Díj és hír :)

Sziaszok! :)
Nagyon köszönöm a díjat Musafannak :)
Tényleg nagyon jól esik / bár ezt számtalanszor elmondom :) /

Nem igazán tudom mit mondhatnék még ...
-Talán még a megfelelési vágyam, hogy mindig mindenből a legjobb akarok lenni, ami még ilyen "lövésem" :D. Ezen kívül nincs más... :)
És akiknek  küldeném:
Winnie
Solya
Drusilla

És mégy egy dolog :)
A blog a tegnapi nap elérte a 3000 látogatót :D
Nekem ez nagyon sokat számít :) Köszönöm mindenkinek :D
 

Puszi!
Carly

Novella: Az első találkozás

Sziasztok! Sikerült megírnom a novellát, amit ígértem :)
Remélem tetszeni fog nektek :)
Ezer puszi!
Carly :):)


(Esme szemszöge)

-Áú! - kiáltottam fel, amikor egy hatalmas puffanással földet értem a kertünkben lévő fa alatt. Rettenetes, éles fájdalom hasított bele a lábamba. A kezem tiszta horzsolás volt, és a lábszáramon is egy hosszú seb húzódott. Kellett nekem fára mászni. Miért nem vagyok olyan, mint a többi korombeli lány? Miért nem tudok nyugodtan meglenni a fenekemen?

-Kicsim jól vagy?-szalad ki a hátsó ajtón anyám, majd ahogyan rám nézett, arca elfehéredett a sokktól. Azt hittem össze fog esni a rémülettől.

-Te mit csináltál?-kapta kezeit ijedten szája elé.

-Én csak felmásztam a fára…

-Nem megmondtam, hogy veszélyes ? –nézett rám megrovóan, mire én megszeppenve hajtottam le a fejem.

-Sajnálom !- motyogtam alig hallhatóan.

-Nincs mit sajnálni. Megtörtént. Nem lehet mit tenni. De téged mindenképpen be kell vinnünk a kórházba. Rá tudsz állni?- segített fel, de amikor megpróbáltam a lábamra nehezedni, azonnal kicsordultak a könnyeim a fájdalomtól.

-Nem hiszem-mondtam elfojtott hangon.

-Gyere, segítek-karolt át, majd fél lábon kezdtem el támolyogni az ajtó felé.

A kórház felé tartó út rettenetesen hosszúnak tűnt.  Minden egyes bökkenő után, fájdalmas nyögés hagyta el az ajkaimat, ahogyan a lábamat újra, és újra ütések érték.  Nem tudtam , hogy egyáltalán odaérünk e még valaha.  Végül megérkeztünk. Lassan végigbicegtem a folyosón, majd az első utamba kerülő székre lepihentem. Örültem, hogy végre szilárd, nem mozgó talaj van alattam.

-Mindjárt jövök , csak hívok egy nővért-simította meg a karom anyám, majd elindult a recepcióhoz. Én továbbra is könnyes szemekkel ültem a folyosón, és a földet néztem, ahogyan az emberek árnyéka elsuhan rajta.

-Rendben van Mrs . Crowney. Ezeket vigye oda az Dr. Stephennek , és mondja meg neki, hogy lehetőleg még ma hozza vissza nekem-hallottam meg egy isteni hangot, amitől elállt a lélegzetem. Vajon ki az, akinek ilyen gyönyörű, mélyen csengő hangja van? Aki ilyen angol akcentussal ejti ki ajkain a szavakat? Nem mertem felnézni, de tökéletesen láttam az árnyékát, ahogyan elsuhan előttem. Még az is gyönyörű volt.

-Segíthetek kisasszony?-állt meg előttem egy pillanatra. Ekkor végre felpillantottam az arcára. Haja szőke volt…gyönyörű szőke. Szemei akár a tiszta arany, amik úgy fénylettek hófehér bőrén, mint az aranyló karamella. Lágy arcvonala, tökéletesnek tűnt, akár csak minden, amit felfedezni véltem rajta.

-Ööööö…-kezdtem bele nem túl illedelmes módon , amin halkan felnevetett- Igen…leestem egy fáról, és azt hiszem eltört a lábam.

-Jöjjön be a vizsgálóba, mindjárt megnézem!-segített fel a székről.

-Szólni kéne az édesanyámnak-jegyeztem meg halkan felnyögve, ahogyan a lábam véletlenül hozzáért a szoknyámhoz.

- Máris küldök egy nővért, aki értesíti őt. Hogy hívják ?-mosolygott rám, amitől szívem hirtelen heves iramba kezdett verni. Nem tudtam kontrollálni, amit éreztem. Vajon ilyen lenne az első látásra szerelem? Ez lenne az?

-Mrs. Platt-nek-mosolyogtam miközben lassan beértünk a kórterembe, majd felültem a vizsgálóasztalra. Így, hogy lógott a lábam, a fájdalom még rosszabb volt, mint az előbb.

-Nézzük csak…-hajolt közelebb, majd óvatosan megtapogatta a csontot a lábamban .A keze szokatlanul hideg volt amitől halkan felszisszentem.

-Sajnálom- mentegetőzött, miközben a egy sárgás folyadékkal átitatott gézdarabbal kezdte kitisztítani a sebet a lábamon. Ekkor a csípős anyagtól, egy újabb halk szisszenés szűrődött ki a fogaim között.

-Semmi gond-mosolyodtam el halványan.

-Az biztos, hogy eltört, de szerencsére nem mozdult el a helyéről, így kap egy gipszet, és már mehet is haza-mosolygott rám , majd elkezdte elkészíteni a gipsz anyagát.  

-Köszönöm!-néztem rá hálásan, amin elmosolyodott.

-Nos, Ms. Platt…-szólalt meg pár pillanat csend után.

-Szólítson csak Esmenek !

- Esme- nevetett fel halkan- esetleg van valami, amit tervez a jövőjére nézve?

- Szeretnék tanár lenni-mosolyogtam.

- Szereti a gyerekeket igaz?-nézett fel szemeimbe, amitől szívem ismét hevesen meglódult.

- Igen. Mindig is értettem a nyelvükön.

- Tudja, maga nagyon különleges. Ritka az ilyen felfogású ember a mai világban.

- Mármint milyen?-néztem rá érdeklődve.

- Akit nem az érdekel, hogy gazdag, előkelő  férje legyen. Aki csak az egyszerű boldogságra vágyik, akár csak Ön- mondta mosolyogva, amire csak mosolygó tekintettel tudtam válaszolni. Még soha nem volt ember, aki így elfogadott volna, mint ő. Mindenki különcnek tartott, amiért ilyen felfogásom van. De mindig is helyesnek tartottam ezt az irányt.

-Meg is vagyunk!-mondta, majd az egyik sarokból két mankót vett elő.

-Még egyszer nagyon köszönöm!-mosolyogtam, miközben a mankóba kapaszkodva indultam meg az ajtó elé.

-Vigyázzon magára, és nincs több fáramászás!-nevetett fel halkan.

-Úgy lesz Dr…

-Dr. Cullen. De hívjon csak Carlisle-nak –mondta mosolyogva.

-Rendben Carlise. Remélem még találkozunk-elment az eszem? ezt meg minek mondtam? 

-Én is remélem Ms…

-Mint mondtam csak Esme-nevettem fel halkan.

-Én is remélem Esme-nyitotta ki előttem az ajtót, majd rögtön szembetaláltam magam anyám aggódó arcával .

-Jól vagy kicsim?-kérdezte hevesen.

-Igen. Dr. Cullen ellátta a lábamat, és úgy tűnik nincs komolyabb bajom-mosolyogtam, mire arca láthatóan megkönnyebbült.

-Köszönjük!-nézett  hálásan a doktorra anyám.

-Nincs mit köszönnie, ez a dolgom-válaszolta Dr. Cullen.

-Mikor kell visszajönnünk?

-Pár hét múlva. Addigra biztosan rendbe jön. Hála istennek egyenes a törés, így gyorsan fog gyógyulni.  

-Viszlát Carlisle!-csúszott ki a számon, mire anyám meglepve kapta rám tekintetét, de nem zavart megrovó tekintete. Úgy éreztem szerelmes vagyok. Mindennél szerelmesebb…

A ma végre lekerül rólam a gipsz. Rettenetesen örültem. Nem is annak, hogy megszabadulok tőle, hanem hogy újra láthatom Carlisle-t.  Olyan nehéz volt ez a nélküle eltöltött rövid idő is, hogy majdnem belebolondultam. Már korán reggel fent voltam, és igyekeztem nem izgatottnak tűnni a mai nap miatt. Reggeli utánra volt az indulás betervezve, ezért úgy ettem, mint akit hetek óta éheztetnek. Egy szempillantás alatt eltűnt a tányéromon levő étel, majd végre útra keltünk a kórház felé.

Izgatottan várakoztam a kórterem előtt, mikor végre kinyílt az ajtó, és a nővér behívott.

-Ms Platt ugyebár?-szólalt meg egy cseppet sem ismerő hang, amire hirtelen felkaptam a fejem ,és megláttam egy teljesen idegen férfit. Nem értettem az egészet. Én nem az ő betege vagyok, hanem Dr. Cullené. Akkor miért ide kellett jönnöm?

-Igen…-mondtam bizonytalanul.

-Üljön le kérem!

-Elnézést , én Dr. Cullen beteg vagyok. Ő hol van?-kérdeztem aggódva.

-A doktor Úr elköltözött egy pár napja. Én vagyok helyette-válaszolta az idegen , fekete hajú orvos. -De ne aggódjon, nálam is jó kezekben lesz.

- Ahhoz kétségem sem fér-de ő akkor sem Carlisle-futott át az agyamon, majd figyeltem, ahogyan leszedi rólam a gipszet. Ezek után már semmi nem tudott javítani a kedvemen. Egész nap szomorúan ültem a szobámban, és az ágyamon feküdve meredtem a plafonra. Csak ő járt a gondolataimban.  Nem tudtam elhinni, hogy soha többé nem fogom látni. Nem, az nem lehet…látnom kell…De legbelül valahol éreztem, hogy fogunk még találkozni…valami azt súgta, hogy a sorsunk összekapcsolódik majd egy szép napon. És én várni fogok rá…

Díjaaaak :):)

Sziasztok! :)  blog ismét nyert két díjat, amit nem tudok eléggé meghálálni Winnie-nek és Alicebrandonnak :)
Tényleg nagyon rendesek vagytok :)

És akkor :
-Imádok olvasni, és filmezni
-Szeretek zongorázni
-Totális Twilight fan vagyok, azon belül is Team Carlisle :D
-Kicsit különcnek érzem magam, bár a barátaim szerint nem vagyok az :)
-És ami a legfontosabb, hogy szenvedélyem az írás :)

 Akiknek tovább küldöm:
-CC&EC
-Drusilla
-Solya

Ennyi lenne :)
Az új fejezet is fent van, aki még nem olvasta a "leleplezést" :)
Nemsokára érkezik a novella :)
Puszi!!!
Carly :):)

XXVI. Fejezet Nyitott könyv

 Sziasztok! Tegnap késő este rám tört az írhatnék, így ma  sikerült megírnom a következő fejezetet :) Remélem tetszik majd nektek:)

Puszi!

Carly

(Carlisle szemszöge)

-Jó reggelt!-köszöntem, de ahogyan rám tekintett hirtelen minden jókedvem elszállt. Arca gyanakvó volt, és  némileg rémülté is vált a látványomtól. A szívverése hirtelen felgyorsult, és szemei megteltek félelemmel. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, valami itt nagyon nincs rendben .

-Magának is!- állt fel a székéből, majd tétovázva, de közelebb jött hozzám- Azért hívattam ide, mert lenne egy-két dolog , amiről beszélnünk kéne-mondta, majd fel-alá kezdett sétélni a szobában.

-Valóban?-néztem rá érdeklődve.

-Igen, valóban…nem nagyon tudom hogyan kezdjek bele.

-Mondja csak, én hallgatom-mondtam várakozóan, miközben karba fontam a kezemet.

-Talán ott kezdeném, hogy maga remek szakember. Mesteri pontossággal dolgozik a műtőben, pedig alig harminc éves. Hogy csinálja?-lépett újra közelebb, amit a testem azonnal fenyegetésnek fogott fel, és minden egyes izmom teljesen megfeszült.

- Ösztönös-válaszoltam tömören, mert ha még egy szót ki kellett volna ejtenem a számon, az könnyen morgásba fordult volna.

-A dühöt nem szabad magunkba folytani Dr. Cullen. Nem tanulta meg ilyen hosszú idő alatt?

-Nem értem miről beszél…

-Nem érti? Nézzük csak…a felesége két hónappal ezelőtt rosszullétekkel küzdött. Hányt, láthatóan fájdalmai voltak. Eltűnt az emberek szeme elől…két teljes hónapra. Maga is egyre korábban indult haza a munkából…nem vállalt túlórát. Minden jelenség arra mutatott, hogy a felesége terhes. Aztán …egyik nap nem jött be dolgozni. Aznap , este, pedig magával és a feleségével futok össze az utcán. Láthatóan nem volt terhes…semmi jele nem volt a dolognak. És ott volt az a gyönyörű kislány. Aranybarna szemek, hibátlan bőr…túl szép volt ahhoz, hogy e világi legyen. És itt jöttem rá valamire. Hogy itt valami nem természetes.Elkezdtem kutakodni…olvasni…és minden megvilágosodott Dr. Cullen.

-Mit akar?-adtam meg magam, miután láttam , hogy nincs kiút. Vegyes érzelmek jártál át a testemet. A düh, és az aggodalom egyvelege. Rettenetesen féltettem a családomat.. Tudtam, ha kitudódik a titkunk, mindannyian veszélybe kerülünk. A másik felem meg rettenetesen dühös volt. Dühös voltam magamra, amiért hagytam, hogy ez megtörténjen.

-Tudom mik maguk…-kezdett bele-De azt nem , hogy kik. Nem értem, hogy egy olyan, mint maga…hogyan dolgozhat orvosként? Ráadásul sebészként.

-Nem is tudja, milyen nehéz ez …hogy az ember több mint kétszáz évig magányos életet éljen. Megtalálni hirtelen mindent, egy nőt, aki mindennél fontosabb …és most ezzel veszélybe sodorni azt, amit felépített. Így ha kérhetem, ne akarjon ártani a családomnak…ha kell, mondja el mindenkinek amit tud, de akkor csak is engem nevezzen démonnak…őket nem. Ők nem érdemlik ezt…-mondtam lehajtott fejjel. Nem akartam a szemébe nézni. Nem akartam látni a dühöt, amit a mivoltom iránt érez.

-Miért talán maga igen?-mondta, mire érdeklődve emeltem  tekintetem az arcára- Figyeljen!…Nem szándékozom tönkretenni az életét. Nem mondom, hogy ez olyan általános dolog az életemben, de épp ezért…szeretnék magáról mindent megtudni. Ha együttműködik, olyan lesz, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna.

-Honnal tudja, hogy nem fogom megölni?-néztem rá felvont szemöldökkel.

-Aki életeket ment, az nem lehet gyilkos. Maga sem az. De ha szabad így kifejeznem…tudni akarom, hogyan csinálja.

-Rendben van…mindent tudni akar? Ma munka után találkozzunk a bejáratnál, és elviszem a házunkba.  Ott mindenre választ kap-mondtam, majd kiviharzottam a szobából, és gyors léptekkel a sürgősségi irányába indultam. A munkaidőm nagyon lassan akart letelni. Egész nap csak úgy visszhangzottak Dr. Smith szavai a fejemben . Végül elérkezett a találkozó időpontja. Én a főbejáratnál álltam, mikor Dr. Smit mellém lépett. Kétségekkel teli tekintettel nézett rám, amit nem csodáltam. Végül én szólaltam meg.

-Indulhatunk?-néztem rákérdően.

-Igen…de tulajdonképpen hová is?

-Nyugalom…nem egy sötét kastélyban lakunk, és nincsenek koporsók, ha erre gondol. Csak egy békés, erdei házhoz megyünk.

-Csak ön után Dr. Cullen-mondta, majd elindultunk a házunk felé vezető úton. Rövid időn belül ott is voltunk. Dr. Smith szíve hirtelen gyorsult fel, mikor megálltunk a bejárat előtt. Érezhetően ideges volt.

-Ne izguljon…senki nem fogja bántani magát—mondtam bátorítóan, majd benyitottam az ajtón…

(Esme szemszöge)

-Örülök, hogy eljött ,Dr. Smith-mosolyogtam készségesen, miközben egy pohár vizet hoztam neki a konyhából.

-Én is örülök ,Mrs. Cullen-vette el kezemből az innivalót.

-Szólítson csak Esmenek-mondtam, majd Carlisle mellé helyezkedtem a kanapén.

-Szeretném, ha tudná, hogy mi soha nem ártanánk az embereknek-kezdett bele szerelmem.

-Ebben nem kételkedem Dr. Cullen, de igen csak érdekelne , hogy hogyan csinálja ezt, mivel hogy minden forrás, ami a magukfajtájáról szól, nomád életmódról szólnak. Maguk egy helyen élnek. Miért?

-Tudja, a családunk miatt. Szeretnénk olyanok lenni, mint bármilyen más halandó ember ebben a városban. Ez részben sikerül is-mondta kedvesem, miközben mosolyogva rám tekintett.

-Anya, anya ki ez a bácsi?-szaladt ide hozzám Alice.

-Ez az a kislány aki…-kezdett bele Dr. Smith elképedve.

-Igen. A kicsi Alice-mosolyogtam, miközben lányomat gyengéden magamhoz öleltem.

-Alice, ez a bácsi Dr. Smith, az egyik kollégám –mondta Carlisle mire , lányunk mosolyogva mérte végig Dr. Smith-szet.

-Csókolom!-köszönt neki kislányom udvariasan, majd pici kezét lelkesen odanyújtotta.

-Szia, szólíts csak Joss-nak-mosolyogta , majd kezet rázott kislányunkkal.

-Hogy-hogy ilyen gyorsan nő?-nézett ránk érdeklődve.

-Tudja, ez nem egészen természetes , még a mi világunkban sem. Nekünk ugyan is nem lehetne gyerekünk. De valahogy kettőnknek ez még is megadatott. Edward is a mi fiunk. Alig három-négy hónap alatt lett olyan, amilyen most.

-Elképesztő…ezek szerint még is terhes volt, amikor először találkoztunk?-nézett rám halkan nevetve.

-Igen, de már nem vagyok-nevettem tovább, miközben fejemet Carlisle mellkasára hajtottam.

-Ha nem tartanak tolakodónak, akkor szabad megkérdeznem, hogy akkor még is hogyan lehet gyermekük, ha elméletileg nem lehetséges?

-Tudja…nekem, amikor még ember voltam, született egy kislányom. Egy csodaszép életrevaló kislány. De kétnapos korában a kórházban súlyosan megbetegedett, és elvesztettem .

-Rendkívül sajnálom Esme. Ha tudom, akkor nem kérdeztem volna rá.

-Ugyan…nem haragszom-mosolyotam el halványan, mire az ő arcára is mosoly húzódott.

-És…ennek mi köze van ahhoz, hogy most…itt van?-kérdezett rá bizonytalanul.

-Ezek után nem akartam tovább élni. Öngyilkos lettem, és ekkor talált rám Carlisle. Az átváltozásom után a szülés miatti hormonjaimnak köszönhetően  megmaradtak ez a képességem. De ez csak elmélet.

-Hogy érti, hogy az átváltozás után?

-A mi fajtán…olyan módon születik, hogy egy ember, mondjuk egy haldokló szervezetébe mérget juttatunk. A vámpírméreg megváltoztatja a szervezetét, és végleg leállítja az életfunkciókat. Ez rendkívűl nagy fájdalommal jár. Három napos kínzó szenvedés, amit nem lehet semmilyen morfiummal enyhíteni. Miután felébred az átváltoztatott, egy úgynevezett újszülött vámpír életet kezd élni. A szemei vérvörösen izzanak, gyötri az éhség, agresszív, labilis az idegállapota…-magyarázta Carlisle.

-Ezek szerint meg kell küzdeni a kiegyensúlyozott életért.

-Igen…elég keményen.

-Nos…köszönöm a vendéglátást!-állt fel a fotelből.

- Máskor is szívesen látjuk. Mondja csak…van kedvenc étele?-kérdeztem, hátha legközelebb ebédre jön hozzánk. Attól, hogy mi nem eszünk, ő nem maradhat étlen-szomjan egész nap.

-Igen…nagyon szeretem a sült zöldségeket minden formában. Tudják vegetáriánus vagyok-mosolyodott el.

-Oh…köszönjük az információt-mosolyogtam hálásan.

-Viszont látásra!-köszönt el ,majd kikísértük az ajtóig, és elindult hazafelé. Kezdeti félelmeim ellenére, ez a beszélgetés egészen jól alakult. Hála az égnek, Dr. Smith egy olyan ember, aki elfogadta a mivoltunkat, és egész közel került hozzánk….és talán egyszer ő lesz az, aki segítséget nyújthat  nekünk a nehéz időkben.

Díj :):)

Sziasztok!
Először is nagyon szépen köszönöm a díjat CC&EC-nek, és Alicebrandon-nak is :)
Nagyon jól esett :)

Először is:

-Imádom a kutyákat, és a farkasokat (ami nem csak a twilight miatt van)
-Megrögzött Twilight imádó vagyok, minden könyvet elolvasok, ami ezzel kapcsolatos :) (nem meglepő)
-Imádom az orvosos sorozatokat, többek közt a Grace klinikát, a Jackie nővért, a Vészhelyzetet és sorolhatnám még :)
-Ezen kívül hatalmas Peter fan vagyok :D

Másodszor pedig:

Akinek tovább küldöm a díjat az:
-Drusilla
-Solya
-Lucar

Ezer puszi mindenkinek!
Carly

Ja, és aki még nem olvasta a friss fejezetet, az előző bejegyzésben teheti meg :)

XXV. Fejezet Vihar előtti csend

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet! :) Nincs mit nagyon hozzáfűznöm :) Remélem tetszeni fog!

Puszi!

Carly

 (Esme szemszöge)

Olyan hevesebben kapaszkodtam belé, hogy megrepedt kezem is belefájdult. Nem akartam elengedni. Soha többé. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson… mikor újra magamhoz ölelhettem…

-Ugye nem csinált veled semmit? –nézett szemeimbe aggódva.

-Nem, nem… szerencsére időben érkeztél-bújtam ismét hozzá, majd lágy puszit nyomtam az arcára. Örültem, hogy újra a karjaiban lehetek. Ha ő nem lenne…bele sem akarok gondolni, mi történhetett volna.

-El sem hinnéd, hogy mennyire megijedtem, mikor meghallottam a hangodat. Annyi fájdalom volt benne, hogy féltem…elkések. Ha történt volna veled valami, azt soha nem bocsájtanám meg magamnak…soha-mondta, miközben lágyan simogatni kezte az arcomat. Szemében rengeteg aggodalom tükröződött, még a történtek végetértével is, de sejtettem, hogy az én arcomon sem látni mást.

-Neked köszönhetem, hogy nem…-kezdtem bele, de félbeszakított.

-Ki se mond! A legszörnyűbb dolog volt, amit láttam, mikor az az alak …-sóhajtott fel , majd lehajtotta a fejét. Ekkor én közelebb hajoltam, és lágyan hozzá bújtam. Tudtam, hogy magát fogja hibáztatni azért, ami történt. Pedig nem is tehet az egészről.

-Nem a te hibád…én hagytam el a házunkat, hogy megvédjem a gyerekeket. Én viselkedtem bolondul.

-Miért lennél bolond?-mosolyodott el halványan-Nem vagy az…és ha még is, akkor én így szeretem az én bolond angyalomat-mondta, majd lágyan csókolni kezdte ajkaimat. Ahogyan ajkai enyémhez értek, minden rosszat elfelejtettem. Mintha meg sem történt volna az a sok minden az előbb, amit átéltem. Végül zokogásba törtem ki, és arcomat mellkasába temetve öleltem őt ismét magamhoz. Ő lágyan simogatva kezdett engem nyugtatgatni, míg zokogásom lassan alább hagyott. A végén már nem is az átéltek, hanem az öröm miatt sírtam.

-Nyugodj meg kedvesem…nincs semmi baj…-ölelt továbbra is magához-Sok volt, amit ma átéltél…pihenned kéne.

-Igazad van-mondtam elcsukló hangon-Haza kéne mennünk-néztem szemeibe, mire elindultam hazafelé vezető irányba…legalább is azt hittem arra megyek, míg meg nem hallottam Carlisle halk kuncogását.

-Drágám…a másik irányban lakunk-fordított gyengéden a helyes irány felé, mire én is halkan felnevettem.

-Hát….kicsit össze vagyok zavarodva-sütöttem le a szemeimet.

-Ugyan…csak még sokkos állapotban vagy…de el fog múlni-simította meg vállamat, majd elindultunk a helyes úton hazafelé. Minnél hamarabb otthon akartam lenni. Meg akartam ölelni gyermekeim…más nem is járt a fejemben…csak ők…

(Carlisle szemszöge)

A történtek után még mindig tombolt bennem a düh, amit  átélésekor éreztem. Soha nem voltam az az agresszív típus, de ezen a ponton végleg elszakadt a cérna. Kétszáz éve elfojtott ösztön tört fel belőlem egy pillanat alatt. Viszont örültem, hogy szerelmem most már biztonságban van. Annyira boldog volt, mikor megához ölelhette a gyerekeinket, hogy az én  szívem is teljesen megtelt melegséggel. Elterveztem, mindent megteszek, hogy erről a napról ne a rossz emlékek maradjanak meg az emlékezetében. Mindent…

-Hogy vagy szívem?-simogattam meg arcát, miközben egymáshoz simulva feküdtünk az ágyon.

-Egész jól-bújt hozzám mosolyogva.

-Megígérem, hogy soha, de soha többé nem hagyom, hogy bárki is bántson téged. Ha kell az életemet adom hogy megakadályozzam-mondtam, miközben ujjaimat végighúztam háta vonalán. Tudtam, hogy szereti, ha a testének ezt a részét simogatom. Mindig felnevetett ilyenkor, és ettől nekem is jó kedvem lett.

-Carlisle…-nevetett fel halkan, miközben testével még szorosabban enyémhez préselődött.

-Mi az?-néztem rá ártatlanul.

-Tudom, hogy tudod, hogy miről beszélek-nézett rám vádlóan.

-Sejtelmem sincs-mosolyogtam rá , majd lábait lágyan a derekam köré csavartam, miközben csókolgatni kezdtem ajkait, de ebben a pillanatban hirtelen bevillant a mai nap emléke. Nem rohanhatom le ezek után…nem lenne vele szemben tisztességes…és azt sem szeretném, ha csak az én kedvemért tenné meg… Akármennyire is szeretnék vele együtt lenni, most nem tehetem meg.

-Mi a baj?-nézett rám, mikor ajkaink elváltak.

-Nem…ezt most nem tehetem veled…-mondtam kicsit zihálva.

-Figyelj…ami megtörtént, az megtörtént…azon nem lehet változtatni. De a jövőn mindig lehet szépíteni. Én is kívánom a közelségedet, akár csak te az enyémet. Elhiszed?-mosolyodott el, mire minden kétségem elszállt affelől, hogy mit szeretne. Ajkaimat ismét lágyan övére emeltem, mire azok lágy csókolózásba forrtak össze. Hosszan csókoltuk egymást, mikor szerelmem hirtelen újra megszakította csókunkat.

-Carlisle…a gyerekek-zihálta hevesen.

-Edward épp most ment el-mondtam, mikor meghallottam az ajtócsapódást a földszinten-És úgy hiszem magával vitte Alicet is.

-És ha bajuk esik?-nézett rám aggódva.

-Nyugodj meg kedvesem-simítottam meg ujaimmal arcának lágy vonalait.-Edward tudja mit csinál…tudja, mi az, ami biztonságos, és képes felmérni a helyzetet. Nem lesz semmi baj-mosolyogtam, mire ő lágyan visszahúzott magára. Magabiztosan fonta lábait ismét derekamra, majd óvatosan ingjem gombjaiért nyúlt. Én sem tétlenkedtem, amíg ő leügyeskedte rólam a felsőmet. Sorozatos csókokkal halmoztam el arcának és ajkának minden kis szegletét, miközben én is elkezdtem megszabadítani őt a blúzától. És nemsokára újra enyém lett az a nő, akivel mindennél boldogabb, és teljesebb vagyok, egy örökévalóságon át …

Másnap  szorosan egymáshoz bújva ért minket a reggel halovány napsugara. Fantasztikus éjszakát töltöttünk együtt.Az egész este csak a miénk volt.  Annyira örültem, hogy szerelmemet a karjaim közt tarthattam, hogy teljesen meg is feledkeztem arról, hogy munkába kéne mennem. De nem is igazán érdekelt. Csak az számított, hogy  a fellegekben jártam a boldogságtól.

-Nem kéne munkába menned?-mosolygott rám Esme egy széles mosollyal az arcán, miközben még szorosabban hozzám bújt.

-Kéne, de nincs kedvem-nevettem fel arcát simogatva.

- Ugyan doktor Úr… Mit szólnak a felettesei az ilyen hozzáálláshoz?-nevetett tovább.

-Biztosan nem tetszene nekik. De amiről nem tudnak az nem is fáj nekik-nevettem, majd lágyan megcsókoltam.

-De azért be kéne menned-simította meg ujjával a mellkasomat-hogy nézne az ki, ha nem lennél ott a megbeszélésen-mosolygott, amivel csak még jobban elvette az eszemet az előbbi tette után.

-Kedvesem…ha így folytatjuk…tényleg nem megyek sehova-mosolyogtam . Kifejezetten ínyemre lett volna, ha itt maradhattam volna vele egész nap. Belegondolni is öröm volt.

-Egyáltalán nem bánnám…-sóhajtott fel halkan nevetve-de az embereknek szükségük van rád. Ki mentené meg az életüket, ha nem te?

-Rendben van…bemegyek…de sietek haz, ahogyan csak tudok- nyomtam csókot ajkaira, majd sietve kezdtem el új ruhát keresni a szekrényemben. Gyorsan felöltöztem, majd a jegyzeteimet összeszedve, egy búcsúcsók után elindultam a munkába. Ahogyan rápillantottam az órára rájöttem, hogy sietnem kell, ha el akarom érni a megbeszélést. Már csak alig tíz percem volt a kezdésig, de szerencsére éppen időben léptem be a kórház ajtaján. Rögtön az irodához is siettem, majd udvariasan bekopogtam .

-Szabad!-hallottam meg Dr. Smith hangját, mire benyitottam az ajtón.

-Jó reggelt!-köszöntem, de ahogyan rám tekintett hirtelen minden jókedvem elszállt. Arca gyanakvó volt, és  némileg rémülté is vált a látványomtól. A szívverése hirtelen felgyorsult, és szemei megteltek félelemmel. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, valami itt nagyon nincs rendben ...

Apróságok :)

Sziasztok! Szeretnék pár apróságot ill inkább kérdést megfogalmazni nektek :)
Először is:
Ha szeretnétek, gondolkodtam egy Carlisle&Esme novelláról "az első találkozás" címmel , amit most kezdenék el, és  a közeljövőben fel is raknám :) Írjátok meg, hogy érdekelne e a dolog benneteket

A másik pedig:
A friss valószínűleg a hétvégén várható, ha sikeresen be tudom fejezni ezt a részt. És ezzel kapcsolatban lenne egy kérdésem. Szeretnétek e a nemsokára következő fejezetekben egy "leleplező " részt? Ez annyit takar, hogy legyen e ember, aki tudja a titkukat :)

Ennyi lenne!
Puszi!
Carly

XXIV. Fejezet Fellángoló gyűlölet

Sziasztok! Hála annak, hogy ma csak három órám volt, és annak, hogy CC&EC ellátott tanácsokkal összehoztam a következő fejezetet :) Remélem tetszeni fog mindenkinek, és hogy a kis idegfeszítést sem bánjátok majd fejezetben ::) 

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

 

Nemsokára hazaértünk a városból. Meglepett, mennyi ember figyelmét vontuk magunkra Aliceszel. Mindenkit elkábított édes kis mosolyával, és csillogó szemeivel. Engem is teljesen megbabonázott. Ahogyan puha bőrével hozzám simult, annál csodásabb érzést nem élhet át egy nő sem. Soha nem hittem volna, hogy első gyermekem halála után egyszer még két gyermekem is lesz, akik egészségesek, gyönyörűek, és feltétel nélkül szeretnek.

Alice ha lehet, még gyorsabban fejlődött mint Edward. Az este folyamán legalább három hónap suhant el mellette…ha nem több. A reggel közeledtével megtanult járni, és lassan kiejtette az első szót ajkain.

-Anya, nem láttad a matekkönyvem?-kiálltott le Edward az emeletről, miközben én egy cumisüveget töltöttem meg a konyhában.

-Nem kincsem-válaszoltam-Mindenhol nézted?

-Igen. Leszámítva …Alice!-mondta kicsit haragosan Edward, mire a földszint felé kezdett rohanni. Én sietve raktam le a kezembe lévő üveget, majd én is  a nappali felé kezdtem sietni. Féltem, ha Edward elveszti a fejét, abbol gondok is lehetnek.

-Alice, légy szíves add ide nekem a könyvet…-mondta fiam, miközben halkan felszisszent.

-Nyem!-mosolyogta Alice, miközben a földön üldögélt kezében Edward matematikakönyvével.

-Ne akard ,hogy én vegyem el!-mondta Edward felemelt szemöldökkel.

-Sépen kéjd!

-Alice…-morogta ,mire én azonnal közéjük álltam.

-Gyerekek! Elég legyen! Viselkedjetek!-mondtam kicsit megemelve hangom, nyomatékosítva bennük a dolog helytelenségét.

-De elvette a könyvemet!-panaszolta Edward.

-Nincs de! Te vagy az idősebb, több eszed van, mint egy féléves kisbabának. Ráadásul nem üthetsz meg egy lányt-mondtam megróvóan majd Alice felé fordultam, és legugoltam hozzá.-Légy szíves aranyom…add vissza a bátyádnak a könyvet-mondtam kicsit nyugodtabb hangon, mire megszeppenve adta ide a kezembe a kérdéses tárgyat, amit odanyújtottam fiamnak.

-Itt van-mondtam, mire ő belehelyezte a könyvet a táskájába.

-Nos… ez többé ne forduljon elő. Rendben?-néztem mindkettejükre, mire Edward morcos arcal bólogatni kezdett. Nem akartam velük veszekedni, de nem hagyhatom, hogy összeverkedjenek. Edward sokkal erősebb, mint Alice, és akár baja is eshetne.

-Igen anya-válaszolta végül fiam.

-Most menj szépen és pakolj tovább! Ezt még megbeszéljük –mondtam mire ő lassan visszasétált az emeletre.

-Most rossz voltam ,ana?-nézett rám Alice néhány csendes pillanat után megbánóan. Megszakadt a szívem, ahogyan megláttam az arcát. Azt sem igazán tudta, hogy rosszat tett, erre én kiabálok vele is, és Edwarddal is.

-Edward, gyere ide egy picit!- mondtam, majd pillanatokon belül mellettünk is termett, és karbafont kézzel állt meg a baloldalamon. Túl szigorúan beszéltem velük. Nem érdemelték meg, akármennyire is helytelen a veszekedés.

-Szeretném, ha megértenétek , hogy nekem milyen fontos a biztonságotok. Nem akartam kiabálni. Csak szeretném, ha jóban lennétek egymással…hogy egy boldog, nagy család legyünk-simogattam meg őket, mire mind a ketten elmosolyodtak.

-Gyere ide Alice!-mondta Edward pár másodperc csend után, majd megölelte a húgát. Öröm volt őket látni. Úgy néztek ki, mint az igazi , jó testvérek –Menjünk fel…mutatok valamit érdekeset-mosolygott rá, majd karjaiba kapta, és felsétáltak a lépcsőn. Úgy döntöttem, kicsit magukra hagyom őket, hátha így jobban összebarátkoznak, ezért kiültem a verandára. Órákon át élveztem a lágy koratavaszi szellőt, a néha pillanatokra előbukkanó napot és a természet csendjét. Ám ekkor egy szag megcsapta az orromat. Nem tudtam elhinni, hogy ő az. Nem ez nem lehet…ez képtelenség…hiszen…hiszen ő meghalt! Nem  lehet itt újra , nem hagyhatom, hogy ártson a gyerekeimnek. Ezernyi gondolat szaladt át egyszerre az agyamon. Nem tudtam mit tegyek. Nincs itt Carlisle, és csak erre a pillanatra várt. Tudom. De azt már nem engedem, hogy akár csak méterekre is megközelítse a családomat. Befutottam az erdőbe, majd megpróbáltam az illatommal elcsalni a házunk közeléből. Hosszú ideig köröztem a területünk határainál.  Egészen a folyóig elmentem cikázva, majd megálltam az egyik fa alatt. Körbenéztem, de nem láttam senkit. Teljes csend volt az erdőben. Lehet, hogy csak paranoiás vagyok. Hiszen nincs olyan, hogy valaki, aki kétszer is meghalt visszatér az életbe. Az egyszerűen lehetetlen. Ekkor azonban valaki elkapta a nyakamat, és teljes erőből a mellkasához rántott. Ha ember lettem volna, a fejem is betört volna ereje nagyságától.

-Szia szívem…régen találkoztunk-mondta gúnyolódó hangon, mire minden kétségem elszállt, kilétét illetően.

-Charles…hogy kerülsz már megint ide?-kérdeztem sziszegve.

-Tudod…Nora ismeri a kiskapukat. Most is éppen a kis barátaitokkal játszadozik.-suttogta a fülembe.

-Mit akarsz?-kérdeztem ijedten, bár válaszát nyilvánvalónak gondolta. Engem. Újra magának akar.

-A válaszomat te is tudod-lökött neki a fának, majd csuklómat a fatörzshöz szorította-Téged…itt és most.

-Soha nem akarnék újra veled lenni-morogtam .

-Azt nem mondtam, hogy akarnod is kell-fonta szorosabbra ujjait , mire éreztem, ahogyan megreped a singcsontom.

-Nem fogom hagyni, hogy árts a családomnak-szisszentem fel, de nem a dühtől, hanem a fájdalomtól. Ahogyan szorította a kezemet, éreztem hogy egyre jobban felrepedezik benne a csont.

- Akkor most szépen azt teszed, amit mondok ! Tűröd, hogy azt tegyek veled amit akarok! Nincs itt a drágalátos szőke herceged, hogy megmentsen . Érted? Tehát most szépen ellazulsz, és hagyd, hogy az enyém legyél-mondta, majd belecsókolt a nyakamba, amitől megpróbáltam elhúzódni, de nem tudtam. Olyan erősen odapréselt a fához, hogy lélegezni is alig tudtam. Csak a lábaimat tudtam  valamennyire megmozdítani, és rájöttem ez pont elég.Meglendítettem a lábam, majd a térdemmel odarúgtam ,  ahol a férfiaknak a legjobban fáj. Erre fájdalmasan összegörnyedt, mire nekem volt elég időm, hogy kicsusszanjak karjaiból. Ellöktem magamtól, majd futásnak eredtem az ellenkező irányba, viszont amennyi előnyt kaptam ezálltal, olyan hamar el is tűnt a semmibe minden. Utólért, és lerántott maga alá a földre, majd teljes súlyával rám nehezedett. Ilyen folytogató érzést emberi létezésem óta nem éreztem. Carlisle mindig ügyel arra együttléteinknél, hogy soha ne nehezedjen rám teljes súlyával. De mikor még emberként éltem át Charlessal…néha tényleg a fuldoklás kerülgetett.

-Eressz el!-mondtam szinte kiáltva, miközben próbáltam őt ellökni magamról.

-Sokkal harciasabb vagy, mióta ezzel a Carlislelal vagy-mondta, majd elkezdte kigombolni a blúzomat. Tudtam, hogy most már nincs mit tenni. Meg fog történni, akármennyire is küzdök ez ellen. Csak a gyerekeimnek ne essen baja. Inkább én szenvedjek, mint ők. Ekkor viszont hirtelen megszűnt a mellkasomról a nyomás. Újra szabadnak éreztem magam.

-Hogy merészeled!? Hogy merészelsz akár csak egy ujjal is hozzá érni!?-hallottam meg Carlisle dühös hangját mellettem, mire görcsösen összecsukott szemeim kipattantak, és sietve ültem fel a földről.

-Nem a te tulajdonod!-morgott vissza Charles.

-Még van képed így beszélni velem?!-csillant fel Carlisle szemében a düh, majd teljes erejéből nekivágta Charlest a fának, mire a kemény fenyőtörzs hosszan megrepedt-Talán jogom van dühösnek lenni, ha valaki meg akarlja erőszakolni a feleségem-szisszent fel, majd Charlest a mellettünk levő folyóba vetette. Ekkor  egy farkas jelent meg a túloldalon, és hatalmas sebességgel gázolt bele a vízbe.Erős állkapcsával megragadta Charles vállát, és elkezdte kirángatni a nyugati part felé. Ha a szívem még vert volna, a stressztől kiugrott volna a helyéről. Ahogyan a farkas eltűnt az erdőben, a fülemet megütötte a kísérteties csend. Eltűnt. Most már biztosan vége van. Az utolsó pillanatban tértem ki a végzet elől. Pillanatokkal később pedig Carlisle felém fordult, majd karjaiba kapva ölelt szorosan magához, és csókokkal kezdte elhalmozni az arcomat. Ezek a csókok nem voltak ellenemre. Zokogva bújtam hozzá, miközben én is számtalan puszival borítottam be arcát.

- Eljöttél értem…megint , akár csak régen-mosolyogtam továbbra is őt ölelve.

- Érted akár a világ végére is-mondta, majd ajkaival lágyan az enyémre tapadt. Olyan hevesebben kapaszkodtam belé, hogy megrepedt kezem is belefájdult. Nem akartam elengedni. Soha többé. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson… mikor újra magamhoz ölelhettem…

Icipici gond...

Sziasztok!

Sajnos valami gátolja a képzelőerőmet, így nem biztos, hogy a hétvégéig elkészül az új fejezet. Az oka az, hogy rengeteg ötletem van, de nem tudom eldönteni melyiknek kezdjek neki. Mindig megírok valamit, de ki is törlöm, mert nem érzem, hogy az lenne az igazi...
Lehet, hogy kicsit a suli is, meg a stressz is gátol...
Megpróbálom összehozni, de nem garantálom, hogy sikerül.
Remélem, hogy hamar rájövök, hogy mi a gond a fejemben XD.
Még egyszer bocsi!
Puszi!
Carly

u.i.: Ha bármilyen kívánságotok van a folytatással kapcsolatban, akkor nyugodtan ideírhatjátok, talán így könnyebben ki tudom választani a gondolataimból a helyes utat :)

És engesztelésként egy kis apróság :)

XXIII. Fejezet Egy gyönyörű kezdet

Sziasztok! :D

Meghoztam sietve a következő fejezetet:) Ez alkalommal is remélem, hogy tetszeni fog, amit írtam, és remélem tetszik ez a kis kép is , amit hozzá készítettem:)Szeretném még egyszer megköszönni mindenkinek a támogatást, amit aki még nem olvasott, az az előző bejegyzéshez visszatérve megtekinthet :)

Puszi!

Carly

(Carlisle szemszöge)

Soha nem éltem át még olyan élményt, mint amiben most részem volt. Része voltam egy új élet születésének, mégpedig a saját lányoménak. Mikor felsírt…annál csodálatosabb hangot még soha nem hallottam. És ahogyan kedvesem arcán megláttam a boldogságot…teljes melegség töltötte meg a szívemet. Feledhetetlen érzés volt azt az apró pici testét először a karjaimba tarthattam.

-Sziasztok!-lépett be Edward izgatottan az ajtón-Láthatnám az újdonsült húgomat?-nevetett, majd idesétált hozzánk, és leült a kanapé végébe. Én gyengéden elvettem gyermekünk szerelmem karjaiból, majd óvatosan Edward felé nyújtottam.

-Mi tagadás…gyönyörű kislány. A szeme a tiéd ,anya-mosolygott Esme-re, miközben megsimogatta húga arcát.

-Köszönöm fiam!-nézett rá hálásan szerelmem, miközben én mosolyogva öleltem magamhoz.

-Hogy érzed magad?-fordultam kedvesemhez.

-Újra erősen. Már nem sokáig tarthatsz ágyban-nevetett fel, amin én is kacagni kezdtem.

-Rendben van…ma felmehetünk sétálni a városba. Alice-t is vihetjük-egyeztem bele megadóan-De…előtte még egyszer megvizsgállak. Csak óvatosságból…

-Carlisle…-forgatta meg a szemeit nevetve.

-Nincs kibúvó…ehhez ragaszkodom-emeltem fel a takarót, majd ellenőrizni kezdtem a testének állapotát. Óvatosan felhajtottam a blúzát, ami már sokkal nagyobb volt, miután már nem volt ott szerelmem gyermekünk által kigömbölyített hasa…igazából...nyoma sem volt annak, hogy terhes volt. Hasa lapos volt, és bőre ugyanúgy simult csípőjére mint előtte. Ahogyan végigtapogattam csípőjének vonalát, kedvesem halkan nevetni kezdett.

-Mi az?-néztem rá érdeklődve.

-Kicsit…kicsit csiklandós-nevetett tovább, mire én is kacagni kezdett. Szóval ilyen utóhatása maradt a terhességének. Nem bírtuk abbahagyni a nevetést. Egy vámpír, aki csiklandós…ilyenről sem igazán hallottam még.

-Látod milyenek , Alice? Mint a nagy gyerekek…szülők- mosolyogta Edward Alice-nek, aki halkan gügyögve nevetett vissza testvérére.

-Edward…nem kéne így beszélned előtte-nézett rá kedvesem szigorúan.

-Ugyan már…semmi rosszindulat nem volt bennem-magyarázkodott fiunk.

-Én is úgy gondoltam fiatalember-mosolyodott el Esme is, majd Edward visszaadta kezébe kislányunkat. Még mindig hihetetlen volt, hogy ez az egész lehetséges…hogy a karjában egy kisbabával lássam. Pedig…már megszokhattam volna, a második gyermekem érkezésével, de ezt szerintem soha nem leszek képes teljesen  felfogni.

-Gyere, kicsi Alice! Menjünk fel az új szobádba!-mosolyogta szerelmem, mire fel akart állni a kanapéról, de mielőtt még megtehette volna én ott termettem, és felsegítettem onnan, mire ő halkan nevetni kezdett. Tudom, hogy túl sokat aggódom érte, és már én is kezdem érezni, de nem tudok mit tenni. Lassan felsétáltunk a lépcsőn, majd a folyosón balra fordulva léptünk be Alice szobájába, ahol kedvesem óvatosan befektette őt a kiságyba, miközben lágy puszit nyomott arcocskájára.

-Mindjárt jövök , kicsim. Szeretlek!-mosolyogta , majd lassan elindult a szobánk felé, én pedig követtem. Nem akartam szem elől téveszteni, hiszen alig pár órával egy gyermek világra hozása után, még bármi történhet vele.

-Lezuhanyozom ,átöltözöm, és mehetünk-mosolygott rám.

-Itt várlak-mondtam, majd belépett a fürdőbe, és becsukta maga mögött az ajtót. Én leültem az ágyunkra majd figyelmesen ügyeltem arra, hogy ne hallgatózzak, de nem tudtam megállni, hogy ne figyeljem, hogy mi történik odabent. Hallottam, ahogyan megengedi a vizet, majd elhúzza a kabin ajtaját, és belép a zuhany alá. Szerettem volna ügyelni, hogy nehogy véletlenül elessen…de mit is gondoltam én, hiszen vámpír. Nem fog elesni…de még is…az emberi énem késztetett arra, hogy ügyeljek minden neszére. Hallottam, hogy elzárja a csapot, majd maga köré csavar egy törülközőt, és a tükör elé lépve párszor végighúzza a fésűt a hajába, ezt követően pedig elindul az ajtó felé.

-Sietek!-mosolygott rám, miközben a szekrényhez szaladt, majd elővett belőle pár ruhadarabot.

-Ne siess…hosszú még a mai nap-nevettem fel halkan, mire ő visszaszaladt a fürdőbe, és elkezdett felöltözni. Pillanatok alatt elkészült, és mosolyogva lépett ki az ajtón, egy gyönyörű , testhezálló ruhakölteményben.

- A legszebb anyuka vagy a világon-nyomtam csókot  ajkaira-Nem sok nő tudja megtartani két gyerek után az alakját.

-Azt azért vegyük számba, hogy én nem vagyok az átlag nők közé sorolható…legalább is ami a mivoltomat illeti-mosolygott rám , miközben fejét a mellkasomra hajtotta.

-Szerintem, te másban sem vagy átlagos-simítottam végig a hátát, mire ő arcát a nyakamhoz fúrta.

-Tudd meg ,Carlisle…melletted végre igazán nőnek érezhetem magam. Soha senkitől nem kaptam annyi bókot mint tőled-bújt hozzám hálásan, amin elmosolyodtam.

-Én mindig csak az igazat mondom-simítottam meg arcát, majd lágyan csókot hintettem ajkaira-Induljunk!-mondtam, majd visszasétáltunk Alice-hez a szobájába. Ezt követően belehelyeztük őt a nemrég vásárolt csodaszép babakocsiba, majd mi is felvettünk egy kabátot, és indulásra készen markolta meg kedvesem a babakocsi fogóját, míg én előresiettem, és kinyitottam előtte az ajtót.

-Edward, nemsokára jövünk!-mosolygott még vissza szerelmem a kanapén tanuló Edwardra.

-Rendben , anya. Érezzétek jól magatokat-mosolyodott el ő is, majd tekintetét ismét könyveire emelte. Ezután becsuktam az ajtót, és kislányunkat a babakocsiban tolva indultunk neki a számára még ismeretlen nagyvilágnak.

Lassan be is értünk a városba. Rengeteg ember járt a késő alkonyi időszakban az éttermekben és a boltokban. Sokan megnéztek maguknak minket, ahogyan végigsétáltunk a járdán. Többen is félszemmel belenéztek a babakocsiba, hogy lássák, a helyi orvosnak milyen kisbabája van. Igazából…büszkeséggel töltött el, amikor néhány embernek tátva maradt a szája gyermekünk látványától, és néha halkan felszisszentem, amikor néhány férfi halkan összesúgva beszélt feleségem csinos alakjáról.

-Mi az ,Carlisle?-nézett rám szerelmem, egyik alkalommal.

-Túl sokan társalognak a szépségedről -mosolyogtam rá halványan.

-Csak nem féltékeny vagy?-nézett rám csillogó szemekkel, miközben a járda közepén álltunk.

-Hát…nem is tudom…én-kezdtem dadogni, mire ő félrebiccentett fejjel , szemöldökét felhúzva várta válaszom.

-Igen…féltékeny vagyok- sütöttem le szemeim mosolyogva.

-Jaj, Carlisle…nem is tudod, hogy ez mennyire jól esik.

-Ezek szerint  nem zavar?-néztem rá meglepődve.

-Nem…inkább az zavarna, ha nem így lenne-nyomott puszit arcomra, amit én is egy halovány csókkal viszonyoztam, majd megsimogattam arca puha bőrét.

-Jó estét, kolléga!-lépett ide hozzánk aktatáskával a kezében Dr. Smith.

-Jó estét, igazgató Úr!-köszöntem udvariasan, majd kezet fogtunk.

-Úgy látom kihozták levegőzni a család legkisebb tagját-nézett mosolyogva a babakocsiba, mire Alice halkan gügyögni kezdett.

-Igen, sajnos a fiunk nem tudott velünk jönni. A tanulás az első-mondtam halványan kedvesemre mosolyogva.

- Gratulálok ehhez a kislányhoz. Tündéri. Mennyi idős?-nézett ránk mosolyogva.

- Két hónapos-mondta szerelmem.

-Nagyon jól fejlett baba. Csillog a szeme az élettől-egyenesedett fel a babakocsi mellől, majd szemeinkbe nézett-Még egyszer gratulálok!

-Köszönjük!

-Holnap várom a munkába. Ha lehet, először az irodámba jöjjön.

-Ott leszek-mosolyogtam, majd egy búcsúszó után elindult hazafelé.

-Vajon miért hívott az irodájába?-nézett rám szerelmem kíváncsian.

-Nem tudom biztosan…de most lesz kerek két hónapja, hogy itt dolgozom. Biztosan az eddig végzett munkámról akar beszélni velem.

-Szerintem…arra nem lehet senkinek panasza-nyomott puszit arcomra, majd tovább sétáltunk a városban, amíg le nem szállt az éjszaka.

A hazafelé vezető úton még rengetegen állítottak meg minket, hogy megnézhessék Alice-t. Mindenki elámult hófehér, porcelán-bőrén , csillogó aranyszín szemein, szőke fürtjein, de egy vélemény mindeni száját elhagyta…az hogy tündéri. Ahogyan nézegettem …én is észrevettem rajta valami tündérest. Biztosak voltunk abban Esme-vel, hogy egy igazi örökmozgó, minden lében két kanál kislány lesz. Már most is annyi energiája volt, folyamatosan forgatta arcocskáját, hogy megszemlélhesse az őt körülvevő világot. Tudtuk azt is, hogy ő Edward teljes ellentéte, már most is. Míg Edward nyugodt kisbaba volt, addig ő nagyon is élénken reagált mindenre, ami körülveszi.

Büszke voltam a családomra. Egész életem értelme valósult meg ebben a körülöttem levő három emberben. Van egy csodálatos fiam…egy gyönyörű lányom…és mindenek felett, a leggyönyörűbb nő, aki számomra mindennél többet jelent...

Köszönet!!! :)

Sziasztok! :)

Az idei tanév félévéhez érkezve, szeretném megköszönni azokat, akik ezen rövid idő alatt-amióta ezt a történetet elindítottam-támogattak és segítettek engem.:)
Először is szeretném megköszönni Scarlettnek, aki a legeslegjobb barátnőm, és ő indította meg nálam ezt a TWILIGHT  hullámot :) ő az, aki rávett, hogy írjak, és aki rávett, hogy egyáltalán megnyissam ezt az oldalt :)

Ugyanilyen köszönettel tartozom osztálytársaimnak, akiket személyiségi jogok miatt, most nem szeretnék név szerint megnevezni, mert nem tudom, hogy tetszene e nekik :)

Rengeteg hálával tartozom Winnie-nek és CC&EC-nek, akik rendszeresen írnak komikat, így megerősítve egyenlőre még nem nagy bizalmamat :) Remélem majd ez változik

És nem utolsó sorban az összes embernek, aki olvassa ezt az oldalt :)

Minden tanulónak szerencsés második félévet, és jó bizit :) Illetve mindenkinek aki már dolgozik további jó munkát :)

Puszi és ezer hála:

Carly :) :)


És egy másik téma...

Winnie és CC&EC is kérdezte, hogy lesz e harmadik gyerekük Carlisle-nak és Esme-nek . Ezzel kapcsolatban kérem, hogy bárhogy is akarjátok, írjátok ide a komiba , hogy előre tervezzek :)

XXII. Fejezet Ha minden felgyorsul...

Sziasztok! Meghoztam a fejezetet :) Remélem tetszik majd nektek:) 

Puszi!

Carly

 (Esme szemszöge)

Még másnap reggel is az ágyban feküdtünk. Nagyon jól esett ez a kis pihenés. Kicsit erősebbnek éreztem magam, mint az este. Carlisle a reggel közeledtével még egyszer megvizsgált, hogy minden rendben van e, és hála az égnek, semmi jele nem volt, hogy baj lenne. Az előjeleket tekintve egészséges, nagy baba lesz.

-Most kicsit többet kell innod-ült le mellém két pohárral a kezében a konyhaasztalhoz.

-Miért?-néztem rá kérdően..

-Szeretném, ha erős lennél, ha esetleg ma kerülne sor a gyermekünk születésére. Ha gyenge vagy, nagyobb az esély, hogy… történik valami-nézett hevesen pislogva a föld felé. Tudtam, hogy leplezni próbálja aggodalmát, és hogy jobban aggódik a mai nap miatt, mióta este elmondtam neki, hogy úgy érzem, ma lesz a nagy nap.

-Úgy látom, idegesebb vagy, mit én-nevettem halkan.

-Az agyam csak zakatol és zakatol. Nem is bírok másra gondolni-nevetett ő is, majd lágy puszit nyomott a homlokomra. Lassan kezdtem kortyolgatni a poharak tartalmát, míg az utolsó korty is le nem gördült a torkomon.

-Ez nagyon jól esett-mosolyogtam elégedetten.

-Ennek örülök-vett karjaiba, majd átsétált velem a nappaliba, és óvatosan lehelyezett a kanapéra.

-Úgy érzem…inkább izgatott vagyok, mint ideges -mosolyodtam el, miközben megsimogattam a hasamat .

-Én is izgatott vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy fiam, vagy lányom születik-simogatta meg a vállamat.

-Nem tudom, de úgy érzem, kislány. Bár lehet, hogy csak azért gondolom, mert már egy fiunk van-kacagtam  fel a végén.

-Nemsokára megtudjuk-koppintott játékosan az orromra, amin elmosolyodtam.

-Ha jól hallottam az este, ma délutánra már nem leszek egyke- jött le nevetve Edward az emeletről.

-Valószínűleg- mosolyogtam fiamra, miközben ő is mellénk helyezkedett a kanapén.

-Ennek nagyon örülök.. Ha öcsém lesz, ha húgom lesz, megtanítok neki egy-két dolgot. Például…farkast verni-nevetett Edward, mire én szigorúan meredtem rá.

-Edward!

-Csak vicceltem. Soha nem tennék ilyet. De mindenben segíteni fogom őt, ahogyan egy jó bátyhoz  illik.

-Tudom, hogy jó testvér leszel-simogattam meg fiam vállát, amin ő elmosolyodott.

-Csak teszem, ami tőlem telik-állt fel mellőlünk, majd visszaindult a szobája felé.

-Remélem jóban lesznek-fordultam Carlisle felé mosolyogva-Nem szeretném, ha marnák egymást.

-Ebben teljesen biztos lehetsz.  Edward nem olyan fiú, aki bárkivel is konfliktusba keveredne-mondta halkan nevetve, miközben megsimogatta a vállam.

-Igazad van, Edward példaértékű fiú-kacagtam fel halkan, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is fagyott le arcomról a mosoly. Pár pillanat múlva  egy éles fájdalmat éreztem a hasamban. Hirtelen megakadt a lélegzetem. Nem tudtam levegőt venni.

-Carlisle-…mondtam kétségbeesetten, miközben kezemet a hasam elé kaptam. Hirtelen tört rám a zihálás. Ebből párom rögtön tudta, hogy mi történik.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj-simította meg arcomat, miközben hanyatt fektetett a kanapén-Edward!-kiáltott fel az emeletre, mire fiunk sietve szaladt le hozzánk.- Hívd fel a kórházat, hogy ma nem megyek be, és aztán menj az iskolába!

-De…

-Csak csináld!-mondta határozottan, mire Edward sietve indult meg a telefon felé.

-Csak lélegezz mélyeket , és ha mondok valamit , akkor tégy úgy ,jó?-én erre csak bólogatni tudtam.

- Először is… próbálj megnyugodni. Lélegezz egyenletesen…próbáld abbahagyni a zihálást-mondta nyugodt hangon, de láttam, hogy szemei tele vannak idegességgel. Igyekeztem végrehajtani azt amit mondott. Végül sikerült.

-Rendben van-sóhajtott fel halkan, majd ismét szemeimbe nézett- Akkor kezdjük-mondta, majd elkezdődött a visszafordíthatatlan események sorozata. Az idő nagyon lassan múlt.A fájdalmaim egyre erősödtek, mígnem lassan órák teltek el. Úrrá lett rajtam a kimerültség. Nem akartam, hogy baja essen. Féltem, ha nem igyekszem jobban, elveszíthetem őt…de ebben a pillanatban végül  felsírt. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem a lelkemben. Tudtam, hogy most már minden rendben lesz.

-Egy gyönyörű kislány- mosolyogta Carlisle meghatottan, miközben én megpróbáltam ülő helyzetbe felhúzódni, hogy kezembe adhassa őt, miközben arcomra fáradt, de annál szélesebb mosoly ült ki. Ahogyan megláttam pici arcát, meghatottan nevetni kezdtem. Egy apró pici kislány volt, aki könnyedén elfért karjaimba. Olyan kis védtelen volt, hogy alig mertem őt tartani. Hajtincsei szőkés barna színűek voltak, pici szemei  élénk aranyszínben csillogtak ahogyan szemeimbe nézett.

- Istenem, de édes vagy- mosolyogtam erőtlenül, majd megsimogattam kis arcát.-Pici Alice.

- Jól vagy szívem?-kérdezte aggódva, mikor meghallotta hangom erőtlenségét, majd megsimogatta arcomat.

- Minden rendben van, csak…- sóhajtottam nagyot- csak kicsit elfáradtam. Semmi bajom.

- Szükséged van valamire?

- Csak arra, hogy velem légy-nevettem fel halkan, amin ő is kacagni kezdett.

-Szerintem, azért neked, és Alice-nek is szükségetek lenne valami ennivalóra-simította végig megint arcomat, majd pillanatokon belül egy pohárral és egy cumisüveggel tért vissza, amit letett az asztalra, és az emeletről is lehozott egy takarót, amivel óvatosan be takart.

-Picit elveszem Alice-t, és amíg te iszol, én megetetem őt, jó?-nézett rám mosolyogva, miközben mellém helyezkedett, mire én bólintottam, és miután kislányunkat odaadtam a kezébe, kortyolgatni kezdtem a folyadékot. Nagyon jól esett most a laktató élelem ,ami némileg erőt adott nekem az események után.

-Nélküled nem ment volna-mosolyogtam rá két korty között.

-Ha tudnád, hogy igazából mennyire össze voltam zavaroda. Szegény Edwarddal is kiabáltam-sütötte le szemeit, majd ismét kislányunkra emelte tekintetét, aki alig pár perces kora ellenére mohón vette magához az üveg tartalmát.

-De mint látod mind a ketten jól vagyunk. Én , és a pici is. És ez neked köszönhető-simítottam meg karját, amin lágyan elmosolyodott. Mire én végeztem, Alice is megivott mindent a cumisüvegből, majd Carlisle visszaadta őt karjaimba.

-A mai napon kötelező pihenned . Nincs kifogás. Itt maradok, és amit kérsz, megteszem-mondta lelkesen, amin halkan kacagni kezdtem.

-Az orvos parancs szent- nevettem tovább, mire ő ekkor lágy csókot lehelt ajkaimra, majd hajamat óvatosan fülem mögé söpörte.

-Akkor…mit tehetek a legkedvesebb betegemért?-nézett rám féloldalasan mosolyogva.

-Nem akarlak ugráltatni-mosolyogtam vissza erőtlenül.

-Ma én szolgállak ki-támaszkodott rá a kanapé karfájára, mire én megadtam magam.

-Na jó…ha ennyire szeretnéd, akkor megtennéd, hogy idehozod a medálomat az éjjeliszekrényről? Tegnap este levettem, és fennmaradt.

- Már hozom is-szaladt fel a lépcsőn, majd hallottam ahogyan felveszi a szekrényről a nyakláncom, és már rohan is le vele vissza a nappaliba. Mikor visszaért hozzánk, óvatosan nyakamba akasztotta , majd ő is mellénk helyezkedett. Nehéz volt világra hozni Alice-t, de megérte.  Még soha nem láttam nála aranyosabb, tökéletesebb kislányt.  Olyan volt, mint egy mesebeli tündérke. Mindennél boldogabb voltam, és Carlisle arcán láttam, hogy ő is. Tudtam, hogy Alice-nek a lehető legjobb helye lesz itt velünk. Szerető szülők között, egy felelősségteljes báty mellett nem is eshet semmi baja…és egy anya számára a legfontosabb, hogy a gyermekét mindig , minden körülmények közt biztonságban tudja…

XXI. Fejezet Mindig a szépet kell nézni...

Sziasztok! Itt az új feji! :) Remélem tetszik majd!!! :D

Puszi!

Carly

(Carlisle szemszöge)

Az ezt követő napok gyorsan teltek. Mindannyian izgatottak voltunk. Vajon Edwardnak fivére, vagy húga lesz? Melyikünkre fog hasonlítani? Sok ilyen gondolat fordult meg a fejünkben. Egyedül az rontotta el az örömünket, hogy Esme rosszullétei naponta okozott nekünk kellemetlen pillanatokat. Most is éppen a mosdóból segítettem ki, miután megint rátört a hányinger.

-Biztosan minden rendben?-ültettem le aggódva az ágyunkra.

-Emberként is kibírtam, akkor most is kibírom-mosolygott rám erőtlenül. - Ráadásul ez nálam három hónapig tartott, most meg összesen nem vagyok annyi ideig terhes.

-Ez igaz…de ma már egy órán belül másodjára lettél rosszul-simítottam meg az arcát .

-Ez vele jár-vonta meg vállát beletörődően.

-Nagyon jól viseled-mondtam elismerően.

-Igen, a tudat, hogy egy új élet nő a szívem alatt, mindennél boldogabbá és erősebbé tesz-mosolyogta, miközben  megsimította egyenlőre még lapos hasát.-Szerinted kisfiú, vagy kislány?-nézett rám lelkesen.

-Hát…én nagyon örülnék bármelyiknek- nyomtam puszit homlokára-A lényege úgy is az, hogy ő részben te vagy.

-Részben pedig te-bújt hozzám, mire én lágyan simogatni kezdtem. Olyan elégedettség sugárzott arcáról, hogy nem tudtam nem átvenni a hangulatát. Pedig annyira aggódtam miatta, hogy nem tudom szavakba önteni, de még is…az öröm  mindkettőnket teljesen átjárt.

.- Jaj, ne…-mondta elcsukló hangon, majd megint a fürdő felé szaladt. Már megint kezdődik-gondoltam magamban. Bárcsak valahogyan enyhíthetném ezeket a rosszulléteket. Bármit megtennék, hogy elviselhetővé tegyem neki ezt az egészet.

-Bárcsak segíthetnék-mondtam, miközben kezeimmel mellkasát átfogva segítettem neki állva maradni.

-Azzal is segítesz, hogy vagy-mosolygott rám erőtlenül, amin én is elmosolyodtam.

-Miattam szenvedsz- vettem a karjaimba, majd elindultam vele a nappali felé.

-Nem szenvedek…kellemetlen ugyan, de nem szenvedés. Ez is csak megerősít abban a tudatban, hogy valami szép van készülőben- mosolyogta, miközben a lépcső aljára érve besétáltam vele a nappaliba.

-Sajnálom. Lehet, hogy túlaggódom-nevettem halkan, majd leültettem a kanapéra, és én is mellé helyezkedtem.

-Szerintem  ez teljesen természetes egy leendő apánál-bújt hozzám hálásan, majd egyik kezével lágyan simogatni kezdte a hasát. Én sem bírtam megállni, hogy ne simítsam meg én is. Ahogyan végighúztam ujjamat a két csípője között, éreztem egy apró rúgást. Annyira megható érzés volt tudni, hogy nemsokára karomban tarthatom majd akár fiam, akár lányom, hogy nem tudtam betelni az öröm gondolatával.

-Még mindig furcsán hangzik…apa- nevettem halkan.

-Pedig nemsokára kétgyermekes apa leszel-nevetett fel ő is hangsúlyozva a „kétgyermekes” szót.

-Hogy vénülhettem meg ennyire?-kacagtam tovább.

-Huszonhárom évesen nem vagy te olyan öreg-mosolygott rám, majd egészen az ölembe húzódott. Hosszú percekig csak ültünk, és simogattuk egymást ,eljátszva a gondolattal, hogy milyen lesz majd az új családtagunkat a kezünkben tartani. Hogy milyen lesz, mikor megszületik, és milyen lesz majd magunkhoz ölelni.

-Nem is tudod, mennyire féltelek-simítottam meg suttogva arcát-Mi lesz, ha valami baj lesz? Ha neked vagy a babának baja esik? Ha valamelyikőtöket…-nem tudtam befejezni a gondolatsoromat. Bele sem mertem gondolni, milyen lenne Esme nélkül élni. Vagy a kisbabánk nélkül. Féltem , hogy a mennyország  egyik pillanatról a másikra képes pokollá válik.

-Carlisle, nem lesz semmi baj…érzem. Nem lehet baj- mondta bizakodóan szerelmem, majd lágy puszit nyomott arcomra-Ha te mellettem vagy nem eshet bántódásom.

-Még én sem értek mindenhez-mosolyodtam el halványan- soha nem vezettem még le szülést-mondtam aggódva.

-Orvos vagy. Okos, tapasztal , orvos. Bár soha nem csináltad, én tudom, hogy képes vagy rá. Semmilyen más személyben nem bízok meg jobban, mint benned-mosolyogta, majd fejét vállamra hajtva bújt hozzám ismét szorosan. Lenyűgöző volt optimizmusa, és belém fektetett bizalma. Nem is tudom megérdemlem e őt. De az biztos, hogy neki mindenből a legjobbat akarom adni. És mindent megteszek, hogy ezt az időszakot megkönnyítsem a számára…

(Esme szemszöge)

Örömömre lassan enyhülni kezdtek a terhesség tünetei, és egyre több külső jelet vettem észre magamon az idő múlásával. A hasam lassan növekedni kezdett, és egyre többet éreztem, ahogyan a kicsi fészkelődik benne. Órákat töltöttem a simogatásával, ahogyan Carlisle is örömmel húzta végig ujjait rajta, aminek leendő gyermekünk apró rúgásokkal adta tudatunkra tetszését. Fantasztikus érzés volt, mikor belülről éreztem jelenlétét.

-Tessék szerelmem-adta kezembe Carlisle a poharat, mivel már eléggé megszomjaztam. Lassan már óránként volt szükségem arra, hogy igyak, mert a torkom rettenetesen kapart. Akár kislány, akár kisfiú…mindenesetre nagyon nagy étkű baba.

-Köszönöm-mosolyogtam rá hálásan, majd kortyolgatni kezdtem a folyadékot.

-Hogy vagy?-kérdezte aggódva, miközben hajam egyik tincsét a fülem mögé söpörte.

-Napról napra jobban-néztem rá mosolyogva, miközben leraktam a poharat az asztalra. Ekkor hatalmas csörömpölést hallottam meg az emeletről, amin Carlisle csak halkan kuncogni kezdett.

-Mi folyik itt?-néztem rá gyanakvóan. Tudtam, hogy valamin mesterkednek.

-Az  nemsokára megtudod-mosolygott rám titokzatosan.

-Apa! Kéne egy kis segítség-kiáltott le fiunk, amin mind a ketten nevetni kezdtünk.

-Megyek, és segítek neki. Mindjárt jövök-simította meg az arcomat, majd pillanatokon belül az emeleten termett. Próbáltam hallgatózni, vajon mit csinálnak odafent.

-Edward , lehetett volna halkabban is-hallottam meg Carlisle suttogását .

-Bocsánat…véletlen volt–mondta Edward szintén alig hallhatóan.

-Látom elkészültél.

-Igen. Remélem tetszik majd anyának.

-Abban biztos vagyok-fejezte be Carlisle , majd elindult lefelé a lépcsőn. –Szívem, szeretnék mutatni valamit-mosolygott rám majd a karjaiba vett, és így indult meg velem az emeletre.

-A saját lábamon is fel tudnék menni-nevettem halkan.

-Nem szeretném, ha neked, vagy a babának baja esne-nyomott csókot homlokomra, miközben felértünk a lépcső tetejére, és óvatosan lábaimra állított- Csukd be a szemed-mosolyogta, aminek én mosolyogva engedelmeskedtem. Éreztem, hogy végigmegyünk az emeleti folyosón, majd jobbra fordulunk a végén. Hallottam, hogy belépünk egy szobába, majd Carlisle becsukja magunk mögött az ajtót. Végül megálltunk.

-Most már kinyithatod-mondta , mire az én szemeim kinyíltak, és amit láttam az lenyűgözött. Egy gyönyörű  szobában találtam magam. Falai krémszínűek voltak, fehér bútorok , és egy babaágy volt benne. A babaágyban egy levendulaszínű kis takaró volt, amire rá volt fektetve Edward régi mackója. Az egészben, volt valami meseszerű. Ha tudtam volna, a szemeim könnybe lábadtak volna.

-Istenem ez gyönyörű-öleltem meg férjem, aki félve ölelt viszont magához.

-Örülök, hogy tetszik-simogatta meg a hátamat.

-Ezt ti csináltátok?-néztem rájuk elképedten.

-Hát…apával mindent megtettünk-veregette meg Edward Carlisle vállát, mire mind a ketten halnak nevetni kezdtek.

-Nagyon köszönöm-mosolyogtam hálásan-Ez az egész…olyan csodás.

-Szeretnénk, ha minden tökéletes lenne, mire az új családtagunk megérkezik-mosolyogta párom, majd a kezemet fogva vezetett körbe a szobában.

-A kiságyat az egyik orvoskollégámtól kaptam. Azt mondtam ajándékba visszük egy barátunknak. Az ő édesapja készíti a legszebb bútorokat az egész városban-mosolyogta, miközben én kezemet végighúztam a tökéletesen megmunkált bútordarabon.

-Tényleg gyönyörű-mosolyogtam vissza páromra.

-Szeretném ha pihennél egy kicsit-simogatta meg a vállamat-Nem szeretném, ha megterhelnéd magad.

-Igen, talán tényleg jót tenne. A kicsi az elmúlt napokban nagyon élénk volt itt belül-simítottam meg hasamat mosolyogva-Úgy érzem, már nem sokáig akar idebent maradni.

-Gyere, átviszlek a hálószobába-vett karjaiba, majd átsétált velem a mellettünk lévő helyiségbe. Óvatosan leültetett az ágyunkra, majd mellém helyezkedett .Órákon át lágyan simogatott, miközben én fejemet a vállára hajtva bújtam hozzá óvatosan.  Sokat gondolkodtam azon, amit az elmúlt napokban éreztem. Olyan megérzésem volt, ha nem ma este, akkor holnap biztosan világra jön  a legifjabb Mr. vagy  Miss. Cullen. Nagyon boldog voltam, de egyben aggódtam is. Mi lesz, ha valami történik? Ha elvesztem őt? Mi lesz, ha komplikációk lesznek?

-Carlisle…-kezdtem bele aggódva.

-Igen?-kérdezte mosolyogva

-Ugye nem lesz baj?-néztem szemeibe, és láttam, ahogyan fejében végigpörgeti a lehetőségeket

-Nyugodj meg kedvesem. Ígérem…mindent elkövetek, hogy ne történjen semmi rossz. Ha mégis közbejönne valami, megoldjuk. Nincs miért aggódnod-mondta nyugtatóan, majd lágy csókot nyomott homlokomra.

-Szeretném, ha így lenne-hunytam le szemeimet, hogy picit a saját gondolataimba mélyedjek. Reméltem, hogy igaza van. Mindennél jobban bíztam benne, és tudtam, mindent megtesz majd, hogy megóvjon engem és a picit is. Tudom, hogy így lesz. Kétségem sem fért hozzá.És csak vártam, vártam hogy karomba tarthassam majd leendő gyermekem.  Aki Edwarddal együtt a mi világunk közepe lesz…

XX. Fejezet "Vértestvér"

 Sziasztok! Meghoztam 2011. év első fejezetét :):) Remélem mindenkinek tetszeni fog, és szerintem a cím mindent elárul!!! :)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

…

-Hát ez a nap is eljött-mosolyogtam immár férfivá serdült fiamra, miközben megigazítottam az egyenruhájának inggallérját. Hihetetlen, de Edward 17 évesen ma ejti meg élete első iskolai napját. Soha nem hittem volna, hogy életemben egyszer még ennyire büszke leszek. -Vigyázz magadra!

-Úgy lesz anya. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. –tette  kezét nyugtatóan a vállamra, amin halkan kacagni kezdtem

-Tudom, de ez azért még is csak nagy dolog-mosolyogtam.

-Szeretlek anya!-mondta , miközben a kilincs után nyúlt.

-Én is szeretlek!-köszöntem utána, majd egy halovány mosoly után kilépett az ajtón. Hihetetlen, hogy lassan majdnem egy hete élünk békében , mióta a megegyezés megszületett. Mindkét fél betartotta a szerződés ráeső felét, így szabadon élhettünk az erdőnek ezen a részén.

-A fiunk felnőtt-lépett mögém Carlisle mosolyogva .

-Igen, én is úgy vélem-nevettem halkan, miközben fejemet mellkasára hajtottam.

-Úgy tűnik, most már rendeződnek a dolgok.

-Szerinted tartós lesz ez a szövetség?-néztem rá kérdően.

-Minden esély meg van rá. Rajtunk nem fog múlni, hogy a béke meddig tart. Legalább is , amíg ők is betartják a dolog rájuk eső részét-mondta bizakodóan szerelmem, miközben elhelyezkedtünk a kanapén.

-Szerintem nem is olyan borzasztóak, mióta megegyeztünk velük. Nem mondom, hogy örülök nekik, de nem gonoszak, mint elsőre gondolnánk.

-Édes vagy-nyomott kacagva lágy csókot ajkaimra, miközben mutatóujjával lágyan simogatta arcomat-Mindenkiben meglátod a szépet-nevette, mikor elváltunk, majd ujjait blúzom gombjaira helyezte, és újra csókra hajlott, ám ekkor lágyan kicsusszantam karjaiból, és kacagva odébb futottam.

-Tudom, mit akarsz-nevettem tovább.

-És ellenedre van?-vonta fel a szemöldökét játékosan.

-Eszem ágában sincs ellenkezni-folytattam kihívóan.

-Aranyom , csak nem játszadozol velem?-nevetett fel ő is.

-Így is mondhatjuk, de igazából…nem akarok könnyen kapható lenni-mosolyogtam, majd futni kezdtem az emelet felé. Azonban  arra nem számítottam, hogy Carlisle reakcióideje sokkal jobb, mint az enyém. Egy szempillantás alatt kapott karjaiba, és így forgatott meg a levegőben.

-Ez nem ér!-kacagtam, miközben lábaimmal körbefontam a derekát.

-Te menekülsz, én elkaplak. Nem ez a játék lényege?-nézett rám féloldalas mosolyával.

-Nem is tudtam, hogy ilyen nagy játékos vagy.

-Ezt is te hozod ki belőlem-nyomott csókot ajkaimra, majd a hálószobánk felé kezdett velem futni. Óvatosan lerakott az ágyunkra, , majd a sötétítőkhöz szaladt, mire én tettetett morcosságot arcomra öltve fontam karba kezeimet, amin halkan elnevette magát.

-Valaki nagyon türelmetlen-gördült felém mosolyogva.

-Csodálkozol? Két hónapig nélkülöztelek, ezért már az illatod is teljesen megbolondít-mosolyogtam, miközben szégyenlősen sütöttem le szemeimet. Nem igazán szoktam ilyen nyíltan beszélni, még a saját férjemnek sem, így engem is kicsit meglepett, ami elhagyta a számat. Ha tudtam volna  biztosan elvörösödöm.

-Az illatom? Mégis mihez hasonlítod az illatom?-kérdezte csábosan.

-Olyan, mint a frissen vágott tavaszi rózsa, és a lágy tavaszi szellő.

-A tiéd meg…-kezdett bele, majd elgondolkodott-édes mint a méz, tiszta és ellenállhatatlan mint a jázmin-mosolyogta, majd ismét lágyan csókolni kezdett. Puhán öleltem magamhoz, míg ő lágyan csókolgatta végig a nyakam . Nem bírtam ellenállni, hogy bele ne túrjak gyönyörű aranyszőke hajkoronájába, ami a halovány sejtelmes fényben, törten csillogott, ahogy az éjjeliszekrényünk lámpája néha megvilágította. Ő is lágyan simogatott, ahol ért miközben testünk egyre szorosabban egymáséhoz préselődött. Lassan indult meg kezem ingjének gombjai felé, majd egyesével elkezdtem kigombolni mindegyiket, míg ő lágyan simította végig kezével hajam karamella-vörös tincseit. Pillanatok elteltével pedig ő is áttért blúzom kigombolására, majd gyengéd csókokkal halmozta el arcomat, mígnem az összes ruhadarab lekerült rólunk, és ismét egyek lettünk…

A szobánkban levő falióra kettőt kongatott, mikor már ismét képes voltam józanon gondolkodni. Carlisle a vállam felett átnyúlva simogatta szív alakú medálom, ami a nyakamban lógott. Olyan csodás órákat töltöttünk el itt együtt, hogy nem is akartam innen felkelni…soha. Vele olyan csodás és meghitt volt minden, hogy azt kívántam, bárcsak kezdetektől ő lett volna a férfi aki először belép az életembe.  

- Szerintem kiegyenlítettük a számlánkat-nevetett halkan, majd lágy puszit nyomott a vállamat. Én hatalmas mosollyal az arcomon fordultam felé, majd szorosan mellkasához simultam .

-Én inkább úgy gondolom, hogy a mai rendelésedért magas árat kéne fizetnem-kacagtam, mire ő lágy puszit nyomott fejem tetejére.

-Szívem szerint örökre itt maradnék veled-mosolyogta, miközben lágyan simogatta a hátamat.

-Végül is nincs akadálya- kacagtam halkan

 -Egy akadálya még is van…-kezdett bele- Fél háromra mennem kell a kórházba, hogy elintézzem a dolgokat az új igazgatóval- mondta kicsit csalódottan.

-Tudom…hív a kötelesség -mosolyogtam rá halványan, még is érezhető volt hangomon a bánat.

-Mi lenne, ha velem jönnél?-csillant fel a szeme.

-Tényleg mehetek?-kérdeztem meglepetten.

-Természetesen. Örömömet lelném benne-mosolyogta, majd sietve indultunk el, hogy új ruhát keressünk elő magunknak. Éppen fésülködtem, amikor hirtelen megszédültem. Mintha valaki jól megütött volna.  Carlisle éppen elkapott, nehogy a földön landoljak.

-Esme, jól vagy?-kérdezte ijedten.  

-Igen, csak valamitől megszédültem.

-Ez nem normális dolog-mondta aggódva-Te nem szédülhetnél.

- De jól vagyok. Semmi bajom-erősködtem.

-Biztos?-nézett rám kérdőn.

-Igen…biztos-mondtam határozottan, majd kicsit félve, de elengedte kezemet.

-Akkor indulhatunk?-nézett rám bizonytalanul mosolyogva.

-Csak ön után uram-nevettem halkan, majd egymásba karolva indultunk neki a városnak…

Nemsokára oda is értünk a kórházhoz. Egymás kezét fogva léptünk be a bejáraton, miközben végigsétáltunk a hosszú folyosón, ami az igazgatói iroda felé vezetett. Én furcsa módon megint émelyegni kezdtem, de ezt próbáltam leplezni, bár nem volt valami könnyű elrejteni férjem szakértő szemei elől. Pár percen belül rá is találtunk a kórház igazgatójának irodájára. Carlisle udvariasan bekopogott, mire egy szőke, csinos hölgy nyitott nekünk ajtót.

-Bizonyára Dr. Cullen. Üdvözlöm! Ms. Shepeerd vagyok. Az igazgatóúr asszisztense. És a hölgy személyében kit tisztelhetek?-mosolygott rám kedvesen.

-Üdvözlöm! Mrs. Esme Cullen vagyok-mutatkoztam be én is.

-Üdvözlöm! Jöjjenek be-mondta, majd bevezetett minket egy hatalmas irodába.

-Üdvözlöm Dr. Cullen! Önt is Mrs. Cullen!-köszöntött minket egy jól kiöltözött, fekete hajú férfi-Dr.Joshua Smith vagyok, a kórház igazgatója.

-Örülök, hogy megismerhetem Dr. Smith-mosolyodott el párom.

-Akkor…kezdhetjük is-kezdett bele Dr. Smith- Először is…kérdezhetnék pár dolgot a családjáról?

-Természetesen- válaszolta készségesen párom.

-Mióta házasok?

-Már nagyon rég. Tizenhét éve élünk egymással.

-Az szép kor. Esetleg van gyermekük?

-Igen, van- válaszolta párom, amin én helyeslően bólogattam ám ekkor rettenetes rosszullét lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, menten hányni fogok.

-Elnézést -mondtam elcsukló hangon, majd kiszaladtam a szobából egyenesen a mellék helyiség felé. Mikor kiértem, azonban  semmi nem jött ki belőlem. Ijedten rogytam össze a fal mellett, és könnyek nélkül zokogni kezdtem. Mi történik velem? Mi  az , ami engem ennyire kínoz?

-Jól vagy?-hallottam meg szerelmem hangját mellettem.

-Nincs semmi bajom-nyögtem erőtlenül.

-Gyere, hazamegyünk!

-Nem kell! Menj vissza a megbeszélésre-próbáltam felállni, ám erőtlenül visszarogytam.

-De kell , hazaviszlek!-segített fel, de én már nem tudtam tiltakozni. Egész úton pátyolgatott. Én sem értettem, hogy mitől lettem ilyen gyenge, de alig álltam meg a lábamon. Fele úttól már karjaiba kellett vinnie.

-Feküdj ide egy kicsit-fektetett ölébe,mikor hazaértünk, majd simogatni kezdte a hátamat. Órákig feküdtem ott mozdulatlanul. Tényleg úgy éreztem, hogy elnyom az álom, bár tudtam, hogy ez lehetetlen. Carlisle minden egyes mozdulatán éreztem, hogy tele van aggodalommal. És miközben ő lágyan simogatott, másra sem tudtam gondolni, vajon mi lesz velem?...

(Carlisle szemszöge) 

Nem is tudtam mióta ültünk ott. Kezem remegett, miközben az arcát simogattam. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Ez az egész nem felelt meg a valóságnak, már nem mintha a mi létezésünk megfelelne annak. De ez, hogy ami a mi világunkban lehetetlen, még is megtörténik…szörnyű volt szembesülni.

-Szia apa!-lépett be az ajtón Edward, majd ahogyan meglátott minket az arcára hideg ijedség ült ki-Mi történt?-kérdezte.

-Esme rettenetesen rosszul lett. Gyenge, émelyeg, hányingere van…- sóhajtottam mélyen, majd ismét feleségem arcára meredtem.

-Car-lisle-nyögte halkan szerelmem, mire én azonnal ráirányítottam minden figyelmem.

-Mi az szívem? Mit szeretnél?-kezdtem kérdések sorozatába.

-Csak szeretném, ha hoznál nekem inni-mondta erőtlenül. Mire Edward már vissza is tért egy pohárral a kezében.

-Fel tudsz ülni?-kérdeztem aggódva, mire ő bólogatni kezdett. Óvatosan felült a kanapén, és kezébe adtuk a poharat. Ahogyan meglátta a pohár tartalmát, hevesen emelte ajkaihoz, és pillanatokon megitta a benne lévő folyadékot. Megleptek hirtelen reakciói. Nem szokott ilyen heves lenni, ha a táplálkozásról van szó.

-Biztosan jól vagy?-néztem rá kétségekkel telve.

-Igen …sokkal-mosolygott rám halványan.

-Mi történt veled a kórházban?

-Nem tudom…egyszer csak rám jött…és úgy éreztem…mint mikor emberként terhes voltam. Hogy minden egyes percben hányhatok.

-Hogy mit mondtál? Ezt érezted emberként?-ötlött hirtelen eszembe minden. Hirtelen minden világos lett. Az émelygés, a hányinger, a nagy éhség…mind egy dologra utalnak.

-Igen…-válaszolta bizonytalanul. Azonnal a táskámért futottam, és eldöntöttem, elvégzem ugyanazokat a vizsgálatokat , amit akkor is tettem, mikor Edwarddal terhes lett. Hanyatt fektettem a kanapén, és belekezdtem.  Végigtapogattam a hasát, és a sztetoszkópot is használatba vettem. Az eredmény meglepő volt. Nem is meglepő, hiszen számítottam rá, de még is…

-Drágám- mosolyogtam rá-állapotos vagy-mondtam , mire az ő arcára is kiült egy mindennél nagyobb boldogságot tükröző  mosoly.

-Ez komoly?-kérdezte hitetlenkedve.

-Mindennél komolyabb- mondtam , miközben megsimítottam az arcát, és átöleltük egymást. Tényleg…mindent gondoltam, csak erre az egyetlenre nem, mikor kedvesemnél jelentkeztek ezek a tünetek. Pedig teljesen egyértelmű volt, ha most belegondolok, csak miután Edwardnál ilyen tünetei nem voltak, így nem gondoltam erre az eshetőségre.

-De miért voltak, ilyen tüneteim?-kérdezte szerelmem érdeklődve.

-Nem tudom…de valószínűleg azért, mert akkor, mikor Edwarddal voltál várandós, akkor még a fiatalabb vámpírok kategóriájába voltál sorolható. És köztudott, a mi fajtánk soha nem erősebb, mint új élete első hónapjaiba. Akkor még ellenállóbb volt a szervezeted, így elrejtőztek ezek a jelek, amik most előjöttek-mondtam el az egyetlen ésszerű  magyarázatot.

-Ezek szerint…lesz egy testvérem?-kérdezte Edward féloldalasan mosolyogva.

-Nagyon úgy tűnik -mosolyogta Esme, mire fiunk halkan nevetve ölelte meg őt.

-Gratulálok nektek-mondta Edward őszinte hangnemben, mikor újra szemeinkbe nézett-Komolyan…örülök, hogy boldogok vagytok-mosolyodott el.

-Köszönöm fiam-öleltem meg én is hálásan. Hihetetlen volt ez az egész. Talán tényleg igaz, ha valamit karácsonykor kívánunk, az valósággá válik. Ugyan is én pontosan ezt kívántam. Hogy a következő karácsonyt már ne hárman, hanem négyen ünnepeljük…