Elhagyva XLII. Fejezet

Sziasztok!

Bár azt írtam, nem lesz friss szerdáig rájöttem, hogy akkor sem tudnám feltenni a fejezetet. Emiatt döntöttem a mai nap mellett, és remélem, mindenkinek tetszeni fog ez a kicsit édes, kicsit keserű fejezet. Most végre kiderül, hogyan reagál Esme a történtekre. És itt lenne egy kép a vámpír Esme-ről, valamit egy dal, ami illik is a fejezethez (szerintem), és szerintem a klip is jó.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Hirtelen minden annyira másnak tűnt, mint az általam eddig ismert világ. A színek szinte szikráztak, amint a lemenő nap fénye megvilágította mindet, a formák pedig annyira élesen kirajzolódtak, mintha pontosan megerősítették volna mindennek a körvonalát. Láttam a faasztal minden kis rostját, és mikor felültem, szembe találtam magam azzal a férfival, aki az előbb látottaktól eltérően semmit nem változott a szememben.

Carlisle vonalai ha lehet, még tökéletesebbek voltak, mint valaha. Szőke hajának minden szála megcsillant a napfényben, miközben a bőrén ismét csillogni kezdett a sok millió gyémánt, amit most sokkal tisztábban ki tudtam venni tökéletesen sima bőrén. Szemei aranyló karamellaként csillantak meg aggódó arcán, miközben tekintetével várakozóan fürkészte reakciómat, ami az új életemet illette.

-Carlisle-szólaltam meg, de azonnal el is hallgattam, amint meghallottam a saját hangomat. A szavaim szinte csilingelve hagyták el ajkaimat, mintha nem is ember, hanem egy gondosan elkészített hangszer vált volna a hangszálaimból. Nem mertem ismét megszólalni.

-Kedvesem, nincs semmi gond-simította meg az arcomat ujjaival. Az érintése már nem hatott hűvösen, mintha mind a ketten átlagos emberek lettünk volna. Ettől hirtelen megremegtem, és ijedten próbáltam meg elhúzódni, de valami miatt még sem tettem.-Tudom, most teljesen másként élsz meg mindent, de nem kell megrémülnöd. Teljesen normális, amit érzel.

-Ilyen lenne a világ?-pillantottam rá bizonytalanul.-Ilyen intenzív?

-Látom, nem kicsit lepődtél meg-segített le az asztalról.-De el kell mondanom; engem nem ért váratlanul az, amikor megláttalak az új életedben-állított egy tükör elé, mire hirtelen elakadt a lélegzetem.

Az én arcom is teljesen hibátlan volt. A bőröm, mintha frissen készített porcelán lett volna, és mikor végigsimítottam a hibátlan felületet, mintha valamilyen selymet érintettem volna meg ujjaimmal. A szemeim, mintha rubint színben pompáztak volna, annyira izzottak, a hajam pedig mintha nem is karamella, hanem tűzvörös színben omlott volna a vállaimra. Olyan volt, mintha nem is magamat láttam volna a tükörben.

-Ez én lennék?-fordultam felé meglepetten.-Én lennék ez a nő?

-Gyönyörű lettél-nyomott puszit a homlokomra.-Már eddig is az voltál, de ha mondhatok ilyet; talán még szebb vagy, mint valaha.

-El sem hiszem-mondtam még mindig dermedten. Észre sem vettem, hogy eddig nem is vettem levegőt, mindössze akkor, mikor megszólaltam. Mintha nem igényeltem volna az oxigént.

-Ne ijedj meg-nevetett fel halkan, mikor rájött, min is ámultam el.-Nekünk nem kell oxigén az életben maradáshoz. Nem fulladsz meg, ha pár pillanatig nem veszel levegőt.

-Csak ez kicsit még furcsa nekem-pillantottam körbe a szobába, mire a szemeim azonnal megállapodtak a még mindig földön heverő képen.

Egy szempillantás alatt ott termettem, amivel még magamat is megleptem, hiszen nem szoktam még hozzá ehhez a felfokozott fizikai állapothoz, ami mostantól nekem is van. De miután felocsúdtam, fájdalommal a szívemben kezdtem el simogatni kislányom arcát a képen.

-Mi lehet most vele?-sóhajtottam halkan.-Vajon merre lehet?

-Nem tudjuk-karolt át puhán.-Ennyi idő elteltével már…

-Mi lenne, ha felkutatnám?-ötlött eszembe hirtelen.-Hiszen most már én is tudom követni az illatát, és talán megtalálhatom…

-Esme…-szólt közbe, de én folytattam.

-Ismét együtt lehetnénk, mint annak idején. Itt lehetne velünk, a szüleivel, és nem kellene többé félnie, mi lesz vele. Már indulok is…

Tettem meg pár lépést az ablak felé, azonban hirtelen két kar fonódott a testem köré, és satuba szorított. Carlisle azonnal becsukta a nyitott ablakot, mire rájöttem, hogy Elezar karjai nem engednek szabadulni a kinti világ felé. Én viszont annyira menni akartam, hogy nem bírtam nem küzdeni szorosan tartó karjai ellen.

-Esme, nincs ennek semmi értelme-lépett elém szerelmem.-Már nincsenek nyomok a környéken, és nem is voltak. Aurora már biztosan nincs itt.

-Ne mondj ilyet-mordultam rá, mire indulatos morgás tört fel a mellkasomból, és szinte belekaptam szerelmem arcába, mikor a fogaimmal csattintottam egyet dühömben. Nem is értettem, miért tettem, hiszen nem akartam ártani neki.-A lányunk itt kell legyen! Nem tűnhetett el!

-Szívem…

-Nincs szívem-vergődtem tovább, mintha az életem múlna rajta, de a szilárdan tartó karok nem akartak ereszteni. Én viszont nem maradhattam tétlen, talán most lenne esélyem rábukkanni Aurora nyomára. Már nekem is megvannak hozzá a képességeim, nem értem, mi miatt tart vissza mindenki. De kis idő múlva sikerült kiszabadulnom a satuból, és már útnak is indultam az éjjeli sötétbe.

Furcsálltam, hogy a csillagos ég ellenére semmi nem tűnt sötétebbnek a megszokottnál. Mintha a nap le sem ment volna, csupán apró fénypontok jelentek volna meg az égbolton. A hó minden kis szemcséje csillogott a telihold fényében, ami mint hatalmas védelmező tekintett le rám a horizont tetejéről. Én azonban minden igyekezetem ellenére sem tudtam felvenni kislányom illatának nyomát. Bár nem is tudam, mit is kellene éreznem, de a hó tiszta illatán kívül semmi mást nem jutott el az elmémig. Minden annyira üres volt.

Hamarosan már minden reményem elveszett. Leültem a sziklaszirt peremére, és csak néztem a csillagokat, miközben kezeimmel a hóban turkáltam. Ekkor akadt az ujjaim közé valami.

Nem más volt, mint egy kicsiny kődarab. Ujjaimmal puhán megszorítottam a finom ércet, mire az szinte szétpattant az ujjaim ereje alatt, és lezuhant az előttem álló mély szirtperemről. Azonnal láttam, mennyire nem bírom uralni a testemet.

Ebben a pillanatban halk sírás tört fel belőlem, de már nem tudtam többé könnyeket hullajtani. A szemeim szúrtak, de mindössze a néma sírás adatott meg egy vámpírnak, amivel kifejezheti a fájdalmát. Még mindig nem tudtam, mihez kezdjek a lányom hiányával.

Ekkor hallottam meg egy csiripelő hangot a felettem álló faágról, mire egy cinege lebbent rá a vállamra, miközben tollaival puhán súrolta az arcomat. A kezeimmel óvatosan a tenyerembe édesgettem őt, és a hó alól kikapartam neki egy pici élelmet, amit azonnal a csőrébe is vett, és tovaszállt. Amit azonban hirtelen el sem hittem az az volt, hogy az a tova nem is volt annyira messzire, mint hittem.

-Még mindig aranyból van a szíved-ült le mellém szerelmem a kismadárral a karján.-Látod?

-Nem-sóhajtottam halkan.-Amit otthon is tettem…ez már nem lehetek én-pillantottam ismét a törékeny kis állatra.-Én nem voltam ilyen.

-Kicsit intenzívebbek az érzelmeid, mint emberként-puszilta meg az arcomat.-De hamar el fog múlni. Én is átmentem ezen.

-És ha nem múlik el?-pillantottam rá ijedten-Mi lesz, ha ilyen maradok?

-Nem maradsz ilyen-nevetett halkan, mire a kismadár elröppent a karjáról fel a messzi csillagok irányába.-Ez a madár is megtanult repülni, és nálad sem lesz semmi másként. Te is szárnyalni fogsz, ha eljön az ideje.

-Ha eljön az ideje?-néztem fel szemeibe.-A törött szárnyaimat mikorra gyógyítja be az idő?

-Szerintem hamarabb, mint hinnéd-emelte ajkait ajkaimhoz, mire új életemben először érezhettem meg mézédes csókjait. Hirtelen megakadt a lélegzetem, mikor a testemet egy valamivel másabb tűz kezdte elönteni, mint emberként. Nem is hittem volna, mennyivel intenzívebb minden mozdulat, és érintés; de mikor szerelmem ajkai a nyakamra vándoroltak, nem bírtam nem felsóhajtani a kellemes pillanatra.

-Talán-nevettem fel halkan, ám amint elvált tőlem, mintha ismét visszazuhantam volna az előbbi állapotomba.-De kell valamennyi idő, mire rendbe jön a lelkem.

-Elhiszem-puszilta meg a homlokomat.-De el kéne mennünk vadászni, hiszen még nem ittál, mióta vámpír lettél. Meg kell tanulnod felismerni az állatok illatát, és fény derül arra is, milyen technikával vadászol. Indulhatunk?

-Nem is tudom-bizonytalankodtam.-Nem hinném…

-Melletted leszek-mondta lelkesítően.-Nem hibázhatsz, itt nincsen rossz kimenetel.

-Ha te mondod-sóhajtottam halkan, majd sietve indultunk el az éjféli erdő sűrűje felé…

A vámpír Esme

Elhagyva XLI. Fejezet

Sziasztok!

Sebesen hoztam nektek a következő fejezetet, és nem rejtem el előletek a titkot, miszerint ezt a rész valamilyen szinten mindenki várta már. Ebben a fejezetben Esme végre vámpír lesz, bár nem kis szenvedés árán sikerül majd neki átváltozni. De ezután a fejezet után a hangulat is lassan a pozitív irányba fog elindulni, ezt is megígérhetem. Ez a fejezet hosszabb lett, mint a megszokott, de remélem, tetszeni fog. És aki nem olvasta még a csütörtökön felrakott fejezetet, az ITT megteheti. Mellesleg készítettem egy képet is a vámpír Esme-ről, de azt majd csak a következő fejezetben raknám ki, mert itt még nem látta saját magát, mert átcsúszott a következő részbe. De a dal, ami itt van az valamilyen szinten a következő fejezetre is illik, majd, úgyhogy érdemes meghallgatni. Én imádom, mert annyira szép szövege van.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Az idő lassan vánszorgott el felettünk, mint amikor egy sebzett madár ismét repülni tanul a sérülése után. Hamarosan elérkezett a tél, az első hó; de a madárral ellentétben én már nem tudtam többé szárnyalni. Nem voltam képes aludni, sem álmodni…Ha valami miatt még is álomra hajtottam a fejem, mindig szörnyű rémálmok keserítettek meg minden pillanatot, amit ott töltöttem. A testem már minden ellen tiltakozott…

Mikor kinyitottam a szemeimet, ismét fáradtan ültem fel a párnámról. Mintha már ez lett volna a normális, nem is kellett aludnom. Az éjjeli lámpám mellett pedig azonnal megpillantottam a Carlisle kézírásával ellátott cetlit.

Sietek, szerelmem, de el kellett mennem vadászni. Mire felébredsz, én is itthon leszek. Carlisle

-Elkéstél-mondtam alig hallhatóan, majd miután magamra kaptam a köntösömet, lassú léptekkel indultam meg a földszint irányába.

A fejem lüktetett a kialvatlanságtól, és rettenetesen szédültem, ami miatt majdnem mindenből kettőt láttam. Nem tudtam mit tenni ellene, ami miatt próbáltam támaszt találni, de minden, amit meg akartam érinteni, csak illúzió volt; az elmém által kreált másolat. És ekkor történt meg, amitől mindig is rettegtem az ilyen reggeleken…

A kezemmel mellé nyúltam a lépcsőkorlátnak, ami miatt hirtelen kibillentem az egyensúlyomból. A lábaim összecsuklottak, és ahogy ráestem az első lépcsőfokra, a kemény fenyő burkolat hatására a kezemben azonnal megrepedt a csont. Legalább is a hirtelen belehasító éles fájdalom erre utalt, miközben tehetetlenül kezdtem el zuhanni a földszint felé. Minden ütődésre fájdalmasan felnyögtem, és amikor újabb és újabb reccsenést éreztem a mellkasomban, tudtam, hogy a bordáim adták meg magukat a rájuk mért erőszaknak. Az egyik pillanatban pedig minden elsötétült…

Hirtelen másként kezdtem érezni magam. Mintha lebegtem volna, és nem lennének súlyos terhek, amik a földön tartanak. Mintha semmilyen fájdalmat nem éreztem volna, és semmi baj nem történt volna velem pár pillanattal ezelőtt. Ekkor láttam meg magamat a földön feküdni, a fejemből pedig erőteljes színű, piros vér szivárgott. Nem bírtam megmozdulni, de már ismertem ezt a tehetetlen, mámoros állapotot. Mikor el kellett távolítani a méhem, akkor is ilyen élményt éltem át, ami csak egyet jelentett. Haldoklom…

Ebben a pillanatban vágódott ki a bejárati ajtó, és meg is pillantottam Carlisle-t, miközben sietve kezdte el felmérni a földön fekvő énemet. Kezei lágyan átfonták tehetetlen testemet, miközben halkan zokogva ölelt magához. Szörnyű volt látnom, mennyire elgyengítette az állapotom, de mikor megérkezett Elezar, neki sikerült visszarángatnia szerelmemet a valóságba.

Nem igazán értettem, miről beszélnek, mert a hangjuk rettenetesen visszhangzott. Csak néhány foszlányt sikerült elcsípnem szavaikból…

-Át kell változtatnod…-hallottam ki ezt a pár szót Elezar mondataiból.

-Nem tudom, mit kell csinálni-válaszolta szerelmem kétségbeesetten.

-Minket megharaptak, nem emlékszel?-unszolta.-Tedd te is azt, különben meghal! A mérgünk bizonyítottan gyógyítja a sérüléseket.

-Nem halhat meg-vett karjaiba Carlisle, majd sebesen indult meg velem az emelet felé, én pedig mint valamilyen szellem követtem őket. Carlisle besietett a kicsiny dolgozószobájába, ahol az iratait tartotta, majd mit sem törődve a renddel, egyszerűen leseperte az íróasztalán lévő tárgyakat, amik az útjában voltak, majd a kezeivel a mellkasomat kezdte el pumpálni. Ezek szerint a szívem sem vert már.

A tekintetem akaratlanul is az egyik földön heverő tárgyra esett, ami az előbb nekicsapódott a falnak. Egy kép volt, amint Carlisle, Aurora és én mosolyogtunk, mikor kislányom még egészen pici volt. Mindannyian boldogok voltunk, és emlékszem, azt hittem ezt a boldogságot semmi nem pusztíthatja el, ami ezzel a világon létezik. Azonban a képkereten lévő hosszú repedés is megmutatta, mekkorát tévedtem akkoriban.

Ekkor hirtelen valami visszarántott a földre, miközben a testemet egy mindennél égetőbb, fájdalmasabb érzés kezdte átjárni, amilyet még sosem éreztem. Mintha meggyújtották volna minden porcikámat, miközben újra és újra tördelni kezdik a testemben lévő csontokat. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, de a fogaim összepréselődtek, mikor bármilyen hang is el akarta hagyni ajkaimat. Az idegeim lángoltak, miközben a szívem heves ritmusban vert, mintha ki akart volna szakadni a mellkasomból. Legbelül azonban mindvégig sikítottam.

-Minden rendben lesz, kincsem-érintette meg az arcomat Carlisle.-Meg fogsz gyógyulni, és minden rendben lesz. Most már örökké együtt lehetünk. Ha majd felébredsz, te is láthatod, milyen a világ egy olyan számára, mint mi.

Nem igazám tudtam felfogni, amit mondott, de ebben a gyötrő kínban hihetetlenül jól esett a hangja. A szívem, ha lehet, még az eddiginél is gyorsabban kezdett venni, miközben én számolni kezdtem az egyre lüktető, szabálytalan ütemet, hogy eltereljem figyelmemet a kínzó fájdalomról. De az idő nem akart múlni.

Már nem is tudtam, mióta feküdtem ott, mikor változást kezdtem el érezni a kinti világban. Hallani kezdtem a tetőről lecsusszanó hótömeget, a messziben felhangzó farkasvonítást, de még a legapróbb zajokat is, mint a téli cinege csiripelő kis hangja. Hallottam, amint valaki rendszeresen belép a szobámba, és végigsimítja a karomat, majd az illatot, ami mézédesen vonzott magához, mikor ajkaival csókot lehelt a homlokomra. Ha nem tudtam volna, ki van rám ilyen hatással, talán egy angyalra tippeltem volna, de pontosan tudtam, ki áll az oldalamon.

A szívem ekkor ismét hevesebb iramra váltott, mintha ki akart volna szabadulni az őt fogságban tartó mellkasból, mire az én izmaim teljesen megfeszültek az érzésre. Kiáltani akartam, hogy valaki oltsa el a bennem égő tüzet, de még mindig nem tudtam semmilyen értelmes szót kinyögni az ordításon kívül, ami hirtelen felszakadt a mellkasomból. A körmeim erőteljesen belevájódtak az aztalba, amin feüdtem, miközben a fájdalom lassan enyhülni kezdett, a dobbanások pedig lassan elhaltak. Többé nem éreztem sem a lüktetést, sem a fájdalmat. Én pedig kinyitottam a szemeimet…

 

(Carlisle szemszöge)

Mikor megláttam szerelmem élettelen testét a földön, mintha valamivel keresztüldöfték volna a szívemet, úgy járta át a testemet az elviselhetetlen kín. A bőrének már nem volt színe, cseresznyeszínű ajkai pedig teljesen elfehéredtek a vérvesztesétől, amit a fejéből erősen szivárgó vér hiánya okozott. Nem volt élet a testében, a szívverését pedig nem hallottam. Azonnal odarohantam hozzá.

-Esme, szívem-öleltem magamhoz vérző testét. Arcát csókokkal kezdtem el beborítani, miközben a kezemmel megpróbáltam elállítani a vérzés forrását. Éreztem, ez nem csupán egyszerű vérzés volt, a koponyáján hatalmas repedés húzódott egészen le a kisagyig, ami valószínűleg most teljesen védtelenül maradt. Tudtam, ha a kórházba vinnénk, már nem látnának esélyt az életben maradására, hiszen nem voltak életjelei, akármennyire is szerettem volna. De én nem adtam fel.

Kezemet a szívére helyeztem, majd megpróbáltam szívmasszázzsal beindítani mozdulatlan szívét. Éreztem, hogy a bordái nincsenek a helyükön, amit csak súlyosbított, hogy kétségbeesésemben én is eltörtem néhány bordáját a sikertelen kísérlet közben. Csak néha hangzott fel egy-egy apró dobbanás, de azok ismét mindig elhaltak.

-Carlisle, nem tudsz mit tenni-lépett mellém Elezar.-Át kell változtatnod, különben meghal! Te is tudod, a mérgünk bizonyítottan gyógyítja a sérüléseket. Mire vársz még?

-Nem tudom, mit kell csinálni-válaszoltam kétségbeesetten.-Fogalmam sincsen, mi történt velem azon az éjjelen, csak azt tudom, hogy rettenetesen fájt.

-Nem kell mást tenned, mint megharapni őt-utasított.-Akkor bejut a méreg a testébe, és három nap alatt mindent helyre állít, ami most történt vele. Ismét élni fog, de ha nem teszel valamit, akkor itt vérzik el a karjaidban!

-Nem halhat meg-vettem fel őt a földről, majd sietve száguldottam fel vele a nemrég kialakított dolgozószobámba. Mindent lesöpörtem az utamban lévő asztalról, majd ráfektettem kedvesemet, hogy minél kényelmesebben vészelhesse át ezt a három napot.

A szívének pumpálását továbbra sem hagytam abba, majd amikor meghallottam a reményt keltő első dobbanást, azonnal a nyakához hajoltam. A fogaimat az alig látható verőerébe mélyesztettem, amire Esme teste azonnal megfeszült. Nem tudott kiabálni, de a fogai teljesen összeszorultak a jól ismert érzésre, mikor a testedben elkezd keringeni a tüzelő folyadék.

-Minden rendben lesz, kincsem-simítottam meg az arcát.-Meg fogsz gyógyulni, és minden rendben lesz. Most már örökké együtt lehetünk. Ha majd felébredsz, te is láthatod, milyen a világ egy olyan számára, mint mi.

Nem bírtam ki, hogy ne hullajtsak csókot élettelen arcára. A szívem mindig is hevesen tiltakozott ezellen a lépés ellen, de most már nincs mit tenni. Ha Ő is olyan lesz, mint mi, talán hamarabb elfogadja majd kicsiny lányunk eltűnését. Bár azt is tudtam, hogy sosem fogja elfeledni a kínt, ahogyan én sem; de talán képes lesz normálisabban élni az életét, ha az emberi emlékei némileg halványabbak lesznek.

A három nap alatt végig mellette voltam. Láttam, amint a bőre márványkeménységűvé válik; amint a bőre még a megszokottnál is fehérebb színben kezd pompázni; a vonásai pedig az eddiginél is rendezettebb, kerekebb alakolt öltenek. Karamella színű haja ismét visszanyerte a varázslatos fényét, amit elveszett az utóbbi pár hónapban, ajkai pedig a megszokottnál is vörösebbé váltak, mint a tiszta vér. A szívverései lassan halkulni kezdtek, majd már csak néha dobbant fel, azt is lassan. Végül pedig vége lett.

Nem hallottam dobbanást, sem semmilyen más zajt. A szíve már nem vert, és láthatóan a kín is eltűnt a testéből, mivel már nem feszült meg egyetlen izma sem, ellentétben a hosszú három napon átéltekkel. Nem mertem megszólalni, szerettem volna, ha saját maga ébred föl ebből az újjászületésből. És ekkor kinyitotta a szemeit...

Elhagyva XL. Fejezet

Sziasztok!

Íme, meg is érkezett a negyvenedik fejezet. Próbáltam sietni vele, bár ez sem lett sokkal vidámabb hangulatú, sőt...de még egy darabig kissé lehangolt lesz a történet, még pontosan nem tudom meddig. De mindent igyekszem majd rendbe hozni szereplőink életében. Aki pedig nem olvasta volna a szerdán felrakott fejezetet az ITT megteheti! 

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

Mindenem elveszett…már semmim nem volt. A lelkem mintha nem lett volna már, és a szívem üressé vált volna kicsiny lányom eltűnésével. Nem bírtam elviselni a hiányát, mintha újabb és újabb tőrt szúrnának a szívembe minden könnycseppel, amit utána hullajtok. A kín már most az őrület felé hajszolt, és lassan eljutottam arra a pontra, ahonnal már nem láttam kiutat. Könnyektől nedves arccal sétáltam át a konyhába, ahol ott találtam a helyén, amit ebben a helyzetben olyan nagyon kerestem. Kinyitottam az egyik fiókot, majd elővettem a benne lévő élezett kést.

Talán nem kéne ezen a világon maradnom-ez volt az első gondolatom, mikor a csuklómhoz emeltem a fénylő pengét. Hiszen ha már lelkem sincs, mi miatt kéne itt maradnom? A lányom eltűnt, az életem darabokban, mi az, mi még is itt tart? Mi miatt remeg a kezemben a megváltásom kulcsa? Miért nem bírom megtenni?

Ismét heves sírás tört fel belőlem, miközben a kést a földre ejtve rogytam én is a padlóra. Rájöttem, mi miatt nem tudtam megtenni, ami ebben a helyzetben most a legjobb kiútnak tűnt a számomra.

Mennyi szenvedést okoznék ezzel szeretett Carlisle-omnak. Ha most itt hagynám a világot, örök életére magát okolná a halálom miatt, akármennyire is én akartam ezt a sorsot. Számára nem létezne második kiút, ő sosem tudná feledtetni magával az elvesztésünk fájdalmát. Ha ilyen könnyen megszabadulhatnék a fájdalomtól, azonnal megtenném, de abban is biztos voltam, hogy tettemért a pokolban bűnhődnék.

Visszaraktam a helyére a kezemből kiesett pengeélt, majd szinte reszketve a lelki fájdalomtól sétáltam fel az emeletre, ahol azonnal kislányom szobája felé vettem az irányt. Valami miatt most minden annyira hidegnek tűnt. Mintha minden melegség kiveszett volna az otthonunkból és nem maradt volna más, mint a jég. Jég, amit semmi nem olvaszthat fel, nincs olyan meleg tűz a földön, ami elbírna a lélektelen fagyással szemben.

Aurora szobájába lépve ismét erős hideg futott végig a lelkem helyén, mintha már nem tőr, hanem egy nagyobb jégcsap állt volna a szívemben. Mintha a tél is hamarabb jött volna, mint ahogyan elrendeltetett.

Lassan felfeküdtem az ágyára, ahol párnáin még mindig érezni lehetett megnyugtató illatát. Emiatt öleltem szorosan magamhoz az első kezembe kerülő tollpárnát. A könnyeim ismét folyni kezdtek, és nem bírtan nem puszit nyomni a puha tollpárnára, mintha még mindig ő feküdt volna a karjaimban. Szinte a hangját is felfedezni véltem a szobában, amit később felváltott egy mélyebb, simogató hang, ami némileg megnyugtatóan hatott feldúlt szívemnek. Csak ekkor jöttem rá, hogy Carlisle fekszik mellettem.

-Esme, szívem-simította meg az arcomat.-Nézz rám! Nem lesz semmi baj-csuklott el a hangja.-Hidd el, minden rendben lesz.

-Mi?-pillantottam rá könnyeimmel küszködve.-Semmi nem lesz rendben, már hogy lenne?

-Megtaláljuk-mondta csitítóan.-Nem tűnhetett el. Itt kell lennie a közelben.

-És ha bántják?-emeltem meg a hangomat.-Mi lesz, ha valaki bántalmazza?

-Én magam tekerem ki annak a nyakát, aki meg meri ezt tenni-mordult fel akaratlanul is a gondolatra.-Egy életen át bánni fogja, amit tett; feltéve, ha még lesz mikor bánnia.

-Én nem bírok élni nélküle-bújtam hozzá könnyes arcommal. Csak ekkor vettem észre, hogy a kezem vérzett, miután az erdőn átvágva összekarcoltak a kiálló tűlevelek és faágak. Carlisle kék inge is vérfoltos lett, ami nem kerülte el az ő figyelmét sem.

-Ki kell tisztítanom a sebeidet-kezdte el nézegetni a több tucatnyi mély csikarást.-Elfertőződhet, ha nem vigyázunk.

-Rendben van-bólintottam.-De én itt szeretnék maradni…Nem szeretnék kimenni innen.

-Amit csak szeretnél-lehelt csókot homlokomra.-Mindjárt előkészítem a fertőtlenítőt-indult el, ám én pánikszerűen kaptam karjai után. Nem akartam, hogy elmenjen mellőlem. Legalább Ő maradjon meg nekem, ha már az én kis Hajnalom eltűnt a horizont sötétjében.

-Nem lesz semmi baj-simította meg arcomat nyugtatóan.-Pár percre mennék el, semmi több. Itt leszek a szomszéd szobában.

Erre én csak bólintani tudtam, mire kissé nehéz léptekkel indult el a pici szoba ajtaja felé…

(Carlisle szemszöge)

Lassan sétáltam át a szobánkba, mintha valamilyen ólomsúly nehezítette volna minden léptemet, amit a földön tettem. Hiába voltam vámpír, nem voltam képes futni, nélküle nem tudtam létezni, mintha ő adta volna számomra mindazt a természetfelettit, amit a sorstól kaptam. A lépteim lassan elhaltak, majd puhán omlottam rá a hatalmas paplanra, mintha nem bírtam volna megtartani a súlyomat.

-Istenem-szólaltam meg halkan.-Már nincs más, akihez fordulhatnék. Mindent megtettem, amit tudtam, de a lányom nem leltem-kulcsoltam össze az ujjaimat.-Segíts rajtunk! Tudom, démoni létem miatt nem tehetnéd meg, de…a lányom, Aurora Lena Cullen, Ő nem érdemli mindezt. Ő az egyetlen jó az életemben, akit valaha teremtettem. Mindaz semmit nem ér mellette, hogy orvos lettem. Ha visszahozni nem is tudod, óvd meg helyettünk, akárhol is van ebben a pillanatban. Ne engedd-csuklott el a hangom ismét-ne engedd, hogy bármi baja essen! Mindennél jobban szeretjük őt-tört fel belőlem újabb sírás, miközben szemeimet ismét szúrni kezdték nem létező könnyeim. Bárcsak sírhattam volna. Most annyival jobb lett volna embernek lenni.

Ekkor éreztem meg két meleg érintést a vállamon, mire a szemeimet azonnal felemeltem a tekintetére. Smaragd színű íriszei fájdalomtól telten csillogtak, a karjában pedig Aurora kis farkasa volt, amit tőlünk kapott annak idején karácsonyra. Láthatóan mindent hallott, amit mondtam, a tekintete mindent elárult.

Lassan térdelt le mellém, miközben ujjait ő is összefonta, majd helyettem folytatta az előbb elkezdetteket.

-Istenem-mondta alig hallhatóan.-Aki most mellettem térdel…nála őszintébb embert nem látott még a világ. Nem tudom, mi az, mi teljesen elhitetné, amit mondok, de…minden angyal bánhatja, hogy Carlisle nem annak született. Számomra nincsen nála csodásabb őrangyal, te is láthattad, mennyi jót tett már értünk-simította meg a kezem.-Mentsd meg a kislányunkat! Mindennél fontosabb lenne a számunkra. Nem tudunk élni nélküle...

Fejét halk sírás közepette hajtotta rá a vállamra, miközben én ujjaimmal puhán kezdtem el simogatni selymes arcát. Mind a ketten az eget néztük, mintha csak valamilyen válaszra vártunk volna a fentiektől, de inkább csak reménykedtünk. Talán valaki hallott minket odafent a csillagok között. Talán pont egy őrangyal…

Elhagyva XXXIX. Fejezet

Sziasztok!

Íme itt lenne a következő fejezet, ami egyáltalán nem mondható vidámnak, mint mondtam a legutóbb. Remélem, azért senki nem haragszik majd rám az olvasottak után. Hamarosan pedig ismét döntő fejezetek következnek, természetesen nem azonnal.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

A másnap délelőtt hamar elrepült a fejünk felett, és amint tudtam, haza is indultam a milliónyi elintéznivalóval a fejemben, ami még rám várt a már nem is olyan kicsi lányom születésnapja előtt. Már mindent megvettem ami a tortához kellett, és a hintát is hazavitte szerelmem, amit Aurora azonnal ki is próbálhat, mikor hazajön. Hamarosan minden készen állt.

-Felszerelted a hintát?-pillantottam rá, mikor éppen szembe találtam magam vele az udvarra menet.

-Minen a helyén van-simította meg az arcomat.-Mikor indulsz?

-Pár pillanat múlva-vettem magamra a kabátomat.-Remélem, nem derítette ki a kis cseles, mit is kap a mai napon.

-Már miként derítette volna ki?-vonta fel a szemöldökét.-Mi nem mondtunk neki semmit.

-Viszont tudom, mennyire el tud varázsolni a szemeivel-sóhajtottam halkan.-Ilyenkor mindig elfelejted, mi is a titok.

-Talán-nevetett fel halkan.-De most nem szedett ki belőlem semmit. Erről én magam tettem, és Elezar sem tudott mondani neki semmit.

-Remek-indultam el ajtó irányába.-Hamar itthon leszünk, készülj!

-Mindent az én hercegnőimnek-puszilta meg a homlokomat, majd hamarosan már úton is voltam a város felé.

Emlékszem, mintha csak ma lett volna, mikor azon a teliholdas éjjelen először felhangzott az a picike hang, ami mint megannyi csilingelő harang tölti be azóta is az életünk minden napját. Mikor először a karjaimban tartottam, mintha minden addigi gyötrelmet elfeledtem volna, amit kaptam, és már nem is létezett számomra más, mint Ő. Vele visszakaptam a lelkem kicsiny darabját, ami nem sokkal előtte elveszett, de akármennyire is szeretném eltűntetni a maradék hegget a szívemből, néha még most is vérezni kezd az összeforrt seb, ami ottmaradt a lelkemben. Én magam sem tudtam, mi miatt.

Pár percen belül el is értem az óvoda ajtaját, és sietve szaladtam be az épületbe, hogy kislányomat minél előbb hazavihessem. Szinte futva tettem meg az utolsó métereket az udvaron, és amint az benti ajtó elé értem, azonnal bekopogtam.

-Oh, Mrs. Cullen-lepődött meg a nekem ajtót nyitó nevelőnő.-Mi miatt jött még is? A kislánya itt hagyott valamit?

-Nem-mondtam szemeimet összehúzva.-Én a lányomért jöttem. Tudja, mint minden nap-nem teljesen értettem, mi miatt tartja furcsának a jöttöm. Hiszen minden nap én jöttem Auroráért, mióta idejár.

-A lányát elvitték haza, nem tudta?-pillantott rám kíváncsian.-Volt itt egy férfi, és azt mondta, nem tudnak érte jönni a születésnapi készülődés miatt, így hazavitte.

-Oh, értem-bólintottam.-Biztos a férjem barátja volt. Akkor már indulok is…

-Nem Elezar Denali járt itt-szólt utánam, mire hirtelen visszakaptam a fejemet.

-Micsoda?-kerekedtek ki a szemeim.-Akkor ki volt az?

-Magas növésű, a haja sötétbarna volt-válaszolta.-Még sosem láttam korábban, de azt állította, rokonuk.

Ebben a pillanatban kimaradt a szívverésem. A vér szinte megállt az ereimben, és éreztem, hogy mindjárt kifakadnak belőlem a könnyek, mikor minden világossá vált előttem. Az eszem nem volt képes felfogni, de talán nem is akarta, a szívem pedig hevesen tiltakozott ellene. Mind fizikai, mind lelki értelemben.

Minden szó nélkül hátat fordítottam a velem szemben álló óvónőnek, majd sebesen indultam futásnak az erdő iránya felé. Még hallottam, amint utánam kiált, de már nem vettem ki szavai közül az értelmet.

Ekkor cseppent le az arcomra egy picike esőcsepp…majd újabb és újabb. Mintha az idő is velem együtt sírt volna, miközben kétségbeesetten vágtam keresztül az erdő sűrűjén, aminek köszönhetően a fenyőlevelek mélyen felkarcolták a bőrömet. Azonban most az sem állíthatott volna meg, ha a villám egyenesen belém csap. Nem akartam a világon lenni.

-Carlisle-rontottam be sírva a házunkba, mire szerelmem azonnal elkapott, mielőtt összeestem volna.

-Mi történt, kincsem?-ültetett le a kanapéra.-Hol van a lányunk?

-Aurora eltűnt-sírtam tovább.-El…elvitték, nincs sehol. Nincs ott, ahol lennie…lennie kéne, sem sehol máshol.

-Micsoda?-rémült meg Ő is.-Ki mondta ezt?

-A nevelő szerint-hüppögtem-elvitte valamilyen ismeretlen férfi. Én…nem tudom mit…én…nem bírom…

-Nincs semmi baj-törölte le az arcomat.-Minden rendben lesz. Elezar!-kiáltott az emeletre, mire nemrég érkezett barátunk azonnal lent termett mellettünk.

-Mikor indulunk?-mondta szerelmem kimondatlan gondolataira.

-Most azonnal-válaszolta eltántoríthatatlanul.-Te addig maradj itthon! Ne menj el, maradj a házban!

-Nem ülhetek itt tehetetlenül-ellenkeztem.-El kell mennem felkutatni őt…

-Mindent elintézek-csitított el.-Keletre indulunk-fordult vissza Elezarhoz.-Mindent átfésülünk, amit csak tudunk. Semmi nem kerülheti el a figyelmünket!

-Mindent a lányodért-bólintotta barátunk, majd el is tűnt a semmibe, miközben szerelmem ismét felém fordult.

-Megtalálom-simította meg az arcomat.-Nem kell félned…

(Carlisle szemszöge)

Nem tudtam elhinni…Minden, amit hallottam, mintha nem lett volna valós; mintha valamilyen álom lett volna. A kicsi lányom nem tűnhet el minden nyom nélkül, lennie kell valaminek, ami nyomán rátalálhatok. De miért nincsen illat? Mit kell ilyenkor tennem? Nem adhatom fel ilyen könnyen, ennél Ő többet ér.

-Carlisle, semmi nyoma sincs-mondta Elezar.-Mennünk kell!

-Nem adom fel-mordultam rá.-Itt kell lennie! Nem tűnhetett el! Nem vihette el senki minden illat és nyom nélkül.

-Nincs fa, amit ne láttam volna már harmadjára-állított meg.-Valami miatt nincs…nincs semmi, aminek lennie kéne.

-De nem!-kiáltottam.-A kicsiny lányom…itt kell lennie!

A szemeim szúrtak, mintha sírnom kellett volna, de nem tudtam elhullajtani egyetlen könnycseppet sem. Csupán az eső fájdalmas harmatja terítette be az arcomat, mint valamilyen gyógyír, ami enyhíteni próbál a fájdalmaimon. Mindhiába...

-Nincs itt-mondta ki a szörnyű tényt.-Te is, én is tudom, mit kell most tenned. Esme nem bírja ki nélküled, ami történt. Mellette kell lenned.

-Tudom-bólintottam.-De nem bírom elfogadni, ami történt. Mi miatt nem találjuk az illatát? Mi miatt nem lelünk meg semmit?

-Van amit nem lehet ilyen könnyen kideríteni-mondta szomorúan.-Minden nap elkísérlek keresni, amíg nem találunk valami intő jelet.

-De Aurora-nem bírtam kimondani a nevét anélkül, hogy ne szorulna el a torkom. Hihetetlenül fáj arra gondolnom, min mehet most keresztül. Nem kellene, hogy ez történjen vele, hiszen még annyira fiatal, és annyira védtelen.-Ő nem…mi nem élhetünk nélküle. Esme nem éli túl…

-Ezért kell hazamenned-unszolt.-Mindennél fontosabb most mellette lenned. Mellette kell lenned.

-Mindenképpen-bólintottam, miközben sebesen indultunk suhanásnak a magunk mögött hagyott remény nélkül…

Elhagyva XXXVIII. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkeztem a következő fejezet ami romantikusabb, és kicsivel rövidebb is, de már nem akartam belevenni a következő fejezet szomorú hangulatát. Szerintem lesznek páran, akik emiatt meg fognak ölni, de remélem, azért mindenki tudja, hogy nem szoktam sokáig kínozni a szereplőimet. 

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Mikor a nap már lemenőben volt, én is elindultam az otthonunk irányába. Nem szerettem volna, ha rámsötétedne, hiszen nem valami biztonságos éjjel az erdőben sétálni, és Carlisle is szeretné, ha hamarosan otthon lennék. Már az alkony is majdnem leszállt, mikor megpillantottam a házunkat az erdei tisztáson. Ilyenkor mindig megkönnyebbült a lelkem.

-Mama, mama-szaladt elém kislányom.-Mama, mit vettél?

-Mindenféle finomat-mutattam meg a teli kosarat.-Mit szeretnél enni?

-Bármit-mondta lelkesen.-Minden amit csinálsz, az finom.

-Aranyos, amit mondasz-simítottam meg pici arcát.-De „bármit” nem könnyű csinálni. Inkább valamilyen husira gondoltam, mit mondasz?

-Jó lenne-mondta lelkesen.-Csirke?

-Mi más lenne-nevettem halkan.-Hamarosan elkészül.

-És ha a mama ilyet mond-termett mellettem szerelmem-, az mindig meg is valósul.

-Túlzol-pusziltam meg az arcát.-De emiatt imádlak.

-Minden rendben ment?-pillantott rám aggódva.-Nem volt túl nehéz cipelned, amit vásároltál?

-Ha nem lennél, ki kéne találni-nevettem halkan.-Minden rendben volt, nincs mitől félned. Mindössze kicsit lassan haladtam, mert páran megállítottak az utcán.

Carlisle mindennél jobban féltett, a halhatatlanságát is odaadta volna, ha azzal minden bajtól megóvott volna, ami a világon van. De én is és Ő is tudtuk, hogy semmit nem lehett tenni az ellen, amit nem tudunk előre.

-Rendben van-simította meg az arcomat.-Amíg te mindent elkészítesz, mi még játszunk valamit a Kis csillaggal.

-Jaj, milyen jó lenne-lelkesedett Aurora.-Indulhatunk?

-Ez nem is kérdés-nevetett fel szerelmem, mire sietve indultak el kislányunk szobája felé. Én is nekiálltam a főzésnek, és miközben kavargattam a fövő levest, néha akaratlanul is megcsapta a fülemet az önfeledt nevetés, amit az emeletről hallottam.

Szerelmem mindig lenyűgözött apai viselkedésével. Annyi mindent tett érte és értünk, amit semmilyen más ember nem. Nála nem létezett szeretet teljesebb lélek a világon, hiába vallotta, amit vallott. A lelke itt maradt velünk.

Nemsokára el is készültem, és Aurora hamar meg is ette az elé kirakott tányér tartalmát. Már meglehetősen éhes lehetett a mai önfeledt játék után, és hamar ki is merült. Fél órán belül már a paplan alá bújva hallgatta tőlem esti meséjét.

-Na, most már ideje aludni-tettem le a könyvet.-Holnap oviba kell menned, nem lehetsz fáradt.

-Rendben, mama-ásított aprót.-Szép álmokat!

-Neked is, tündérkém-nyomtam puszit az arcára, majd néma csendben kezdtem el sétálni a saját szobánk felé. Már nem is tudom, mikor volt, amikor piciny lányom megkapta a saját kis kuckóját. Én annyira szerettem volna, ha továbbra is velünk alszik, de Carlisle és én is tudtuk, hogy enélkül nem tanulna önállóságot.

-Elaludt?-pillantott rám kíváncsian.

-Nehezen-bólintottam.-Kicsit nyugtalanul alszik nélkülünk.

-Ez természetes egy ilyen kislánynál-ölelt magához, mikor melléheveredtem.-De muszáj megtennünk. Nem aludhatsz mindig mellette, mikor felnő.

-Tudom-sóhajtottam. Nem volt könnyű elfogadnom a tényt, miszerint Aurora hamarosan fel fog nőni. Miután már nem lehet többé kisbabám, számomra Ő volt az én kislányom, aki szerettem volna, ha soha nem nő fel. Szerettem volna, ha örökké mellettünk marad, és soha nem repülne ki a családi fészekből.

-Figyelj-simította meg az arcomat.-Mi lenne, ha romantikáznánk kicsit? Szerintem…ellazítana-puszilta meg a homlokomat.

-Nem is tudom-sóhajtottam halkan.-Aurora itt van a mellettünk álló…szobában-akadt el a szavam, mikor ajkai útnak indultak a nyakamon. Még mindig csodálatba ejtett hűvös érintése, mintha nem ez lenne a természetes lassan már öt éve. Mintha még mindig az a nő lennék, akivel annak idején összeütközött az utcán; aki akkor fiatalos hevével vetette bele magát a szerelembe; akiből ennyi idő alatt felelősségteljes anya vált.

-Kicsi lány még-nevetett fel halkan.- De nem szeretném, ha kihülne a fürdőd, amit engedtem.

-Ennek nem mondhatok ellent-kuncogtam én is, majd a karjaiba kapva indult el velem a mellettünk lévő fürdőszoba felé.

Ahol hüvös ujjai megérintették a bőrömet, mintha szikrák pattantak volna ki a testemből, annyira perzselt engem ez a mámorító érzés. El sem tudtam képzelni, neki milyen érzés lehet mindez, hiszen elmondta, mennyivel másabb neki minden érintés, mint emberként. Vajon mi járja át a testét, mikor megérint? Miben másabb neki velem lenni, mint nekem vele?

-Mint töröd a fejed?-állított lábaimra, miközben elkezdte lehámozni magáról a hófehér inget, amit a mai nap viselt.

-Semmi különös-ocsúdtam fel, ám azonnal vissza is zuhantam, amint megláttam fedetlen márvány mellkasát.

-Elbűvölő vagy-túrt bele a hajamba, miközben ajkait puhán csókra irányította.

Eközben én is elkezdtem megszabadulni a testemet borító selyemruhától, majd pár határozottabb mozdulattal megszabadultam a melltartómtól is, és halk sóhaj kíséretében merültem el a bőrömhöz képest még most is forró vízben.

A fürdőkádban minden tele volt szórva hatalmas, piros rózsaszirmokkal, a peremére pedig aprócska illatgyertyák voltak helyezve, amik még intenzívebbé tették az amúgy is meghitt pillanatot. Miközben Carlisle lassan az ölébe húzott, fejemet puhán a vállára hajtottam, majd a mellkasának dőlve pihegtem a forróság és a jég kettősében.

-Mi van Elezarral?-ötlött eszembe hirtelen.-Mikor jön haza?

-Holnap-válaszolta, miközben egy rózsaszirommal végigsimította az arcomat.-Itt akar lenni, mikor Aurora elfújja az öt gyertyát a tortáján.

-Milyen kedves-sóhajtottam, mikor ajkai éppen csak elsiklottak a verőerem mellett.-Rá mindig számíthatunk, ha baj van.

-Emiatt vagyunk mi is itt-fordított maga felé, miközben mélyeket szippantott bőröm illatából.-Annyira csodálatos az illatod.

-A tiédre sincs panasz-karoltam át.-Mint a friss tavaszi szellő…vagy inkább a frissen kinőtt fenyőfa illata.

-Szeretlek, én egyetlen Esmém-nézett mélyen szemeimbe.

-Én is szeretlek-húztam végig ujjaimat tökéletes arcvonalán.-Én megismételhetetlen Carlisle-om.

Nem bírtam megállni, hogy az arcomon le ne cseppenjen néhány apró könnycsepp. Talán sosem gondoltam volna, hogy ilyen huszonhatodik születésnapom lesz, de ennél szebben nem is ünnepelhettem volna ezt a napot. Mert akiket szeretek, azok mind itt vannak körülöttem, és másra nincs is szükségem ezen a világon, mint a családomra. Ennél több nem is kell…

Ismét díj!

Sziasztok! 

Szeretném megköszönni a díjat Daphne Collins-nak, kinek hála ismét díjjal gazdagodhatott a blog. Köszönöm szépen az elismerést, amint tudom, meghálálom neked.

Szabályok:
Tedd ki a blogodra!
Köszönd meg annak, akitől kaptad!
Írj le hat dolgot magadról!
Küld tovább öt blogírónak!
Hagyj megjegyzést a blogjukon!

Mivel magamról már nem tudok mit mondani, inkább pár érdekességet mondanék a történetről.
-A mostani történetem ötlete egy rajzfilm (tudom ez fura) alapján született.
-Lesz majd a terveim alapján Aurora szemszögéből megírt fejezet is.
-Esme vámpírrá válása nem lesz éppen problémamentes.
-Kicsit láthatjuk majd Esme vadabb oldalát, miután átváltozott.
-Aurora később sok mindenben hasonlít majd szüleire, ami a szerelmet illeti.
-És lesz némi konfliktusuk Aurora új "családjával" is.

Akiknek továbbküldeném:
-Winnie
-Juliet
-LaMes
-Froeira
-Alicebrandon

Puszi mindenkinek!
Carly

Happy Birthday, Carlisle!

Sziasztok! Nos, mint pár napja kiderült, a mi Carlisle-unk pénteken (február 17.) ünnepelte a születésnapját. Vámpíréveiben a 349., míg ha hozzávesszük az emberit is akkor a 372. életévét tölti el a Cullen családban. Kívánjunk neki mindannyian sok boldogságot, nem mellesleg feledhetetlen hétvégét Esme-vel. Emiatt is készültem egy kisebb szórakoztató bejegyzéssel, amiben szép számokat „küldhetünk nekik”, akárhol is töltenék ezt a pár napot. Most kiraknék pár romantikus számot, és ha valakinek van még ötlete, írja meg kommentben, és azt is kirakom. Puszi, és várom az ajánlásokat!

Carly

Music:

Westlife-When you tell me that you love me

Christina Perry-Thousand Years

Glee-Total Eclipse Of the Heart

Withney Houston- I will always love you

Kaoma- La Lambada

A brazíl hangulat kedvéért

Winnie ajánlatai:

Bruno Mars- Just the way you are

 Katy Perry- Teenage Dream

Katy Perry- Hummingbird Heartbeat

 Shawn Desman- Shiver

Belinda Carlisle- Heaven is a Place on Earth

 Sleeping At Last- Turning Page

 Kelly Clarkson- Before Your Love

Várom az ötleteket...

Valentin napi utómeglepi

Sziasztok!

Készítettem nektek valamit, ami remélem tetszik majd. Ez nem más, mint Carlisle Edward és Bella esküvőjén, azon belül is néhány szerintem igen jó beállításban :) Szeretnék ezzel mindenkinek kellemes Valentin napot kívánni!

Puszi!

Carly :)

Díj!

Sziasztok!

Ismét díjat kapott a blog, amit szeretnék megköszönni Winnie-nek és Alicebrandonnak. 

Már nem győzöm nektek hálálkodni, hiszen ti mindig ott vagytok a díjazóim között, és ez annyira jól esik.

Szabályok:
Értesítsd a bloggert, aki adta, hogy megkaptad!
Tedd ki a blogodra!
Írd ki a szabályokat, hogy mindenki tudja!
Add tovább négy írónak!
Értesítsd a díjazottakat!

Most pár olyan embernek küldeném a díjat, akik nem adták nekem:
Juliet
LaMes
Calistro
Froeira

Puszi! Carly

Elhagyva XXXVII. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkeztem a friss fejezettel, ami nem más, mint egy Carlisle&Aurora fejezet. Ebben szinte csak ők vannak benne, és ha kicsit megkésve is, de szeretnék mindenkinek kellemes Valentin napot  kívánni, amivel egybekötve a következő fejezetet kicsivel romantikusabbra fogom venni (utólagos ajándékként).

Puszi!

Carly :)

u.i.: Van valami a feji végén, ami remélem tetszeni fog ;)

(Carlisle szemszöge)

Nem bírtam megállni, hogy ne simítsam meg könnyes arcát, mire szemeit azonnal az arcomra szegezte. Láthatóan az örömtől hullottak a könnyei, mert szinte minden cseppben ott csillogott az öröm kicsiny szikrája, szemei pedig kristályként csillogtak hófehér arcán, mintha smaragdból lettek volna. Nem tudtam, mit mondhatnék még, de valamit pontosan tudtam…

-Szeretlek-pusziltam meg ajkait.-Hihetetlenül szeretlek.

-Én is-pillantott ismét szemeimbe-Ennél nem is kaphattam volna szebb ajándékokat. Annyira csodálatos minden…

-Hiszen megérdemelted-simította meg karját Aurora.-Annyi mindent tanítottál nekem, amennyit senki más nem tud az oviban.

-Köszönöm, csillagom-simította meg az arcát.-De mindez csupán rajtad múlik. Ha nem lennél ilyen kis okos, nem tudnálak tanítani.

-Ez vitathatatlan-nevettem fel halkan.-A mi kis Auroránk.

-Na, de nekem mennem kell-húzódott hátrébb.-Vennem kell néhány hozzávalót a vacsorához.

-Akkor indulj, amíg világos van!-unszoltam.-Nem szeretném, ha utol ére az éjjel.

-Fél órán belül itthon leszek-csókolt meg puhán.-Sietek, kincsem.

-Szia, mama!-intett még utána, majd mikor szerelmem kilépett az ajtón, kicsiny lányom hozzám fordult.-Papa, menjünk ki játszani!

-Ez miért most jutott eszedbe?-vontam fel a szemöldökömet.

-Hááát-sütötte le a szemeit.-Mama nem engedi, mert annyira félt. Pedig annyira szeretnék kimenni az erdőbe.

-Nem mondhatok ellent a mamának-sóhajtottam halkan.-De a ház elé kimehetünk. Ott nem jelent rád semmi veszélyt.

-Remek-lelkesedett fel azonnal, majd sietve indult futásnak a veranda irányába. Én amilyen feltűnésmentesen csak tudtam utána futottam, bár vámpírösztöneim azonnal suhanásnak indítottak volna, de előtte mindezt nem tehettem meg. Amint beértem, azonnal elkaptam, mikor fel akart mászni a nem messze álló fára.

-Mit csinálsz, kis csillag?-pillantottam rá rémülten.-Hullócsillag szeretnél lenni?

-Nem-mondta megszeppenten.-Csupán fára szerettem volna mászni.

-Honnal van ennyi energiád?-sóhajtottam halkan.-Na, ha nem esel le, felmászhatsz.

-Ezt nem tudom határozottan kijelenteni-nevetett fel halkan, majd fáradhatatlanul kezdett el mászni a lombkorona felé. Én akaratlanul is összerezzentem a látványra, mire nem bírtam tovább magammal, és is elkezdtem mászni utána.

-Papa, mit csinálsz?-pillantott le rám.

-Tudod-nevettem halkan-, a mama a fejemet venné, ha bajod esne miattam.

-Jaj, papa-ült le a jobb oldali hatalmas faágra.-Nem lesz semmi bajom. Látod?

-Inkább nem bíznám a véletlenre-ültem én is mellé.-Én is maradok.

-Innen annyira szép minden-ámult el a lemenő nap láttán.-Mint a mesékben.

-De nálad szebb nincs a világon-pusziltam meg pici arcát-Én kis Hajnalom.

-Miért lettem Hajnal?-pillantott rám kíváncsian.-Mindenki azt mondta az oviban, hogy ilyen név nem is létezik.

-Ez nem valami könnyű-mondtam elmerengve.-Mikor még nem voltál, a mama álmodott rólad éjjelente. Ott te mindig Aurora voltál.

-És állítólag rád hasonlítok-pillantott fel szemeimbe.-A szemeim miatt.

-Van benne valami-nevettem ismét.-De én benned mindig a mamát láttam. Lelkileg annyira hasonlítotok, mintha ő lennél.

-Mesélj nekem-nézett fel szemeimbe.-Milyen volt, mikor megismerted a mamát? Mi jutott eszedbe róla, mikor megláttad?

-Nem is tudom-mondtam gondolkodóan.-Mikor megismertem, mind a ketten a munkába siettünk, és véletlenül összeütköztünk az utcán. Mikor megláttam, mintha villámcsapás ért volna, és nem tudtam nem rá gondolni minden pillanatban. Minden átértékelődött bennem, minden semmi lett mellette, mintha a szívem mindeddig üres lett volna nélküle.

-Emiatt jöttem én?

-Mondhatjuk-sütöttem le a szemeimet. Talán valamennyire elhalványultak az emberi emlékeim, de minden pillanat ott élt az emlékeim közt arról az éjjelről.-De te még nem értheted ezt.

-De…-kezdett hozzá-én holnap leszek öt, de a mamával ti csak decemberben lesztek öt éve házasok. Ez nem lehet.

-Ez még az ezelőtti elmélkedésednél is bonyolultabb-sóhajtottam.-Ha kicsit idősebb leszel, mindent elmondok erről.

-Mondjuk, ha elmúltam öt éves?-lelkesedett fel hirtelen, amire én halkan nevetni kezdtem.

-Rendben van-simítottam meg az arcát.-Remélem, nem áll meg addig az idő.

-Azt én is-kuncogott fel halkan, majd hirtelen ellökte magát a faág peremétől, és hintázni kezdett, amitől nem dobbanó szívem majdnem kiugrott a mellkasomból. Azonnal lent termettem a fa alatt, és lehalásztam kislányomat, mielőtt még baja eshetett volna.

-Ezt ne csináld többé-ziháltam.-Inkább menjünk vissza, jó? Bent nem tudsz ennyi mindenre felcsimpaszkodni.

-Akkor tanítasz tovább?-pillantott fel szemeimbe kérlelően.-A mamának írt dalt annyira szeretném én is lejátszani.

-Ha szeretnéd-tettem le a földre.-De előtte rakj rendet a szobádban, öltözz át, mert ha a mama hazajön, már csak vacsoráznod kell, és mehetsz is aludni.

-Rendben, papa-nyomott puszit az arcomra.-Aki hamarabb beér, az haraphat nagyobbat a tortámból holnap.

-Átadom neked a részemet-indultam el utána, miközben lassan megjelentek az égbolton az alkonyat halvány pírjai.

Kislányom mindent úgy tett, ahogyan kértem tőle; mindent rendesen megcsinált, ami miatt nagyon büszke voltam rá. Neki sosem kellett semmit kétszer mondani, ha kértünk tőle valamit kérdés nélkül megcsinálta, sosem kellett megnevelni. Teljes rendet rakott a szobájában, hamar megfürdött és pár pillanattal később már a kis lila hálóruhájában volt, amit Esme varrt neki Aurora kívánságára.

-Papa, segítenél megfésülni a hajam?-szaladt hozzám a hajkeféjével.

-Persze, csillagom-ültettem le az ölembe, majd hihetetlenül óvatos mozdulatokkal kezdtem el átfésülni a vállig érő szőke tincseit.-Mindennel elkészültél?

-Mindennel-válaszolta.-Csináljak még valamit?

-Nem kell, már nincs semmi-nevettem halkan.-Amint a mama hazaér, már csak enned kell, és aludnod, amitől majd hamar felnősz. Az ilyen kislányoknak nincs más tennivalójuk, mint nőni és nőni.

-És tudod, mi szeretnék lenni, mikor megnövök?-fordult felém.

-Mi, kis csillag?-simítottam meg az arcát.

-Doktor néni-mondta büszkén-Te is annyi emberen segítesz, és én is ilyen szeretnék lenni. Mindenki mondja az óvó nénik közül, milyen szerencsés a mama és én, mert ma már ritka az olyan apuka, mint te.

-Ezt örömmel hallom-pusziltam meg pici arcát. Ebben a pillanatban éreztem meg szerelmem illatát nem messze a házunktól. Erre az illatra bármikor ráismertem volna, akárcsak lányoméra. Mert mindkettejüké édes volt, mint a méz…

Elhagyva XXXVI. Fejezet

Sziasztok! 

Már meg is érkeztem a következő fejezettel, amiben sok minden történik hiszen közeledik a történet egyik kulcsfontosságú történése is. Ezzel nem a történet befejezésére utalok, de valóban fontos lesz, hiszen el fogja indítani szereplőinket egy kicsit a lavinán, majd vissza, így bekerülünk egy hullámvasútba. És itt már Aurora is sokkal nagyobb kislány. Remélem tetszeni fog!

Puszi!

Carly :)

~*~

(Esme szemszöge)

Ha nem lenne az idő, mivé lenne az ember? Nem múlna el az élet, nem sújtana minket megállíthatatlanul pusztító halál, de minden rossz ellenére az idő amiatt jó, amit nem élhetnénk meg nélküle. Pontosan emiatt élt bennem minden emlék…

-Carlisle, nézd!-kiáltottam halkan.-Aurora megtanult járni!

-Istenem-termett mellettem, miközben óvatosan követtem a padlón totyogó kislányomat. Ahogyan pici lábait egymás mellé tette, annál nem láttam még csodásabb mozdulatot az egész életem során. Aprócska kezeivel óvatosan egyensúlyozott, nehogy elboruljon, de én annyira féltettem, hogy akaratom ellenére is ott tartottam a saját kezeimet, hogyha el kell kapjam, azonnal megtehessem. Láthatóan ő is hihetetlenül boldog volt az új tapasztalatoktól, és pici lábait szedve azonnal Carlisle karjaiba rohant, aki büszkén kapta fel lányunkat védelmező karjaiba.

-Milyen ügyes vagy, csillagom-puszilta meg az arcát.-Apa büszke rád, tudod?

-Tyudom-válaszolta mosolyogva.-Papa szejeti Aujoját?

-Szereti bizony-borította be újabb puszikkal pirosló arcát.-Sétálj vissza a mamához, jó?

Erre kicsi lányunk lelkesen bólogatni kezdett, miközben ismét megindult az én irányomba. El sem hittem, ami történik. Hiszen annyira fiatal, mintha csak ma lett volna, mikor először a karjaimban tarthattam.

Valóban, alig volt hét hónapos, mikor az első lépéseit megtette. El sem tudtam képzelni a mikéntjét, ami miatt ilyen gyorsan fejlődik és tanul, de mérhetetlen büszkeséggel töltött el minden csodának beillő kis mozdulata. Nem is beszélve napról napra bővülő szókincséről, aminek köszönhetően már hamar elkezdhettünk megismerkedni a betűk és formák világával…

Kislányom figyelmesen meredt az elé kirakott kis könyvecskére, amit Carlisle-lal vásároltunk a harmadik születésnapjára. Még mindig elcsodálkoztam azon, milyen nagyot is nőtt ezen idő alatt, de ami inkább szembe tűnt, hogy hihetetlenül okos volt. Mindig törte valamin a kis fejét, és ilyenkor a szemei pontosan olyan ívbe húzódtak, akár csak szerelmemé.

-Mit látsz a képen?-mutattam az ott díszelgő kiscicára.

-Cicát-válaszolta lelkesen.-Mirci Cicát a meséből.

-Bizony ám-nevettem halkan.-És hogy kell betűzni a cica szót?

-C-i-c-u-mondta bizonytalanul.

-Nem, nem. C-i-c-a –javítottam ki.-Cica.

-C-i-c-a –ismételte el helyesen.

-Remek-simtottam meg pici arcát.-És ez mi?

-Kutyus-mondta azonnal, mikor meglátta a másik oldalon lévő rajzot. - K-u-t-y-u-s.

-Nem is kellett mondanom-nevettem ismét.-De most inkább azt mond, hogy kutya. K-u-t-y-a.

-K-u-t-y-a –bólintott.-De mama, mi a különbség?

-A kutya, az a felnőtt kutyus-magyaráztam.-Ő már nem kiskutya.

-És én is felnövök majd?-pillantott rám kíváncsian.-És is leszek kutya a kutyus helyett?

-Hamarabb, mint hinnéd-válaszoltam…

És már nem volt megállás. Ma már öt éve van velünk ebben a világban, pontosabban holnap ünnepli majd az ötödik születésnapját, és mintha nem is kislány, hanem egy érett nő lenne. Már tudott olvasni, és írni is; bár voltak még néha megingásai, de mindez akkor is hatalmas teljesítmény volt tőle, tanárként jól tudtam. Nem is beszélve a zenei beállítottságáról, aminek nyomán most is Carlisle mellett ült, és együtt merültek el a kottaolvasás művészetében.

-És ez milyen hang?-nyomott le lelkesen egy újabb billentyűt.

-Az C hang, kicsim-mutatta meg a kottán.-Általában mindig az első pót-vonalon van, hacsak nem tesznek valamilyen kikötést a dallam legelején.

-Ennél van kikötés?-hajolt közelebb.

-Mint látod, nincs-simította meg pici arcát.-De ha szeretnéd, megtaníthatom neked ezt a dalt. Mit szólsz?

-De jó!-kiáltott fel izgatottan.-Csináljuk, csináljuk, csináljuk!

Annyira lelkes volt, szinte minden pillanatban tanulni szeretett volna, amit nem tudtunk megállni nevetés nélkül. El sem tudtam hinni, mi minden van már a pici fejébe, annyi mindent tanult meg mostanra, talán még néhány felnőttnél is többet tudott. Imádta a történelmet, a biológiát, mindig kérdezett minket a világ dolgairól, aminek nagy hasznát veszi majd, ha elérkezik az ideje. Már is annyit tudott, mint egy másodikos diák.

-Akkor tedd ide a kezed-mutatott a billentyűkre- A hanggal kezdünk. Megtaláltad?

-Meg, papa-bólintott.-És most?

-Nyomd le egymás után az A, a H és a C hangot-mutatta meg.-Próbáld.

-De klassz-kiáltott fel lelkesen, mikor sikeresen lejátszotta a három hangot.

-Most már majdnem tudod az első ütemet-dicsérte meg.-Ami ezután jön, az valamivel könnyebb lesz. C, H, C, H -játszott le ismét pár hangot.- C, C, C, C.

-Mi ez a dal?-kíváncsiskodott.

-Én írtam a mamának-pillantott rám, mire hirtelen ledermedtem. Carlisle írt nekem egy dalt? El sem hittem, amit hallottam, annyira hihetetlennek tűnt. Mennyi munka lehetett benne, mennyi ideje mehetett rá, pusztán miattam. Alig bírtam megállni, hogy ne kezdjek el sírni.

-Mama, hallgasd meg-szaladt ide Aurora-Gyere!

Nem bírtam megszólalni, csupán letelepedtem Carlisle mellé, miközben kislányom izgatottan helyet foglalt az ölemben, és figyelmesen kezdte el nézni szerelmem kezét, amint megindul a billentyűkön. Fantasztikus volt.

-Van hozzá némi dallam is-mondta, majd halkan kezdte el énekelni az általa komponált éneket.

Itt a végtelenbe lépsz, aki elvész így lesz szabad

Valóság lesz az álmod, nézd

Minket senki el nem választ

Merülj el, kövess, vár a sötét

Hol a kétség elég.

Jöjj, felejtsd el az időt én majd vigyázok rád

Mert te vagy az a csoda, kit a szívem úgy várt.

Te megbékíted lelkem, és múltam messze száll

Szívem dinamit és csak egy szikra kell már

Mától egy új élet vár

Egy halhatatlan élet vár

Egy végtelen nagy út vár rád

Elveszítve szívem tudtam más leszek majd

Érzem most az őrület hajt

Most teljes a sötét, nagy tenger és nincs sehol part…

-Éljen, papa-kezdett el tapsolni kislányunk. Én még mindig nem ocsudtam fel a döbbenetből, csak azt vettem észre, hogy a könnyeim akaratom ellenére is folyni kezdtek az arcomon. Ennél szebb dolgot, még senkitől nem kaptam, mióta létezem ezen a földön.

-Mama, miért sírsz?-pillantott rám kislányom.

-Nem sírok-nevettem fel halkan.-Ez annyira szép volt-merültem el szerelmem tekintetében.

-Boldog huszonhatodik születésnapot-nyomott puszit a homlokomra. Hihetetlen, de én magam teljesen megfeledkeztem a születésnapomról. Annyira koncentráltam kislányom holnapi születésnapjára, hogy a sajátom eszembe sem jutott eddig a pillanatig.

-Én is készültem valamivel-pattant ki az ölemből kislányom, majd pillanatokkal később vissza is tért hozzánk egy papírral a kezeiben.-Én rajzoltam.

-Jaj, kincsem, ez meseszép-csodáltam a papíron látható farkast. Minden pici szőrszálat mesteri pontossággal rajzolt be az állaton, és a tekintete is rendkívül élethűre sikeredett. Tagadhatatlanul tehetséges művész volt.-Szeretlek, kicsim!

-Én is, mama-ölelt viszont, mire ismét könnycseppek kezdtek el hullani az arcomról. Ennél szebb születésnapom nem is lehetett volna. Annyi szeretetet kaptam mindkettejüktől, amiről a legtöbb ember csak álmodhat. És én emiatt vagyok szerencsés…

Ez az a rajz, amit Aurora készített :)

 Ez lenne a dal, amit Carlisle zongorázott

Amit pedig énekelt, az a vámpírok báljában hallható. (Teljes a sötét)