám amit először megláttam, az a hajnalcsillag volt. Fénye
ma ismét felragyogott; jobban, mint az elmúlt tizenhárom évben bármikor, és
ismét a legfényesebb csillagként tündökölt a hatalmas hold árnyékában. És ennyi
idő után én is ismét ragyoghattam.
Mikor
ránéztem a már majdnem felnőtt lányomra, kettős érzés fogott el hirtelen, amit
az első pillantás hevében nem is vettem észre. Egyrész hihetetlenül csodáltam
mindent, amivé vált. Csodálatos nő lett belőle, hihetetlen intelligenciával és
csodálatos szépséggel megáldva; ám az is lehet, hogy mindezt csak az anya
mondatta velem. Viszont bizonyos szinten szomorú is voltam. Amikor a lányom
eltűnt, nem lehettem mellette tizenhárom éven át…tizenhárom hosszú éven át. Nem
voltam ott, mikor elkezdte az iskolát, mikor megtanult beiileszkedni az
osztálytársai közé, nem voltam ott, hogy segítsek neki a tanulásba; vagy, hogy
játszva tanuljuk meg az iskolai anyagot.
Annyi minden kimaradt a közös életünkből, amit soha nem tudunk már
visszahozni.
-Mama,
kikísérem Nocte-t-indult el lányom a fiúval az ajtó irányába.-A papája már
biztosan aggódik miatta.
-Rendben
van, kincsem-álltam fel szerelmem öléből, majd kicsit közelebb sétáltam
hozzájuk.-Nagyon örülök, hogy megismerhettelek, Nocte-pillantottam rá.-Rendes
fiúnak tűnsz, és láttam, hogyan nézel a lányomra. Ne okozz nekem csalódást!
-Sosem
okoznék önnek csalódást, Mrs. Cullen-válaszolta udvariasan.-Ami köztünk
Aurorával van az különleges. Nem hétköznapi szerelem.
-Öhm…
ha már itt tartunk-lépett mellém Carlisle.-Sajnálom a modort, amivel
fogadtalak, fiam. Kicsit elragadtattam magam, ami azt illeti, de hát…lányos
apuka vagyok.
-Semmi
gond, Dr. Cullen-rázott vele kezet.
Carlisle
arcán láttam, hogy a szíve megenyhült a fiú iránt. Már nem volt annyira
haragos, és a feszültsége is elillant, mintha sosem létezett volna. Csak némi
nehéz elfogadást láttam felcsillanni a szemében, amit teljesen megértettem. Bennem
is ilyen érzések keringtek.
-Most
ideje indulnom. A falka már vár-indult el az erdő irányába.
-Mondd
meg Jamesnek, hogy itt maradtam. Holnap csatlakozom a vadászathoz-rohant utána
lányunk, miközben hosszan megsimította Nocte arcát.
-Megmondom-nyomott
puszit Aurora homlokára.-Holnap találkozunk-köszönt el nehezen, majd farkas
alakját magára öltve vágtatott el az erdő felett lévő telihold irányába.
Aurora
néhány pillanatig még nézte a fiú távolodó alakját, majd ismét visszaindult
hozzánk az otthonába, ahol mindig is nyitva állt az ajtó előtte tizenhárom éven
át, ahol mindig is családtag volt, ahonnal mindig hiányzott.
-Hát…-pillantott
ránk picit zavartan-, ha nem bánjátok itt tölteném az éjszakát…mellettetek.
Természetesen, ha nem gond, hogy hosszan fogok mesélni, mert megérzéseim
szerint van miről.
-Sosem
baj, ha itt vagy-öleltem meg.-De nem csak neked kell ma mesélned-emeltem
tekintetem szerelmemre.-Mi is magyarázattal tartoztunk neked. Sok mindent nem
mondtunk el neked, amikor kicsi voltál.
-Mindenkinek
vannak titkai-mondta halkan nevetve.-Nincs olyan ember, akinek ne lenne
valamilyen titkolni valója.
-Éppen
erről lenne szó-sétáltunk be a nappaliba.-Emlékszel, mikor kicsi voltál, és a
papa mesélt neked a megismerkedésünkről?
-Minden
szavára-ült közénk a kanapén.-Azt mondta, bonyolult okai vannak annak, amiért
én lettem, de nem értettem, miért ne mondhatná el.
-Nos,
kicsim-simította meg lányunk szőke tincseit szerelmem-, mikor mi a mamával
megismerkedtünk, nem igazán tartottuk be a kor szerelmi szabályait. Olyan
hirtelen egymásba szerettünk, hogy nem tudtuk irányítani, mire gondolunk, mit
mondunk, és…mit teszünk.
-Télen
történt-vettem át tőle a szót.-Sétáltunk a hóesésben, karácsony előtti este
voltunk, de nem itt, Hoquiamben…hanem Forks-ban laktunk. Ami azt illeti, te is
ott születtél.
-A
mamád ruhája átázott a hidegben, a hó pedig továbbra is esett-sóhajtotta
szerelmem.-Emiatt mentünk fel a lakásomra, ami nem is volt túl messze. Együtt
melegedtünka kandallónál, miközben egymást öleltük, és hát…olyan dolog történt,
aminek nem lett volna szabad megtörténnie, de mi még sem bántuk. Sosem bántuk
meg.
-Emiatt
születtem én hamarabb, mint hogy házasok lettetek volna?-csillant fel szemében
a felismerés.-De mi miatt nem mondtátok el?
-Kicsi
voltál még-simítottam meg az arcát.-Nem értetted volna, mi a bűn abban, amit
tettünk, de mielőtt olyan idős lettél volna, hogy ilyenről beszélhettünk
volna…eltűntél.
-És ez
a…vámpír dolog?-mutatott mindkettőnkre.-Mindvégig vámpírok voltatok? Én ezt mi
miatt nem vettem észre?
-Nem
egészen-kezdett magyarázatba Carlisle.-Az éjszaka után elváltak útjaink, de
csupán egyetlen délelőttre. Este ismét találkoztunk volna, ám…bajba kerültem.
Két vámpír fogott közre az erdő melletti mellékúton, és az életemet akarták. De
volt valaki, aki időben megmentett.
-Emlékszel
még Elezar bácsira, aranyom?-mosolyodtam el.-Nos, Ő mentette meg apád életét.
-Elezar
bácsi?-lepődött meg.-Ő is vámpír?
-Mindkettőnk
előtt az volt-nevettünk egyszerre.-Most már Alaszkában él. Ennyi év után Ő is
megtalálta, amit keresett.
-Találkozott
egy lánnyal?-nézett ránk csillogással a szemeiben.
-Pontosan-bólintottam.
-És mi
volt utána?-fordult hozzám, majd szerelmemhez.-A vámpírok nem élhetnek emberek
mellett...
-Nem
maradhattam a mamával. El kellett mennem, amikor mindennél nagyobb szüksége
lett volna rám, ami miatt nem voltam önmagam. A mama ilyenkor már…
-Már mellettem
voltál-simítottam meg a hasamat.-Kilenc hónap múltán már itt voltál a
karjaimban, mint valamilyen angyalka.
-És a
mama miként lett vámpír?
-Nem
bírtam magammal-nevetett fel szerelmem.-Mikor megszülettél visszamentem a
mamához, és mi ismét találkoztunk. Elmondtam neki, hogy nem szándékosan hagytam
el, nem tehettem más, ám Ő mindezek ellenére nem haragudott rám. Örömmel
költözött veled együtt Hoquiam-be, ahol most is éppen lakunk. Együtt neveltünk
téged, tanítottunk, lelkesítettünk és mindez így ment…addig a pillanatig.
-A
születésnapod ünneplése előtt elmentem érted az oviba-meséltem.-De mire ott
voltam, te már eltűntél. Nem voltál sehol, mire én rettenetesen összetörtem.
Hazarohantam, és amíg Carlisle és Elezar a nyomodat kutatták, az én fejemben
megannyi kiút megfordult, már nem láttam értelmét az életemnek. Ami miatt
maradtam, az a remény volt-sóhajtottam.- Egy nap azomban…
-A
mamát a remény döntötte majdnem a halál karmaiba-pillantott rám szerelmem.-Amit
akkor láttam…mintha nem tudtam volna mennyi vére van egy embrenek, de hiszen
orvosként pontosan tudtam, még sem hittem, hogy egy törékeny nőnek is ilyen sok
vére van.
-Miattam
volt-állt fel hirtelen mellőlünk-, minden…
-Semmi
nem a te hibád-simítottam meg, mire visszaült mellénk.-A te léted életem
legszebb ajándéka, és semmit nem csinálnék másképp. Elkövetném a hibáimat, mert
minden hibából valami új és szebb dolog születik, mint amekkora maga a vétek
volt-hajtottam egy hajtincsét füle mögé.-Én megszegtem a szerelem szabályait,
mikor együtt voltam apáddal, de ha nem tettem volna, te sem születtél volna meg.
Nem lenne egy ilyen csupaszív, gyönyörű, intelligens lányunk, mint te.
-Te
mindig meg tudtál nyugtatni-nevetett fel halkan.-Ám az én életem sem volt könnyű
nélkületek, több szempontból sem. Mikor odakerültem a falkába, valódi farkastörvényekkel találtam szemben
magam-nézett fel szemeinkbe.-Csak egy kicsi lány voltam, akit James különleges kegyben részesített, és ez
mindenkinek szúrta a szemét. Mindössze egyetlen ember volt velem kedves már az
első pillanattól kezdve…Nocte Lucien.
-Beleszerettél-mondtam
halkan, mire az ő arcát hatalmas piros rózsák borították be.
-Ez nem
ilyen egyszerű-kuncogott.-Nem puszta fellángolás, ami köztünk van, hanem annál
sokkal komolyabb. Akik hordozzák a farkasgént, mind átélik ezt, mikor
megtalálják a lelki, a szellemi társukat. Már nem a gravitáció, ami továbbra is
a földön tart, hanem ő. Mikor meglátod, ne számít, hogy kicsioda vagy
micsoda…már Ő a mindened. Nocte az én bevésődésem-nézett ismét szemeinkbe.
Ekkor ért el a felsimerés, ami mindent megmagyarázott. Mikor megismertem
Carlisle-t, minden megváltozott. Nem számított, ki is ő, mintha már ismertem
volna valahonnal álmaimból, már semmi más nem számított nekem, mint hogy
mellettem legyen. Mikor vámpír lett, akkor sem tudtam elszakadni tőle, nem
számított, mivé vált, miként él, mert nekem továbbra is Ő kellett.
Döbbenten
pillantottam Carlisle-ra, mire Ő is pontosan tudta, mire gondoltam éppen. Nekem
Ő lett az én bevésődésem.
-Ez
mindent megmagyaráz-szólaltam meg suttogva.-Emiatt estem én is ilyen hamar
szerelembe tizennyolc évvel ezelőtt.
-Ez
azonban nem minden-folytatta lányunk.-Mikor váltottam, hirtelen mindenki
tiszelni kezdett. James büszkén állított be a falka élére, mint béta, és
inneltől kezde mindig velük kellett tartanom a vámpírok üldözésekor. Nem
értettem, mi miatt van ez, ám ma mindenre fény derül. Én lettem a Farkas
Hercegnő.
-Hercegnő?-pillantottunk
rá döbbenten.
-Mama,
a mi családunk a legősibb alakváltó család, ami a földön létezik. Legendák
szereplői voltak őseink, ám még rajtam kívül nem sok női farkas volt a
földön…mindössze egyetlen egy-kezdett magyarázatba.-Ő volt a farkasok úrnője,
mindenki tisztelte, amiért erős kezű vezető volt nő létére. Évszázadokon át
volt a legnagyobb falka vezetője, ám egy napon egy vámpír végzett vele, mikor
az egyik társa figyelmetlen volt. És ami nem mellékes szempont…hasonlított
rád-mondta komolyan, mire teljesen ledöbbentem.
-Én
rám?-hitetlenkedtem.
-Van is
itt nálam róla egy kép-vette elő a zsebéből, mire teljesen elhültem a
látottakon. A haja ugyanolyan göndör fürtökbe omlott a vállára, akár az enyém;
az arcvonásai, a szemei mind olyanok voltak, mintha az ikertestvéremmel álltam
volna szembe. Mindössze annyi volt a különbség, hogy a bal karján három nagyobb
karmolás húzódott.
-Hihetetlen-hüledeztem.
-Amit
még nem mondtam, a családunk tagjai az angyaloktól származnak. A legenda
szerint réges régen egy angyal szállt le a földre, aki az erdőbe érve egy
haldokló farkassal találkozott, akivel a társai kegyetlenül elbántak. Az angyal
ekkor megsajnálta őt és beköltözött a testébe, amivel új életet adott az
állatnak. Hatalmasra nőtt, a szemfogai kiélesedtek, és arra tette fel az
életét, hogy a rossz elleni harcot megnyerje-mesélt tovább.-Mikor a farkasok
úrnője meghalt, a lelke ismét angyallá vált. Sokak szerint még most is látni néha,
mikor egy hófehér bundás fehér farkas hatalmas angyalszárnyakkal vonít a nem
messze lévő hegy tetején…mint egy őrangyal.