Merry Christmas! :)

Sziasztok!

Tudom, régen jelentkeztem már, de mentségemre szóljon, hogy  nem volt semmire sem időm, nemhogy írásra. De most már ismét lesz időm, bár nem sok, és ismét nekiállom a Cullen's Anatomy írásának :)  De ami miatt most jelentkeztem, az az, hogy holnap itt van Karácsony ünnepe. Szeretnék minden kedves olvasómnak kellemes ünnepet kívánni, és sok-sok ajándékot. Puszi! Carly

Novella: Örökké benned él

Sziasztok!

Bár nem terveztem előre, de elkészült a Lizter novella sorozat harmadik része, és immár egy Lizter trilógia harmadik tagját "köszönthetjük" köreinkben :) Ez a Twilight utáni években játszódik, és hogy a Twiligt sosem tűnt el nyomtalanul az életükből, és örökké bennük él. Remélem, mindenkinek tetszik majd :)

Puszi!

Carly

(Elizabeth szemszöge)

-Annie!-kiáltottam az emelet felé, miközben a frissen készített omlettből az Ő tányérjára is emeltem néhány kanállal.-Elkészült a reggeli, kicsim; és még finom meleg. Pont olyan, mint amilyennek szereted.

-Azonnal szaladok, mama!-hallottam meg pici hangját, majd pár pillanatra rá apró lábak dobogását hallatva indult el a földszint felé.

Eközben én Peter tányérjára is emeltem az éppen elkészült reggeliből, amire Ő széles mosollyal az arcán pillantott fel rám a reggeli hírek olvasásából.

-Hmmm…isteni illata van-simította meg az arcomat.-Segítsek elmosogatni?

-Megköszönném-sóhajtottam fel picit fáradtan.-Valami miatt nem vagyok valami jól ma reggel.

-Biztosan picit kimerültél-nyomott csókot a homlokomra.-Nemrég jöttünk haza egy forgatásról, ilyenkor természetes, hogy picit elfárad az ember-vette a kezébe az egyik elmosandó tányért.-Te addig reggelizz meg nyugodtan.

-Köszönöm-pillantottam rá hálásan, amivel egy időben  kislányunk is megérkezett a reggelije elfogyasztásához.

-Hű, mama, milyen finom illata van-ült le a mellettem lévő székre, majd azonnal a villájára is szúrt egy picike darab omlettet a tányérjáról.-És az íze is naaagyon finom.

-Örülök, hogy ízlik, kincsem-simítottam meg hullámos fürtjeit, miközben Ő továbbra is jóízűen falatozott a meleg reggeliből.-Annie, mit szólnál, ha ma elmennénk sétálni Nikki nénivel és Paul bácsival?

-Az annyira jó lenne-csillantak fel a szemei.-Nikki néni mindig annyira vicces dolgokat talál ki, amikor elmegyünk a játszótérre-mondta lelkesen.-Ugye elmegyünk a játszótérre is?

-Hát persze, prücsök-borzolta össze a haját játékosan Peter, miközben ismét mellénk helyezkedett-, az első utunk mindenképp oda fog vezetni.

-És majd csinálsz olyan finom szendvicseket, mint amilyet az ovis ünnepre csináltál?-emelte tekintetéd édesapjára, amire mindketten felnevettünk.

-Persze, hogy csinálok-tette le az éppen iszogatott kávéját.- Héjjal vagy héj nélkül?

-Héj nélkül-mondta hatérozottan, ám mielőtt még szerelmem nekiállhatott volna a titkos szendvicsének elkészítéséhez, meghallottuk Peter telefonjának dallamos csengését.

-Nikki az-mondta a kijelző képernyőjére pillantva.-Lehet, hogy nem jó nekik a délután-vette föl a telefont.-Szia, Nikki, miért hívtál?...Oh, értem…azonnal megmondom neki…és köszi, hogy szóltál nekünk, azonnal megnézem az email-jeimet… Rendben, szia!-tette le a telefont, majd felvillanyozott arccal fordult ismét hozzám.

-Nagy hírem van-mondta mosolyogva.-De előtte el kell mondanom, hogy Nikki azt üzeni, hogy nem vagy elérhető. Szerinte lemerült a mobilod.

-Istenem, elfelejtettem feltölteni-csaptam a homlokomra.-Milyen figyelmetlen vagyok…

-De a jó hír az, hogy ismét összeáll a Twilight Cast-csapta össze a kezeit, amire én majdnem felsikkantottam örömömben, mint egy fiatal tinilány.

-Istenem, ez nagyszerű-mondtam lelkesen.-És ez…mikor derült ki?

-Nikki azt mondta, hogy ma reggel kapott erről egy e-mailt-mutatott a nappaliban lévő laptopjára.-Én is mindjárt megnézem, hogy tudjunk a részletekről…

-Ez az a film, amiben ti megismertétek egymást?-pillantott fel Annie előbb rám, majd édesapjára.

-Igen, csillagom-simítottam meg a buksiját.-Öt éven át forgattunk együtt a papával, de mindössze csak az ötödik évben mertük kimondani egymásnak azt a bizonyos varázsszót…

-És mi volt az a varázsszó?-csillantak fel a szemei kíváncsian, mire mi Peterrel azonnal egymásra pillantottunk.

-Az a varázsszó nem más volt, mint a „Szeretlek!”-nyomott Peter apró csókot ajkaimra.-Ez egy mindennél hatalmasabb szó, és ha nem jöttünk volna erre rá, akkor most te sem lehetnél itt-simította meg lányunk arcocskáját.

-Én is megnézhetem végre azt a filmet?-tette fel a következő kérdést nekem.-Amelyik után a papa azt mondta neked, hogy szeret…

-Hány éves is vagy?-pillantott rá Peter felvont szemöldökkel.

-Már majdnem hat-válaszolta büszkén, amire én és szerelmem is halkan felkuncogtunk.

-Majd ha elmúltál tizenkettő, megnézheted-mondta komolyan.-Te még túl pici lány vagy ahhoz, hogy bekerülj ebbe a világba-ült le a laptopja elé, mire én és Annie is helyet foglaltunk mellette a kanapén.

-Na lássuk csak-kattintott az email-jeire, mire azonnal be is villant Bill Condon neve a képernyőn.

-Azt írja, rajongói kérésre ismét Twilight Press Junket lesz Los Angeles-ben, és a stáb minden tagjának megjelenésére számítanak-pillantott rám.-És ami még fontosabb…Annie Mae Facinelli neve is a meghívottak között van.

-Micsoda?-ugrott fel az ölemből kislányom izgatottan.-Én is veletek mehetek?

-Nem is tudom, Peter-sóhajtottam-, mi lesz, ha valami baja esik a hatalmas tömegben? Te is tudod, milyen zsúfolt ott minden.

-Liz, semmi baja nem eshet Annie-nek-simította meg az arcomat.-Majd én felveszem a karomban, amikor tömegbe érünk; de anélkül sem hinném, hogy bármelyik ott lévő is ártani akarna a lányunknak. A rajongók mind szeretnek minket és szerintem Annie-t is....

-Rendben van-bólintottam.-Picit talán túlzottan is féltem Őt, hiszen Ő az én kicsi lányom, a mi pici lányunk. Nem szeretném, ha a hírnév bármi rosszat tenne vele, mert mind a ketten tudjuk, mivel járhat a munkánk.

-De Annie-t nem fenyegeti semmi ilyesmi-pillantott szemeimbe megnyugtatóan.-Mi mindketten tudjuk kezelni, és meg tudjuk óvni Őt.

-És én is annyira szeretnék menni-nézett rám kislányom kérlelően.-Anyuuuuuuuu…

-Jól van, jól van-tettem fel a kezeimet megadóan.-Kettő egy ellen nem fair-nevettem fel halkan.-De ha ennyire szeretné az én kincsem, akkor nem mondhatok nemet.

-Hé, és az én véleményem már nem is számít?-biggyesztette le Peter az alsó ajkát, amire nem tudtam ismét nem felkacagni. Ilyenkor teljesen olyan volt, mint egy kisfiú.

-Dehogynem-simítottam meg az arcát.-A te véleményednél nincs is fontosabb számomra.

-Akkor most azt mondom, hogy ideje lenne elkezdeni készülődni a városba, mert eggyel több tennivalónk van, mint gondoltuk-állt fel mellőlem.-A kisasszonynak ma vennünk kell egy nagyon szép ruhát.

-Éljen!-kiáltott fel Annie, mire mindannyian lelkesen kezdtünk el készülődni a mi kis városi kiruccanásunkra.

Nemsokára Nikki-ékkel is találkoztunk az egyik közeli parkban, majd Annie kérését azonnal a játszótér felé vettük az irányt. Mindannyian remekül éreztük magunkat, hiszen már régen találkoztunk a Peterrel eltöltött legutóbbi forgatásunk miatt, és most végre ismét kibeszélhettük magunkat Nikki-vel, amire már jó ideje nem volt alkalmunk. Azonban legjobb barátnőm figyelmét sem kerülte el, mennyire kimerült vagyok a mai napon.

-Liz, netán van valami baj?-tette fel a kérdést, ami az arca láttán már régóta kikívánkozott belőle.-Annyira sápadt vagy, mintha napok óta nem ettél volna, vagy mintha vérszegény lennél.

-Kicsit kimerültem a forgatás alatt-sóhajtottam.-De semmi bajom, hamar rendbe jövök majd.

-Biztosan nem vagy rosszul?-tette a kezét a homlokomra.-Nem meleg a homlokod, de mégis picit gyengének tűnsz.

-Hát…ma reggel tényleg nem volt étvágyam-vallottam be őszintén.-Picit hányingerem volt, és nem akartam terhelni a gyomromat, mert talán összeszedtem valamit, mikor Peterrel a forgatás alatt elmentünk egy étterembe.

-Nem inkább Peter-ből szedtél valamit össze?-vonta fel a szemöldökét, mire én picit értetlenül emeltem rá a tekintetem.

-Te miről beszélsz?-kérdeztem vissza.

-Mielőtt megtudtad volna, hogy a kis Annie úton van a mi világunk felé, hasonlóan elnyúzott voltál az azelőtti találkánkon-pillantott a hasamra célzóan.-Szerintem terhes vagy.

-Nem hiszem-ráztam meg a fejemet, majd alig hallhatóan tovább suttogtam neki.-Peterrel minden alkalommal…khm…védekezünk valamilyen módon, mikor együtt vagyunk. És én is szedem a fogamzásgátlót.

-De vannak az életben véletlenek-szállt velem ismét szembe.

-Szerintem meg csak valami vírus-álltam ellen.-Peter és én is mindennél jobban örülnénk egy újabb kisbabának, de amíg ennyire sűrű a forgatási rendünk…nem tudom, mikor lesz alkalmas egy újabb kicsinek az időpontja.

-Mindenesetre…én megmondtam-kacsintott rám.-Csinálj egy tesztet minél hamarabb…

Nem mondtam ki hangosan, de talál barátnőmnek igaza volt.  Számolgattam a napokat, a heteket, és rájöttem, hogy Peterrel utoljára három hete voltunk kettesben, még a nemrég befejeződött filmforgatás előtt. Ha akkor történt valami, akkor annak már lehetnek tünetei, ha még nem is túlzottan feltűnőek.

-Anyu, ehetek apuval egy fagyit?-nézett rám csillogó szemeivel kislányom, kiszakítva ezzel elmélkedésemből.

-Persze, tündérkém-simítottam meg a buksiját.-Szaladj, mert ha jól látom, a papa már meg is vette a fagyidat!-mosolyogtam, mire ő pici lábait gyorsan szedve futott oda édesapja karjaiba; Peter pedig örömmel kapta fel kislányunkat a földről.

Annyira aranyosak voltak együtt. El sem hittem, hogy ők vannak nekem, és amint Peter a karjában tartotta a lányunkat, nem bírtam nem elkalandozni a lehetséges jövőnk felé.

Talán születik még egy kislányunk, és akkor már két csodaszép angyalkával lenne gazdagabb a mi kis családunk; Peter pedig továbbra is lányos apuka maradna, hiszen Ő már az ötödik lánya lenne. Még akkor is elmosolyodtam, ha csak a gondolataimban mondtam ki ezt a számot, hiszen a másik három lányát is imádtam, akik vér szerint nem a közös gyermekeink voltak. Ha pedig kisfiunk születne…minden bizonnyal annyira szép lenne, mint az apukája, és annyira tökéletes is.

Néhány nap múlva elérkezett a Twilight Press Junket időpontja, én azonban még mindig nem mertem megcsinálni a tesztet. Még akkor megvettem, mikor Nikki utalt a terhességemre, de mindeddig nem igazán mertem nekivágni a dolognak. Mostanra azonban már nem bírtam tovább a kíváncsiságommal.

-Liz, mit csinálsz?-nyitott be Peter a fürdőbe, mire én azonnal a mosdókagyló szélére tett teszt elé ugrottam.-Az az, amire gondolok?-mutatott felém meghatottan.

-Még nem tudom-nyeltem nagyot.-Még kell néhány perc, de nem bírtam tovább várni. Főleg nem a Press Junket utánig.

-Miből gondoltad, hogy terhes vagy?-simította meg az arcomat.-Történt valami, amiről nem tudok?

-Hát…Nikki mondta, hogy utoljára akkor voltam ennyire kimerült, mikor Annie-t vártam-válaszoltam.-Azt mondta, mindenképp csináljak egy tesztet.

-Okosan tetted-ült le mellém a kád szélére.-Mindenesetre…én örülnék, ha pozitív lenne az az eredmény-pillantott rám célzóan.-Nem gondolod?

-De-nevettem fel halkan, majd pillantásomat ismét a tesztre emeltem, ami immár eredményt is mutatott… pozitív lett.

-Peter, hamarosan ismét babánk lesz-öleltem meg boldogan, mire Ő puhán ölelt viszont erős karjaival.

-Ennek annyira örülök-simította meg a hátamat.-Nincs is ennél szebb pillanat egy ember életében.

-És mikor áruljuk el majd Annie-nek? És mi lesz a barátainkkal meg a rajongókkal?-tettem fel néhány kérdést.-Nem szeretném annyi ideig eltitkolni, mint a múltkor, mert az kicsit megviselt.

-Szerintem, ha benne lennél, ma este is elmondhatnánk-javasolta.- Ennél alkalmasabb időpont nem is lehetne a bejelentésre.

-Ebben egyet értünk-bólintottam-, de Annie-nek még előtte el kell mondanunk. Nem ott kellene megtudnia.

-Akkor-vett mély levegőt-, álljunk neki-mondta kezeimet megfogva, majd lassan mind a ketten lesétáltunk a földszintre, ahol kislányunk már izgatottan várt az indulásra.

-Na, indulhatunk?-csillantak fel a szemei.

-Azonnal csillagom-bólintott Peter-, de előtte még beszélnünk kell valami fontosról-ültette le őt a kanapára, mire Ő azonnal apukája ölébe kucorodott.

-Tudod, Annie-kezdtem hozzá nehezen-, néha eljön két ember életében egy olyan időszak, amikor családot alapítanak. Ez nálunk először a te születésedkor jött el, és annál szebb pillanat sosem volt még az életemben, mikor te megszülettél.

-És most jött el erre a második alkalom-vette át a szót tőlem Peter.-Hamarosan a mamának megnő majd a hasa, és ott alszik majd bent a te kistesód-mutatott a hasamra.-Te is ott aludtál néhány hónapon át, és majd ha ismét letelik az az idő, Ő is itt lesz velünk.

-De jó!-kiáltott fel lelkesen.-És ott aludhat majd a szobámban?

-Ha majd nagyobb lesz-bólintottam-, de néhány hónapi még mellettünk alszik majd. De utána, amint néhány év eltelik, majd ott aludhat veled.

-Köszönöm!-ölelt meg azonnal.-De most már induljunk! Gyerünk már!-lelkesített minket, majd lassan mindannyian elindultunk a rég nem látott rendezvény színhelyére.

Még mindig alig hittem el, hogy a rajongók ennyi év után is mellettünk álltak, és összehozták mindezt. Ha nem lett volna a Twilight, talán soha nem ismerem meg Peter-t, és talán soha nem születik meg Annie sem…A Twilight mindent megváltoztatott, amit csak meg lehet változtatni egy ember életében.

-És most köszöntsük a színpadon a Twilight mama és papa Cullen-jét…Peter Facinellit, Elizabeth Reasert; és lányukat, Annie Mae Facinellit!-hallottuk meg a hangosbemondó hanját, mire mind a hárman kiléptünk a hatalmas reflektorfénybe, amiben már majdnem hat éve nem volt részünk. A rajongók semmit nem változtak, hatalmas tapssal és ovációval köszöntöttek bennünket, mire Annie egy pillanatra megszeppent, de pillanatok múlva lelkesen kezdte el figyelni a minket éljenző tömeget

-Jó estét, mindenkinek!-szólt bele Peter az asztalon elé helyezett mikrofonba, miközben én is helyet foglaltam, és Annie-t is az ölembe vettem.-El sem hiszitek, mennyire jó érzés megint itt lenni.

-Mi is örülünk nektek-szólt bele a mikrofonba Kellan.-Régen találkotunk már így mindannyian.

-Azt meghiszem-nevetett fel Jackson, miközben a már hihetetlenül megnőtt ifjú Jackson fiához fordult.-Peter, te még mindig lányos apuka vagy-pillantott Annie-re.

-Mindenki ezzel jön-nevetett fel halkan.-És ha már itt tartunk, megragadnánk az alkalmat Elizabeth-tel, hogy bejelentsünk valami fontosat-emelte rám a tekintetét, mire én is a mikrofonhoz hajoltam.

-Ismét babát várunk Peterrel-mondtam büszkén, mire a hatalmas seregnyi rajongó éljenezve bolydult fel szinte egyszerre.

-Gratulálunk, srácok!-nézett ránk Nikki őszintén, ám a szemeiben láttam felcsillanni az „én megmontam” csillogást, amire nem bírtam nem felnevetni. Ő előre megmondta.

-Jöhetneeeek a kérdéseeeek-mondta Kellan játékosan, mire a rajongók azonnal sorba álltak, és már el is kezdődött ennek a fantasztikus eseménynek a legfontosabb része.

-Nekem Annie Mae-hez lenne egy kérdésem-nevetett fel egy fiatalabb lány, mire kislányom azonnaf felkapta a tekintetét.-Láttad már a filmet, amiben a szüleid megismerkedtek?

-Hát…-hajolt a mikrofonhoz bátortalanul, mire én bátorítóan ezdtem el simogatni a pici vállát, ami azonnal megnyugtatta-, még sajnos nem, mert…még nem láthattam ami miatt ilyen pici vagyok-mondta kicsi kis hangján.-De már szeretném látni.

-És mi szeretnél lenni, ha majd ha nagy leszel?-hallottunk meg egy újabb kérdést.

-Még nem tudom-nevetett fel halkan.-De szerintem azt szeretném csinálni, mint a mama és a papa-pillantott Peterre, aki büszkén pillantott vissza lányára, és rám is. És szerintem ugyanaz a gondolat jár mindkettőnk fejében. Hogy bár ennek a szakmának vannak hátrányai, ha Annie csak ezt a pozitív oldalt látja, nem lehet baja ebben az életben. Ilyenkor mindig úgy éreztem, mintha fénylő gyémántok lennénk az égbolton, amiknek a fénye soha nem huny majd ki…

§

 Hamarosan el is érkezett a kiírt időpont, amikor ismét beszállított Peter a kórházba, hogy hamarosan világra hozzam a mi ifjú kis családtagunkat. Mintha most nem féltem volna annyira, és nem is voltam annyira ideges, mint Annie születésekor, ami sokkal könnyebbé tette a rám váró fájdalmak elviselését. Peter mindvégig mellettem volt, és amikor ismét felhangzott az a picike hang, a szívem mintha újabb félbe osztódott volna, és már is odaadtam egy rész a mi újabb…kislányunknak.

-Hát…ismét kislány lett-nevettem halkan, mire Peter is nevetni kezdett, mikor kicsit hangsúlyosabban ejtettem ki a kislány szót.-A mi ici-pici leánykánk.

-El sem hiszem-simította meg az apró kis arcocskáját.-Nem dőlt meg rólam a hír, miszerint nekem csak lányaim születnek. De nem is bánom…-csuklott el a hangja meghatottan, mikor újonnan született kislányunk rá emelte pici szemeit.-Annyira szép.

-Szerintem is-nyomtam puszit pici homlokára.-Szerintem pont olyan, mint amilyen Annie volt.-ringattam tovább.-Tényleg, Őt mikor hozod be?

-Már szóltam Nikki-nek, hogy hamarosan indulok érte-válaszolta.-Állítólag nagyon izgatott, és már alig bír a fenekén maradni.

-Ennek örülök-mosolyogtam.-Annie-től nem is várhatnék mást. Ő mindig is annyira izgatott volt a mi kis…

-Mit szólnál, ha Lucy lenne a neve-vetette fel az ötletet.-Lucy Ann Facinelli.

-Nekem tetszik-simítottam meg Lu arcát.-Tehát Annie mindig is izgatott volt a mi kis Lucy-nk hallatán. Imádta hallgatni, amikor néha rugdosott a pocakomban.

-Most már nem lesz annyira magányos, ha nekünk el kell utaznunk hosszabb időre-simította meg a hajamat.-Eddig mindig annyira rossz érzés volt itthon hagyni őt tudván, hogy nincs igazán olyan vele itthon, akit amúgy is minden nap lát…

-Mama, mama!-szaladt be ebben a pillanatban Annie az ajtón, amire hirtelen mind a ketten meglepődtünk.

-Annie, te mit csinálsz itt?-öleltem magamhoz egyik kezemmel, miközben a másik kezemmel Lucy-t tartottam.-Ki hozott be?

-Nikki és Paul-válaszolta izgatottan, miközben tekintetét le sem bírta venni a karomban pihenő kishúgáról.-Milyen édes.

-Te is ilyen voltál-sétált mellé Peter.-Pont ilyen pici baba, mint most Lucy.

-Lucy?-pillantott rám kíváncsian, mire én bólintottam.-Szia, Lucy, én Annie vagyok-simíttotta meg tesója pici kezét, mire alig bírtam visszatartani kikívánkozó könnyeimet. Ennél meghatóbb pillanatot talán még soha nem láttam az életemben, mint amikor az idősebb lányunk az újszülött húga pici kezeit az Ő kezeibe vette.

-Ha be tudna mutatkozni, biztosan megtenné-simítottam meg Annie arcát.-Jó tesó leszel, nem igaz?

-Mind közül a legjobb-állította büszkén, amire ismét mindannyian felnevettünk.

Immár biztosra mondhattam, hogy az életem teljes volt. Itt volt nekem Peter, Annie és most már Lucy is. Kell ennél több az életben? Nem hinném. Nekem mindössze rájuk volt szükségem, az én három tündöklő drágakövemre; az én földi csillagaimra…

Novella: Örök hajnal

Sziasztok!

Most ismét egy novellával érkeztem, ami a BD2 után játszódik közvetlen a csata után, és még utána is. Remélem, mindenkinek tetszeni fog ez a picit hosszabbra sikeredett novella, és ígérem, hogy hamarosan a fejezetekkel is haladni fogok. Puszi! Carly

(Esme szemszöge)

-Istenem, Carlisle-öleltem magamhoz, mikor ráeszméltem, hogy minden amitől rettegtünk, eltűnt a semmibe. A Volturi elment…nincs többé mitől félnünk- én annyira…nem is tudom, mit mondhatnék…

-Nem kell semmit mondanod-simította meg az arcomat, mire szemeimet ismét a szemeibe mélyesztettem.-Ha te nem lettél volna, nem mertem volna annyira határozottan kiállni Aro elé. Ha te nem álltál volna ott mögöttem, nem lett volna mi miatt ennyire küzdenem-puszilta meg ajkaimat, mire én halványan belemosolyodtam a csókunkba. Ám amikor ismét rá pillantottam, azt láttam, hogy valami mintha nyomná a lelkét, mintha valami bántaná.

-Mi a baj?-csillantak fel szemeim aggódóan bánatos arca láttán, de Ő minderre csak egy apró fejcsóválással válaszolt. De én tudtam, annyi év alatt kiismertem, hogy mikor érez ott belül fájdalmat a szívében. Viszont ez a fájdalom már nagyon régen nem tükröződött az arcán... Utoljára akkor láttam ilyennek, mikor az átváltozásom után az emberi éveimről meséltem neki. Köztük a kisfiamról…

-Nincs semmi-szólalt meg néhány pillanatnyi csend után.-Mindössze elgondolkodtam-sütötte le tekintetét a szobánk padlójára, miközben hevesen pislogva vett néhány mély lélegzetet az emberek által kissé hűvösnek érzett téli levegőből, amely alig hallhatóan járt-kelt a házban a nyitott ablakon át. –De nem szeretnélek ezzel terhelni.

-Nem terhelnél vele-húzódtam át az ölébe, mire Ő erős karjaival puhán körbefonta kissé kerekded derekamat; ám egyik kezével továbbra is a hajamat simogatta.

Talán nem mondta ki, de a tekintetében pontosan láttam, hogy rólunk van szó. Látszott a szemében az a csillogás…mint amikor ott álltunk a csatamezőn és a szemeimbe nézett,  és én értettem azt a szót, amit mondani akart ezzel az apró gesztussal nekem: „Szeretlek!”

-Tudod, csak az jutott eszembe-simított ki egy hajtincset az arcomból-, hogy bár van már hat gyermekünk-nevetett fel a hatos szám hallatán- és egy unokánk is, de valami mintha még mindig hiányozna az életünkből-sóhajtotta.-Erre akkor jöttem rá, mennyire nagyon is hiányzik, mikor Renesmee-t először vettem a karjaimba, hogy megvizsgáljam-húzta végig ujjait arcom vonalán, mintha ismét feltérképezné minden kis vonásom, ám én szomorúan hajtottam le a fejem, mikor rájöttem, miről is beszél.

-Carlisle, te is tudod, hogy ez nem lehetséges-sóhajtottam halkan, ám a szívemen egy ennél sokkal nagyobb űr tátongott betöltetlenül, amit az évek sem foltoztak be hegmentesen az átélt fájdalmak után. És ez a seb soha nem is fog beforrni, legyen bármilyen hosszú is az örökké.

-És ha még is találtam rá medoldást?-pillantott rám csillogó tekintettel, mire az én szívem mintha újra megdobban volna a mellkasomban ezen szavak hallatán.-Ha lenne rá valami mód?

-Én lennék a legboldogabb nő a földön, ha ezt átélhetném veled-mondtam alig hallhatóan, mire Carlisle ajkai puhán simultak hozzá az én ajkaimhoz, mintha csak selyemből lettek volna; majd ujjait puhán végighúzta az arcomon, amire ajkain ismét elváltak.

-Szeretném tudni, mit találtál ki-szólaltam meg, mire a szemeit egy pillanatra a hasamra, majd ismét az én tekintetemre emelte.

-Nem is tudom, miként mondhatnám el-sóhajtott halkan.-Arra gondoltam, hogy mikor Bella terhes volt, készítettem egy tűt, ami gyémántból van. Ezt már nem volt alkalmam használni az Ő esetében-mondta komolyan.-, de ez képes áthatolni a mi bőrünkön is, és arra gondoltam, mi lenne…mi lenne, ha levennék néhány petesejtet a petefészkedből, majd azt néhány tesztet követően visszahelyezném, de immár a méhedbe-simította meg a hasamat, amire én elmosolyodtam

-És ez tényleg működhet?-csillant fel bennem a lelkesedés szikrája.-Meg tudnád valósítani?

-Minden esély meg van rá-nevetett fel halkan, mire én némán zokogva borultam a nyakába.

Talán sikerülhet? Talán mindaz, amiről álmodtam, nincs is annyira messze? Valóra válhat az, amit eddig lehetetlennek hittünk? Hirtelen nem is tudtam, mit halljak, mit lássak és mit gondoljak….mindössze csak az járt a fejemben, hogy talán újra anya lehetek.

-Carlisle, ha ez sikerülne-emeltem rá a tekintetem-, akkor olyan kinccsel ajándékoznál meg minket, ami minden máson túltesz ezen a világon. Ha a világra hozhatnám azt a kis életet, aki részben te vagy-nevettem fel halkan, amire Ő is felkuncogott-, az a világ legcsodásabb pillanata lenne.

-Akárcsak számomra-mosolyodott el.-Viszont lenne itt néhány kockázat is, ami mellett nem tudtam elsiklani-sóhajtott fel aggódóan, mire szemei ismét megkomolyodtak.-Mivel a tested nem képes változni, a baba növekedésével elég súlyos fájdalmaid lehetnek majd. Akár csak a szülésnél-pillantott fel az arcomra.-Nem szeretnélek ilyen fájdalmaknak kitenni.

-De én elviselném-simítottam meg aranyszín hajkornáját.-Ha ez az ára annak, hogy megszülethessen Ő, akkor bármit megtennék érte. Még akkor is, ha az átváltozás kínjainál is erősebb fájdalmat kellene elviselnem.

-Biztos vagy ebben?-simította meg a hajamat.-Csak mert nem szeretnélek kitenni ilyen veszélynek, ha te nem…

-Teljesen biztos vagyok benne-bólintottam mosolyogva.-De lenne itt még valami…Rosalie.

-Nem szabad tudnia róla mindaddig, amíg ki nem derül, hogy sikeres-e az elméletem-mondta alig hallhatóan.-Nem kéne neki fölöslegesen fájdalmat okozni, vagy bármilyen reményt is kelteni benne, amíg semmi sem biztos.

-Rendben-értettem vele egyet, bár kicsit lelkiismeret furdalásom volt, ami miatt titkolóznom kell majd a saját lányom előtt.-Remélem, hogy minden rendben megy majd, és akkor talán a család további személyekkel is bővülhet. Hiszen…akkor Rose és Emmett is vállalhatnak majd babát-nevettem fel halkan, amire Ő is felkuncogott.- Hála neked. 

-Reméljük a legjobbakat-nyomott csókot a homlokomra.-Holnap már bele is vághatunk…

-Én már most is készen állok-jelentettem ki határozottan, mire Ő meglepetten pillantott fel az én szemeimbe.-És most nincsenek itthon a gyerekek, nem hallanának meg minket.

-Én kicsit mást terveztem a mai estére-bújt hozzám, miközben kezeit puhán a hátamra csúsztatta. Erre az érintésre azonnal el bírtam volna pirulni.

-Majd utána-sóhajtottam fel halkan.-Talán meg is hozná az eredményt ez a sok…várakozás-suttogtam halkan, mire éreztem, hogy a légzése kissé felgyorsul a hangom hallatán.

-Rendben van-bólintott rá.-Akkor álljunk neki-simította meg az arcomat, majd kezeimet gyöngéden kezeibe fogva indultunk el az ő kis dolgozója felé, ahol néhány hónappal ezelőtt még egészen más hangulat volt, mint ami most belengte az egész teret.

A múlt aggodalma szinte teljesen eltűnt, és valami különleges, izgalommal teli kezdte átvenni a helyét, amit semmi nem tudott volna elűzni most a szívemről, még a rám váró lehetséges kínok sem.

-Feküdj ide, kérlek-emelte le a lepedőt a kis orvosi asztalról, mire én néhány pillanat alatt kényelembe helyeztem magam rajta, Ő pedig ez idő alatt előhozott minden eszközt, amire ebben az esetben szükség lehetett.-Ki kellene gombolnod néhány gombot a blúzodon, és a szoknyádon is.

-Rendben-kezdtem el kigombolkozni, majd miután mindezzel megvoltam, Ő lassan elővett egy hatalmas tűt a mellette lévő szekrényről, amire azonnal összerezzentem.

-Carlisle…-szólaltam meg ijedten, mire Ő meleg, aranyszín szemeivel nyugtatóan pillantott le az én szemeimbe.

-Nem lesz semmi gond-simított meg lágyan.-Ígérem, hogy néhány pillanatnál tovább nem lesz kellemetlen, és nézd csak...-nyújtotta ide az egyik kezét.-Fogd meg a kezem, és szorítsd meg nyugodtan, ha fáj.

-Jól van-sóhajtottam fel remegő hangon, mire pár pillanattal később éreztem, amint egy éles fájdalom hasít bele a hasam bal oldalába.

Azonnal felszisszentem az érzésre, miközben reflexszerűen szorítottam meg Carlisle felőlem eső karját; ami miatt alig bírta kiemelni az injekciós tűt a hasam oldalából, majd tartalmát sietve injektálta bele az előre kikészített kis övegcsébe.

-Meg is vagyunk-simította végig az arcomat.-Minden rendben?

-Igen, persze-eresztettem ki az eddig bent tartott levegőt.-Mondjuk tényleg nem volt valami kellemes érzés.

-Te nyugodtan feküdj még itt egy kicsit, én addig megvizsgálom a levett mintát, hogy van-e használható petesejt a kísérletünkhöz-állt fel mellőlem, mire én bólintottam, majd az izmaimat kissé ellazítva pillantottam fel a fehér plafonra.

Kissé ideges voltam, vajon milyen eredményt hoznak Carlisle vizsgálatai, de a szívemben nagyon reménykedtem. A lelkemben máris kialakítottam egy helyet a mi kis apróságunknak, aki talán nem is olyan sokára már úton is lesz a mi világunk felé, hogy végre Ő is velünk lehessen.

-Azt hiszem, nem lesz itt semmi gond-pillantott hátra Carlisle mosolyogva.-Szép nagy sejtek; szerintem, ha ember lennél minden gond nélkül teherbe eshetnél.

-Ha ember lennék…-szólaltam meg kissé lemondóan, hiszen vámpír mivoltomból kiindulna néhány megdermedt sejttel nem sok mindent tudunk kezdeni.

-De talán-pillantott vissza a mikroszkópba elgondolkodva-, már tudom is, mivel stimulálhatnánk életre őket.

-Mire gondoltál?-ültem fel kíváncsian, mire tekintete azonnal arra a szekrényre irányult, amiben a 0-s vért tároltuk arra az esetre, ha Bellával valami baj történne. Azonban erre most már nem volt túlzottan nagy szükség…mostanáig.

-Ha cseppentenék rájuk néhány cseppnyi vért-vett le néhány millilitert egy másik injekcióba-, talán sikerülne…-emelte oda a vékony tűt, majd miután rácseppentett pár cseppnyit a levett vérből, az arca azonnal felderült.-Azt hiszem, működik-hitetlenkedett.-Mintha nem is lenne másra szükség…

-Akkor hamarosan kisbabánk lesz?-lelkesedtem fel hirtelen, mire Ő halkan nevetni kezdett.

-Türelem, szívem-szívott fel héhány ujjnyi vért, majd láttam, amint a tőlem levett mintákból is felvesz egy kicsit, miközben lassan ismét mellém helyezkedik a vizsgálóasztal mellett.-Ha sikerül ezt visszajuttatnom a méhedbe, onnantól nincs mást tenni, mint mindent rábízni a természetre-nyomott lágy csókot ajkaimra, majd ezt követően lassan ismét a hasamba mélyesztette a gyémánt szálú tűt, amire újból halkan felszisszenve kapaszkodtam meg a fekete bőrölés szélébe, ami kicsit fel is szakadt kezeim erejének hatására.

-Készen van-sóhajtott fel halkan.-Az emberi vér néhány napig fokozottan aktívan tartja majd a hasadban lévő sejteket, ami azt jelenti, hogy addig van a legnagyobb esély arra, hogy teherbe ess-pillantott szemeimbe.-Azután egyre jobban csökken ennek az esélye.

-Akkor itt az ideje megpróbálnunk-ültem fel a nyakát átkarolva, mire Ő készségesen kulcsolta lábaimat a dereka köré, és pillanatok alatt fent is termettünk az emeleti hálószobánk békés függönyei mögött.

Mind a ketten tudtuk, hogy ma bármi is történjen, ez mindkettőnk életében egy hatalmas pillanat lehet. Ha sikerül…ha hamarosan kiderül, hogy egy új életet hordok a szívem alatt, akkor nem lesz nálunk boldogabb vámpír…boldogabb ember az egész földkerekségen. Mert akkor úton lenne a mi kicsikénk, a mi kis csillagunk.

Miután már félig ki voltam gombolkozva, Carlisle-nak nem sok dolga maradt a ruháim eltávolítását illetően, ám én picit remegve oldottam le róla minden egyes ruhadarabot.  Úgy éreztem, mintha valami féle kis nyomás is lenne rajtam, és jobban meg kell felelnem annak ellenére, hogy tudtam, hogy mindez semmit nem számít a végkimenetelt illetően.

-Mi a baj?-szakította meg egy pillanatra csókunkat Carlisle, mikor látta rajtam, hogy kicsit ledermedtem.

-Kicsit félek-szólaltam meg halkan.-Mi lesz, ha elrontok valamit?

-Nem ronthatsz el semmit-húzta végig ujjait az oldalamon.-Ebben ha el lehet rontani valamit, az csak is én tehetem meg, rajtad már nem múlik semmi. Te mindent megtettél a mi kis rugdosónk érdekében-simította meg a hasamat.-Már csak annyira van szükség, hogy úgy szeressük egymást, mint ezelőtt annyi éven át.

-Szeretlek-csuklott el a hangom.-Annyira szeretlek!

-Én is szeretlek-hajolt felém mosolyogva, miközben puhán eldöntött engem a selyempuha lepedőn.-Mindennél jobban-simult hozzám szorosabban, majd néhány puha csókkal később ismét eggyé váltunk a szerelem hevében, mint ezalatt a majdnem száz év alatt oly sokszor, amely pillanatokat soha nem feledtem el egyetlen pillanatra sem…

§

Miután minden családtagunk hazatért, a napok hihetetlenül gyorsan kezdtek el rohanni az életünkben. Nessie napról-napra cseperedett, és mintha egyre jobban fel lehetett volna fedezni Edward vonásait pici arcán, és a mosolya is  pontosa olyan volt, mint a legfiatalabb fiunk féloldalas mosolya. Róla pedig akaratlanul is eszembe jutott, hogy vajon növekszik-e már a pocakomban a mi kis csillagfényünk.

Már lassan egy hét is eltelt azóta, hogy Carlisle végrehajtotta rajtam azt a kis beavatkozást, de mindeddig semmi különöset nem vettem észre magamon. Mikor Edward a közelemben volt, a gondolataimat igyekeztem féken tartani, nehogy eláruljam magunkat zaklatott gondolataimnak kavalkádjával, amik ha egyedül voltam, az egész testemet átjárták. Nem bírtam nem elképzelni, milyen lenne Őt a karomban tartani, milyen lenne megmutatni neki az élet minden szépségét és varázsát…szinte  mindig Ő jár a fejemben.

-Esme, nagyi-rohant ide hozzám Ness, mikor egyik délután az udvarunk hátsó részében ültem az ott álló kis padon.-Ideülhetek hozzád?

-Persze, kicsim-simítottam meg kis fejét, majd miután én becsuktam a kezemben lévő kis könyvet, Ő egy könnyed mozdulattal felugrott a mellettem lévő ülőhelyre.-Mit csináltál ma?

-Jacob elvitt engem a hátán egészen a területünk határáig-mondta lelkesen.-Persze apu nem igazán örült annak, hogy megint farkas háton lovagoltam; de ezt nem is értem…. Ő miért nem szereti?

-Mert félt téged-simítottam meg az arcocskáját.-Egy apa mindig féli a lányát, akármennyire is jó kezekben van. És minél nagyobb leszel, ezt annál erősebb ki is fogja majd mutatni.

-Igaza van Esme-nek, kicsim-sétált ide hozzánk Edward, mire Renesme azonnal apukája nyakába ugrott.-Nekem te mindig is a kislányom maradsz.

-Még Jacob-tól is féltesz?-csillantak fel pici szemei, ám mielőtt Edward bármit is mondhatott volna, az én figyelmemet egy pillanat alatt elvonta egy apró kis dobbanás, amit a hasamban éreztem. Hirtelen akadt meg rá a lélegzetem, mire a kezeim akaratlanul is a hasamra csúsztattam, és ismét éreztem kezeimmel azt a szívmelengető kis mozdulatot, amit pár pillanattal ezelőtt már átélhettem.

-Esme, mi volt ez?-pillantott rám hirtelen Edward.

-Sem…semmi-dadogtam picit még mindig dermedten-Én most…megkeresem Carlisle. Ti érezzétek jól magatokat!-álltam fel egy apró mosollyal az arcomon, majd miután Nessie és Edward is elköszöntek tőlem, sietve indultam el férjem dolgozója felé.

Mikor beléptem Ő éppen az egyik enciklopédiáját tanulmányozta, miközben gondosan írogatta ki a számára fontos dolgokat a mellette lévő kis füzetbe. Ám amint meghallotta, hogy itt vagyok, azonnal letette a kezében lévő tollat, majd csillogó tekintettel pillantott fel kissé ijedt szemeimbe.

-Valami gond van?-simított ki egy hajtincset az arcomból, mikor az ölébe ültem.-Kicsit zaklatottnak tűnsz.

-Nem nincs semmi-nevettem fel halkan.-Baj legalább is semmiképp-simítottam meg a mellkasát, mire tekintete kíváncsian kezdte el fürkészni az én vonásaimat. Ebben a pillanatban egy újabb, az előző kettőnél lényegesen erősebb rúgást éreztem meg a pocakomban, amire halkan fel is szisszentem, és Carlisle figyelmét sem kerülte el ez a picike hang.

-Istenem, Esme!-dermedt le hirtelen.-Hallottad ezt?

-És éreztem is-nevettem fel halkan.-Ez volt a harmadik húzása, és az eddigiek közül a legerősebb is-simítottam meg a hasamat.-Azt hiszem,  nem fog sok nyugtot hangyni nekünk ez a kis rugdosó.

-Istene, szülők leszünk-emelt hirtelen a karjaiba, mire én szorosan fontam körbe izmos vállát, majd óvatosan állított vissza lábaimra.-Szülők leszünk, Esme!

- Méghozzá hamarosan-bólintottam.-Elég erős kis baba fészkelődik itt a pocakomban, aki nem hiszem, hogy sokáig bent szeretne majd maradni-simítottam meg ismét a hasamat, mire a mi kis apróságunk ismét jelezte nekünk, mennyire egyet ért velem.-Áu!

-Már most is fáj, amit csinál?-pillantott rám aggódva Carlisle.

-Csak kicsit-sóhajtottam ki a bent tartott levegőt.-De nem vészes, kibírom.

-Csak az a baj, hogy amint jobban elkezd növekedni, már nem csak a rúgásai okoznak majd neked fájdalmat-nézett rám komolyan Carlisle.-Nem szeretném, ha szenvednél, de sajnos ez ellen nem tudok mit tenni.

-Semmi gond-nyomtam puszit ajkaira.-Kibírom majd valahogy. Miatta érdemes szenvednem.

-Én akkor is féltelek-mondta alig hallhatóan.-Bármit megtennék, hogy fájdalommentesebb legyen számodra ez az időszak.

-Nekem már az is elég, ha mellettem vagy-indultam el az ajtó irányába.-És szerintem ideje lenne megosztanunk a dolgot a család többi tagjával is. Nem gondolod?

-De, mindenképp-túrt bele a hajába.-Csak kicsit még mindig a történtek hatása alatt vagyok-nevetett fel alig hallhatóan.-El sem hiszem, hogy nemsokára apa leszek…

-Pedig hamarosan elkezdheted elhinni, apuka-csókoltam meg mosolyogva, amire már Ő is szélesen elmosolyodott, majd egymás kezét foggva sétáltunk le a nappaliba, ahol már az egész családunk várt minket. Nyilván Edward meghallotta a gondolatainkat az emeletről.

-Gratulálok!-lépett Edward Carlisle-hoz.-Nem tudom, mit csináltatok, de csodát teremtettetek, az biztos.

-Ezt inkább Esme-nek kell megköszönnöm-pillantott rám elismerően.-Ha Ő nem ment volna bele a kísérletbe, most nem mondhatná ki egyikünk sem, hogy nemsokára…apa és anya leszünk-csuklott el a hangja meghatottan, és láttam rajta, hogyha sírni tudna, most nem egy könnycsepp csordult volna le az arcán.

-Én is gratulálok!-ugrott a nyakamba Alice.-Már láttam, milyen nemű lesz a kis Cullen-baba, de semmi esetre sem mondom el nektek. Legyen meglepetés-kacsintott ránk sejtelmesen, amire egyikünk sem bírta megállni, hogy halkan fel ne nevessünk.

Azonban Rose arca mintha kicsit nehézkes és csalódott lett volna, mikor idesétált hozzánk. Látszott rajta, hogy mennyire nehéz kimondania zokat a szavakat, így nem is igazán követeltem meg tőle.

-Hidd el, kicsim, te leszel a következő-simítottam meg a haját, miközben magamhoz öleltem őt.-Ez még csak kísérlet, és amint minden részletéről lesz pontos képe Carlisle-nak, akadály nélkül vállalhattok ti is gyermeket Emmett-tel.

-De miért nem mondtátok el eddig?-csillantak fel a szemei.-Azt hittétek nem érteném meg?

-Nem akartunk benned feleslegesen reményt kelteni, ha esetleg még sem sikerülne-simította meg a vállát Carlisle.-Nem szerettük volna, ha emiatt szenvednél.

-Természetesen-bólintott aprót, majd néhány pillanatnyi csend után ismét a szemeinkbe nézett.-Már most tudom, hogy nagyszerű szülők lesztek, hiszen…eddig is azok voltatok.

-Köszönjük, kicsim-nyomtam puszit az arcára.-Jól esik ezt hallani, különösen tőled!-mosolyogtam, majd miután a család többi tagja is elhalmozott minket jókívánságaival, mi is felsétáltunk a szobánkba, és nem is tudtunk másra gondolni egy egész éjjelen át, mint a hamarosan megszülető kis családtagunkra…

§

Az ezt követő néhány hét viharos gyorsasággal repült el mellettünk, mintha az idő hirtelen szárnyakra kelt volna, és így suhant volna el az univerzum hatalmas égboltján. A hasam már néhány nappal a kicsi érkezésének kiderülése után növekedni kezdett, és nem ért váratlanul az sem, amit eközben a testem változása miatt átéltem.

Carlisle nem túlzott, mikor azt mondta, hogy rettenetes fájdalmaim lehetnek. A pici minden kis mozdulatával erős fájdalmat keltett a testemben, és ahogyan növekedett, az eddig megkövült szervezetemnek sem volt könnyű alkalmazkodni az ezzel járó változásokhoz.

Nehezen bírtam járkálni, ha pedig leültem, a pici mozdulatai még inkább fájdalmasan hatottak, így az látszott a legjobb megoldásnak, ha a napjaim nagy részét az ágyban pihenve töltöttem.

-Szia, szívem!-lépett be a szobánkba Carlisle, mikor én az ágyunkon pihenve olvasgattam egy kis verseskönyvet.-Milyen volt a napod?

-Nem túl jó-szisszentem fel egy újabb mocorgásra.-A kicsi ma túlzottan is aktívan fészkelődik bennem, és emiatt ma alig bírtam a fekvésen kívül bármit is csinálni.

-Viszont ez azt is jelenti, hogy hamarosan szülni fogsz-simította meg immár hatalmasra nőtt pocakomat.-Ideje lenne neki neveket kitalálni.

-Én már sokat gondolkodtam ezen-kezdtem hozzá lelkesen.-És szerintem valami különleges nevet kellene kapnia a mi kis csillagunknak.

-Mire gondoltál?-bújt mellém az ágyon, miközben kezeivel óvatosan kezdte el simogatni a mi kis apróságunkat.

-Nekem nagyon tetszik az Aniela név-mosolyodtam el halványan.-Olaszul azt jelenti, angyal-simítottam meg én is a pocakomat.-Akkor ott van még az Annora, ami a latinul becsületet jelent. És ami még igazán megragadott, az a Chantal volt, ami meg francia eredetű, és azt jelenti, hogy „kis énekes”.

-Mind nagyon szép-nyomott puszit a homlokomra.-Nekem különösen tetszik az Aniela és a Chantal.

-Aniela Chantal Cullen-sóhajtottam fel mosolyogva.-Gyönyörű név lenne egy kislánynak.

-És ha kisfiú lesz?-pillantott rám Carlisle.-Mindössze fele esély van arra, hogy ez a kis pocaklakó itt egy kislány.

-Tudom-nevettem halkan-, de láttam, amint Alice rózsaszín ruhácskát csomagol a nappaliban, tehát elég valószínű, hogy hamarosan egy kislánnyal lesz bővebb a Cullen család.

-A mi kis „Angyali énekesünkkel”-csókolt meg ismét, ám ebben a pillanatban egy minden eddiginél élesebb fájdalmat éreztem a hasamban, amire azonnal felkiáltottam. Olyan volt, mintha egy égő vasrudat állítottak volna a hasamban, amit folyamatosan tovább hevítettek volna.

-Azt hiszem itt az idő-állt fel mellőlem Carlisle.-Maradj gyugodt, azonnal visszajövök-suhant el, majd néhány pillanat múlva vissza is tért, és karjaiba véve sietett le velem a földszintre a már jól előkészített dolgozójába.

Miközben ráfektetett az e célra előkészített vizsgálóasztalra, ismét egy éles fájdalom hasított belém, mire nem bírtam tovább, és egy olyan éles sikítás szakadt fel a mellkasomból, amire a közeli fán ülő madarak is ijedten tova lebbentek.

-Nem lesz semmi baj-mondta kissé idegesen.-Hamarosan túl leszel rajta, és a kezedben tarthatod majd a mi kis angyalkánkat, érted?-simította meg az arcomat, mire alig láthatóan bólintottam egyet.-Minden rendben lesz…

A hangja némiképp megnyugtatott, de a fájdalmakat sajnos ez sem volt képes csillapítani. A kín mindenemet átjárta, és talán még az átváltozás fájdalmaihoz képest is semmisnek tűnt, amikor a pici egy-egy mozdulatot tett a hasamban. A fájdalom pedig még hosszú órák múlva sem enyhült, hanem inkább erősödött.

-Carlisle-szisszentem fel halkan-, én ezt nem bírom tovább.

-Már nincs sok hátra-nézett rám megbánóan, miközben egyik kezét felém nyújtotta, majd megfogta az eddig görcsösen ökölbe szorult kezemet.-Már csak egyetlen határozott nyomás kell, és itt lesz a kislányunk. Szorítsd meg a kezemet, és… meg tudod csinálni.

-Köszönöm!-néztem rá hálásan, majd összeszedtem minden erőmet, és egy erős nyomást követően éreztem, amint a fájdalmaim megszűnnek, és a testem is megkönnyebbül ennek az érzésnek a hatására. Azonban nem hallottam sírást…

-Miért nem sír?-ziháltam annak ellenére, hogy nem volt szükségem levegőre. Pontosan tudtam, hogy ez nem normális, hiszen amikor emberként világra hoztam a kisfiamat, Ő azonnal felsírt. De most még csak nyöszörgést sem hallottam.-Valami baj van?

-Nem, nincs semmi-pillantott fel rám Carlisle.-Egyszerűen…nem akar sírni. Nem azért, mert nem tud, hanem mert nincs rá szüksége.

-Teljesen egészséges?-csillantak fel a szemeim örömömben, és ha most sírni tudtam volna, hullottak volna a könnyeim.

-Nézd meg magad-mosolyodott el, majd pár pillanatra rá a kezembe is adta, a mi aprócska, törülközőbe csavart, kicsike lányunkat.

Amikor rápillantottam, azonnal láttam, hogy rengeteg vonást örökölt az apukájától. Pici haja már jól láthatóan szőke színben lapult rá pici fejére, a szemei pedig pontosan olyan vágásúak voltak, mint Carlisle csodálatosan arany szemei. Az ő pici tekintete is méz színben pompáztak, akár a családunk többi tagjának, és a bőre olyan fehér volt, mint a frissen esett téli hó. Mintha valóban nem evilági lett volna, hanem egy földre szállt angyal.

-Istenem, milyen gyönyörű vagy-csuklott el a hangom meghatottan.-Mint egy valódi angyalka…

-Ezért is hívják így-simította meg pici arcát, mire kislányunk azonnal gügyögni kezdett.-A mi kis Anielánk.

-Hihetetlen, hogy Ő most itt van-nyomtam puszit pici kobakjára.-Sosem hittem, hogy ez lehetséges lehet, de Ő még is itt van a karomban. Alig hiszem el.

-És mindez a te érdemed-nézett rám elismerően, amitől ha tudtam volna, azonnal elpirulok.-Hogy érzed magad?

-Még mindig fáj egy picit, de közel sem annyira rossz-mosolyodtam el halványan.-Inkáb  egy kellemetlen zsibbadásra emlékeztet, mint a szülés közben átélt fájdalmakra.

-Ezek szerint hamar regenerálja magát a szervezeted-sóhajtott fel megkönnyebbülten.-Ha ilyen gyorsan gyógyulsz, estére már minden gond nélkül elmehetünk akár vadászni is.

-Rám férne már-kuncogtam.-Ez a kis apróság igen csak kifárasztotta az anyukáját, nem igaz?-csiklandoztam meg pici hasát, amire Ő is azonnal kacarászni kezdett.

Ebben a pillanatban láttam meg a kis hófehér fogacskákból álló kis fogsorát, amire hirtelen mind a ketten elképedtünk.

-Milyen fejlett fogai vannak-mondtam hitetlenkedve.

-És milyen kis aprók-biggyesztette le Carlisle óvatosan ujjaival Aniela pici ajkát.-Egy aprócska kis gyöngyfogsor.

Ebben a pillanatban halk kopogást hallottunk az ajtón, és néhány másodperc múlva Rose lépett be az ajtón Alice-szel az oldalán.

-Sziasztok!-köszönt nekünk Alice lelkesen.-Na milyen érzés szülővé válni?

-Fantasztikus-sóhajtottam fáradtan.-Ennél csodásabb érzés nem is létezik a földön.

-Hogy hívják a kisasszonyt?-pillantott Rosalie a karjaimban pihenő kislányunkra.

-Aniela Chantal Cullen-mosolyodtam el büszkén.-Annyit jelent, „Angyali énekes”.

-Tényleg elbűvölő kis angyalka-simította meg Rose kicsi arcát.-Megfoghatom?

-Persze-adtam át a karjaiba, mire idősebb lányunk arca azonnal felvidult. Látszott rajta, hogy mennyi örömet okoz neki ennek a kis életnek a kézben tartása. Mintha minden fájdalom eltűnt volna a szeméből, amit a hosszú évek során mindeddig magában rejtett, és azonnal tudtam, hogy Rosalie-ból is nagyszerű anyuka lehet majd, amint elérkezik az ideje.

-Nos, amint jobban érzed magad-szólalt meg Alice ismét lelkesen-, lent várunk a nappaliban egy kis meglepetéssel-nevetett fel izgatottan.-Hidd el, nagyon tetszeni fog; már előre láttam.

-Mi sem természetesebb-kuncogtam alig hallhatóan.-Hamarosan én is lemegyek, csak még picit rendbe kell szednem magam. Carlisle-pillantottam fel az arcára-, segítenél felállni?

-Persze, szívem-fogta meg a kezeimet, majd miután segített a lábaimra állni, ismét a karjaimba vehettem az én kis apróságomat.

-És van itt még valami-húzott elő Alice a háta mögül egy kis dobozt, amit Carlisle kíváncsian vett át tőle, miközben leoldotta a rózsaszín kis masnit, amivel a doboz fedele az aljához volt rögzítve.

A dobozban nem más volt, mint egy tündéri kis ruha. A rózsaszín selyemből készült kis rugdalózóra egy gyönyörűen ráhímzett felirat volt varra, ami nem más volt, mint a mi kis kincsünk teljes neve. Aniela Chantal Cullen…Ezek szerint Alice ezt is hamarabb tudta, mint mi.

-Mikkel meg nem tudsz lepni minket-nevettem fel halkan, miközben ismét visszaemeltem a tekintetemet az én kis apróságomra, aki élénken ficánkolt  a karjaimba, és teli volt energiával. Ahogy azokkal a hatalmas aranyszín szemeivel rám nézett…mintha a szívem ismét verni kezdett volna minden kis mozdulatra, amit Ő tett.

-Azonnal rá is adjuk Anielára-mosolyodott el Carlisle, majd néhány pillanat múlva a kicsi lányunkon már rajta is volt az újonnan kapott ruhácska.-Köszönjük!

-Nincs mit köszönnötök-legyintett Rose.-Lent várunk titeket.

-Sietünk-mosolyodtam el én is, majd kicsit bátortalan lépésekkel indultam el a Carlisle-lal közös szobánk irányába.

Ott amennyire gyorsan csak tudtam lefürödtem, átöltöztem, és amíg Carlisle vigyázott Anie-ra, kicsit rendbe szedtem magamat, hogy ne látszódjak annyira ziláltnak az átéltek után, mint amennyire a testem erről árulkodik.

-Minden rendben?-sétált közelebb lányunkkal a karjában, miután kiléptem a fürdőből.

-Persze, szinte már teljesen jól vagyok-bólintottam.-És? Milyen érzés apukának lenni?-pillantottam rá kacagva.

-Fantasztikusabb nem is lehetne-simította meg kislánya arcát, aki élénk mozdulatokkal igyekezett átfogni édesapja hatalmas karját.-Ez talán még annál is jobb, mint amit valaha hinni mertem, mert ez olyan… mint egy csoda.

-Ő valóban egy csoda-simítottam meg kicsi szőke tincseit.-És ideje lenne Őt bemutatni a családunk többi tagjának is.

-Már biztosan kíváncsiak rá-indultunk el a földszint felé.-És érted is aggódnak már, hiszen…-láttam, hogy nem igazán akarja kimondani, amit gondol, de végül még is folytatta-, mikor Anielát megszülted, elég sok fájdalmat átéltél, és…Ők hallották a kiáltásaidat.

-Nem kell finoman fogalmaznod-ringattam eközben kislányunkat.-Tudom, hogy milyen szörnyű lehetett hallgatni, ami néhány órája történt…

-Azt hittem, menten belehalok abba, hogy ilyennek tettelek ki-sóhajtott halkan.-Nem lett volna szabad hagynom, hogy ennyit szenvedj.

-De érte mindenképp megérte-pillantottam le csillámló kis szemeibe.

Még mindig hihetetlen volt, hogy Ő az én kislányom…a mi kislányunk. Egy rész Carlisle-ból és belőlem. Kilencven hosszú év alatt minden nap eszembe jutott, hogy bár megvalósulhatna ez a pillanat. És azok után, amit néhány hónap alatt átéltünk a közelmúltban, pont a legnagyobb vész után adatik meg nekünk életünk legnagyobb varázsa is egyben...

§

Hamarosan Aniela is rohamosan cseperedni kezdett, mintha néhány nap alatt hónapok rohantak volna el az életünk felett. Másnap már négykézláb mászott a földön, a hét végére megtanult járni, és két hétre rá, már majdnem akkora volt, mint egy négy éves kislány. Annyira hihetetlen volt…szinte minden pillanat olyan volt, mint egy teljes életszakasz.

-Mama, mikor jön haza a papa?-szaladt ide hozzám csillogó tekintettel, miközben kényelmesen belefészkelte magát az ölembe.

-Hamarosan itthon lesz-simítottam meg göndör tincseit.-Mit ígért neked megint a papa?-pillantottam rá gyanakvóan.

Ha Carlisle valamit megígért a lányunknak, akkor mindig ennyire izgatott volt az amúgy is aktív kislányunk. Ilyenkor szinte alig bírt megmaradni a fenekén.

-Azt mondta, ma kipróbálhatom a sztetoszkópját, amivel az embere szívét hallgatja-mesélte lelkesen.-Meghallgathatom majd Seth bácsi szívét.

-Leah néni biztosan örül majd ennek-nevettem fel halkan, hiszen Leah soha nem szerette, ha Seth nálunk tölti a napjait Jacob társaságában.-De ha Seth bácsi megengedi, akkor nyugodtan megvizsgálhatod.

-Már annyira szeretném kipróbálni-lelkesedett fel ismét, majd azonnal felkapta a kicsi fejét, amint apukája belépett a házunk ajtaján.-Papa!

-Szervusz, kiscsillag!-kapta fel a karjaiba, mire lányunk ismét felkacagott, mikor Carlisle megforgatta őt a levegőben.-Milyen volt a mai napod?

-Remek, papa, el sem hiszed mi mindent csináltunk a mamával-mesélte.-Elmentünk sétálni az erdőbe, és játszottam Nessie-vel is, meg fára másztam, és bújócskáztunk Edwarddal is.

-Nem volt eseménytelen napod azt látom-nevetett fel halkan.-Menj, mindjárt átjön Jacob és Seth és akár mindkettejüket megvizsgálhatod, de előbb-vette elő a táskájából a már ma emlegetett sztetoszkópot-nézzük meg, miként áll ez az ifjú doktor néninek-akasztotta a nyakába, ám pár pillanattal később halk kopogás hallatszott az ajtónkon.

-Szia, Charlie!-invitálta be Carlisle.-Mi járatban felénk?

-Bellát keresem-pillantott be a nappaliba, mire azonnal megakadt a tekintete Aniela arcán. Látszott rajta, hogy nem tudja, mit mondhatna, hiszen elméletileg mindenki úgy tudja, hogy nekünk nem születhet közös gyermekünk. Anie viszont mindkettőnk vonásait elég feltűnően örökölte.-Öhm…milyen szép kislány.

-Köszönjük-bólintott Carlisle büszkén.-De sajnos Bella nincs itthon, elmentek Port Angeles-be Edwarddal és Nessie-vel.

-Akkor majd később vissza jövök-mondta még mindig kicsit döbbenten, szemeit még mindig Anielán tartva.-Az Önök lánya, nemde?

-Le sem tagadhatnám-nevetett fel Carlisle.-Pont olyan, mint Esme és én.

-Nem is kicsit-túrt bele a hajába.-De ezt sem kellene firtatnom, ha jól sejtem…

-Ha nem szeretnéd tudni, akkor ne-sóhajtotta Carlisle.-De mi lenne, ha itt várnád meg a lányodat? Jacob és Seth is átjönnek hamarosan, és amíg nem jönnek haza Edward-ék, addig mi is beszélgethetnénk.

-Végül is…nincs más dolgom-lépett beljebb a szobába, mire kislányom azonnal az ölembe kucorodott.

-Kicsim, nem kell félni Charlie-tól, Ő Bella apukája-simítottam meg pici arcocskáját.-Nem fog bántani minket.

-Milyen aranyos azzal a kis sztetoszkóppal- jegyezte meg Charlie picit furcsállóan.-És…mikor született?

-Három hete-válaszoltam, mire Charlie arca még inkább meglepetté vált.

-Talán inkább még sem kéne kérdezősködnöm-köszörülte meg a torkát. Néhány pillanattal később azonban ismét kopogást hallottunk az ajtón, és már be is lépett az ajtón Jacob és Seth.

-Köszönöm, hogy átjöttetek-nézett rájuk hálásan Carlisle.-Tudjátok, Anie-nek nagyon úgy tűnik, hogy orvos vér folyik az ereiben, és mindenképpen szeretne valakit megvizsgálni.

-Ez a legkevesebb, Carlisle-legyintett Jacob.-Azok után, amit eddig értünk tettél, ennyit nekünk is illik viszonoznunk.

-És hát nekem is meggyógyította a vállamat-szólalt meg Seth.-Ennyivel mindenképp tartozunk.

-Csak reméljük, hogy a kisasszony nincsen harapós kevében-nevetett fel Jacob, amire Carlisle is halkan nevetve vezette őket beljebb a nappalik családias terébe.

Aniela azonnal a földön ülő Jacob-hoz és Seth-hez rohant, és szinte ösztönös mozdulatokkal tette oda a szívükre a sztetoszkóp hallgatóját, miközben izgatottan hallgatta a két farkas mellkasából kiszűrődő zajokat.

-Ennek a kislánynak tényleg te vagy az apja-nevetett fel újonnan Charlie Carlisle-ra pillantva.-Le sem tagadhatnád, bár már a vonásai alapján is nagyon hasonlít rátok-szemlélte tovább.-Hogy hívják?

-Aniela Chantal Cullen-válaszolta, amire Charlie ismét csak elcsodálkozott.

-Nem igazán hétköznapi név-mondta meglepetten.

-Annyit jelent, „Angyali énekes”-kucorodtam a földre kislányom mellé.-Nem véletlenül kapta ezt a nevet, hiszen az, hogy Ő van, hatalmas csodának számít a mi…életünkben.

-És nem okoz majd gondot ennyi fiatal?-tekintett ránk.-Hiszen most ha jól számolom öt nevelt gyereketek van, és itt van az új kislány is.

-Belőlük sosem elég-nevetett fel halkan Carlisle, miközben egy pillanatra rám, majd a Seth hátán mászó Anie arcára tekintett.

Én azonban szavak nélkül is tudtam, milyen gondolatok járnak a fejében. Az, hogy bármi is várjon ránk az öröklétben, soha nem kaphatunk majd annál nagyobb ajándékot, amit a gyerekeink hoznak az életünkbe. Mert számunkra ők jelentik a mindent…amiért érdemes küzdeni ebben a halhatatlan életben…

~100 évvel később~

-Elnézést!-szóltam oda a recepciós hölgynek.-A két Dr. Cullen-t keresem, nem tudja, éppen merre vannak?

-De, Mrs. Cullen-válaszolta készségesen.-A hármas vizsgálóban tartanak éppen vizitet, de hamarosan végeznek. Addig kérem, üljön le!-mutatott a nem messze lévő váróba, mire én türelmesen foglaltam helyet a korházi folyosó egyik ülőhelyén.

Nem is kellett sokat várnom, hamarosan megjelent a folyosó másik végén az a két személy, akik az életem két legfényesebb csillagát alkották.

-Esme!-pillantott rám meglepetten Carlisle.-Te meg mit csinálsz itt?

-Gondoltam, meglátogatom a családomat a munkahelyén-nevettem fel halkan.

-Jaj, anya, annyira örülök neked-ölelt meg immár felnőtté vált lányunk.

Szinte alig hittem el, hogy mennyire megnőtt. Bár már nagyon régóta nem változott semmit, ami a külsejét illeti; én még is fel véltem fedezni rajta mindig valamilyen kis újdonságot. Mintha minden nappal szebb és szebb lett volna, és Carlisle-nak hála már Ő is orvosként tevékenykedik ebben a kis felhős városban. Akár csak mi, Forks sem fog megváltozni…soha.

-Én is annyira örülök neked-simítottam meg a hátát.-Hogy telt a napotok?

-Remekül-mesélte lelkesen.-Ma együtt műtöttem apával, és sok minden újat mutatott nekem.

-Gyorsan tanulsz-simította meg a vállát.-Kiváló orvos lesz belőle, amint eljön az ideje.

-Én annyira büszke vagyok rád, kicsim-pillantottam rá meghatottan.-Ha hiszed, ha nem, de nem sok vámpírban van ekkora kitartás, mint benned.

-Köszi, anya-sütötte le a szemeit, és szinte láttam, hogyha tudna, elpirulna.-Te mindig tudod, mit kell mondanod.

Ebben a pillanatban azonban Carlisle csipogója hangos jelzésbe kezdett, mire azonnal tudtam, hogy hívja őket a kötelesség.

-Sajnos most mennünk kell-nyomott Carlisle csókot az ajkaimra.-Hamarosan indulunk hazafelé.

-Rendben van-bólintottam.-További sikeres munkát-húzódott arcomra büszke mosoly, majd lassan indultam el haza a békés erdei otthonunkba…

Itt a BD2! :)

~ Sziasztok! ~

Íme itt a Breaking Dawn második része :) Remélem, minél hamarabb megtekintheti mindenki a filmet, és hogy mindenkinek tetszeni fog majd :) Egyenlőre még én sem láttam, de nincs sok hátra :) Aki bármiről is szeretne véleményt mondani a képre kattintva azonnal bejuthat a KIBESZÉLŐBE. Puszi! Carly

Visszaszámlálás: 1 nap

~ Sziasztok! ~

Már nincs sok hátra, hamarosan itt a film. Mindössze ez a nap van hátra belőle. Aki menne az éjféli premierre annak jó szórakozást kívánok ma estére, aki pedig nem, az győzze türelemmel kivárni a pillanatot ;) 
Puszi! Carly

Visszaszámlálás: 2 nap

~ Sziasztok! ~

Mindössze két nap? Ezt már ki lehet húzni valamilyen módon, de vajon milyen áron? :D Ez a néhány nap szinte már szenvedés, de talán az új BD2 Soundtrack elterelheti az időről a figyelmünket. Ez némileg enyhíti a "kínt". 

Puszi! Carly

Visszaszámlálás: 3 nap

~ Sziasztok! ~ 

Már csak három nap maradt hátra a visszaszámlálásból, és itt lesz a film. Ti mivel készültök a moziba? Van valami különlegesség? Nálam nincs még egyenlőre, de talán én is kitalálok valamit erre az utolsó filmre, valami különlegeset. Puszi! Carly

Visszaszámlálás: 4 nap

~ Sziasztok! ~

Immár csak négy nap van hátra a filmig, és szerintem mostanra már sok ember megvette a jegyeket a számára legmegfelelőbb időpontra és helyre. És arra gondoltam, hogy mivel sokkal elviselhetőbb a várakozás, ha kiírhatod magadból, ismét felhívnám a figyelmet a kibeszélőre, ahol bármit kiírhattok magatokból. A film után oda is írhatjátok majd a véleményeteket, akár spoileresen is, de azt ha lehet, előre jelezzétek. Puszi! Carly

Visszaszámlálás: 5 nap

~ Sziasztok! ~

Hamarosan itt van a Breaking Dawn második része, amit szerintem minden rajongó nagyon vár. Már csak öt nap van hátra addig a bizonyos pillanatig, és miután ez lesz az utolsó ilyen alkalom, szerettem volna méltó módon búcsúztatni a szériát. És vele együtt kedvenc karaktereinket és színészeinket még akkor is, ha ezzel még nem ért véget semelyiknek sem az imádata. Puszi! Carly

Hamarosan itt a BD2! :)

Sziasztok!

Mivel hamarosan itt a BD2, nem bírtam ellenállni, hogy kedvenc színészeinkkel, Peterrel és Lizzel ne csináljak egy kis meglepit. Hiányozni fognak ezek a pillanatok, a közös interjúik, a közös munkájuk. Reméljük, továbbra is jó "barátok" lesznek, és nem távolodnak el egymástól, bár erre nem látok túlzottan sok esélyt. ;)

Puszi!

Carly

Carlisle&Esme || Forgotten

Sziasztok!

Most ismét nem fejezettel jelentkeznék, és szeretnék is elnézést kérni érte, csupán idő szűkében nagyon kevés időm van az írásra. Mindössze novellát volt időm írni az elmúlt időszakban, és tervezek is valamit a Twilight utolsó részének közeledtére, de a fejezete(ke)t is igyekszem megírni, amint időm engedi.  Ez a hetem is kicsit túlzsúfolt volt, emiatt nem is jelentkeztem szinte sehol, de igyekszem holnap és holnap után mindent pótolni. Mindenesetre nemrég sikerült feltöltenem ezt a videót, amit már páran láthattatok is, de most ide is kirakom egy kis kárpótlásként. Remélem, mindenkinek tetszik majd!

Puszi!

Carly

[állítsátok HD-ra ;) ]

Peter Facinelli & Elizabeth Reaser || falling from cloud nine

Sziasztok!
Itt is lenne a második szülinapi meglepetés, ami nem más, mint egy Petabeth / Lizter videó (HD), amit szerencsére még a nagy gépleállás előtt elkészítettem, így most nem kellett vele bajlódni, hogy újra elkészítsem.  Remélem mindenkinek tetszeni fog! :)

U.I.: Aki még nem olvasta a szülinapi novellát---> itt

Novella: Mindörökké --- [szülinapi novella]

Sziasztok!

A technikai gondjaim megoldódni látszanak, így amíg alkalmam volt rá, sietve elkészítettem a szülinapi novellát, és holnap még szolgálhatok majd némi meglepetéssel. A blog november 3-án lesz két éves, ám mindezek ellenére ez a novella nem sikeredett túl vidámra. A témája arról szól, hogy mi lett volna, ha a Breaking Dawn végén a Volturival való vita tettlegességig fajult volna...és nem maradt volna el egyes szereplők halála sem. Remélem a szomorkás téma ellenére azért tetszeni fog :)

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

Amint a szemeim felnyíltak, azonnal tudtam, hogy valami nincs rendben. Minden annyira zavarosnak tűnt; nem tudtam, mi lett velem, mi ez a hely, és miként kerültem ide. Azt sem tudtam igazán, ki vagyok.

A gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben, miközben a hatalmas fehér égboltra meredtem, ami mintha felhős lett volna, de mégis valamilyen élénk fény világított meg mindent, ami alatta elterült. A kezeimmel valami hideget éreztem magam alatt, és mikor sikerült ülő helyzetbe emelnem magamat, akkor láttam csak meg, hogy egy vékony hóréteggel fedett mezőn ülök, amit fátyolszerű köd ölelt magába a hatalmas fehérségben.

A rémület mindenemet átjárta. Nem láttam kiutat, nem láttam semmit, ami alapján bármerre is eligazodhatnék, mintha csapdába estem volna. Ám ebben a pillanatban a gondolataim közül egyetlen hangfoszlány kezdett el visszhangzani az emlékeimben, amire a szívem hatalmasat dobbant…Dobbant. Egy név volt az, ami hirtelen minden emlékem felidézte, amit elveszettnek hittem az elmúlt pár pillanatban. Ez nem volt más, mint Carlisle.

-Carlisle!-kiáltottam el magam kétségbeesetten, de a hatalmas ürességből sehonnan nem érkezett válasz. Mindössze az én hangom visszhangzott a messziségben, mint valamilyen hangszer.

Óvatosan felálltam a földről, ám a testemet többé már nem éreztem súlynak. Mintha lebegtem volna, pedig a lábam továbbra is a talajon volt, miközben lassan elindultam a hatalmas fehér köd felé. A szívem pedig továbbra is hevesen dobogott a mellkasomban.

Ezt az érzés már majdnem egy évszázada nem éreztem. Az érzést, miszerint a vér lüktetve száguld át az ereimen, mint valamilyen sebes folyó. Éreztem a hideget, az arcom pedig ismét meleg volt, amit ujjaimmal megérintettem azt.

Miközben az elmém lassan kitisztult, egyre inkább furcsának tűnt, az, ami egy ember számára természetes lett volna. Mindezek ellenére én mit sem törődtem ezekkel a furcsaságokkal, csak sírtam. Sírva kerestem az embert…a vámpírt, aki mindennél fontosabb a számomra, de még sincs itt, akárhol is legyen ez a hely; és én egyedül maradtam. Egyedül egy végtelennek tűnő labirintusban.

-Carlisle!-szólította szinte zokogva, mire az arcomon legördülő könnycsepp ismét a földre hullott, mint oly sok előtte.-Carlisle!

Úgy éreztem hiába szólítgatom, de nem bírtam feladni a reményt. Látnom kell az arcát, éreznem kell az érintéseit, hisz én nem élhetek nélküle, nélküle nincs értelme.

Összezuhanva rogytam vissza a földre, miközben arcomat kezeimbe temetve sírtam tovább, és neve újra és újra elhagyta ajkaimat. A fájdalom túl valós volt ahhoz, hogy mindezt csak álmodjam. Álmodjam? Hiszen vámpírként nem igazán tudnék álmodni. De valahol titkon legbelül még is reméltem…reméltem, hogy mindez csak egy szörnyű rémálom, és majd felébredek belőle.

-Esme, szívem-hallottam meg a nevemet, mire a szemeim abban a pillanatban felnyíltak.-Itt vagyok, kicsim, nincs semmi baj!-simította meg valaki a hajamat, ám én pontosan tudtam, ki az.

-Carlisle!-öleltem magamhoz hirtelen, miközben ismét kitört belőlem egy újabb heves zokogás. Annyira szorosra fontam körülötte karjaimat, mintha egy magas helyen álltam volna, és azért kapaszkodtam volna, hogy le ne zuhanjak.

Az Ő teste is meleg volt, akár csak az enyém, és éreztem, amit a mellkasában dobogó szív olyan gyorsan verdes, mintha ki akarna szabadulni fogságából. Az arcán legördülő könnycsepp pedig súrolta az enyémet.

-Carlisle, én annyira féltem-emeltem rá a tekintetem akadozva, mire a szemeibe pillantva láttam, hogy már nem arany, hanem két tengerszín írisz tekint rám vissza.

-Nem kellene itt lenned-simította meg az arcomat.-Nem kellene…Te nem halhattál meg…

-Meghalni?-ütötte meg fülemet ez a szó, mire hirtelen minden bevillant. A Volturi, a harc, amikor Carlisle-t megölték…amikor minket megöltek.-Meghaltunk-jelentettem ki könnyeimmel küszködve, azonban ismét nem bírtam megállni, hogy pár könnycsepp ne cseppenjen le az arcomról.

-Jaj, kicsim-nyult puhán az állam alá, mire szemeimet ismét tekintetébe mélyesztettem.-Istenem, milyen régen találkoztam ezzel a barnaszín tekintettel-sóhajtott fel halkan.-Amikor utoljára ilyen meleg volt az arcod, mindössze tizenhat voltál-nevetett fel alig hallhatóan, mire én is halkan felnevettem.-Annyira rég volt.

-Én soha nem láttalak kék szemmel-simítottam meg az arcát, ám amint zafírszín szemei ismét találkoztak az enyémmel, mintha hirtelen valami szikra gyúlt volna kettőnk közt. Pont olyan volt, mint amikor a szemeibe pillantottam az első éjjelen, amit együtt töltöttünk…Mint amikor először pillantottuk egymás szemébe a teljesség hevült pillanatában; mint amikor kimondta, hogy mindennél jobban szeret.

-Szerinted olyan lenne, mint amikor még éltünk?-ziháltam halkan, miközben kezemmel hosszan simítottam meg meleg arcát.

-A vámpír énünk már nincs velünk-hajolt hozzám közelebb.-Már nem lenne olyan, mint vámpírként; hanem, mintha mindketten emberek lennénk.

-Emberek-hunytam le szemeimet, mire puhán nyomott csókot ajkaimra; majd újabbat ...és ismét újabbat. Talán mindennél édesebbnek éreztem minden mozdulatát, mintha valamiféle tiltott gyümölcsből készült ambrózia lett volna, amit egyszerű halandó nem kaphatna meg. De Ő most még is itt volt nekem.

Ujjai lassan indultak el blúzom gombjai után, majd miután lassú mozdulatokkal kigombolta azt, a földre terítette hatalmas kabátját,hogy ne fázzak a hóban. Én is nekiálltam éjszínű ingjének eltávolításához, ám az ujjaim valami miatt annyira remegtek, hogy csak sokadik nekifutásra csúszott le válláról a finom anyag, ami fedetlen mellkasát mindeddig eltakarta…ami semmit sem változott a halálunk után. Ujjait puhán futtatta végig minden kis porcikámon, szinte újra memorizálva minden kis részletet, amit rajtam látott, miközben én is lágyan túrtam bele aranyszín hajkoronájába. Nem akartam mást, mint érezni a csókjait, az érintéseit…érezni a szerelmét.

Hamarosan minden kis részlet eltűnt, ami elválasztott minket egymástól. Halkan zihálva váltunk el egy pillanatra egymástól, és mikor ismét a szemeibe néztem, már nem voltak koromfeketék, mint vámpírként…de ott volt az a csillogás, amit mindig láttam, mikor együtt voltunk. Ezt mindenhol felismertem volna.

Puhán simította meg az arcomat, miközben én ismét lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy élvezzem az érintését, majd pillanatokkal később ismét ránéztem.

-Where you go I go- kezdett halkan énekelni- what you see I see…

-I know I’d never be me-ziháltam halkan- without the security…

-Of your loving arms-csuklott el a hangja.

-Keeping me from harm…

-Put your hand in my hand-vette kezeimet kezeibe-and we’ll stand-hajolt ismét hozzám, majd egymás szemeibe pillantva váltunk ismét teljessé…még itt a halál után is.

§

Nem tudom, mennyi idő telhetett el…talán már napok, mikor ismét tisztán tudtam gondolkodni mindarról, ami az imént történt. Pillantásom ismét Carlisle-ra esett, aki még most is mellettem feküdt, miközben karjaival puhán ölelt magához, mintha mindez csupán az otthonunkban játszódna, és nem fent az angyalok birodalmában. Mintha minden olyan lenne, mint néhány nappal ezelőtt.

-Annyira szeretlek-szólalt meg Ő először.-Ez is bizonyítja, hogy a mi szerelmünk nem egy életen át tart, hanem örökké.

-Ezt a halál sem veheti el tőlünk-sóhajtottam fel halkan.-És semmi más sem…majdnem száz év nem múlhat el nyomtalanul-sütöttem le a szemeimet, miközben pironkodva húztam magamra Carlisle kabátját, amit nem bírt megállni nevetés nélkül.

-Végre láttam milyen, amikor elpirulsz-simította meg az arcomat.-Azonban lenne valami, ami miatt most muszáj lenne felöltöznünk.

-Micsoda?-pillantottam rá kíváncsian.

-Majd mindent hamarosan látni fogsz -állt fel mellőlem, mire mind a ketten sietve álltunk neki öltözni a hatalmas mező közepén.

Néhány pillanattal később el is indultunk valamerre, amerre Carlisle vezetett engem a hatalmas fehérségben, ami előttünk tátongott. Én nem tudtam, merre is járunk pontosan, de feltétel nélkül megbíztam benne, mintha vak lettem volna, és Ő lett volna az én szemem világa.

-Itt lennénk-állt meg valahol, mire az előttünk lévő ködfátyol lassan eloszlott a szemünk elől, és ekkor megláttam…

Nem volt más, mint az otthonunk. Ott állt, mintha nem is mentünk volna el sehová…mintha még mindig itt élnénk mindketten.

-Itthon vagyunk-teltek meg a szemeim könnyekkel.-De miként…

-Az otthonunk a mi mennyországunk volt-simította meg a vállamat.-De nem ez az, ami miatt most itt vagyunk-mutatott az ajtó irányába, mire azon pár pillanattal később nem más szaladt ki, mint az én kisfiam. Igen, azonnal megismertem őt.

Amikor utoljára láttam őt, mindössze egy háromnapos kisbaba volt, akinek mindössze néhány tincsnyi karamellás haja volt, és mostanra…mostanra annyira megnőtt. Szinte alig hittem el, amit láttam.

-Anyu!-rohant hozzám örömmel az arcán, mire nem bírtam tovább. A könnyeim ismét hullani kezdtek mikor magamhoz öleltem őt, miközben Ő úgy ölelt engem, mintha ez a világ minden kincsénél többet érne neki…mindkettőnknek.

-Istenem, kicsim-szólaltam meg halkan.-Milyen nagy lettél-nevettem fel halkan, ám a könnyeim továbbra is hullottak.

-Mindössze hat éves-villantotta rám pici fogait.-Lélekben mindig is veled voltam, mama. Ha nem lettél volna, és sem lennék most itt.

-Azt hiszem-állt mellém Carlisle-, hogy mikor majdnem meghaltál, lélekben ennyit változtál hihetetlenül rövid idő alatt-pillantott rám.-Az ember minden traumával öregszik valamennyit idebent-mutatott a mellkasára.-Ezért lett Ő is ennyi idős.

-Apu, most már mindannyian együtt lehetünk?-csillantak fel pici szemei, mire a szívem szinte örömtáncot járt, amikor apunak hívta Carlisle-t az én William-em. Valami miatt annyira hasonlítottak, mintha Ő lenne Willy vérszerinti apja...és nem Charles.

-Természetesen, kicsim-nevetett fel szerelmem.-Most már mindannyian itt leszünk…mindörökké-simította meg kusza vörös haját, majd mind a hárman besétáltunk a mi mennybéli otthonunkba, ahol már nincs többé veszély, nincs több fájdalom és nincs többé kín sem…