Elhagyva XXX. Fejezet

Sziasztok!

Hihetetlen, de el is érkeztünk a harmincadik fejezethez. De a történet még közel sem fejeződött be, még sok minden fog történni. Ebben inkább minden ismét a nyugalomról szól, de ebben is vannak olyan dolgok, amik már előre jeleznek valamit a nem is annyira távoli jövőben.

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)



Kicsivel később már mind a ketten mélyen aludtak a nap eltűnő sugarainál. Esme puhán ölelte magához piciny lányunkat, miközben Aurora halkan, szinte éneklő hangon tudatta velünk, milyen álmok is töltik be éppen pici gondolatait.
Óvatosan a karjaimba vettem őket, majd miután Esmet befektettem az ágyunkba, Aurorát is betakargattam a kicsi lila takaróval. Hihetetlen volt, mennyit nőtt, mióta meglátta az e világi lét első fényeit. Pici haja már majdnem leért a füléig, és kicsi arcocskája sem volt már annyira kerek, mint az elején. Rettenetesen nehezemre esett elválni mellőle.
Lassan visszasétáltam Esme mellé, és amint rápillantottam piruló arcára, mozdulatlanná fagyott szívem mintha újra dobbant volna. Nem is tudtam elképzelni, milyen lenne most nélküle az életem. Talán nem lett volna ekkora önuralmam, és elvadultam volna, mint a többi vámpír; talán sosem lehettem volna apa; és talán soha nem szerettem volna senkit annyira, mint őt.
-Carlisle-hallottam meg a nevem.
Ezek szerint rólam álmodott. Ujjaimmal puhán megsimítottam kipirult arcát, mire ő szintén puhán markolta meg az ingem vállát. Bár én is aludhattam volna. Én is róla álmodnék minden áldott éjjel.
-Carlisle-mondta ismét.
Erre már nem bírtam nem elmosolyodni. Hihetetlenül elbűvölő volt, mintha nem lenne más, mint maga a földre hullott báj.
-Carlisle-hallottam meg most a nevem barátomtól, mire azonnal felpillantottam.-El kéne menned vadászni. Már nem voltál pár napja.
-Talán mennem kéne-sóhajtottam halkan.-De nincs szívem itt hagyni a családomat.
-Itthon leszel, mire felkelnek-mondta suttogva.-Csak indulj!
-Rendben van-csusszantam ki szerelmem mellől, majd az ablakon át indultam útnak a sötét erdő felé.
Ilyenkor jöttem rá, mennyi mindenben is változtam, mióta vámpír lettem. Ha vadásztam, nem állíthatott meg semmi és senki, és ez már nem én voltam. Előtört a bennem élő vadállat, a démon; amit mindig szorosan magamba akartam zárni. Nem akartam Esme szeme láttára másként viselkedni, hiszen ő megérdemelné a normális, emberi életet. Már amennyire mellettem normális élete lehet.
Pillanatokon belül köd telepedett az agyamra, és már nem is tudtam másra koncentrálni, mint a nem messze menekülő állat vérére. Rávetettem magam, majd fogaimmal felsértettem az ereit, és inni kezdtem az ínycsiklandó nedűt, ami minden korttyal csitította a bennem dúló szörnyet.
Minél hamarabb vissza akartam térni az otthonomba, és eltüntetni magamról a bűnös nyomokat. Nem bírtam ilyen ruhában Esme elé állni, nem bírtam ennyire nem emberinek tűnni a szemében. De nem voltam az…




(Esme szemszöge)




A fehér hó hatalmas pelyhekben hullott le Hoquiam erdeire, miközben halovány réteget kezdett el képezni a hatalmas tisztás felszínén, ahol mi is voltunk. A földnek hidegnek kellett volna lennie, de még sem éreztem annak, és mikor Carlisle ajkai ismét végigszántották fedetlen bőrömet, nem bírtam megállni, hogy ismét fel ne sóhajtsak.
-Carlisle-szólítottam meg halkan, mire rám emelte a tekintetét. Láttam az aranyszín íriszeibe, mennyire boldog, és láttam magamat is. A bőröm fehérebb volt, mint a hó; karamellaszínű hajam élénken virított porcelánszerű arcom mellett; szemeim pedig vörös csillogtak, ellentétben szerelmemével.
-Mi az szívem?-simította meg arcom vonalát.
-Csak szeretném elmondani-sóhajtottam ismét-mennyire szeretlek.
-Én is szeretlek-puszilt meg ismét.-Nem is tudod, milyen nehéz volt meghozni ezt a döntést.
-De megérte-nevettem fel halkan.-Mostantól örökké együtt lehetünk. Ha nem tetted volna, most nem lennék itt.
-Majdnem elveszítettelek-csillant fel szemében a félelem.-Nem is tudom, mi lenne velem, ha te nem lennél. Már csak ketten maradtunk…
Erre a kifejezésre szemeim azonnal kipattantak. A szívem heves iramban vert a számára talán túl kicsi mellkasomban, és szinte alig jutottam légvételhez ezután a csodás, mégis rémisztő álom után. De miért rémültem meg ennyire? Hiszen csodásabb álmom nem is lehetett volna, mint hogy Carlisle-ról és magamról álmodtam. A probléma azonban itt volt.
A ketten maradtunk mondat után nem tudtam nem a kislányomra gondolni. Miután az elmúlt időszakban majdnem minden álmom valóra vált, féltem, mit tartogat számára a jövő. Talán nem rendeltetett el neki semmi?
-Jó reggelt, Esme-lépett be a szobámba Elezar. Ekkor ocsúdtam fel az előbbi állapotból, és vettem észre, hogy Carlisle nincs mellettem.
-Hol van, Carlisle?-pillantottam rá kérdően.
-Elment vadászni-biccentett az ablak felé.-Hamarosan itt lesz.
-Mármint éppen…-nem tudtam kimondani a szót, de láthatóan nem is kellett. Ő pontosan tudta, miről beszéltem.
-Hidd el, nem annyira szörnyű, mint hiszed-ült le mellém halkan nevetve.-Talán te is ilyen leszel, mint mi, és megtudod.
-De Carlisle szerint…
-Carlisle félt téged-mondta komolyan.-De nem menne el mellőled soha. Nem bírná elviselni a hiányodat.
-Én sem-válaszoltam, miközben az ujjamon díszelgő ékszerre pillantottam.
Még mindig tisztán emlékszem arra, mikor a kezembe kaptam a kicsiny dobozt a rendőrfőnöktől. Mintha egy világ omlott volna össze bennem a hír hallatán, miszerint soha nem lehetünk már egymás mellett. Vajon még mindig elvenne?
-Kitől kaptad?-biccentett felém.
-Bonyolult-nevettem halkan.- Mikor azt hittem, mindenem elveszett, ebben a pici csodában találtam meg a lelki békémet. Ezt kaptam volna Carlisle-tól, ha nem támadják meg aznap.
-Azt hiszem, már mesélt róla nekem-mutatott rá elmélkedve.-Ezzel akarta megkérni a kezed.
-Tudom-sóhajtottam.-Talán még sem…
-Ezt miért mondtad?-vonta fel a szemöldökét.
-Miért kellenék neki én, mint halandó nő-hajtottam le a fejem.-Hiszen…
-Nincs hiszen, Esme-csitított el.-Ha nem szeretne, szerinted itt lenne?
-Mármint?-kicsit furcsállottam, amit mondott. Miért ne lenne itt?
-Ha te nem lettél volna, elvadult volna, mint minden más vámpír-válaszolta.-Miattad akar emberi maradni, és emiatt küzd a benne élő vaddal. Mi másért tenné?
A hallottakon ismét gondolkodóba estem. Miattam? Hihetetlennek tűnt, hiszen nem volt alkalmunk annyi időt eltölteni egymással, mint szerettünk volna, de ami köztünk volt az valami miatt más volt. Valami intenzív, amit semmi más nem nyomhat el. Semmi…

Novella: Alkonyat után

Sziasztok!

Már beszéltem Winnie-nek és Julietnek erről a novelláról, és hála a pici szabadidőmnek meg is tudtam valósítani. Ez most a Breaking Dawn idején játszódik. Remélem, mindenkinek tetszik majd Carlisle és Esme kis története.

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)



Szörnyű látni, mikor az ember lánya az életéért küzd annak ellenére, milyen hihetetlen is egy új élet születése. Én már átéltem, milyen is a kezedben tartani a kisbabádat, és ennél nincs is felemelőbb érzés a világon. De az elvesztés fájdalma minden öröm kárára válik. Miután elvesztettem a saját kisbabámat, nem tudtam nem arra gondolni, milyen lenne Bellát is elveszteni. Mióta megismertem, a lányomként tekintettem rá, és látni monitorra kötve, tehetetlenül minden anya számára sokkoló lenne.
Arcomat a párnámba temetve kezdtem el hangtalanul sírni, miközben kezeimmel nem létező könnyeimet töröltem le néha az arcomról.
-Szívem, nincs semmi baj-hallottam meg szerelmem hangját a fülem mellett.-Hallasz? Minden rendben lesz.
-Nem-pillantottam fel szemeibe.-Semmi nincs rendben.
-Bella erős lány-simította meg az arcomat.-Ha minden rendben halad, holnap hozza világra a kicsi E. J.-t illetve a kis Renesmee-t.
-Nem tudsz tenni valamit?
-Ennél többet nem-sóhajtotta halkan.-Sajnálom…
-Annyira féltem Őt-mondtam alig hallhatóan.-Ha nem éli túl…
A mondatomat már nem bírtam befejezni a heves sírástól, de nem is szerettem volna. Már a tudata is fájt, miszerint elveszíthetem a lányomat, de a gond inkább az volt, hogy az elméleti sík nagyon hamar átfordulhatott a valóságba. Ezt Carlisle is pontosan tudta.
-Édesem, ne sírj!-puszilta meg az arcomat.-Ne sírj!
-Bocsáss meg-sírtam halkan.
-Nincs miért-simított ki az arcomból pár hajtincset. Ebben a pillanatban szúrós illatok kezdték el belengeni a házunk környékét. Pontosan tudtuk, ki érkezett hozzánk.
-Itt van Jacob-állapította meg szerelmem.-El kéne mondanunk neki.
-Tudom-bólintottam.-Remélem, tud nekünk segíteni.
-Bízzunk benne-sóhajtotta, miközben lassan elindultunk az illat forrása felé. Jacob éppen a lépcső tetejénél állt, mikor odaértünk. Láthatóan nem volt jó hangulatban, szinte érezni lehetett rajta a bánatot.
-Jacob-biccentett Carlisle, mire újdonsült családtagunk követett is minket szerelmem szobája felé. Amint elővette a megmaradt infúziónyi vért, Jacob arca azonnal elhűlt a felismeréstől. 
-Ez lenne az utolsó?-pillantott ránk.
-Bella holnap szül. Több vér kell, különben nem éli túl-válaszolta Carlisle.
-És neked is enned kell-fordultam hozzá, hiszen nem állhat neki ilyen szomjasan ekkora feladatnak.-Erősnek kell lennük, ma kell elmennünk.
-Carlisle, most már te lettél az ellenség-mondta figyelmeztetően.-Sam nem hezitál, meg fog ölni titeket.
-Emmett is ott lesz-hoztam fel fiam jelenlétét. Mindhiába…
-Ez nem lesz elég-folytatta.
-Ha van valami, amivel megmenthetjük, meg kell tennünk-sóhajtotta szerelmem.-Nincs más lehetőség.
-Feltennétek érte ez életeteket?-lepődött meg hirtelen.
-Természetesen-mondtam határozottan.-Bella már a családunkhoz tartozik.
-Valóban-suttogta.-Olyan, mint az én családom, de talán erősebb is nála. Tudom mit kell tennem-csillantak fel a szemei.
-Mire gondoltál?
-Elvonom a falka figyelmét-nézett ismét a szemeinkbe.-Remélhetőleg annyi ideig, amíg sikerül kijutnotok.
-Amennyire tudunk, sietünk-bólintotta Carlisle.-Köszönjük…
Erre már nem mondott semmit. Én kissé rémülten sétáltam át a szobánkba, ami szerelmem kifinomult érzékeit sem kerülte el. Hihetetlenül aggódtam, mi lesz, ha nem sikerül elhagyni a területünket.
-Nem kell félned-ölelt meg puhán.-Mellettem nem.
-Nem is miattam-fordultam hozzá-hanem miattad és Emmett miatt.
-Minket nem kell félteni-nevetett fel halkan.-Hidd el, minden rendben lesz!
-Bár eltudnám-bújtam hozzá. Ebben a pillanatban ujjaival megsimította az állam vonalát, mire ha kicsit lassan is, de feltekintettem a szemeibe. Láttam rajta, mennyire aggódik miattam, akárcsak én miatta.
Ajkaival szelíden kezdett el csókolni, mire én halkan sóhajtva simítottam meg ujjaimmal aranyszín hajkoronáját, majd pillanatokkal később áttértem az arcára. Mintha ismét felfedeztem volna minden vonását; a pici nevetőráncait, amik minden pillanatban elkápráztattak...Kimondhatatlan volt.
Hirtelen találtam magam a puha párnáknak döntve, miközben pillanatról pillanatra sűrűbben sóhajtottam fel csókjai nyomán. Ő lábaimat észrevétlenül kulcsolta a csípőjére, mire én sem tétlenkedtem, ujjaimmal ingje gombjai után nyúltam. Ám pár pillanat múlva ő szakította meg a csókunkat.
-Tudnod kell-zihálta.-Mennyire imádlak.
-Én is imádlak-pusziltam meg ajkait.-De ne álljunk itt le. Talán soha nem lesz már ilyen alkalmunk egymást szeretni.
-Ne mondj ilyeneket-simította meg arcom vonalát.-Amint alkalmunk adódik, eltűnünk kicsit a világ elől.
-Nem tudom-markoltam meg a vállát.-Milyen alkalom, ami nincs?
-A remény mindennél hatalmasabb-ültetett fel, miközben én még mindig karjaimmal öleltem magamhoz.-Indulnunk kell!
-Induljunk-bólintottam, majd miután Emmett is elkészült, el is indultunk a határaink felé.
 Minden pillanat, amivel messzebb kerültünk az otthonunktól, nőtt bennem a feszültség. Féltem, mi lesz, ha nem jutunk ki idő előtt, mielőtt a falka észrevenne minket. Nem akartam elveszíteni a családtagjaimat.
Ebben a pillanatban hallottunk meg valamit a hátunk mögött. Az illatot azonnal felismertem kifinomult érzékeimmel. Két falkatag vett minket üldözőbe, mire mindannyian gyorsítani kezdtünk. Futottunk, amennyire csak szomjasan bírtunk. A szomj azonban annyira felülkerekedett rajtam, hogy minden próbálkozásom ellenére is lassulni kezdtem.
Ekkor valami elkapott hátulról, én pedig a hatalmas erő hatására gurulni kezdtem le a lejtő oldalán. Bár nem éreztem semmilyen fájdalmat és bajom sem eshetett, mindez mégis az öngyilkosságom napját juttatta eszembe, mikor is ilyen tehetetlenséggel zuhantam le az ennél sokkal hatalmasabb szikláról.
Amint lelassultam, ismét a lábaimra álltam, és ekkor szembetaláltam magam két hideg szempárral. Hirtelen lemerevedtem, és szinte láttam visszatükröződni az életem emlékeit a borostyán íriszükben.
Láttam a homályos emberi emlékeimet, mind jót, mind rosszat; láttam a kislányomat; Carlisle arcát, mikor megpillantottam őt a kórházban; mikor átváltoztatott; az első csókunk, ami elcsattant köztünk; arcát, mikor bevallotta, mennyire szeret; mikor első alkalommal egymáséi lettünk…Már készen álltam a halálra.
Ebben a pillanatban Emmett tűnt fel mellettem, miközben puha ujjak érintették meg rémülettől remegő vállaimat. Carlisle volt az.
Fiam ellökte támadóinkat az útból, mire szerelmem újult erővel indult el velem a nem messze álló határ felé. Mindannyian hatalmas lendülettel repültünk el a szikla pereméről, mintha valóban repültünk volna. Mindössze akkor tudatosult bennem minden, mikor ismét a talajra értem.
A Quileute indiánok már nem bírtak követni minket a másik oldalra. Panaszos vonításukba beleremegett az éjjeli erdő, ami nem kerülhette el a többi falkatag figyelmét sem. Pillanatokkal később válaszul érkezett a többiek hangja is.
-Kincsem, nincs semmi bajod?-állított meg hirtelen.
-Nincs-ziháltam halkan.-Hála mindkettőtöknek.
-Nincs miért hálálkodnod-simította meg az arcomat.-Induljunk! Rohan az idő…
Azzal ismét nekiiramodtunk, majd azonnal üldözni is kezdtük a közelben élő szarvascsordát. Próbáltunk annyit inni, amennyivel nem kell jó pár héten át vadászni mennünk. Már majdnem indultunk is, mikor szerelmem telefonja csörögni kezdett. Azonnal kiírta a házunk számát.
-Carlisle-hallottuk meg Alice-t a vonalban.-Bella szül. Összeesett, és rettenetesen vérzik. Edward és Rose próbálják megmenteni.
-Valószínűleg a méhlepény-állapította meg.-Sietünk, amennyire tudunk.
-Rosalie-hallottuk meg fiunk kiáltását, mire azonnal megszakadt a vonal. Mi sem tétlenkedtünk tovább, immár jóllakottan indultunk el sebesen az otthonunk felé.
Carlisle-nak oda kellett érnie időben, mielőtt Bella az életét vesztheti. A lányunk a halál szélén állt, és a szíve talán nem bírja ki a szülést. Ha meghalna, azzal én is elveszíteném a lelkem egy újabb részét.
Amint a közelbe értünk, hatalmas zaj ütötte meg a fülünket. Kiáltás, állatias morgás, karmok szabdaló hangja…Elkéstünk.
A falka kíméletlenül támadta fiainkat és lányunkat. Edward már nem bírt harcolni a felette tornyosuló Sammel, mire én és szerelmem azonnal nekiiramodtunk. Lerántottuk fiunkról falka vezérét, mire ő hatalmas vicsorgással pillantott ránk tüzelő szemeivel.
Azonban Jasper elhárította ellenünk készült támadását, mire mi is a folytathattunk falkával való küzdelmet. Nem hagyhattuk bántani a lányunkat sem az unokánkat. Semmiképp sem…
Carlisle minden pillanatban mellettem volt, és én sem távolodtam el mellőle. És mikor a falka meghátrált, hirtelen rájöttem. Talán ismét minden rendben lesz…

Elhagyva XXIX. Fejezet

Sziasztok!

Siettem a fejezettel, amennyire csak tudtam, és ez egy valamivel különlegesebb fejezettel érkeztem, ugyan is bele lett építve egy ismert (számomra legalább is ismert) dal. Mivel nem tudok YouTube-ról linket betenni technikai problémák miatt így magam készítettem el a videót. Hallgassátok meg, én legalább is imádom!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Még öt napot töltöttem el a kórház falai közt, mire annyira rendbe jöttem, hogy hazamehessek Carlisle-lal. Addig ő minden nap eljött hozzám,és amikor csak tehette Aurorát is behozta hozzám, hogy velem lehessen.
Még mindig alig hittem el, hogy ő az én kislányom. Teli volt élettel, mindig gőgicsélt, és pici szőke haja is nőni kezdett, mióta nem voltam mellette éjjel-nappal, nem is beszélve a gyönyörű kék szemeiről, amik minden pillanatban Carlisle-ra emlékeztettek. Már annyira szerettem volna őt ismét a karjaimban tartani, miközben halkan énekelném neki a kicsiny kis altatódalt, amire annyira békésen elaludt, mintha ő lenne az, aki minden pillanatban bearanyozza az életem.
-Indulhatunk?-pillantott rám szerelmem, miközben a karjaiban velem indult meg a kórház kijárata felé.-Aurora már hihetetlenül vár téged.
-Ne is mondd-nevettem halkan.-Nekem is rettenetesen hiányzik. Szinte még alig voltam vele, mióta megszületett.
-Nem semmi, amin már ilyen fiatalon keresztülment-lépett ki velem az ajtón.-Mit gondolsz? Bírni fogod a suhanást?
-Szerintem biztos-bólintottam.-Ha már lábra állhattam, csak nem lehetek annyira rosszul, nem jól mondom?
-Azért nem árt pihenned még néhány napig-nézett rám aggódva, miközben sebesen kezdett el rohanni az erdő sűrű fái közt.-Nem szeretném, ha a varrataid felszakadnának valami miatt.
-Melletted nem eshet bajom-hajtottam fejem a mellkasára.-Tudom.
-Ha hiszed, ha nem-sóhajtotta halkan-én voltam az oka, ami miatt idekerültél. Orvos létemre nem ismertem fel a bajt, és…
-Nem tettél semmi rosszat-csitítottam el ujjaimmal.-Te mentettél meg, és nélküled soha többé nem nézhettem volna a kislányom szemeibe. Ha nem lettél volna…
Ha nem lett volna, nem éltem volna túl. Ezt már nem szerettem volna kimondani, de Carlisle szavaim nélkül is tudta, mit értettem ez alatt a fél mondat alatt.
-Elképzelni is szörnyű-mondta alig hallhatóan, miközben lassan meg is pillantottam a már öt napja nem látott otthonomat.-Itthon is lennénk.
-Már hallom Aurorát-teltek meg a szemeim könnyekkel, amint meghallottam felhangzani azt az aprócska hangot az emeletről.-Istenem, annyira csodálatos őt ismét hallani.
-Amíg bent kellett maradnod a kórházban, nem kis cselre volt szükségem az altatásnál-kuncogott halkan.-Akkor is szerette gyakran hangoztatni a hangját.
-Miért nem énekeltél neki?-néztem fel szemeibe kíváncsian.
-Tudod…-köszörülte meg a torkát.-Nem tudok valami jól énekelni.
-Na azt mindjárt meglátjuk-kezdtem el ficánkolni a karjaiba.-Letennél?
-Inkább felvinnélek, ha nem baj-húzódott arcára féloldalas mosoly, mire a szívem azonnal meglódult a mellkasomban.-Nem szeretném, ha megsérülnél.
-Rendben van, de nem menekülhetsz-böktem mellkason.-Ma éjjel énekelni fogunk a kislányunknak.
-Hihetetlen tudsz lenni-puszilta meg az arcomat, majd gyors léptekkel indultunk fel Aurora bölcsőjéhez.
Mikor megláttam, a szívem mindennél fényesebb lángba borult pici arca láttán. Annyira örültem, mintha a szívem visszakapta volna az utolsó hiányzó darabját, ami pár napja elveszett belőlem a meddőségemmel. Ő volt az egyetlen kislányom, és nem is kívánhatnék többet annál, minthogy teljes és boldog felnőtt váljon belőle, és ha egy kistestvérrel már nem is bírom őt megajándékozni, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ennek a hiányát még véletlenül se érezze.
-Kicsi csillagom-kezdtem el ismét mocorogni, mire Carlisle most komolyan véve a célzásomat a lábaimra állított, majd kicsit bizonytalanul sétáltam oda lányom bölcsőjének oldalához. Az ő arca is azonnal felvidult, amint a karjaimba vettem, és piciny kezeivel is izgatottan markolta meg a hajam néhány apróbb tincsét. Még ebben a pillanatban is elbűvölt, mennyire gyönyörű kislánnyal áldott meg minket a sors.
-Az én angyalaim-nyomott puszit a homlokomra szerelmem.-De picit talán óvatosabbnak kéne lenned. Mint mondtam…
-Értettem, Carlisle-nevettem halkan.-Viszont azt sem felejtettem el, amit nemrég mondtam neked az éneklésről. Indulás!
-Muszáj?-pillantott rám kérlelőn.-Nem szeretném, ha emiatt ábrándulnál ki belőlem.
-Ez nem történhet meg-indultam volna el, ám Ő azonnal a karjaiba kapott.
-Én viszlek-mondta komolyan, majd miután beletörődtem a számomra nem is annyira kellemetlen dologba, lassan elindult velünk a nappali iránya felé.
Nem szerettem volna kiszolgáltatott lenni a szemében, de be kellett látnom, mennyire igaza van az állapotomat illetően. Még mindig feszített a hasam a varratok mentén, és néha bele is nyilallott néhány kisebb fájdalom, ami némileg intően hatott az én elmémre nézve is, de a néha felhangzó halk szisszenésem már szerelmem figyelmét sem kerülhették el.
-Itt is lennénk-ültetett le nem messze az előttem álló hatalmas, éjszínű hangszertől.-Szeretném, ha nem állnál fel innen, jó?
Én erre csak néma bólintással válaszoltam.
-Akkor? Mit kell énekelnem az én virágomnak?-nevetett fel halkan.
-Nem is tudom-mondtam elgondolkodva.-Amit szeretnél.
-Hmmm…talán már tudom is-indította meg ujjait a billentyűkön, mire hirtelen az egész házat elkezdték belengeni a csodásabbnál csodásabb dallamok. És nem sokkal később Carlisle hangja is felcsendült…
A kék szemeid tele csodával
A göndör fürtjeid a ragadós mosolyoddal
És ahogyan nézlek elkezdtél felnőni
Minden amit tenni tudok, hogy szorosan foglak
Mert tudom, hogy…
Ebben a pillanatban elhallgatott, miközben kicsit zavartan túrt bele szőke hajába. Láthatóan zavarban volt a hangja miatt, azonban nekem egyáltalán nem volt vele bajom, sőt…kifejezetten tetszett a bársonyosan mély bariton, ami megpendítette a szívem húrjait. És láthatóan Aurorának is tetszett.
-Kérlek, ne hagyd abba!-pillantottam rá kérlelően.-Nincsenek arra szavak, milyen szép hangod van. Próbáld még!
-Biztosan?-vonta fel a szemöldökeit.-Mert ha nem tetszik…
-Csak csináld-unszoltam, mire ha kicsit nehezen is, de folytatta az elkezdett csodálatos dalt.
Mert tudom, hogy a felhők tombolni fognak
A viharok sietni fognak
De te biztonságban leszel a karjaimban
Az esők le fognak hullani
A hullámok összecsapnak
De te biztonságban leszel a karjaimban.
Lehet, hogy a kastélyok majd elporladnak
Lehet, hogy az álmok nem fognak valóra válni
De te sosem leszel egyedül
Mert én mindig, mindig szeretni foglak…
Észre sem vettem, mikor kezdtem el én is énekelni. Mindössze azt vettem észre, hogy a könnyeim hatalmas cseppekben hullanak az arcomról, miközben Carlisle mellém telepedve nyugtatgatta heves kitörésem. Mindenesetre rettenetesen boldog voltam, kimondani sem tudtam, mennyire…
-Ez hihetetlen volt-bújtam hozzá könnyeimmel küszködve.-Miért hitted, hogy nem tudsz énekelni?
-Mert emberként nem tudtam-simította meg az arcomat.-De te már most is tudsz, mintha angyal lennél.
-Nem-töröltem le az arcomat.-Én nem lehetek angyal, mert nem születtem szárnyakkal. Te viszont mindig is az voltál, még ha szárnyaid nincsenek is. Az én őrangyalom…

Elhagyva XXVIII. Fejezet

Sziasztok!

Ma már másodjára jelentkeznék immár a visszaállított dizájnnal. Remélem, tetszeni fog a fejezet, bár be kell vallanom, kicsit furcsa lett, de a történet szempontjából pedig fontos. Ha az eleje zavaros, akkor az ezért van. Jó olvasást mindenkinek!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)



John…John…John!-visszhangoztam.-Lucien…Lucien…Lucien! Mindenki az erdőbe, azonnal…azonnal…azonnal!
Mi történt uram…uram…uram?
Nem adtam választ, hiszen mi értelme is lett volna? Csak rohantam tovább, miközben mancsaimmal hatalmas darabokat szakítottam ki az erdő porhanyós talajából. Hallottam, amint a falka is a nyomomban van, és azonnal a közeli tisztás felé vezettem őket. Mikor Lucient váltott, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen orvosfélének is hasznát veszem még a csapatomban, de mint látszik, semmi sem történik ok nélkül.
-James, én is itt vagyok-mordult fel mögöttem az illető.
-Ki is az alfa ,Lucien?-torpantam meg hirtelen szembe fordulva vele. A vicsorgás azonnal lefagyott az arcáról, és erőteljes fellépésemre bézsszínű bundája is visszalapult egyre jobban ívbe hunyászkodó hátára.-Most hogy ezt tisztáztuk-mordultam.-Lucient mondd el, mi volt annyira fontos, ami miatt ide kellett hívnom a falka minden tagját.
-Találtam egy nőt-kezdett hozzá halkan.-Nemrég hozták be a kórházba, és mikor műtöttem a vérének furcsa illata volt. Éreztem benne az erőnket.
-Az lehetetlen-pillantott rá hitetlenkedve Rawant.-Nőből sosem válhat farkas, még nem volt rá példa.
-Azt gondolod, netán hazudok?-vicsorodott el Lucien.
-Ki tudja? Végtére is te lennél az omega, nem?-erre a mondatra Lucien azonnal ugrott. Nem bírta az omega szerepet, de ez ellen nem lehetett mit tenni. Nem tartozott a Hoquiam-i vérvonalhoz, így mindenki alatt kellett állnia.
-Elég!-utasítottam mindkettejüket, mire azonnal szétrebbentek.-Lucien folytasd!
-Azonban már biztosan nem fog váltani-folytatta.-Már alig érezni a vérében, de nem emiatt lett különös a dolog…
-Hanem?-hangzott mindenki közös mondata.
-Van egy lánya-húzta össze szemöldökeit.-Alig pár napos. Ma láttam először, de már is érezni, mennyire különleges.
-Ha pár napos még nem lehet megállapítani, hogy ott van-e benne a gén-szólalt meg John.-Nem igaz, James?
-Jól mondja-morogtam válaszul.-De ha eléri az ötödik életévét, onnantól már világossá válik a kiléte, legalább is számunkra.
-És még is ki ez a nő?-tette fel a következő kérdését Rawant.-Milyen vérvonal lehet, aminél még a nők is képesek váltani?
-A neve Esme Platt –fújtatott.-Illetve Cullen.
Erre a mondatra minden szem rám szegeződött. Lucien még nem tudta, de én is Platt vagyok. James Platt…
A szemeim azonnal kipattantak ennek a névnek hallatán. Hevesen ziháltam, és a szívem majd kiugrott a mellkasomból. James Platt…ha nem hallottam anyámtól legalább ezerszer ezt a nevet, akkor egyetlen egyszer sem. Mennyi kínon ment keresztül, mikor elhagyott minket; mennyi hiány volt a lelkemben nélküle...Az én apám.
-Szia, szívem!-lépett hozzám szerelmem kislányunkkal a karjaiban, miközben halovány csókot nyomott remegő ajkaimra.-Mi a baj?
-Semmi, csak rosszat álmodtam-sóhajtottam megkönnyebbülten, miközben továbbra sem tudtam levenni a szememet a kicsi Aurorámról.
-Behoztam a kórházba, mert Dr. Lucien szerette volna megnézni, nincs-e vele valami baj-adta óvatosan a karomba.-Szerencsére minden rendben volt.
-És hol van most?-pillantottam rá kíváncsian-Mármint Dr. Lucien-bár tudtam, hogy mindez csupán álomvolt, és valószínűleg a bennem keringő nyugtató okozhatta a furcsa álmokat, de valami miatt még is kirázott a hideg, ha az orvosom nevére gondoltam.
-Elment elintézni valamit-válaszolta.-De mi zaklatott fel ennyire? Annyira remegsz, mint akit halálra ijesztettek.
-Nem szeretnék tovább itt maradni-mondtam rémülten.-Otthon sokkal jobban érezném magam.
-Esme, nem is tudom-sóhajtott fel halkan.-Alig fél napja műtöttek. Szerintem még pár napig maradnod kéne.
-De amint lehet menjünk haza-mondtam hadartan.-Szeretnék a kislányunk és melletted lenni most már mindig. Nem akarom elhanyagolni a családomat.
-Te sosem hanyagolnál el minket-puszilta meg a homlokomat, miközben megsimította a karomban pihenő kislányom arcát.-Most nincs annál fontosabb, minthogy minden tekintetben meggyógyulj.
-Rendben van-sóhajtottam megadóan. Inkább magammal szemben volt megadás, miszerint mindez csupán az én élénk fantáziám következménye, és kicsit túlreagálom a dolgot. Be kellett látnom, nekem is jobb, ha inkább maradok, amíg rendben nem leszek, és akkor már másra sem kell koncentrálnom, mint a mi kis Auroránkra.-De akkor figyelj a kislányunkra, jó? Semmiben ne szenvedjen hiányt, hiszen…immár ő az egyetlen.
-Az elsőszámú és a megismételhetetlen-puszilta meg az ajkaimat.-De nekem most el kell mennem. Addig itt hagyom nálad Aurorát.
-Hogy is mondhatnék erre nemet-nevettem halkan, miközben ő sietve indult útnak az ajtó felé.
Én puhán kezdtem el simogatni kislányom pici arcát, ami apró gesztusaimra újra és újra felragyogott, mintha kicsi csillagok gyúltak volna fel a szemében.
Belesem bírtam gondolni, milyen lesz neki egyedüli gyermekként felnőni. Mindig is azt szerettem volna, hogyha lesz egy kisbabám, egy idő után majd megajándékozhassam őt egy kistestvérrel. Akkor lenne kivel játszania és sosem lenne egyedül, de most már…sajnos ez sosem válhat valóra...

Pár szó az új külsöröl

Sziasztok!

Mint látjátok, a blog új kinézetett kapott, amivel szeretnék is feltenni egy fontos kérdést. Ha tetszik ez a dizájn, írjátok meg Chat-ben, és szavazást is ki fogok tenni arról, melyik volt a jobb. Ha a többség erre szavaz, akkor maradni fog, ha pedig nem, akkor visszakerül a régi. Próbának készült el, és szerintem páran tudják is, minek a mintájára. 

Puszi! Carly

~*~

Köszönöm a válaszaitokat. Mint mondtam, ha az előző jobban tetszett, ami most három a kettő arányban nyert, akkor visszaállítom. Azért remélem, ez is tetszett, csak az előző jobban :)

Elhagyva XXVII. Fejezet

Sziasztok!

Már ma estére elkészültem a frissel, azonban azt elmondanám, hogy lesz benne egy aprócska konfliktus, amiről már mind kérdeztetek. Na de a vita sem fog sokáig tartani, hiszen már ismertek. Sőt ez nem is lesz igazán vita, de ezt inkább döntsétek el ti.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

-Én annyira…annyira köszönöm-öleltem meg én is miközben továbbra is hatalmas könnyeket hullajtottam inge anyagára. Ha Ő nem lett volna mellettem, nem is tudom, mihez kezdtem volna a hír hallatán.

-Nincs mit köszönnöd-nyomott puszit a homlokomra hideg ajkaival.-Szeretném, ha minél hamarabb meggyógyulnál,ennek érdekében pedig bármit megtennék. Ha kell, akár az életemet is odaadnám, bár ez valamivel…nehezebb lenne-sóhajtott fel halkan.

-Miért lenne…nehezebb?-pillantottam rá kíváncsian. Akármennyire is fáradt voltam, ez a kifejezés nem tudta elkerülni a figyelmemet.

-Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ilyen állapotban erről beszélnünk-mondta kissé bizonytalanul.-Kicsit bonyolult lenne elmagyarázni.

-Látom rajtad, mennyire bánt ez a valami odabent-mondtam komolyan.-Mondd el kérlek, anélkül nem tudok segíteni.

-Rendben-bólintott rá nehezen, majd ha kicsit nehezen is, de hozzákezdett.-Miután ez történt veled rájöttem…mindez mennyivel könnyebb lenne, ha te is olyan lennél mint én-sóhajtotta.-Tudom, ez rettenetesen önző dolog, de…

-De?-vontam fel a szemöldökömet érdeklődve.

-De nem akarlak téged is erre a sorsra kárhoztatni-túrt bele a hajába halkan felszisszenve.-Te többet érdemelsz annál, mintsem hogy ilyen szörnyeteggé válj, mint én. A lelkedet nem akarom odaadni az ördögnek. Ennyit nem ér az örökké…

-Carlisle, te nem lehetsz kárhozott-ráztam meg a fejem hitetlenkedve.-És melletted én sem lennék az.

-Te is olyanná akarsz válni, mint én?-lepődött meg hirtelen.-Esme…

-Nincs Esme-mondtam határozottan.-Az elmondásod alapján akkor nem kéne félnem attól, hogy bajom esik, és nem kéne őrizned az álmomat éjjelente. Nem történhetne velem ilyen baleset, és soha többé nem kéne aggódnod értem.

-Szívem szerint veled élném le az örökkét-simította meg a csuklómat.-De ezt te sem gondolhatod komolyan.

-De komolyan gondolom-merültem el aranyszín szemeiben.-Én mindenképp meghalok, Carlisle. Egyszer minden ember meghal, te pedig nem.

-Tudom-keményítette meg a hangját.-De ezzel még nem kell foglalkoznod. Ki fogunk találni valamit, becsületszavamra.

-Én nem akarlak elveszíteni-cseppent le pár könnycsepp az arcomon.-Nem tudom, mi lenne velem nélküled. Mi lenne velem a halál után, ha te nem lehetsz velem?

-Én sem akarlak elveszíteni-nyomott csókot ajkaimra, miközben ujjait puhán végighúzta hullámos hajkoronámban. Eddig a pillanatig meg sem fogalmazódott bennem, hogy valaha is elveszíthetem, de mikor elmondta, hogy ő örökké él, hirtelen megint elveszettnek éreztem magam, mint amikor el kellett hagynia. Új életet még tudnék kezdeni utána, de számomra az már nem lenne élet.

-Most már ideje pihenned-simította meg az arcomat.-Minél többet pihensz, annál hamarabb hazajöhetsz.

-Akkor alszom-töröltem le a maradék könnyeimet.-Te pedig menj haza minél hamarabb, és mesélj a kislányunknak! Most hatalmas szüksége van rád.

-Máris indulok-puszilta meg az arcomat.-Szép álmokat!

-Bár én is ezt mondhatnám-nevettem fel halkan, majd pár pillanaton belül már el is nyomott a kora esti álom…

(Carlisle szemszöge)

Esme-t pillanatokon belül elnyomta az álom; szinte alig hunyta le a szemeit, mikor a szemhéjai az álom súlya alatt megadták magukat. Arcizmai lassan ellazultak, a mellkasa is ütemes lassúsággal emelkedtek fel és le, majd ismét fel és ismét le. A szívem rettenetesen marasztalni akart, azonban tudtam, hogy nem maradhatok mellette. A kislányomnak muszáj megkapnia mindazt, amit Esme hirtelen balesete miatt nem kaphatna meg, azonban én meg akarom próbálni. Ha már akkor nem voltam mellette, mikor megszületett, legalább most számíthasson rám úgy mint apjára. Az én pici Aurorám…

Elmélkedésem közben észre sem vettem, mikor kezdtem el száguldani az erdőben. Lassan már teljesen besötétedett, és már a csillagok is kezdtek feltűnni az égbolt alkonyodó pírján. Hihetetlen volt, a természet mennyire változatos és csodálatos képződményeket tud létrehozni pusztán a fények segítségével. Mintha neki nem okozna nehézséget valami újat teremteni és nevelni azt, amit a szemünk elé tár az éjszaka csendjében.

Erről akaratlanul is eszembe jutott Esme és Aurora. Miért kell ennyit szenvedniük pusztán miattam? Miért nem tudom én is megtenni azt, amit a természet? Mi az oka annak, ami mostanában velünk történik? Talán mindez a démoni mivoltom miatt van, amit Isten így akar megbosszulni. Talán nem vagyok annyira jó, mint amilyennek Esme hisz, és emiatt jó apa sem válhat belőlem. Bele sem bírtam gondolni, mit gondolna rólam picike lányom, ha tudná mivé is vált az apukája...

-Elezar-suttogtam halkan, mire barátom pillanatokon belül a földszinten termett.-Minden rendben volt?

-Annyira mélyen aludt, mint a tej-nevetett fel halkan.-Semmi probléma nem volt vele

-Ennek örülök-sóhajtottam megkönnyebbülten.-Remélem, nem terhellek túl a picivel. Tudom, talán sokkal jobb dolgod is lenne, mint a lányommal foglalkozni.

-Hidd el, öröm ezzel a kis angyallal lenni-legyintett; és ebben a pillanatban meg is hallottam Aurora vékony kis hangját az emeletről.

-Oh, épp most ébredt fel-indultam el a szobánk felé, majd amilyen óvatosan csak tudtam, a karjaimba vettem a kislányom kicsiny testét.

-Kincsem, nincs semmi baj-ringattam csitítóan-Itt van apa, minden rendben lesz-miközben beszéltem hozzá, lassan teljesen alábbhagyott a pityergése. Kicsi kék szemei tengerként öntötték el mozdulatlan szívemet, arca kis rózsái pedig mintha ismét megdobbantották volna. Nem is tudtam, mi lenne velem, ha Ő nem lenne nekünk.

Csendben sétáltam oda a szobában lévő könyvespolchoz, majd a velem szemben lévő kis csomagot a kezembe véve sétáltam vissza a számomra alvásra már régen nem használt ágyba. Kissé ülő helyzetbe helyezkedtem, hogy Aurora kényelmesen elférjen a karjaimba, majd a szabad kezemmel lassan megszabadítottam a papírborítástól a nemrég vásárolt meséskönyvet.

Miután Esme megkért rá, hogy olvassak a lányunknak, nem bírtam megállni, hogy idő előtt ki ne nyissam a kislányom első születésnapjára előre megvásárolt ajándékot. Meglepetésnek szántam, de még túl korainak tartottam egy éves kora előtt odaadni neki, hiszen addig nem igazán tudna mit kezdeni a hatalmas rajzokkal a papíron. De talán most annyi hasznát vehetem, hogy segít megszoktatni kislányommal az én hangomat is.

-Nos, csillagom-pillantottam rá komolyan.-Most mesélni szeretnék neked. Hallottál már a farkaslányról?-természetesen nem vártam tőle választ.-Akkor elmesélném. Réges-régen, mikor még nem létezett szivárvány, élt egy kislány az erdőben. Teljesen egyedül élt, ám még sem volt teljesen magányos, mert volt neki egy társa. A farkas minden nap ellátogatott hozzá, a jószívű kislány pedig minden este kirakott neki némi kenyeret, hogy az állat ne éhezzen. Sajnos azonban az időt egyikük sem tudta megállítani, és mire a kislány felnőtt, a farkas megöregedett. Elmondta a lánynak, el kell mennie örökre, de mielőtt ezt megtette odaadott neki egy virágot. A lány letépett egy darabot az illatozó szirmok közül, mire hirtelen a lábai mancsokká változtak, szemei megnyúltak, és immár egy hófehér bundás, fehér farkas vágtatott minden éjjel a későesti erdőn át…

Közeleg a Breaking Dawn II. része!!!

Sziasztok! :)

Szerintem a cím elég egyértelművé teszi mindenki számára, mi is lesz a mai bejegyzés témája. Miután elszáguldott 2011 és átléptünk ebbe az évbe, már nem is tűnik annyira messzinek az a bizonyos dátum, mikor a már nagyon várt Breaking Dawn második felét is megtekinthetjük a hatalmas mozivásznon. Miután még egyáltalán nincsenek információk az új filmről, ezért gondolom mindenkiben ott motoszkálhat a kérdés: Mit is várjunk az új résztől? Ha valakinek van valamilyen ötlete, elképzelése az csak kattintson a jobb oldalon lévő kibeszélő képére, és oda, ahol az első részhez fűzött reményeinket is leírtuk, ott mindenki leírhatja mit vár, mit szeretne ha benne lenne és sok egyéb mást :D Már csak 312 nap van hátra (!)

Puszi!

Carly :)

Elhagyva XXVI. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkeztem a következő fejezettel. Azért siettem ennyire, mert nem akartam túl sokáig komorítani a hangulatot, és szeretném minél hamarabb rendbe hozni a dolgokat. Ebben azért lesz némi aranyos rész is, de még mindig kissé szomorúra sikeredett. Remélem, azért nem haragszotok rám. Zárásként megemlíteném a fejezet végén lévő meglepit, amit nem ér előre megnézni ;)

Puszi!

Carly :)

Hiába szerettem volna Esme mellett maradni tudtam, milyen hatalmas szüksége van most rám Aurorának. Nincs mellette sem az apukája sem az anyukája, ami miatt rettenetesen félhet most Elezar karjaiban annak ellenére, hogy én teljesen megbízom legjobb barátom önuralmában. Tudtam, sosem bántaná a lányomat, de mindezek ellenére egy másfél napos kislánynak a szüleivel lenne a helye. Ott kéne feküdnie az édesanyja karjaiban; hallania kéne, amint Esme dallamos hangjával ringatja őt mély álmaiba…Vajon mennyi ideig kell mindezt nélkülöznie ennek a fiatal életnek?

Amint a házunk közelébe értem, azonnal kiszakított a gondolataim közül a kisbabánk csilingelő sírását…

-Aurora-sóhajtottam megkönnyebbülten, mikor megláttam az Elezar karjaiban síró kislányomat.-Hát mi lelte az én kis angyalkámat?

-Amint elmentetek, azonnal sírni kezdett-válaszolta barátom.-Próbáltam elcsendesíteni, de semmi sem sikerült, akármit is próbáltam.

-Add ide!-vettem át puhán a karjaimba.-Minden rendben lesz, kicsim, minden rendben lesz-ringattam nyugtatóan.

Pici arca teljesen nedves volt az őt borító könnyektől, szinte ki sem látszott az ezernyi csepp mögül, ami orcájára hullott a hosszú sírás alatt. Mintha egy síró angyalt tartottam volna a karjaimban, aki minden egyes könnycseppel mélyebb sebet váj a szívembe, ami rettenetesen fájt. A szívem szakadt meg érte.

-ÖÖÖ…-kezdtem hozzá bizonytalanul.-Azt hiszem, énekelni kell neki. Esme azzal nyugtatta meg, mikor sírni kezdett.

-Akkor rajta-unszolt Elezar.-Mire vársz?

-Nem tudok énekelni-indokoltam meg hezitálásom okát.-Valami mást kéne kipróbálni, mint a…-ebben a pillanatban eszembe jutott valami. Ha énekelni nem is, de zenélni tanultam valamikor.

-Mint a mi?-pillantott rám kíváncsian.

-Gyere velem-indultam el a nappali felé. Mikor Elezar még ember volt, vett valamit, aminek most nagy hasznát vehetem. Hatalmas, éjszínű faborítása, fehér billentyűi mindig is lenyűgöztek; bár már nagyon régen nem játszottam rajta egyetlen hangot sem. Csak reméltem, hogy maradt némi emlékem a zongorázással kapcsolatban.

-Tudsz rajta játszani?-lepődött meg hirtelen.-Nem is tudtam, hogy…

-Miután dolgozni kezdtem, már nem volt időm gyakorolni-magyaráztam, miközben leültem a zongora elé karjaimban Aurorával.-De mikor fiatal voltam, szinte minden nap leültem a zongora elé. Imádtam játszani.

-És szerinted beválik?-vonta fel a szemöldökét.

-Nincs jobb ötletem-vontam meg a vállamat, majd fél kézzel kezdtem hangokat kicsalni az előttem lévő csodálatos hangszerből.

Amint az elő pár hang felcsendült, mintha varázsütés történ volna, kislányom pillanatok alatt abbahagyta a hosszú ideje tartó pityergést, miközben pici szemeit érdeklődve emelte arcomra.

-Hihetetlen-mondta ámultan Elezar.-Add ide addig-vette át tőlem a csöppnyi Aurorát, mire most már két kézzel tudtam játszani az általam is régen hallott dallamot.

Mikor kicsi voltam, az én anyám is ezt játszotta, ha meg akart nyugtatni. Állítása szerint azonnal elaludtam, mikor játszani kezdett, és én is emiatt tanultam meg, hogyha egyszer majd gyermekem lesz, tudjam mire tanítani őt. Tudjak majd értéket adni neki, amit aztán majd ő is továbbörökíthet a saját gyermekeinek.

-Mindjár elalszik-suttogta barátom.

-Hál’ Istennek-sóhajtottam halkan. Amint a dal lassan elcsendesedett, kislányom is lassan elmerült az álmok tömegében. Pici szemei lecsukódtak, a szívdobbanásai lelassultak, aprócska légvételei pedig egyenletessé váltak, ami egyértelműen megmutatta, hogy már mélyen alszik. Nem bírtam nem elmosolyodni az én kis angyalom látványára.

-Felviszem a kiságyba-vettem vissza az aprócska kislányomat, majd néma csendben  kezdtem el visszavinni őt az Esme-vel közös szobánkba.

Óvatosan betakargattam a levendulaszínű kis takaróval, majd miután egy pici puszit nyomtam az arcára, lassan elindultam, hogy átvegyem a még mindig véres felsőmet.

Nem akartam megrémíteni Esme-t, hogy még mindig a balesete nyomát viselő ingben jelenek meg mellette, mikor felébred. Maga a hír is meg fogja viselni, miszerint sosem lehet többé közös gyermekünk, nem hiányzik hozzá a saját vérének látványa is.

Miután ezzel is megvoltam, még vetettem egy utolsó pillantást Aurora pihenő arcára, majd csendben indultam vissza a földszint felé. Éppen ebben a pillanatban szólalt meg a lenti telefon.

-Itt Dr. Cullen-szóltam bele halkan.-Miben segíthetek?

-Dr. Cullen, itt Mrs. Johnson-hallottam meg a hangját a vonal másik oldaláról.-Dr. Lucien mondta, hogy hívjam fel Önt, amint véget ér a műtét. A felesége nemsokára magához tér az altatásból.

-Azonnal indulok-válaszoltam hadarva, majd mit sem törődve az illendőséggel, lecsaptam a kagylót.-Elezar, maradj teljesen csöndben, amennyire csak lehet.

-Rendben van-mondta alig hallhatóan, majd sietve indultam útnak a kórház felé…

(Esme szemszöge)

-Esme, kincsem-hallottam meg szerelmem simogató hangját a fülem mellett.-Minden rendben lesz, nekem elhiheted-simította meg az arcomat.-Aurora is rettenetesen hiányol téged, alig bírtam elaltatni, amíg otthon voltam-kuncogott fel halkan.-Viszont tudnod kell…Mindennél jobban szeretlek. Mindennél…

-Én…én is…szeretlek-szólaltam meg alig hallhatóan, miközben szemeimet elmélyítettem Carlisle védelmező tekintetében.-Szeretlek…

-Ssshhh-csitított el halkan.-Minden rendben, szerelmem, nem kell beszélned. Pihenj nyugodtan.

-Mi…mi történt?-pillantottam rá fáradtan. Nem emlékeztem sok mindenre az elmúlt pár órából. Minden homályos volt, mindössze arra emlékeztem tisztán, hogy valami rettenetesen fájt, és Carlisle a karjaiba kapott. Innentől kezdve minden elsötétedett.

-A méhed felrepedt-kezdett hozzá alig hallhatóan.-Emiatt volt a hatalmas vérveszteség, amit elszenvedtél és emiatt…emiatt…

-Nekem bármit elmondhatsz-sóhajtottam halkan.-Bármi…bármi is az kibírom.

-Rendben van-bólintott, majd némi hezitálás után folytatta.-A sérülés miatt a méhed annyira összeroncsolódott, hogy már nem lehetett megmenteni. El kellett távolítani.

Amint kimondta, hirtelen minden összeomlott körülöttem. A szívverésem hirtelen felgyrosult és alig bírtam visszafojtani a bennem dúló indulatok áradatát ami csak arra várt, hogy kitörhessen belőlem egy óvatlan pillanatban.

-Mi?-cseppent le az arcomról egy könnycsepp.-Nem…nem lehet többé…kisbabám?

-Sajnos nem-mondta szomorúan, mire több sem kellett, a könnyeim megállíthatatlanul törtek utat maguknak a szemem sarkából. Most mi értelme lenne tovább élnem?

-Drágám, minden rendben lesz-ölelt magához óvatosan.-Ha több gyermekünk nem is lehet, de itt van nekünk Aurora, akit mindennél jobban szerethetsz. Neki mindig te leszel a tökéletes anyuka, bármi is történjék.

-És mi lesz velünk?-pillantottam rá rémülten.-Anélkül is szeretnél?

-Mindenképp-hajolt hozzám puha ajkaival, mire hirtelen mindent megértettem…Mi értelme tovább élnem? Miattuk érdemes…

Elhagyva XXV. Fejezet

Sziasztok!

Siettem a fejezettel, azonban nem mondom, hogy túl vidámra sikeredett. Remélem, azért nem haraszotok majd rám emiatt, de nemsokára mindent rendbe hozok.

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Hihetetlen volt, milyen nyugodtan pihengetett Esme a karjaimban; mintha semmi sem változott volna köztünk, mióta vámpírrá változtam. Nem rémítette meg a hideg bőröm, sem a tény; miszerint vérrel táplálkozom. Mintha még mindig normális lettem volna a szemében.

Álmában többször is elmosolyodott, amit én sem bírtam megállni anélkül, hogy meg ne simítottam volna puha arcát. Annyira gyönyörű volt, hogy hirtelen még magamban sem tudtam mit mondani a látványra. Az arcán lévő pír, az ereiben lüktető vér, a hófehér bőre…Mintha nem is ember, hanem angyal lett volna, akit az ég küldött hozzám, hogy továbbra is jó maradhassak általa. Mellette minden annyira más volt.

-Carlisle-lépett be az ajtón Elezar, mire én csitítóan emeltem mutatóujjam az ajkaim elé, amiből azonnal értette a célzást, és csak számomra hallható hangnemben folytatta mondanivalóját.-Voltam a boltban, és hoztam mindent, amit kértél a mai reggelihez.

-Rendben van-suttogtam alig hallhatóan.-Mindjárt nekiállok.

-Milyen ismét a családoddal lenni?-pillantott rám kíváncsian.

-Mint látod fantasztikus-simítottam meg szerelmem arcát.-Aurora pedig hihetetlen baba. Csendesebb nem is lehetne.

-Ennél jobb nem is lehetne-nevetett fel halkan.-Akkor?

-Már is indulok-csusszantam ki a lehető legpuhábban Esme mellől, majd ha nehéz szívvel is, de elindultam a konyha felé.

Szerettem volna, hogy mire szerelmem felébred, már minden készen álljon a mai napra. Megterítettem az asztalt, elkészítettem a reggelit, és megpróbáltam minél jobban kiszellőztetni a szobát, amire a pici fiatal kis tüdejének volt most a legnagyobb szükség. Már majdnem teljesen készen voltam, amikor…

-Carlisle!-hallottam meg Esme kiáltását az emeletről, mire mit sem késlekedtem; mindent eldobva rohantam fel az emeleti szoba felé. Már lentről is jól éreztem a vérének illatát, ami azonnal tudatosította bennem, hogy valami nagyon nincs rendben. Miért ilyen intenzív az aromája, ha még mellette feküdve sem éreztem ennyire erősnek a vonzalmat? Mi történhetett, ami ilyen hirtelen iramra hajszolta a szívritmusát? Amint felértem, mindent azonnal megértettem…

-Esme, kincsem!-termettem mellette pillanatok alatt. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni az elém táruló látvánnyal. A hatalmas vérfolt a parkettán, az elfehéredett bőre...Már alig volt benne élet.

-Carlisle…én…én…

-Ne mondj semmit!-csitítottam el halkan.-Minden rendben lesz-vettem a karjaimba.

-És Aurora?-kezdtek el hullani a könnyei.-Ha nem élem túl, mi lesz?

-Túléled, hidd el!-pusziltam meg sápadt arcát, majd hihetetlen iramban indultam futásnak a földszint felé.

Azonnal tudtam, mi okozhatta a vérzést; ami miatt szerelmemnek mulaszthatatlan műtéti beavatkozásra volt szüksége. Talán, ha mellette lettem volna, mikor felkel, akkor nem történt volna meg ez a szörnyűség.

-Carlisle, itt meg mi…-kezdett hozzá Elezar, azonban már nem bírta befejezni a mondatát. A szemei pillanatok alatt elfeketedtek, a mellkasából pedig hirtelen tört fel a fajtánkra jellemző hangos morgás.

-Elezar, azonnal menj fel az emeletre-pillantottam rá szigorúan.-Menj már!

-De az illata-szisszent fel halkan, mire én védelmezően mordultam rá legjobb barátomra. Tudtam, hogy azonnal el kell induljunk a kórházba, ha meg akarom menteni szerelmem életét. Már alig keringett vér a szervezetébe, ami miatt könnyen leállhatott a szíve, onnantól pedig nem lenne visszaút…Szerencsére azonban a hirtelen fellépésem hatással volt Elezarra.

-Addig fent leszek a…lányoddal-bólintott komolyan, mire én is útnak indulhattam Esme-vel a városi klinika felé.

Miközben száguldottam, néha rápillantottam a pillanatról pillanatra sápadó arcára. Zöld szemei már elvesztették a fényüket, és alig bírta ki anélkül, hogy ne zuhanna azonnal az eszméletlenség hasadékába. Azonban akármennyire is száguldani akartam, az erdő végéhez érve kénytelen voltam emberi tempóra váltani, ami rettenetesen nehéz volt…Esme élete volt a tét.

-Nővér!-kiáltottam, mikor beléptünk az épület ajtaján.-Hívja ide Dr. Lucient, mert feleségem perceken belül elvérzik, ha nem műtik meg.

-Nem kell hívnia, Dr. Cullen-lépett ekkor mellénk az említett személy.-Mi történt?

-A nejem nem több mint másfél napja szült, és valószínűleg felrepedt a méhe-mondtam ki az általam sejtett diagnózist.-Ha nem műtik meg…

-Mindent megteszünk, hogy megmentsük az életét-vette át a karjaimban vérző Esme-t, majd miután a hordágyra fektette őt, el is indultak vele a műtő felé.

Én teljesen magamba zuhanva ültem le a műtő melletti váróba, miközben újra és újra rápillantottam a hatalmas vérfoltra az ingemen. Rettegtem a műtét kimenetelétől, hiszen szerelmem szervezete mindezek ellenére sem volt a legjobb a kislányunk születése után, de a beavatkozás súlyos következményekkel is járhat. Féltem, hogy talán nem éli túl a megpróbáltatásokat.

-Nem tévedett-sétált ki hozzám fél óra múlva kollégám.-A felesége méhe rettenetesen összeroncsolódott. Minden bizonnyal az Ön gyors reagálása mentette meg az életét.

-Ezek szerint rendbe jön?-néztem rá várakozóan.

-Rendbe-bólintotta.-De el kell távolítanunk a méhének a teljes részét.

Amint kimondta ezeket a szavakat, a torkom hirtelen összeszorult erre az érzésre. Esme számára semmi nem volt fontosabb, minthogy anya lehessen, és bár itt van nekünk Aurora, most már sosem adathat meg neki ez a lehetőség.

-Ez…

-Sajnálom-sóhajtott fel halkan.-Tudom, mindez semmit nem számít jelen pillanatban, ráadásul a picinek sem lesz könnyű átélnie majd a hatalmas változás. Holnap szeretném őt is szemügyre venni.

-Rendben van-mondtam halkan, majd miután ő is visszaindult, lassan én is elindultam az aula felé.

Ha nem tudtam volna, hogy nem tudok aludni; azt hittem volna, hogy mindez csupán egy rettenetesen rossz rémálom. Miért Esme-t? Miért őt szemelte ki a sors? Ő mindennél jobban megérdemli a normális életet, és nem szabadna, hogy ilyen fájdalmak érjék az életben. A szívem összeszorult a gondolatra, miszerint soha többé nem ajándékozhatom majd meg egy újabb kisbabával.

-Dr. Cullen-szólított meg Mrs. Johnson.-Valamilyen Elezar Denali keresi Önt telefonon. Adjam?

-Persze-vettem át tőle a készüléket, mire azonnal meghallottam a vonalban a kislányom hangos sírását.

-Carlisle, a lányod nem bírja tovább mellettem-mondta ijedten.-Rettenetesen sír.

-Próbáltad elaltatni?-érdeklődtem.

-Mindent megtettem, de semmi nem használ-válaszolta.-Haza kell jönnöd!

-Azonnal indulok-pillantottam az órámra, majd sietve indultam útnak az otthonom felé…

Elhagyva XXIV. Fejezet

Sziasztok!

Először is mindenkinek szeretnék utólag is szerencsében gazdag újévet kívánni. Sajnálom, hogy nem jelentkeztem előbb, de nem voltam netközelben, viszont a fejezetet sikerült megírnom mára. Annyit elárulok, hogy az ezt követő fejezetek nem lesznek a legbékésebbek. 

Jó olvasást!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

-Hűha-ziháltam halkan, mikor földet értünk az ablakom alatt. A kezeimmel automatikusan magamhoz szorítottam Aurora kicsiny testét, miközben én is megremegtem a hirtelen jött fordulattól.-Ez kicsit ijesztő volt.

-Nincs semmi gond-nevetett fel halkan-nem ejtelek el. Annyira könnyű a tested, mint egy tollpihe.

-Lehet-kuncogtam én is-de nem hiszem el. Miután kilenc hónapig a hasamban hordtam a mi kis angyalunkat nem hinném…

-Ne is mondj ilyet-puszilta meg a homlokomat.-Te mindig csodálatosan néztél ki, nézel ki, és fogsz is kinézni. Nincs miért aggódnod, nekem elhiheted.

-Köszönöm-pirultam el azonnal.

-Nincs mit köszönnöd-húzódott arcára bátorító mosoly, majd hirtelen indult útnak az erdő fái között. Szinte el sem hittem, amint a fák sorra suhantak el mellettem, mintha mindezt csak álmodtam volna. A telihold fénye alig szűrődött át a sűrű lombozaton, ami miatt mindenhol teljesen sötét volt, de mi továbbra is megállás nélkül száguldottunk az erdő sűrűjén át, mintha csak nappal lett volna.

Aurora továbbra is békésen szundikált a karjaimban, mintha nem is mentünk volna el otthonról, miközben pici ujjaival kezeibe fogott egy tincset hullámos hajamból. Próbáltam minél jobban magamhoz ölelni őt az őszi hidegben, azonban rettenetesen féltem, hogy nehogy túl erősen szorítsam magamhoz. Puha kis bőre mindennél sérülékenyebbnek tűnt, amit akár egyetlen érintésemmel is felsérthettem volna… Pedig semmitől nem akartam jobban megóvni, mint az itteni világ fájdalmaitól.

-Oh, Elezar itthon van-emelte rám a tekintetét pár pillanattal az otthonos kis ház megpillantása után. Az épület nem volt túl magas, ennek ellenére két emelete is volt, amik a fallakkal együtt szinte eltörpültek a hatalmas fenyőerdő mellett. Már messziről kiszűrődött a bentről világító kandallófény, ami sejtelmesen világította meg a kéményből szállongó ködszerű füstfelhőt, ami az őszi szélben magasra szállt a fenyves felé. Mintha egy mesebeli házikóhoz érkeztünk volna.

-Milyen szép-néztem rá elismerően.-Álmaimban is mindig hasonló otthont képzeltem el magamnak.

-Ennek kifejezetten örülök-nevetett fel halkan.-De mindez nem az én érdemem. Ha Elezar nincs, talán sosem találkozhattunk volna ismét. Lenne mit megköszönnöm neki.

-Akkor éppen itt az ideje-suhant le az emeletről az említett személy. A bőre szintén falfehér volt; szemei pedig hasonló aranyszínben csillogtak, akárcsak szerelmemé, azonban éjfekete haja merőben eltért az általam elképzelt Elezarétól. Az alkata is sokban különbözött Carlisle kicsivel izmosabb, dinamikusabb testalkatától; ő inkább vékony, de ennek ellenére erős férfinak tűnt első pillantásra.

-Elezar, Ő itt Esme-mutatott be Carlisle.

-Örülök, Esme-lehellt apró puszit a csuklómra.-Carlisle már hihetetlenül sokat mesélt rólad.

-Én is sokat hallottam már Önről-nevettem halkan.-Nem is tudom, miként háláljam meg mindezt-sóhajtottam a hatalmas szobát csodálva.

-Nem kell hálálkodnod-legyintett.-És hívj csak nyugodtan Elezarnak. Mostantól te is itt laksz, ami miatt kicsit furcsa lenne, ha mindig ilyen hivatalos lenne köztünk a hangnem.

-Rendben, Elezar-húzódott arcomra szelíd mosoly. Azonban nem bírtam megállni, hogy az ajkaimat el ne hagyja egy kisebb ásítás, ami Carlisle figyelmét sem kerülte el. Eddig a pillanatig észre sem vettem, mennyire elfáradtam.

-Talán ideje lenne lepihenned-simította meg az arcomat.-Nem lenne jó, ha kipihenetlen lennél az első napokban.

-Rendben van-sóhajtottam halkan, mire Carlisle még mindig a karjaiban tartva sétált fel velem a lépcsőn. Hihetetlen volt, de egyáltalán nem tűnt fáradtnak, mintha valóban nem lennék nehezebb egy tollpihénél. Sejtelmem sem volt róla, miként csinálja.

-Itt is lennénk-lépett be velem egy hatalmas szobába, ami…teljesen úgy nézett ki, mint az enyém. A falak bézs színűek voltak, amin különböző alkotások és falitábla volt; az ágy csupán annyiban különbözött, hogy sötétebb volt a támlája; és egy nagyobbacska könyvespolc is ácsorgott az egyik fal mentén. És természetesen a kis bölcső…

Láthatóan nem volt egy mindennapi darab, ezelőtt még sosem láttam ilyen faragásokat. Rajta volt a Hold, a Nap, a csillagok…Nem is tudtam mit mondani, annyira csodálatos volt.

-Ez valami hihetetlen-nevettem halkan.-Mintha még mindig otthon lennék.

-Szerettem volna, ha minden tökéletes lenne-nyomott puszit az arcomra, miközben óvatosan az ágyba fektetett.-Mikor nálad jártam éjjelente, megpróbáltam figyelembe venni a környezetet is. Talán így valamivel könnyebben lesz neked.

-Elképesztő-csodáltam továbbra is.-Mivel hálálhatnám meg?

-Nincs mit meghálálnod-simította meg az arcomat.-De most már aludj! Én lefektetem Aurorát.

-Ahogy szeretnéd-fészkeltem be magam a takaró alá, míg ő csendben a bölcső széléhez sétált, majd hihetetlenül óvatosan befektette kislányunkat a puha párnák közé. Nem bírtam nem elmosolyodni a látványon, amit a karjaiban tartott Aurorával nyújtott.

-Jól mutattok-kuncogtam halkan.-Mintha ikrek lennétek.

-Annyira azért nem hasonlítunk-ült vissza mellém halkan kacagva.-Talán a szemeink, mintha egyformák lennének.

-Pontosan-hajtottam fejem az ölébe.-Az apukájára hasonlít, ez nem kétség-hunytam le a szemeimet, mire ő ujjaival gyöngéden kezdte el simogatni az arcom vonalát. Nem is vártam volna tőle ennyi figyelmességet, de ő minden pillanatban azon volt, hogy a gondomat viselje a kislányommal együtt. Nem is kaphattam volna többet tőle.

-Nem kéne lepihenned?-pillantottam rá.

-Tudod én…nem alszom-simította meg a hajamat.-Nem tudom, miért, de már nem tudom lehunyi a szemeimet, mintha nem létezne számomra a fáradtság.

-Oh, értem-simítottam meg az ölében pihenő kezét.-És van még valami, amit nem tudok még erről a vámpírságról?

-Nézzük csak-mondta elgondolkodva.-Már tudod, hogy rendkívül gyorsak és hihetetlenül erősek vagyunk; a bőrünk hideg és kemény; és vérrel táplálkozunk. Azonban még van pár kisebb képesség, ami csakis ránk jellemző.

-Például?-emeltem rá a tekintetem kíváncsian.

-A szemünk színe változik-folytatta.-Ha éhes lennék, akkor az íriszem most koromszínű lenne, szinte nem is látszana a pupillám.

-És minden vámpír szeme aranyszínű?

-Nem, mindössze Elezarnak és nekem-válaszolta.-Azok a vámpírok, akik hagyományos életmódot folytatnak, nekik vörös szemeik vannak. A miénk az állati táplálék miatt vált arannyá.

-Világos-bólintottam.

-Nincsenek hatalmas szemfogaink, mint amit sokan hisznek; hanem az ereinket méreg járja át, ami azt a célt szolgálja, ami engem is vámpírrá tett.

-És ez milyen érzés?-néztem fel szemeibe.-Mármint a vámpírrá válás.

-Ha eltörik valamid-sóhajtotta-mondjuk a lábad, akkor mintha ezernyi tű állna bele a törött csontba.-mondta halkan felszisszenve.-Ez a fájdalom van jelen ilyenkor mindenhol a testeden, és nincs morfium se semmi más, ami csillapíthatná. Mintha az embert bedobták volna a pokolba.

-Én sajnálom-hajtottam le a fejem.-Miattam kellett ennyit szenvedned. Ha nem mondtam volna, hogy találkozzunk másnap este…

-Te nem tehetsz semmiről-csitított el finoman.-Inkább pihenj, és holnap majd még beszélünk. Mit szólnál, ha itt aludnék melletted?

-Nem is tudom-mondtam elgondolkdva.-Nem lenne unalmas a számodra?

-Veled semmi nem lehet unalmas-nevetett fel halkan, majd óvatosan bebújt mellém a takaró alá. Bár valamennyivel másabb volt az érintése, mintha nem is változott volna semmi azóta, mióta utoljára együtt aludtunk azon az éjjen át. Nem láttam benne a vámpír, nem láttam benne semmi mást, mint az én csodálatos Carlisle-omat...