Cullen's Anatomy VI. Fejezet

Sziasztok!

Íme, megtört a jég, és ismét érkezett fejezet a Cullen's Anatomy-ból. Annyire furdalt a lelkiismeretem, hogy nem tudtam friss fejezetet hozni, de valami miatt egyszerűen nem tudtam írni. Mind idő, mind pedig ihlet szűkében voltam, pontosabban inkább ihletem az volt, de nem tudtam leírni. Nem tudom, ez a fejezet, most miképp sikerült, remélem, tetszik majd. Igyekszem visszatérni.

Puszi! Carly

(Esme szemszöge)

-Sajnálom, hogy megzavartam a ti…romantikázásotokat-köszörülte meg a torkát.-Majd találkozunk a kórházban-fordított nekem hátat, majd sietve indult el az ellenkező irány felé. És nekem ekkor jutott el az agyamig, mit látott, és mit hitt rólam. De már nem tudtam neki megmagyarázni…

-Dr. O’Malley- száguldott el mellettem ekkor hirtelen Carlisle immár felöltözve, mire George  kissé ingerülten fordult vissza az otthonom irányába-, kérem hallgassa meg, amit Esme mondani akar!

-Még is hogy merte?-lépett közelebb Carlisle-hoz, mire én sem bírtam tovább az ajtóban állni, sietve szaladtam oda a két egymásnak feszülő férfihoz.-Hogy merte mindössze két nappal azután, hogy megismerte, ágyba vinni Őt?

-George, nem történt semmi-próbáltam meg közbevágni, ám Ő ezt meg sem hallotta. Szemei, mint a vihar előtti felhők, úgy meredtek Carlisle nyugodt, tengerszín tekintetére, és ezek a viharfelhők már alig várták, hogy villámokat szórhassanak a tenger nyugodt vizébe.

-Nem hallja, amit mond?-pillantott rám Carlisle egy pillanatra.-Nem történt semmi olyan, mint amire gondol. Szeretem Esme-t, és sosem tennék vele semmi olyat, amit Ő maga nem akarna.

-Szóval szereti, mi?-csillantak fel szemeiben a düh szikrái.-Ha annyira szereti, miért tette ezt vele? Miért használta ki a jóindulatúságát, a szeretetreméltóságát, és hogy mindenkit úgy tud szeretni és elfogadni, amilyen? Esküszöm, ha most nem állnánk mindketten az utcán, én…

-Elég volt-álltam közéjük, mire mind a ketten picit hátrébb léptek.-Miért nem hiszen nekem, George?-pillantottam rá, mire a tekintetében láttam, hogy nem tud mit mondani a kérdésemre.-Menjünk, Carlisle…

-Esme-állított meg ekkor, mire én ismét felé fordultam. Láttam rajta, hogy megbánta mindazt, amit gondolt, és amit mondott.- Sajnálom, amiért nem hittem neked, mikor kellett volna. Csak hát…nem vagy annyira közömbös nekem, mint hinnéd. Fájó volt látnom mindazt, amit láttam-pillantott a mellettem álló Carlisle-ra. – Sajnálom.

-Semmi gond-simítottam meg a vállát.-De most mindenképp mennünk kell. Készítettem reggelit, és mielőtt mi is elindulnánk…

-Persze, nincs semmi baj-biccentett.-De mindenképp tudnod kell, hogy semmi rosszat nem akartam neked. Ha a szíved másé már- sóhajtotta némán - én el bírom fogadni. Mindössze annyit kérek, hogy…maradjunk barátok.

-Ez nem is kérdéses-nevettem fel halkan.-Mi mindig barátok leszünk, és nekem elhiheted, hogy vár rád valahol az a lány, aki szintén viszont szeret…szerelemmel.

-Köszönöm, Esme-mosolyodott el, majd miután elköszönt tőlünk, lassan indult el a kórház iránya felé.  Én picit megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor a feszültség hirtelen oldódni kezdett a lelkemben, hiszen nem akartam, hogy ez a konfliktus akár tettlegességig fajuljon. Szinte észre sem vettem, hogy az elmúlt néhány pillanatban mennyire felgyorsult a pulzusom, ám az még most sem tudtam eldönteni, hogy az ijedtség, vagy az a szó okozta, amit néhány pillanattal ezelőtt Carlisle ajkai suttogtak…

-Sajnálom-szólalt meg ekkor mellettem Carlisle, amire hirtelen felkaptam a tekintetem.

-Nem tettél semmi rosszat-mondtam azonnal.-Ez miattam történt, és előbb utóbb mindenképp megtörtént volna.

-De amit mondtam… azt komolyan gondoltam- simította meg a vállamat, amire szemeimet ismét szemeire emeltem.-Nem számít mi miatt tette a sors, amit tett, de mikor aznap összehozott minket a lift előtt…-merengett el, miközben ujjait puhán futtatta végig a hajamban, amire én azonnal elpirultam.-Mit szólnál, ha ma este ismét elmennénk…enni valamit?

-Remek lenne- csillantak fel a szemeim, majd lassan indultunk el az otthonom ajtaja felé…

(Carlisle szemszöge)

-Ez az omlett hihetetlenül finom-pillantottam Esme-re, miközben ismét a villámra tűztem egy finom falatot.-Van benne valami különleges; amiről nem tudom, mi lehet…

-Fahéj-kuncogott fel alig hallhatóan.-Fahéj van benne, amitől kissé édes. Anyukám tanította nekem, mielőtt elköltöztem otthonról.

-Nem is hittem volna-mondtam meglepetten, és amint ismét rám emelte palaszín szemeit, a szívem mintha kiugrott volna a mellkasomból. Alig bírtam ismét megmukkanni…-Öhm…és honnal jöttél?

-Messziről-nevette.-Ohio-ban nőttem fel.

-Az valóban nincs közel-mondtam ámulva.-És miért jöttél el onnan ennyire messzire?

-Nem hittem semmit, amikor eljöttem-vallotta be-, mindössze vonzott valami erre. De azt hiszem, mindennek oka van.

-Szerintem is-simítottam meg ujjaimmal. Amint megérintettem, mintha minden alkalommal átsuhant volna rajtam valami, ami összeköt majd minket… mintha valami máris összekötött volna minket.

-És te honnal jöttél?-pillantott rám ismét.

-Én itt, nem messze Seattle-től születtem-álltam neki.-A szüleim még mindig ott élnek.

-Akkor te nem jöttél messziről-vette el előlem az immár üres tányért.-Indulhatunk, amint elmosogattam, jó?

-Ne csináld-álltam mellé.-Majd én elmosom. Ha már ennyi baj volt miattam…

-Már mondtam-fordult hozzám komolyan-, nem tettél semmi rosszat. Mindez már a múlté, nem lehet mit tenni ellene.

-Túlontúl megértő vagy-engettem meg a csapot.-Ha én lennék te, már…

-Már?-emelte rám tekintetét kíváncsian.

-Már messziről elkerültem volna magam-nevettem fel.-De te nem tetted, annak ellenére sem, hogy majdnem egymásnak ugrottunk Dr. O’Malley-vel.

-De én láttam rajtad-állított le-, láttam, hogy nem teszed meg. Mintha benned lenne valami béke, ami George-ban nincs ott, és másban sem láttam még.

-Tehát nem hitted rólam, hogy…

-Ugyan már-legyintett.-Emiatt aggódtál?

-Bevallom-bólintottam-, rettegtem attól, mit mondasz majd.

-Akkor most figyelj!-fordult hozzám.-Nem láttam még soha ilyen önuralommal bíró, intelligens embert, mint te. Semmi okom nem lenne arra…

Ebben a pillanatban halk nyávogásra lettünk figyelmesek, és amint lepillantottunk a földre, meg is láttam a lábaimnál tekergő, felemás szemszínű cicát.

-Hát te mit csinálsz itt?-vette fel Esme, mire Ő hangosan dorombolni kezdett.-Nem lehetsz megint éhes, most ettél.

-Szerintem csak szeretne megismerni engem-simítottam meg kis fehér bundás fejét.-Nem hinném, hogy hozzám lenne szokva.

-Mindenesetre…szerintem kedvel-kuncogott fel halkan.-Ha más idegen jött hozzám, mindig elbújt, de most itt dorombol.

-Ennek örülök-simítottam meg Esme vállát, ám amint megláttam a falon lévő órát, azonnal feleszméltem.-Indulnunk kéne, már majdnem nyolc óra.

-Uram Isten-tette le Dokit-, Dr. Montgomery a fejemet veszi.

-Ne aggódj-nyitottam ki neki az ajtót-, hamar beérünk, nem lesz semmi gond-simítottam meg a vállát, majd sietve indultunk útnak a Seattle Grace felé.

Nem szerettem volna, ha Esme miattam lenne megbüntetve. Amilyen gyorsan csak tudtam, leállítottam az autó motorját, és szinte futva tettük meg a maradék utat, ami az épület aulájáig hátra van. Ott azonban megálltunk.

-Itt találkozunk?-pillantott rám kicsit zihálva.

-Amint végzek, indulhatunk is-bólintottam, majd egy puszit nyomtam az arcára, és már rohantunk is, hogy beállhassunk a kórház rohanó keringésébe…