Sziasztok!
Íme, megtört a jég, és ismét érkezett fejezet a Cullen's Anatomy-ból. Annyire furdalt a lelkiismeretem, hogy nem tudtam friss fejezetet hozni, de valami miatt egyszerűen nem tudtam írni. Mind idő, mind pedig ihlet szűkében voltam, pontosabban inkább ihletem az volt, de nem tudtam leírni. Nem tudom, ez a fejezet, most miképp sikerült, remélem, tetszik majd. Igyekszem visszatérni.
Puszi! Carly
(Esme szemszöge)
-Sajnálom, hogy megzavartam a
ti…romantikázásotokat-köszörülte meg a torkát.-Majd találkozunk a
kórházban-fordított nekem hátat, majd sietve indult el az ellenkező irány felé.
És nekem ekkor jutott el az agyamig, mit látott, és mit hitt rólam. De már nem
tudtam neki megmagyarázni…
-Dr. O’Malley- száguldott el
mellettem ekkor hirtelen Carlisle immár felöltözve, mire George kissé ingerülten fordult vissza az otthonom
irányába-, kérem hallgassa meg, amit Esme mondani akar!
-Még is hogy merte?-lépett
közelebb Carlisle-hoz, mire én sem bírtam tovább az ajtóban állni, sietve
szaladtam oda a két egymásnak feszülő férfihoz.-Hogy merte mindössze két nappal
azután, hogy megismerte, ágyba vinni Őt?
-George, nem történt
semmi-próbáltam meg közbevágni, ám Ő ezt meg sem hallotta. Szemei, mint a vihar
előtti felhők, úgy meredtek Carlisle nyugodt, tengerszín tekintetére, és ezek a
viharfelhők már alig várták, hogy villámokat szórhassanak a tenger nyugodt
vizébe.
-Nem hallja, amit
mond?-pillantott rám Carlisle egy pillanatra.-Nem történt semmi olyan, mint
amire gondol. Szeretem Esme-t, és sosem tennék vele semmi olyat, amit Ő maga
nem akarna.
-Szóval szereti, mi?-csillantak
fel szemeiben a düh szikrái.-Ha annyira szereti, miért tette ezt vele? Miért
használta ki a jóindulatúságát, a szeretetreméltóságát, és hogy mindenkit úgy
tud szeretni és elfogadni, amilyen? Esküszöm, ha most nem állnánk mindketten az
utcán, én…
-Elég volt-álltam közéjük, mire
mind a ketten picit hátrébb léptek.-Miért nem hiszen nekem, George?-pillantottam
rá, mire a tekintetében láttam, hogy nem tud mit mondani a kérdésemre.-Menjünk,
Carlisle…
-Esme-állított meg ekkor, mire én
ismét felé fordultam. Láttam rajta, hogy megbánta mindazt, amit gondolt, és
amit mondott.- Sajnálom, amiért nem hittem neked, mikor kellett volna. Csak
hát…nem vagy annyira közömbös nekem, mint hinnéd. Fájó volt látnom mindazt,
amit láttam-pillantott a mellettem álló Carlisle-ra. – Sajnálom.
-Semmi gond-simítottam meg a
vállát.-De most mindenképp mennünk kell. Készítettem reggelit, és mielőtt mi is
elindulnánk…
-Persze, nincs semmi
baj-biccentett.-De mindenképp tudnod kell, hogy semmi rosszat nem akartam
neked. Ha a szíved másé már- sóhajtotta némán - én el bírom fogadni. Mindössze
annyit kérek, hogy…maradjunk barátok.
-Ez nem is kérdéses-nevettem fel
halkan.-Mi mindig barátok leszünk, és nekem elhiheted, hogy vár rád valahol az
a lány, aki szintén viszont szeret…szerelemmel.
-Köszönöm, Esme-mosolyodott el,
majd miután elköszönt tőlünk, lassan indult el a kórház iránya felé. Én picit megkönnyebbülten sóhajtottam fel,
mikor a feszültség hirtelen oldódni kezdett a lelkemben, hiszen nem akartam,
hogy ez a konfliktus akár tettlegességig fajuljon. Szinte észre sem vettem,
hogy az elmúlt néhány pillanatban mennyire felgyorsult a pulzusom, ám az még
most sem tudtam eldönteni, hogy az ijedtség, vagy az a szó okozta, amit néhány
pillanattal ezelőtt Carlisle ajkai suttogtak…
-Sajnálom-szólalt meg ekkor
mellettem Carlisle, amire hirtelen felkaptam a tekintetem.
-Nem tettél semmi rosszat-mondtam
azonnal.-Ez miattam történt, és előbb utóbb mindenképp megtörtént volna.
-De amit mondtam… azt komolyan gondoltam-
simította meg a vállamat, amire szemeimet ismét szemeire emeltem.-Nem számít mi
miatt tette a sors, amit tett, de mikor aznap összehozott minket a lift előtt…-merengett
el, miközben ujjait puhán futtatta végig a hajamban, amire én azonnal
elpirultam.-Mit szólnál, ha ma este ismét elmennénk…enni valamit?
-Remek lenne- csillantak fel a
szemeim, majd lassan indultunk el az otthonom ajtaja felé…
(Carlisle szemszöge)
-Ez az omlett hihetetlenül
finom-pillantottam Esme-re, miközben ismét a villámra tűztem egy finom falatot.-Van
benne valami különleges; amiről nem tudom, mi lehet…
-Fahéj-kuncogott fel alig
hallhatóan.-Fahéj van benne, amitől kissé édes. Anyukám tanította nekem,
mielőtt elköltöztem otthonról.
-Nem is hittem volna-mondtam
meglepetten, és amint ismét rám emelte palaszín szemeit, a szívem mintha
kiugrott volna a mellkasomból. Alig bírtam ismét megmukkanni…-Öhm…és honnal
jöttél?
-Messziről-nevette.-Ohio-ban
nőttem fel.
-Az valóban nincs közel-mondtam
ámulva.-És miért jöttél el onnan ennyire messzire?
-Nem hittem semmit, amikor
eljöttem-vallotta be-, mindössze vonzott valami erre. De azt hiszem, mindennek
oka van.
-Szerintem is-simítottam meg
ujjaimmal. Amint megérintettem, mintha minden alkalommal átsuhant volna rajtam
valami, ami összeköt majd minket… mintha valami máris összekötött volna minket.
-És te honnal jöttél?-pillantott
rám ismét.
-Én itt, nem messze Seattle-től
születtem-álltam neki.-A szüleim még mindig ott élnek.
-Akkor te nem jöttél
messziről-vette el előlem az immár üres tányért.-Indulhatunk, amint
elmosogattam, jó?
-Ne csináld-álltam mellé.-Majd én
elmosom. Ha már ennyi baj volt miattam…
-Már mondtam-fordult hozzám
komolyan-, nem tettél semmi rosszat. Mindez már a múlté, nem lehet mit tenni
ellene.
-Túlontúl megértő vagy-engettem
meg a csapot.-Ha én lennék te, már…
-Már?-emelte rám tekintetét
kíváncsian.
-Már messziről elkerültem volna
magam-nevettem fel.-De te nem tetted, annak ellenére sem, hogy majdnem
egymásnak ugrottunk Dr. O’Malley-vel.
-De én láttam rajtad-állított
le-, láttam, hogy nem teszed meg. Mintha benned lenne valami béke, ami
George-ban nincs ott, és másban sem láttam még.
-Tehát nem hitted rólam, hogy…
-Ugyan már-legyintett.-Emiatt
aggódtál?
-Bevallom-bólintottam-, rettegtem
attól, mit mondasz majd.
-Akkor most figyelj!-fordult
hozzám.-Nem láttam még soha ilyen önuralommal bíró, intelligens embert, mint
te. Semmi okom nem lenne arra…
Ebben a pillanatban halk
nyávogásra lettünk figyelmesek, és amint lepillantottunk a földre, meg is
láttam a lábaimnál tekergő, felemás szemszínű cicát.
-Hát te mit csinálsz itt?-vette
fel Esme, mire Ő hangosan dorombolni kezdett.-Nem lehetsz megint éhes, most
ettél.
-Szerintem csak szeretne megismerni
engem-simítottam meg kis fehér bundás fejét.-Nem hinném, hogy hozzám lenne
szokva.
-Mindenesetre…szerintem kedvel-kuncogott
fel halkan.-Ha más idegen jött hozzám, mindig elbújt, de most itt dorombol.
-Ennek örülök-simítottam meg Esme
vállát, ám amint megláttam a falon lévő órát, azonnal feleszméltem.-Indulnunk
kéne, már majdnem nyolc óra.
-Uram Isten-tette le Dokit-, Dr. Montgomery
a fejemet veszi.
-Ne aggódj-nyitottam ki neki az
ajtót-, hamar beérünk, nem lesz semmi gond-simítottam meg a vállát, majd sietve
indultunk útnak a Seattle Grace felé.
Nem szerettem volna, ha Esme
miattam lenne megbüntetve. Amilyen gyorsan csak tudtam, leállítottam az autó
motorját, és szinte futva tettük meg a maradék utat, ami az épület aulájáig
hátra van. Ott azonban megálltunk.
-Itt találkozunk?-pillantott rám
kicsit zihálva.
-Amint végzek, indulhatunk
is-bólintottam, majd egy puszit nyomtam az arcára, és már rohantunk is, hogy
beállhassunk a kórház rohanó keringésébe…
.png)
