L I Z T E R || "the sun is always gonna rise up"

Sziasztok!

Sajnos még mindig nem friss fejezettel jelentkeztem, de mivel mindenképp szeretném köszönteni olvasóimat az új évben, siettem összehozni valamilyen kis meglepit. Emiatt született meg ez a Lizter videó, aminek megalakulása még más tényezőknek is köszönhető. Minden esetre minden Lizter rajongónak kitartás, hiszen bármikor megtörténhet a csoda, és a mi kis madárkáink egymásra találnak :) És nem hiába való a mondás, hogy "mindig hajnal előtt van a legsötétebb" :)

Puszi! Carly 

Merry Christmas! :)

Sziasztok!

Tudom, régen jelentkeztem már, de mentségemre szóljon, hogy  nem volt semmire sem időm, nemhogy írásra. De most már ismét lesz időm, bár nem sok, és ismét nekiállom a Cullen's Anatomy írásának :)  De ami miatt most jelentkeztem, az az, hogy holnap itt van Karácsony ünnepe. Szeretnék minden kedves olvasómnak kellemes ünnepet kívánni, és sok-sok ajándékot. Puszi! Carly

Hamarosan itt a BD2! :)

Sziasztok!

Mivel hamarosan itt a BD2, nem bírtam ellenállni, hogy kedvenc színészeinkkel, Peterrel és Lizzel ne csináljak egy kis meglepit. Hiányozni fognak ezek a pillanatok, a közös interjúik, a közös munkájuk. Reméljük, továbbra is jó "barátok" lesznek, és nem távolodnak el egymástól, bár erre nem látok túlzottan sok esélyt. ;)

Puszi!

Carly

Peter Facinelli & Elizabeth Reaser || falling from cloud nine

Sziasztok!
Itt is lenne a második szülinapi meglepetés, ami nem más, mint egy Petabeth / Lizter videó (HD), amit szerencsére még a nagy gépleállás előtt elkészítettem, így most nem kellett vele bajlódni, hogy újra elkészítsem.  Remélem mindenkinek tetszeni fog! :)

U.I.: Aki még nem olvasta a szülinapi novellát---> itt

Novella: Mindennek a premiere

Sziasztok!

Még így a késői órákban sikerült elkészítenem a Peter&Elizabeth novella második felét :) Remélem, ez is mindenkinek tetszik majd, és aki nem olvasta az első felét, az itt elolvashatja az előzményeket :) 

Puszi!
Carly

(Elizabeth szemszöge)

Istenem! Istenem, Peter vedd fel!-mondogattam magamban, miközben bepötyögtem Peter számát a telefonomban immár harmadjára, és figyeltem, hátha valaki felveszi a vonal túloldalán. Nem, ezt nem tarthatom meg magamnak, muszáj tudnia róla. Nincs jogom eltitkolni előle a dolgot, de az Isten szerelméért, miért nem veszi fel a telefont? Ám még mielőtt túlzottan is kétségbeestem volna, végre meghallottam a hangját a telefonba.

-Szia, Liz!-szólt bele simogatóan mély hangján.-Bocsánat, hogy nem vettem fel. Nem voltam itthon, én buta meg itthon hagytam a mobilomat. Valami baj van?

-Miért lenne baj?-ziháltam kicsit hevesen.-Miből gondolod, hogy valami baj van?

-Annyira hevesen veszed a levegőt, mintha kergetnének-nevetett fel halkan.-De ugye nem erről van szó? Nem akar senki bántani téged, igaz? Ha bárki ártani akar neked, csak mondanod kell, és kitekerem a nyakát.

-Ez kedves-kuncogtam fel én is.-Bá eféle szolgálatra nem lesz szükségem, mégis örülnék, ha idejönnél. Ha lehet minél gyorsabban. Muszáj lenne beszélnünk.

-Azonnal indulok!-mondta nyugtatóan, és szinte éreztem, amint megsimítja az arcomat.-Szeretlek!

-Én is szeretlek!-mosolyodtam el, majd miután leraktam a vonalat, kicsit ziláltan kezdtem el gondolkodni, miként is közölhetném Peterrel a dolgot. Hiszen, nem mondhatom azt neki, hogy bocsánat, nem figyeltünk eléggé, mert elragadott minket a hév. Ha már megtörtént a dolog, illő módon kell tálalnom, és felnőtt emberek módjára kell megbeszélnünk a továbbiakat. 

Hamarosan meg is hallottam az otthonom csengőjének hangját, mire én azonnal az ajtóhoz siettem. A szívverésem hirtelen felgyorsult, de megpróbáltam nyugodt maradni. Nyugodtnak kellett lennem, legalább Ő miatta.

-Szia, Peter!-köszöntem rá erőltetett mosollyal az arcomon, ami azonnal feltűnt neki, de nem szól.

-Szia, Liz!-simította meg az arcomat, miközben halovány csókolt lehelt az ajkaimra.-Látom még is van valami baj.

-Nem mondanám bajnak-remegett meg a hangom, miközben mind a ketten átsétáltunk a nappalimba.-De nem is tudom…

-Mondd el, mi bántja a lelked-simított ki egy hajtincset az arcomból.-Anélkül nem tudok neked segíteni.

-Hát…-sóhajtottam fel halkan-, emlékszel arra…mikor Saint Tropez-ban voltunk?-nyeltem aprót, amire Ő bólintott.

-Remek éjjelt töltöttünk ott kettesben-vette kezeimet kezeibe.-Semmi nem tudná velem feledtetni.

-Velem sem-húzódott arcomra -ezúttal- őszinte mosoly. Talán sosem voltam még annyira boldog, mint akkor. Minden annyira tökéletes volt, mint a mesékben.-És emlékszel, mennyire elragadott minket a hév? Mint két kamaszt.

-Hirtelen döntés volt, az biztos-emlte ujjait az arcomra.-De semmi pénzért nem vonnám vissza…soha.

-Csak tudod-tértem rá nehezen a témára-, éppen emiatt a hirtelen döntés miatt kell beszélnem most veled-sóhajtottam, miközben arcomon lévő kezét a kezembe vettem.-Ez körübelül másfél hónapja történhetett. És már most elmondom, hogy eddig én sem tudtam róla-tettem kezét a hasamra, mire a szemei egyszeriben csillogóvá váltak. Mintha ebből az apró mozdulatból minden gondolatomat kiolvasta volna, amit nem bírtam kimondani szavakban. De úgy tűnt, nem is kell kimondanom.

-Liz, te…te babát vársz?-teltek meg a szemei könnyekkel.-A mi kisbabánkat?-hangsúlyozta a többes számot, mire bólintottam.

-A tiéd…és az enyém-kuncogtam fel halkan.-Egy kis rész belőlem és belőled, ami anélkül az éjszaka nélkül nem valósulhatott volna meg. Én már imádom Őt, mindennél jobban…meghalni is képes lennék érte. De nem tudtam, te miként fogsz reagálni a hírre-pillantottam a föld felé, mert még nem mertem a szemeibe nézni.-Tehát…mit mondasz?

-Hogy mit mondok?-emelte meg ujjaival az államat, hogy a szemeimbe nézhessen, amik mostanra már megteltek könnyekkel.-Azt mondom, hogy mióta Fiona megszületett, azóta nem volt ennél csodásabb pillanat az életemben.

-Nem haragszol?-mosolyodtam el ismét.-Tényleg nem haragszol?

-Már miért haragudnék-ölelt meg óvatosan, mintha hirtelen porcelánná változtam volna.-Mindig is szerettem volna még egy kisbabát. De Jennie nem igazán szerette volna, és miután elhidegültünk egymástól, már esélyt sem adtunk neki. De aztán jöttél te-simította meg újra az arcomat.-Te ismét értelmet adtál ennek az  érzésnek, és mióta csak tudom, hogy mit érzek irántad, azóta erre a pillanatra vártam.

-Istenem, Peter!-nevettem fel halkan.-Akkor ezek szerint szülők leszünk? Lesz egy ici-pici rugdosónk, aki hamarosan itt lesz a karjainkban?

-Ezek szerint-tárta ki a karját, mire én örömtől telten fontam át remegő kezeimmel izmos vállát. Ő óvatosan magához vont, miközben puhán kezdte el simogatni a hátamat, mígnem sírásom lassan alább hagyott. De ezek már mind örömkönnyek voltak.

-Jaj, ne-szólaltam meg, mikor eszembe jutott az idő rohanása.-A premier.

-Mi van vele?-vonta fel a szemöldökét.

-Addigra már hatalmas lesz a hasam-simítottam meg aa most még lapos pocakomat.-Mit fognak hozzá szólni az emberek? Mit mondd majd erre a Summit?

-A Summit-nak nincs ehhez semmi köze-csitított.-Majd mindent elmondunk, amit érdemesnek tartunk rá, és nem lesz semmi baj. Elhiszed?

-Persze-bólintottam.-Mindössze kicsit megijedtem. Nem szeretném bajba sodorni a filmet, és a többi kollégánkat sem.

-Hidd el, minden rendben lesz-simította meg az arcomat, miközben egymást ölelve lassan eljutott a tudatunkig a kérdés, ami talán minden szülő fejében azonnal megfordul. Kisfiú vagy kislány lesz?

§

Hamarosan elérkezett a Breaking Dawn második részének premierje. Már mindketten elkészültünk, és az autóban ültünk, ami a helyszínre visz minket, azonban én még mindig ideges voltam. Bár már tudattuk a hírt a nagyérdeművel, miszerint együtt vagyunk, de arról még nem tudnak, hogy egy kis pocaklakó is úton van már az itteni világ felé. A barátaink mind megértőek voltak, hiszen előttük nem igazán titkolhattuk a dolgot, és nem mondtak el erről semmit a kinti világnak. Ám ezen az estén le kell rántanunk a leplet a titkunkról. Ez ma nem csak a film premierje volt…ez mindennek a premierje.

-Peter, én féltem a picit-sóhajtottam, mikor a kocsi megállt a vörös szőnyeg előtt.-Nem szeretném, ha bármi baja lenne.

-Nem lesz semmi baja-mondta csitítóan.-Ha bármi baj is történne, én majd elhárítom a rosszat akaró személyt. Nem árthat nektek semmi és senki.

-Köszönöm-pillantottam szemeibe hálásan.-Akkor induljunk!-mondtam határozottan, majd egymásba karolva indultunk el a nem messze tomboló tömeg irányába.

Mindenhol újságírók vettek körbe minket, és bár nem bírtak a közelünkbe jönni, de még is tartottam attól, hogy netán valami miatt még sem tudják ott tartani őket. Nem szerettem volna, ha az én kicsikém közelébe jönnének, hiszen minden, ami az életemet jelenti, itt volt bent a hasamban. És nem szerettem volna, ha bármi baja esne.

-Elnézést-lépett elénk egy riporter, mire azonnal megrémültem. Azonban amint láttan, hogy az Entertainment Weekly embere áll előttünk, azonnal megkönnyebbültem-, ha nem vennék tolakodásnak, lenne néhány kérdésem.

-Természetesen-bólintottam bátortalanul, mire Peter is biccentett.

-Nem bírtam nem észrevenni, Elizabeth, milyen lenge kék ruhát vett ma fel-mutatott a pocakomra.-Nem hinném, hogy rosszat mondok, de szerintem Ön várandós. Van benne valami igazság?

-Nem is tudom, elmondhatom-e-pillantottam Peterre, majd vissza-, de nincs tovább mit elrejtenem. Várandós vagyok.

-És az apa minden bizonnyal Ön, Peter-fordult a mellettem álló szerelmemhez.-Nem tévedek?

-Nem, nem téved-bólintott ismét.

-Milyen érzés újra átélni mindezt?-fordult ismét hozzá.-Milyen érzés újra apának lenni?

-Semmihez sem fogható-mondta halkan.-Ismét kinyíltak előttem az ajtók, amik mióta a legkisebb lányom megszületett, eltűntek. És mintha ismét fiatal lennék, mintha ismét harminc lennék, és nem harminckilenc.

-Nyilvánvaló, hogy mindketten várják már a kicsit-nevetett fel a riporter.-Esetleg elmondanák milyen nemű csemetére számíthatnak a rajongók?

-Erről még mi sem tudunk semmit-kuncogtam én is.-Nem szereznénk tudni, amíg meg nem születik, de névötleteink már vannak. Ha kisfiú, akkor Joey-pillantottam Peterre-, de ha kislány, akkor Annie Mae-nevettem fel ismét, amivel egy időben azt is éreztem, hogy a kis rugdosóm ismét aprót moccan a pocakomban.

-Remek nevek-pillantott ránk.-Gratulálok, és kívánok minél jobbakat-köszönt el tőlünk, majd mi is lassan elsétáltunk a film vetítésének helyszínére.

A film végül hatalmas siker lett. Én mindvégig élveztem, és mikor megláttam a Peterrel közös jeleneteinket, mindig elfogott az a remek érzés, amit vele átélhettem a forgatás alatt. Már akkor is imádtam őt, de akkor még nem mertük bevallani egymásnak, mit is érzünk. De ez már a múlté. És ami előttünk áll, az a közös jövő.

§

Hamarosan elérkezett a terhességem kilencedik hónapja. Eddig minden rendben ment, semmi baj nem történt a picivel, aminek nagyon örültem. Ám picit féltem is.

Féltem, hiszen ezelőtt sosem szültem, és nem tudtam, milyen érzés lesz. Mindenhonnan azt hallottam, hogy az élet legszebb és legfájdalmasabb dolga egyben, ami miatt rettenetesen ideges lettem. Hiszen melyik ember ne félne a fájdalomtól?

-Minden rendben van?-simította meg a hasamat Peter, mikor az új otthonunk nappalijában ültünk.-Kicsit feszültnek nézel ki.

-Nem, nincsen semmi baj-pillantottam fel szemeibe.-Mindössze már nem győzöm várni, hogy a pici kibújjon innen-nevettem fel halkan, miközben ujjaimmal én is megsimítottam a pocakomat.-Szerinted, milyen lesz?

-Szerintem annyira gyönyörű, mint te-nyomott puszit az ajkaimra.-Okos, értelmes kis csemete lesz, efelől nincs semmi kétségem.

-Én inkább arra gondoltam, hogy rád fog hasonlítani-kuncogtam.-De hamarosan kiderül.

-Hamarosan-bólintott, miközben elindult a konyha felé. Én is utána szerettem volna menni, ám ekkor egy erős görcsöt éreztem meg a hasamban, mire azonnal visszarogytam a székre. Éreztem, hogy ez nem egy sima összehúzódás, hanem ez már komoly dolog. Azonnal felkiáltottam.

-Peter!-ziháltam halkan.-Peter, itt az idő! Mennünk kell!

-Azonnal indulunk-rohant be a szobánkba, ahol már pár hete ott állt az előkészített bőröndöm a mai alkalomra.-Lélegezz lassan!

-Nem megy-csuklott el a hangom egy újabb összehúzódáskor.-Induljunk már, kérlek!

-Gyere, segítek!-emelt fel a székről, majd miután beültünk az autóba, már útnak is indultunk a legközelebbi klinika felé.

Hamarosan kaptam is egy kórtermet, amiben átvészelhettem a vajúdás fájdalmait. Kényelmesen lefeküdtem az ágyba, miközben Peter végig mellettem ült, és táplálta bennem a lelket, amikor a fájdalmaim még erősebbek lettek. Elmondta, milyen fantasztikus lesz meglátnod a saját véred, a saját vonásaidat egy másik kis személy arcán, látni az életet a szemeiben…Az előttem lévő képek hatására szinte teljesen ellazultam, ám még három órával később sem hoztam világra az én kis csillagomat.

Azonban hat órával az után, hogy Peterrel megérkeztünk a kórházba, a szülészorvos kezében felhangzott egy éles kis sírás, amitől fáradt szemeim azonnal könnybe lábadtak. Hallottam, ahogyan levegőt vesz, láttam, ahogyan kapálózik az orvos karjaiban, és már is tudtam, hogy teljesen egészséges. Nem kellett ehhez orvos, mert tudtam, egy anya megérzi az ilyesmit.

-Kislány lett, Miss Reaser-mondta.-Mi lesz a neve?

-Annie Mae Facinelli-ziháltam fáradtan, miközben tekintetemet Peter büszke arcára emeltem.-Látod, milyen gyönyörű?

-Hihetetlenül apró-cseppent le az Ő arcáról is egy kicsiny könnycsepp.-De minden kétséget kizáróan csodaszép kislány. Már el is felejtettem, milyen egy kisbaba; hogy mennyire törékeny.

-Viszont ezek szerint te még mindig lányos apuka vagy-nevettem fel erőtlenül.-Ő a negyedik lányod.

-Nem bánom-nyomott puszit a homlokomra-,hiszen Ő a mi kicsikénk. A mi kis Annie-nk.

-Már alig várom, hogy a karjaimba foghassam Őt-sóhajtottam.-Szeretném már végre látni, hiszen még nem is volt alkalmam megszemlélni Őt.

-Nemsokára visszahozzák-simított ki egy hajtincset az arcomból.-Viszont nekem el kell mondanom, mennyire büszke vagyok rád. Nagyon bátor voltál.

-Köszönöm-pirultam el, bár a kimerültségtől piros arcomon, nem hiszem, hogy túlzottan feltűnt neki.-Nézd, már itt is van!-vékonyodott el a hangom, mikor egy nővér behozta Annie-t a szobánkba, majd óvatosan a karjaimba helyezte őt.

A pici haján már most is látszott, hogy olyan színű, mint az enyém, mert nem volt annyira sötét, mint az apukájáé. A pici orra is inkább az enyémre hasonlított, ám a szemei…mintha Peter csodaszép zöldeskék szemeit örökölte volna, és még a formája is pontosan ugyanolyan volt, mint az övé. Szavakba ölteni sem tudtam, mennyire gyönyörű volt, talán még gyönyörűbb, mint első látásra. A mi kis angyalkánk…

Hamarosan hónapok teltek el, majd lassan évek. Annie Mae hamar növekedni kezdett, és nem sokkal később, már egy életvidám négyéves kislány volt, aki minden nappal több szeretetet hozott az életünkbe. Hosszú, világosbarna haja volt, aminek a tincsei göndörkés fürtökben omlottak a vállára, mint egy kis hercegnőnek, és emellett még egy igaz kis angyal is volt a lelkében. Mindig imádott velünk jönni a forgatásokra, és miután Ő is nőni kezdett, szívesen maradt mellettünk akár napokig is.

Persze voltak alkalmak, amikor nem jöhetett velünk, és ilyenkor Nikki mindig szívesen vigyázott rá. És persze Annie sem unatkozott barátnőm mellett, mindig csináltak valami mókásat, amíg nem voltunk itthon.

-Anyu, anyu-rohant ide hozzánk, amikor egy hosszabb útról hazaérve beléptünk a házunk ajtaján.-Jaj, annyira örülök nektek!

-Mi is neked, csillagom-öleltem meg, miközben puszit nyomtam a buksijára.-Milyen volt Nikkivel? Mit csináltatok a héten?

-Sokat játszottunk, és megmutatta, milyen voltam, amikor kicsi voltam-mutatott rá egy közel öt éves újságra, amiben először mutattuk meg a mi kincsünket. Ez volt az első fotója a nyilvánosság előtt.-Én lennék a Twilight baba, nem igaz?

-Pontosan-simította meg az arcát Peter is.-Ha majd picit idősebb leszel, megnézheted, milyen filmben ismerte meg egymást a mama és a papa, de még csak egy kicsi lány vagy-csiklandozta meg a hasát.-A kicsi lány nem szeretne Micimackót nézni?

-De, nagyon!-kiáltott fel izgatottan, majd mindketten elindultak a nappaliban lévő TV irányába. Én pedig nem tudtam mást tenni, mint csodálni az én kis csillagomat, és a férfit, aki megajándékozott vele. Ők voltak az életeim. 

És ilyen lenne Annie Mae :)

Novella: Cote d'Azur

Sziasztok!

Bár a gépem mos nem jó, de egy másik eszközön sikerült megírnom ezt a kis novellát, ami Peter Facinelliről és Elizabeth Reaserről szól, Carlisle és Esme megformálójáról. Jelenleg ők most Franciaországban nyaralnak, és a minap beszélgettünk Winnie-vel, hogy mit csinálhatnak ott kettesben. A következő sorok a novellában a Petabeth rajongóknak tetszeni fognak ;) 

Puszi!

Carly

U.I.: Oh a novella mellesleg folytatásos, tehát lesz egy második része is, ami majd később játszódik. Szerintem Winnie tudja, hogy mi lesz benne.

(Elizabeth szemszöge)

Az idei Comic Con is véget ért, amivel együtt az életünk egy meghatározó szakasza is lezárult, mind az én, mind a többi stábtag pályafutásában. Nem, ez nem is a pályánk része volt már, hanem az életünk része is. Együtt töltöttünk minden percet, együtt nevettünk minden pillanaton, de főként egyetlen ember volt az, aki mindennél közelebb állt a szívemhez. Aki minden pillanatban mosolyt csalt az arcomra, aki mindig és mindenhol mellettem volt mind jóban, mind rosszban.

-Mik a terveid a mai estére, Liz?-sétált mellém a gondolataimban emlegetett személy, miközben lassan elértünk a szálloda ajtajába.

-Azt hiszem, kicsit elvonulok Amerika kíváncsi szemei elől-sóhajtottam, miközben tekintetem gyönyörű szürkészöld szemeire emeltem.-Kicsit sok volt hirtelen ez a rivaldafény, hiszen még csak alig jöttem vissza.

-Visszamész Franciaországba?-pillantott rám picit szomorúan.-Itt hagysz engem egyedül? Akkor kinek a napját mentsem meg, ha nem a tiédet?

-Hát nem is tudom-nevettem halkan, mikor meghallottam a már jól ismert mondatot.-De talán, ha lenne kedved hozzá-pillantottam rá kicsit félve-, eljöhetnél velem Saint Tropez-ba. Mit mondasz?

-Hogy lenne-e hozzá kedvem?-kacagott fel hangosan.-Hát hogyne lenne. Minden idő, amit veled töltök, az csodálatos.

-Ssshhh-tettem ujjaimat ajkaimra csendet intve.-Ne ilyen hangosan! Itt mindenki szerint mi csak barátok vagyunk, és nem tudják, hogy van itt...valami más is.

-Bocsánat-nézett rám lebiggyesztett ajkakkal.-Nem akartam, anyu!-erre már én sem bírtam ki nevetés nélkül. Olyan volt néha, mint egy kisfiú. Mintha soha nem vetkőzte le volna azt a gyermeki játékosságot, amit a legtöbb ember elveszít az élete során.

-Sosem tudnék haragudni rád-suttogtam halkan, miközben egészen közel hajoltam az arcához, ám amint emberek tömege indult el a szálloda ajtaja felé, pirultan húzódtam hátrébb, nehogy valakinek is feltűnjön a köztünk lévő viszony.

-Már alig várom, hogy ott legyünk, és megcsókolhassalak-hajolt hozzám, miután minden kíváncsi szem eltűnt a közelünkből.-Már annyira nehéz visszafognom magamat.

-Már csak néhány órányi repülés-simítottam meg az arcát,-akkor már annyit csókolhatsz, amennyit csak szeretnél.

-Nem felejtem el, amit mondtál-csillantak fel szemei.-De mit szólnál, ha taxi helyett inkább az új autómmal mennénk a reptérre? Nem kéne itt ácsorognunk, és hamarabb...ott lennénk- kulcsolta ujjait ujjaimba.

-Ha ez minden, amit szeretnél-nevettem halkan, majd lassan indultunk el a nem messze álló vadonatúj autó felé.

Hamarosan már az égben szálltunk, majd útra is keltünk az otthonom irányába. A táj már rettenetesen hiányzott, és amint az ablakon át kipillantottan, nem bírtam nem megcsodálni a Cote d'Azur csodálatos környékét. Az idelátszó, kékben pompázó tengert, A különleges növények, virágok tömkelege az utak mentén, mint valami miniparadicsom.

-Nagyon elmerengtél-nevetett fel Peter.-Valami gond van?

-Nem nincs semmi-pillantottam rá nyugtatóan.-Csak már hiányzott ez a hely. Néha úgy érzem, itt senki nem lát, és nem kell eltitkolnom semmit. Itt magam lehetek.

-Való igaz-bólintott.-Amerika kicsit mindig háttérbe szorítja az embert.

-De nem vagyok szomorú-vágtam rá hevesen.-Sőt, melletted inkább boldog vagyok. Nagyon is boldog.

-Azért én szeretnék tenni valamit a boldogságodért-csúsztatta kezeit a lábamra, mire finoman ajkaimba haraptam.-Mi lenne, ha elmennénk vásárolni? Nem is olyan messze tőlünk itt van Nice, és ott bármit megvennék, amit csak szeretnél. Amíg az autó bírja, addig akármennyit pakolhatsz bele-kuncogott fel.

-Ez rendkívül csábító ajánlat-nevettem halkan.-Benne vagyok-mondtam végül igent.

-Remek, akkor irány Nice?-pillantott rám kíváncsian.

-Akár most azonnal is-bólintottam, majd a táskámban lévő telefonhoz nyúltam.-De közben gondoltam valamire.

-Mit csinálsz?-pillantottam rám érdeklődve.

-Gondolom, azért az amerikai rajongóink kíváncsiak, hová is tűntünk-válaszoltam, miközben bekapcsoltam a fényképezőt.-Ha csinálnánk néhány képet, és azt időközönként kitennénk, azért nagyon hálásak lennének. Persze, csak ha te is egyetértesz velem.

-Jó ötletnek tartom-mondta helyeslően-, de azért legyünk óvatosak. A kapcsolatunkra egyenlőre nem derülhet fény, ezért mindenről csak szolidan nyilatkozhatunk.

-Persze, Peter, tudom-simítottam meg a vállát.-Mindössze annyit írok ki, hogy itt vagyunk a Cote d'Azur-on, és ma vásárlási napot tartunk Nice-ban. Meg, hogy mennyire rendes barát vagy-hangsúlyoztam a barát szót.-Ennyi és nem több.

-Hidd el, azt sem bánnám, ha világgá kürtölnéd a szerelmünket-simított végig az arcomon.-De ezt nem tehetjük meg a premierig. A film miatt még titkolnunk kell, pedig szívem szerint mindenki előtt megmutatnám, mennyire szeretlek.

-Egyenlőre az is elég, hogy én tudom-nyomtam gyors puszit az arcára, majd néhány perc elteltével meg is érkeztünk a tengerparti városok egyik legszebbikébe.

Hihetetlen napot töltöttünk el ott egymással. Minden annyira más volt most, hogy Ő is mellettem van, mintha minden sokkal szebb lett volna. Már a nap is lemenőben volt, mikor elindultunk a jól megrakott autóval az én kis otthonom felé.

-Istenem, ennél jobban nem is végződhetett volna a mai nap-sóhajtottam.-Annyi mindent vettünk, nem is tudom, hogy mindezt hová fogom tenni.

-Talán én tudok segíteni-mondta elgondokodva.-A fürdőruhát például majd fel is vehetnéd, amint visszajöttünk a vacsoráról és a buliról...

-Peter, én...-tiltakozni akartam, hiszen már így is rengeteget költött rám, és nem szerettem volna, ha a maradék nála levő pénzt is nekem szánná, ám mielőtt ezt megtehettem volna, ujjait puhán ajkaimra helyezte.

-Kérlek, hadd adjak meg neked mindent-kérlelt tovább.-Szeretnélek elkényeztetni minden jóval, hiszen ezt most megtehetjük. Szeretném, ha mindened meglenne, amire csak vágytál.

-De hisz itt vagy nekem te-simítottam meg az arcát.-Rajtad kívül másra nincs is szükségem.

-Amikor a fürdőruhákat próbáltad, nekem nem úgy tűnt-nevetett fel halkan, miközben lassan leparkoltunk a házam ajtajában.-Hol szeretnél enni?

-Hát...ha már egy olasz férfival vagyok itt, valamilyen olaszos étteremre gondoltam-válaszoltam kuncogva.-Nem igaz, Signore?

-Ahogyan parancsolja, Signora-hajolt hozzám közelebb, majd ajkait puhán forrasztotta rá az én ajkaira.

Imádtam, mikor megcsókol. Bárcsak többször lehettünk volna kettesben, mert a mostanában fellángolt figyelem miatt nem lehettünk annyit együtt, mint szerettünk volna. De most itt volt az alkalom.

-El kéne mennem átöltözni-suttogtam halkan.-Ha elmegyünk valamilyen buliba, talán nem ebben a ruhába kéne mennem.

-Bármiben is mennél, nekem akkor is tökéletes lennél-túrt bele lágyan a hajamba.-De ahogy gondolod. Addig én is lezuhanyoznék, ha nem baj.

-Menj csak!-biccentettem.-Itta földszinten is van egy fürdő, én pedig felmegyek a fentibe. Ez így megfelel?

-Természetesen-mondta alig hallhatóan, majd egymás kezét fogva sétáltunk be nem is annyira kicsike otthonom ajtaján.

Ő azonnal a fürdőbe sietett, mire én sem vesztegettem az időmet, hűvös vízzel lezuhanyoztam, majd elindultam, hogy előkeressem a mai estének leginkább megfelelő ruhát. Mindössze egy törülköző volt rajtam, amikor...

-Minden rendben, Liz?-nyitotta ki az ajtót, majd amint meglátott, azonnal visszahátrált.-Bocsánat, én azt hittem már készen vagy.

-Semmi gond-pironkodtam, miközben picit szorosabbra csavartam magam körül a törölközőt.-Minden rendben, csak nem tudom eldönteni, hogy mit vegyek fel.

-Emlékszem-szólalt meg az ajtó mögül-, mikor nem is annyira rég, miután befejeztük a Breaking Dawn-t, és elmentünk vacsorázni. Az a ruhád meseszép volt.

-Gondolod?-kíváncsiskodtam.

-Nem kell gondolnom valamit, hogy a szemeim lássák-kacagott fel odakint, mire néhány pillanat hezitálás után fel is vettem az általa annyira szépnek tartott fekete-fehér ruhaszettet.

Az ég ma különösen szép volt, mindenhol fényes csillagok tömkelege sütött le ránk a telihold fényében. Az utcákon nyüzsögtek az emberek, mindenki vidáman vacsorázott, vagy sétálgatott a családjával, szerelmével, esetleg magányosan. De mindenki boldog volt.

-Nézd ezt a kis éttermet!-mutatott egy kicsiny bisztróra Peter.-Szerintem aranyos, mit szólsz hozzá?

-Kellemes helynek tűnik-pillantottam rá mosolyogva.-Szerintem tökéletes lenne.

-Egy asztal máris rendel-nevetett fel jóízűen, majd miután a pincér megmutatta az asztalunkat, le is ültünk az általunk kiválasztott kis sarokba.

-Te mit szeretnél enni?-érdeklődtem, miután már pár perce nézegettük az étlapot.

-Mi mást, ha nem bolognai spagettit-válaszolta széles vigyorral az arcán.-Ennél olaszabb ételt nem is találhatnánk.

-Akkor én is azt eszek-mondtam ki végül.-Utána majd hová megyünk?

-Mialatt te öltözködtél, én megnéztem a környéken található klubbokat-mesélte.-És akkor találtam egy nem messze lévő kis helyet, amiben remek koktélokat készítenek mindenféle egzotikus gyümölcsből. Van lehetőség táncolni, meg elvonulni is, de rövidebben csak annyit mondanék, hogy kiválónak tűnik.

-Jól hangzik-mondtam lelkesen.-De mindent csak mértékkel. Nem kerül túl sokba, ugye?

-Ez egy ingyenes szórakozóhely-csóválta meg a fejét.-De mi miatt nem szeretnéd, ha rád költeném a pénzemet?

-Mert ezt mind te kerested-indokoltam.-Arra kéne költened, amit te szeretnél.

-De hiszen arra költöm-simította meg az arcomat.-Én rád szeretném költeni, mert mindennél jobban szeretlek. Mindent megadnék neked.

-De ott vannak a lányaid is, és...

-Az másféle szeretet-állított meg.-De téged szerelemmel szeretlek-nézett szemeimbe őszintén.-Szeretlek, Liz!

-Én...-nem is tudtam, mit mondhatnék erre. Már eddig is szerettük egymást, hiszen éreztük. De most először mondta ki ezt a szót, most először hallhattam tőle, hogy „Szeretlek, Liz!”.-Én is szeretlek, Peter! Szeretlek...

Azzal hozzám hajolt, majd lágy csókokat hintett be puha ajkaival. Szerencse volt, hogy egy eldugott sarokban ültünk, mert különben hamar lelepleződött volna a kapcsolatunk. De itt, ahol senki sem látott, nem akartam megszakítani a csókunkat. Mindössze őt szerettem volna érezni.

-Nem akarlak elszomorítani, de mindjárt itt a pincér-vált el tőlem.-Ha Ő meglát minket, abból bajok lehetnek.

-Akkor ezt majd máshol folytatjuk-húzódtam hátrébb, majd mintha csak erre várt volna, meg is érkezett a kedves úriember, hogy felvehesse a rendelésünket.

A vacsora rendkívül finom volt, és amint végeztünk, el is indultunk a kis szórakozóhely felé, amiről Peter mesélt. Mindössze pár percnyire volt tőlünk, és amikor odaértünk, az ott játszó zenekar már javában pengette a gitár húrjait. A hely teljesen nyitottan, a szabad éjjeli ég alatt volt, mint valamilyen trópusi paradicsomban; és szinte nem is világított más, mint a nyílt lángol égő fáklyák és a hold ezüstösen csillogó fénye. Meseszép volt.

-Mit innál?-simította meg a vállamat.-Van itt minden. Koktél, üdítő, mentes és alkoholos ital...

-Mindenképp innom kell koktélt-mondtam azonnal.-Itt mindig is szerettem volna koktélt inni.

-Hát...most itt az alkaom-ültünk le az italos pult elé, majd ezt követően meg is kaptuk az igényesen elkészített alkoholos gyümölcskoktélt.

Még hosszú időn át ott voltunk, és már majdnem éjfél lehetett, mikor elkeztünk táncolni az egyre gyűlő tömegben.

Peter észrevétlenül karolta át a derekamat, miközben egészen közel húzott magához, és kezeimet én is a vállára raktam, majd a csípőnk egyszerre mozdult meg a zene hatására; ebben a ritmusban kezdve el táncolni.

-Hamarosan mennünk kéne-szólalt meg egyik pillanatban Peter.-Holnap is lesz nap, ki kell pihennünk magunkat.

-Máris indulhatunk-bólintottam.-Csak még ihatnánk valamit. Kicsit kimelegedtem-kezdtem el zihálni a melegben.

-Azonnal rendelünk valamit-mentünk vissza az italoshoz, majd nem kértem semmi különöset, mindössze egy pohár mentes vizet.

Nem szerettem volna, ha a sok alkoholos koktél rossz irányba fordítaná a mai esténket. Próbáltam mértékletes maradni, de már most is éreztem a fejemben, amit ez a nem túlzottan sok mennyiség is okozott.

-Most már mehetünk-tettem le a poharat.-Te nem érzed szomjasnak magad?

-Már ittam ma eleget-nevetett fel halkan.-Inkább induljunk!-kulcsoltuk össze ujjainkat, majd lassan sétálva indultunk el a házam felé.

Amint hazaértünk, mindketten kisétáltunk a kertembe, és csak nem tettünk mást, mint feküdtünk a fűben. Csak kémleltük a csillagok.

-Remek nap volt ez a mai-mondtam halkan, mire a tekintetünk ismét összeakadt.-Nem is tudom, mit csináltam volna, ha nem jössz el velem.

-Én sem tudom- csillantak meg szemei a holdfényben.-De veled minden annyira csodálatos, minden annyira...teljes.

-Mintha az én számból vetted volna ki a szót-hajoltam hozzá, mire ajkaink ismét összeforrtak az éjjel sötétjében. Ám most valami más volt.

Akaratlanul is átkaroltam Peter vállait, miközben Ő lassan felém gördült, és kezeimmel mellém támaszkodott. Az ereiben viharként száguldott a vér, mintha valami űzte volna, és bennem is hasonlóan menekült valami elől...illetve inkább valami felé.

-Peter-szakítottam meg csókunkat, mire a szemeimbe nézett.-Mi...mi...

-Érezni szeretném, amit te, Elizabeth-merült el a szemeimben.-Már annyira rég szerettem volna ilyen közel lenni hozzád. Ha nem szeretnéd, mondd meg most! Nem erőltetem.

-De-simítottam meg az arcát- mindennél jobban-azzal pillanatokon belül felemelt a karjaiba, és elindultunk az emeleten lévő hálónk felé.

Óvatosan a lábaimra állított, majd nekiálltunk lehámozni egymás testéről a fölöslegessé vált ruháinkat. Ujjait puhán futtatta végig a blúzom gombjain, miközben én kicsit ügyetlenül gomboltam ki az ő ingén lévő patentokat, mígnem fedetlen mellkasa elém nem tárult a holdfényben. Bár forgatásokon már láttam póló nélkül, mikor sietett, de ebben a pillanatban még is minden teljesen más volt. Ez lesz az első alkalmunk.

Hamarosan minden ruhadarab lekerült rólunk, és immár ott álltunk egymás előtt, miközben Ő felkapott a talajról, és most már én is a dereka köré kulcsolhattam a lábaimat.

-Gyönyörű vagy-suttogta, miközben ujjaival megsimította a gerincemet.-Mindig is az voltál, de talán most szebben fénylesz, mint valaha.

-Szeretlek, Peter-ziháltam halkam.-Mindennél jobban-puszilta meg az ajkaimat, majd hamarosan mindkettőnk teste összeforrt, miközben a szél halk sóhajaink hangját vitte tova a messzi távolba.