Sziasztok!
Íme, itt van a Cullen's Anatomy új fejezete, ami már tartalmazza a randi második felét, és kicsit nyugodtabb vizekre is evezünk a fejezet során ebből a nyüzsgő étteremből, ami remélem mindenkinek tetszeni fog. Aki meg szereti a Grace klinikát, ha nagyon figyel, elszórva észreveheti az egyik, sorozatban szereplő, idézet elemeit.
Puszi! Carly
(Carlisle
szemszöge)
Hirtelen
mindenhonnal taps hangzott fel…minden ember állt az étteremben, és én alig
vettem észre, amikor elindultam Esme felé. Csak mentem és mentem, majd amint
megálltam előtte, azonnal magamhoz öleltem Őt, mire Ő meghatottan temette arcát
a vállamba, szemeiből pedig örömkönnyek hullottak.
-Annyira…hihetetlen
vagy-simítottam meg az arcát, majd mindenhová apró puszikat nyomtam, amire
halkan felnevetett.
-Szerintem meg
az hihetetlen…mire vettetek rá-törölte meg könnyes szemeit, mire ismét egy puszit
nyomtam pirosló arcára.-El sem hiszem…
-De el kell
hinned-öleltem meg ismét.-Ilyen hangot nem is tudom, hallottam-e már valaha,
mint a tiéd.
-Ne mondd már!-pirult
el, mire kezeimet a vállára rakva fordítottam óvatosan a még mindig neki álló
tömeg felé.
-Látod, amit
én?-simogattam meg a vállát.-Ha nem lenne annyira szép hangod, miért
tapsolnának itt állva az emberek?-nyomtam újabb puszit az arcára, mire szemeit
ismét rám emelte.
-Nélküled nem
ment volna-csillantak meg a szemei.-El sem tudod hinni, mennyire féltem, de
amint a szemeidbe néztem, mintha minden félelmem elmúlt volna néhány pillanat
alatt. Mintha csak te lettél volna ebben a teremben.
-Hamarosan
Addisonnak és Dereknek mennie kell-suttogtam neki-, és utána mi elmehetünk
sétálni. Elmehetünk messze, ahol mindketten magunk lehetünk…
Nem mintha nem
szerettem volna a barátomat és a kedves feleségét, de ez a dupla randi ötlet
nem igazán volt sem Esme, sem pedig az én stílusom. Inkább szerettem volna vele
kettesben lenni valahol, ahol csak mi ketten vagyunk; és ahol nem fürkész
minket Addison kíváncsi tekintete, akin minden pillanatban látszott, hogy
mindennél jobban vágyik arra, hogy minket minél jobban összeboronáljon. Esme
arcán pedig láttam, hogy Ő is szívesen elmenne most valahova, ahol nem figyel
rá ennyi ember.
-Randi a
randiban?-pillantott rám kíváncsian, mire én halkan kuncogva bólintottam aprót
előbbi szavaira, miközben lassan mindketten visszasétáltunk a nem messze álló
asztalunkhoz.
-Annyira ügyes
voltál-szólította meg Addison azonnal.-Miért nem mondtad senkinek, hogy tudsz
énekelni?
-Mert én magam
sem voltam ebben annyira biztos-sütötte le a szemeit zavarában. Ilyenkor mindig
olyan volt, mintha még mindig kislány lenne. Természetesen nem volt már az,
hanem egy csodálatos, érett nő volt, aki nem csak hogy okos, és különleges
hangi adottsággal bír, de szerénységével teljesen képes magába bolondítani. El
sem hittem, miként lehetséges ez, hogy mindezen jó tulajdonságok egyetlen
emberben egyesülnek; és hogy ez az ember nem más, mint az én Esmém…az én apró
kis madárkám.
-El nem tudom
képzelni, mi miatt nem hittél magadban-pillantott rá Derek is.-Carlisle, te sem
érted, igaz?-szólt hozzám, ám én csak ekkor vettem észre, hogy nem bírtam
levenni a szemeimet Esme arcáról. A tekintetemet minden apró kis mozdulata
vonzotta, és ha csak egy pillanatra is
nem figyeltem őket, az elmémben azonnal hiány támadt, mintha valamiféle heroin
lett volna számomra az, hogy láthassam Őt.
De
mindenesetre…hálás voltam barátomnak, hogy kiszakított ebből az állapotból, mielőtt
még Esme észrevette volna.
-Én is
teljesen megdöbbentem-mondtam picit remegő hangon.-Sosem hittem, hogy
találkozok ebben az életemben egy ilyen csodaszép, intelligens, tehetséges-karoltam
át a vállát-és szerény lánnyal, mint te-simogattam meg, mire szemeit ismét az
arcomra emelte. Azonban mielőtt bármit is mondhatott volna, Derek hangja
szakította meg a pár pillanatra az asztal köré ülő csöndet.
-Azt hiszem
mennünk kell; hamarosan indul az ügyelet-pillantott az órájára.-Már kifizettem
mindent, ma éjjel mindketten a vendégeim voltatok-kacsintott ránk, mire nem
bírtuk megállni, hogy fel ne nevessünk.-Holnap találkozunk a munkában.
-Esme, mi meg
majd találkozhatnánk az irodám előtt?-kérdezte Addison, mier Esme azonnal
rábólintott a dologra.
-Természetesen,
amint beérek, azonnal ott termek-válaszolta, majd miután barátaim elbúcsúztak,
mi is elkezdtünk készülődni a második „második randinkra”.
-Hová
megyünk?-pillantott rám kíváncsian, miközben ráadtam a kabátját, és lassan
elindultunk a kijárat felé.
-Maradjon az
én titkom-mosolyogtam rá, majd lassan sétálva indultam el vele Seattle határa
felé.
Az ég teljesen
tiszta volt, ami nem volt túl gyakori Seattle-ben, évente ha ötször fordult elő
eddigi ittlétem során. A csillagok, mint megannyi gyémánt világítottak az ég
fekete posztóján, a telihold pedig
hatalmas védelmezőként tekintett le a városra, miközben én Esme kezét fogva
lassan felsétáltam vele a West Point Lighthouse-hoz.
A csodálatos
kis fehér világítótorony ma éjjel is hűen végezte munkáját , mint minden éjjel,
mikor magányomban ide vándoroltam, és néztem, amint a fény újból és újból
megvilágította a Seattle-i vizek fodrozódó habjait. Itt mindig egyedül lehettem
a gondolataimmal, és bármi bánat ért engem azon a napon, a hullámok elmosták
mindazt, és így másnap nem kellett törődnöm az engem mardosó gondokkal.
-Istenem, ez
mennyire szép-ámult el a hullámzó óceán horizontja felett feltűnő északi fény
láttán.-Mi ez a hely?
-Tudtam, hogy
nem laksz itt régen-álltam neki-, emiatt nem láthattál még mindent a városban.
A West Point Lighthouse az én kis menedékem, ahová mindig elmenekülhettem, ha
valamilyen tragédia ért. Nekem minden helynél fontosabb, pedig nem más, mint
egy kis világítótorony az Isten háta mögött-nevettem fel halkan.
-Hihetetlen,
hogy valami lehet ennyire…meseszerű-csillantak fel a szemei-, mintha nem is
lenne mindez valós…
-Szeretnél maradni?-simítottam
meg a vállát.
-Mindenképp-bólintott
lelkesen, mire mindketten lassan elindultunk a part menti homoksávon...
