XXII. Fejezet Ha minden felgyorsul...

Sziasztok! Meghoztam a fejezetet :) Remélem tetszik majd nektek:) 

Puszi!

Carly

 (Esme szemszöge)

Még másnap reggel is az ágyban feküdtünk. Nagyon jól esett ez a kis pihenés. Kicsit erősebbnek éreztem magam, mint az este. Carlisle a reggel közeledtével még egyszer megvizsgált, hogy minden rendben van e, és hála az égnek, semmi jele nem volt, hogy baj lenne. Az előjeleket tekintve egészséges, nagy baba lesz.

-Most kicsit többet kell innod-ült le mellém két pohárral a kezében a konyhaasztalhoz.

-Miért?-néztem rá kérdően..

-Szeretném, ha erős lennél, ha esetleg ma kerülne sor a gyermekünk születésére. Ha gyenge vagy, nagyobb az esély, hogy… történik valami-nézett hevesen pislogva a föld felé. Tudtam, hogy leplezni próbálja aggodalmát, és hogy jobban aggódik a mai nap miatt, mióta este elmondtam neki, hogy úgy érzem, ma lesz a nagy nap.

-Úgy látom, idegesebb vagy, mit én-nevettem halkan.

-Az agyam csak zakatol és zakatol. Nem is bírok másra gondolni-nevetett ő is, majd lágy puszit nyomott a homlokomra. Lassan kezdtem kortyolgatni a poharak tartalmát, míg az utolsó korty is le nem gördült a torkomon.

-Ez nagyon jól esett-mosolyogtam elégedetten.

-Ennek örülök-vett karjaiba, majd átsétált velem a nappaliba, és óvatosan lehelyezett a kanapéra.

-Úgy érzem…inkább izgatott vagyok, mint ideges -mosolyodtam el, miközben megsimogattam a hasamat .

-Én is izgatott vagyok. Kíváncsi vagyok, hogy fiam, vagy lányom születik-simogatta meg a vállamat.

-Nem tudom, de úgy érzem, kislány. Bár lehet, hogy csak azért gondolom, mert már egy fiunk van-kacagtam  fel a végén.

-Nemsokára megtudjuk-koppintott játékosan az orromra, amin elmosolyodtam.

-Ha jól hallottam az este, ma délutánra már nem leszek egyke- jött le nevetve Edward az emeletről.

-Valószínűleg- mosolyogtam fiamra, miközben ő is mellénk helyezkedett a kanapén.

-Ennek nagyon örülök.. Ha öcsém lesz, ha húgom lesz, megtanítok neki egy-két dolgot. Például…farkast verni-nevetett Edward, mire én szigorúan meredtem rá.

-Edward!

-Csak vicceltem. Soha nem tennék ilyet. De mindenben segíteni fogom őt, ahogyan egy jó bátyhoz  illik.

-Tudom, hogy jó testvér leszel-simogattam meg fiam vállát, amin ő elmosolyodott.

-Csak teszem, ami tőlem telik-állt fel mellőlünk, majd visszaindult a szobája felé.

-Remélem jóban lesznek-fordultam Carlisle felé mosolyogva-Nem szeretném, ha marnák egymást.

-Ebben teljesen biztos lehetsz.  Edward nem olyan fiú, aki bárkivel is konfliktusba keveredne-mondta halkan nevetve, miközben megsimogatta a vállam.

-Igazad van, Edward példaértékű fiú-kacagtam fel halkan, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is fagyott le arcomról a mosoly. Pár pillanat múlva  egy éles fájdalmat éreztem a hasamban. Hirtelen megakadt a lélegzetem. Nem tudtam levegőt venni.

-Carlisle-…mondtam kétségbeesetten, miközben kezemet a hasam elé kaptam. Hirtelen tört rám a zihálás. Ebből párom rögtön tudta, hogy mi történik.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj-simította meg arcomat, miközben hanyatt fektetett a kanapén-Edward!-kiáltott fel az emeletre, mire fiunk sietve szaladt le hozzánk.- Hívd fel a kórházat, hogy ma nem megyek be, és aztán menj az iskolába!

-De…

-Csak csináld!-mondta határozottan, mire Edward sietve indult meg a telefon felé.

-Csak lélegezz mélyeket , és ha mondok valamit , akkor tégy úgy ,jó?-én erre csak bólogatni tudtam.

- Először is… próbálj megnyugodni. Lélegezz egyenletesen…próbáld abbahagyni a zihálást-mondta nyugodt hangon, de láttam, hogy szemei tele vannak idegességgel. Igyekeztem végrehajtani azt amit mondott. Végül sikerült.

-Rendben van-sóhajtott fel halkan, majd ismét szemeimbe nézett- Akkor kezdjük-mondta, majd elkezdődött a visszafordíthatatlan események sorozata. Az idő nagyon lassan múlt.A fájdalmaim egyre erősödtek, mígnem lassan órák teltek el. Úrrá lett rajtam a kimerültség. Nem akartam, hogy baja essen. Féltem, ha nem igyekszem jobban, elveszíthetem őt…de ebben a pillanatban végül  felsírt. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem a lelkemben. Tudtam, hogy most már minden rendben lesz.

-Egy gyönyörű kislány- mosolyogta Carlisle meghatottan, miközben én megpróbáltam ülő helyzetbe felhúzódni, hogy kezembe adhassa őt, miközben arcomra fáradt, de annál szélesebb mosoly ült ki. Ahogyan megláttam pici arcát, meghatottan nevetni kezdtem. Egy apró pici kislány volt, aki könnyedén elfért karjaimba. Olyan kis védtelen volt, hogy alig mertem őt tartani. Hajtincsei szőkés barna színűek voltak, pici szemei  élénk aranyszínben csillogtak ahogyan szemeimbe nézett.

- Istenem, de édes vagy- mosolyogtam erőtlenül, majd megsimogattam kis arcát.-Pici Alice.

- Jól vagy szívem?-kérdezte aggódva, mikor meghallotta hangom erőtlenségét, majd megsimogatta arcomat.

- Minden rendben van, csak…- sóhajtottam nagyot- csak kicsit elfáradtam. Semmi bajom.

- Szükséged van valamire?

- Csak arra, hogy velem légy-nevettem fel halkan, amin ő is kacagni kezdett.

-Szerintem, azért neked, és Alice-nek is szükségetek lenne valami ennivalóra-simította végig megint arcomat, majd pillanatokon belül egy pohárral és egy cumisüveggel tért vissza, amit letett az asztalra, és az emeletről is lehozott egy takarót, amivel óvatosan be takart.

-Picit elveszem Alice-t, és amíg te iszol, én megetetem őt, jó?-nézett rám mosolyogva, miközben mellém helyezkedett, mire én bólintottam, és miután kislányunkat odaadtam a kezébe, kortyolgatni kezdtem a folyadékot. Nagyon jól esett most a laktató élelem ,ami némileg erőt adott nekem az események után.

-Nélküled nem ment volna-mosolyogtam rá két korty között.

-Ha tudnád, hogy igazából mennyire össze voltam zavaroda. Szegény Edwarddal is kiabáltam-sütötte le szemeit, majd ismét kislányunkra emelte tekintetét, aki alig pár perces kora ellenére mohón vette magához az üveg tartalmát.

-De mint látod mind a ketten jól vagyunk. Én , és a pici is. És ez neked köszönhető-simítottam meg karját, amin lágyan elmosolyodott. Mire én végeztem, Alice is megivott mindent a cumisüvegből, majd Carlisle visszaadta őt karjaimba.

-A mai napon kötelező pihenned . Nincs kifogás. Itt maradok, és amit kérsz, megteszem-mondta lelkesen, amin halkan kacagni kezdtem.

-Az orvos parancs szent- nevettem tovább, mire ő ekkor lágy csókot lehelt ajkaimra, majd hajamat óvatosan fülem mögé söpörte.

-Akkor…mit tehetek a legkedvesebb betegemért?-nézett rám féloldalasan mosolyogva.

-Nem akarlak ugráltatni-mosolyogtam vissza erőtlenül.

-Ma én szolgállak ki-támaszkodott rá a kanapé karfájára, mire én megadtam magam.

-Na jó…ha ennyire szeretnéd, akkor megtennéd, hogy idehozod a medálomat az éjjeliszekrényről? Tegnap este levettem, és fennmaradt.

- Már hozom is-szaladt fel a lépcsőn, majd hallottam ahogyan felveszi a szekrényről a nyakláncom, és már rohan is le vele vissza a nappaliba. Mikor visszaért hozzánk, óvatosan nyakamba akasztotta , majd ő is mellénk helyezkedett. Nehéz volt világra hozni Alice-t, de megérte.  Még soha nem láttam nála aranyosabb, tökéletesebb kislányt.  Olyan volt, mint egy mesebeli tündérke. Mindennél boldogabb voltam, és Carlisle arcán láttam, hogy ő is. Tudtam, hogy Alice-nek a lehető legjobb helye lesz itt velünk. Szerető szülők között, egy felelősségteljes báty mellett nem is eshet semmi baja…és egy anya számára a legfontosabb, hogy a gyermekét mindig , minden körülmények közt biztonságban tudja…