Elhagyva XXXVII. Fejezet

Sziasztok!

Meg is érkeztem a friss fejezettel, ami nem más, mint egy Carlisle&Aurora fejezet. Ebben szinte csak ők vannak benne, és ha kicsit megkésve is, de szeretnék mindenkinek kellemes Valentin napot  kívánni, amivel egybekötve a következő fejezetet kicsivel romantikusabbra fogom venni (utólagos ajándékként).

Puszi!

Carly :)

u.i.: Van valami a feji végén, ami remélem tetszeni fog ;)

(Carlisle szemszöge)

Nem bírtam megállni, hogy ne simítsam meg könnyes arcát, mire szemeit azonnal az arcomra szegezte. Láthatóan az örömtől hullottak a könnyei, mert szinte minden cseppben ott csillogott az öröm kicsiny szikrája, szemei pedig kristályként csillogtak hófehér arcán, mintha smaragdból lettek volna. Nem tudtam, mit mondhatnék még, de valamit pontosan tudtam…

-Szeretlek-pusziltam meg ajkait.-Hihetetlenül szeretlek.

-Én is-pillantott ismét szemeimbe-Ennél nem is kaphattam volna szebb ajándékokat. Annyira csodálatos minden…

-Hiszen megérdemelted-simította meg karját Aurora.-Annyi mindent tanítottál nekem, amennyit senki más nem tud az oviban.

-Köszönöm, csillagom-simította meg az arcát.-De mindez csupán rajtad múlik. Ha nem lennél ilyen kis okos, nem tudnálak tanítani.

-Ez vitathatatlan-nevettem fel halkan.-A mi kis Auroránk.

-Na, de nekem mennem kell-húzódott hátrébb.-Vennem kell néhány hozzávalót a vacsorához.

-Akkor indulj, amíg világos van!-unszoltam.-Nem szeretném, ha utol ére az éjjel.

-Fél órán belül itthon leszek-csókolt meg puhán.-Sietek, kincsem.

-Szia, mama!-intett még utána, majd mikor szerelmem kilépett az ajtón, kicsiny lányom hozzám fordult.-Papa, menjünk ki játszani!

-Ez miért most jutott eszedbe?-vontam fel a szemöldökömet.

-Hááát-sütötte le a szemeit.-Mama nem engedi, mert annyira félt. Pedig annyira szeretnék kimenni az erdőbe.

-Nem mondhatok ellent a mamának-sóhajtottam halkan.-De a ház elé kimehetünk. Ott nem jelent rád semmi veszélyt.

-Remek-lelkesedett fel azonnal, majd sietve indult futásnak a veranda irányába. Én amilyen feltűnésmentesen csak tudtam utána futottam, bár vámpírösztöneim azonnal suhanásnak indítottak volna, de előtte mindezt nem tehettem meg. Amint beértem, azonnal elkaptam, mikor fel akart mászni a nem messze álló fára.

-Mit csinálsz, kis csillag?-pillantottam rá rémülten.-Hullócsillag szeretnél lenni?

-Nem-mondta megszeppenten.-Csupán fára szerettem volna mászni.

-Honnal van ennyi energiád?-sóhajtottam halkan.-Na, ha nem esel le, felmászhatsz.

-Ezt nem tudom határozottan kijelenteni-nevetett fel halkan, majd fáradhatatlanul kezdett el mászni a lombkorona felé. Én akaratlanul is összerezzentem a látványra, mire nem bírtam tovább magammal, és is elkezdtem mászni utána.

-Papa, mit csinálsz?-pillantott le rám.

-Tudod-nevettem halkan-, a mama a fejemet venné, ha bajod esne miattam.

-Jaj, papa-ült le a jobb oldali hatalmas faágra.-Nem lesz semmi bajom. Látod?

-Inkább nem bíznám a véletlenre-ültem én is mellé.-Én is maradok.

-Innen annyira szép minden-ámult el a lemenő nap láttán.-Mint a mesékben.

-De nálad szebb nincs a világon-pusziltam meg pici arcát-Én kis Hajnalom.

-Miért lettem Hajnal?-pillantott rám kíváncsian.-Mindenki azt mondta az oviban, hogy ilyen név nem is létezik.

-Ez nem valami könnyű-mondtam elmerengve.-Mikor még nem voltál, a mama álmodott rólad éjjelente. Ott te mindig Aurora voltál.

-És állítólag rád hasonlítok-pillantott fel szemeimbe.-A szemeim miatt.

-Van benne valami-nevettem ismét.-De én benned mindig a mamát láttam. Lelkileg annyira hasonlítotok, mintha ő lennél.

-Mesélj nekem-nézett fel szemeimbe.-Milyen volt, mikor megismerted a mamát? Mi jutott eszedbe róla, mikor megláttad?

-Nem is tudom-mondtam gondolkodóan.-Mikor megismertem, mind a ketten a munkába siettünk, és véletlenül összeütköztünk az utcán. Mikor megláttam, mintha villámcsapás ért volna, és nem tudtam nem rá gondolni minden pillanatban. Minden átértékelődött bennem, minden semmi lett mellette, mintha a szívem mindeddig üres lett volna nélküle.

-Emiatt jöttem én?

-Mondhatjuk-sütöttem le a szemeimet. Talán valamennyire elhalványultak az emberi emlékeim, de minden pillanat ott élt az emlékeim közt arról az éjjelről.-De te még nem értheted ezt.

-De…-kezdett hozzá-én holnap leszek öt, de a mamával ti csak decemberben lesztek öt éve házasok. Ez nem lehet.

-Ez még az ezelőtti elmélkedésednél is bonyolultabb-sóhajtottam.-Ha kicsit idősebb leszel, mindent elmondok erről.

-Mondjuk, ha elmúltam öt éves?-lelkesedett fel hirtelen, amire én halkan nevetni kezdtem.

-Rendben van-simítottam meg az arcát.-Remélem, nem áll meg addig az idő.

-Azt én is-kuncogott fel halkan, majd hirtelen ellökte magát a faág peremétől, és hintázni kezdett, amitől nem dobbanó szívem majdnem kiugrott a mellkasomból. Azonnal lent termettem a fa alatt, és lehalásztam kislányomat, mielőtt még baja eshetett volna.

-Ezt ne csináld többé-ziháltam.-Inkább menjünk vissza, jó? Bent nem tudsz ennyi mindenre felcsimpaszkodni.

-Akkor tanítasz tovább?-pillantott fel szemeimbe kérlelően.-A mamának írt dalt annyira szeretném én is lejátszani.

-Ha szeretnéd-tettem le a földre.-De előtte rakj rendet a szobádban, öltözz át, mert ha a mama hazajön, már csak vacsoráznod kell, és mehetsz is aludni.

-Rendben, papa-nyomott puszit az arcomra.-Aki hamarabb beér, az haraphat nagyobbat a tortámból holnap.

-Átadom neked a részemet-indultam el utána, miközben lassan megjelentek az égbolton az alkonyat halvány pírjai.

Kislányom mindent úgy tett, ahogyan kértem tőle; mindent rendesen megcsinált, ami miatt nagyon büszke voltam rá. Neki sosem kellett semmit kétszer mondani, ha kértünk tőle valamit kérdés nélkül megcsinálta, sosem kellett megnevelni. Teljes rendet rakott a szobájában, hamar megfürdött és pár pillanattal később már a kis lila hálóruhájában volt, amit Esme varrt neki Aurora kívánságára.

-Papa, segítenél megfésülni a hajam?-szaladt hozzám a hajkeféjével.

-Persze, csillagom-ültettem le az ölembe, majd hihetetlenül óvatos mozdulatokkal kezdtem el átfésülni a vállig érő szőke tincseit.-Mindennel elkészültél?

-Mindennel-válaszolta.-Csináljak még valamit?

-Nem kell, már nincs semmi-nevettem halkan.-Amint a mama hazaér, már csak enned kell, és aludnod, amitől majd hamar felnősz. Az ilyen kislányoknak nincs más tennivalójuk, mint nőni és nőni.

-És tudod, mi szeretnék lenni, mikor megnövök?-fordult felém.

-Mi, kis csillag?-simítottam meg az arcát.

-Doktor néni-mondta büszkén-Te is annyi emberen segítesz, és én is ilyen szeretnék lenni. Mindenki mondja az óvó nénik közül, milyen szerencsés a mama és én, mert ma már ritka az olyan apuka, mint te.

-Ezt örömmel hallom-pusziltam meg pici arcát. Ebben a pillanatban éreztem meg szerelmem illatát nem messze a házunktól. Erre az illatra bármikor ráismertem volna, akárcsak lányoméra. Mert mindkettejüké édes volt, mint a méz…