Elhagyva XXXIV. Fejezet

Sziasztok! 

Meg is érkeztem a következő fejezettel, ami minden tekintetben kicsit különleges. Fény derül arra, mi is történt az éjszaka után, és Aurora farkasgénjei miatti mássága is kicsit megmutatkozik majd a hirtelen fejlődésével (mint tudjuk). Ezen kívül itt lenne egy kis zene, ami a Ha eljön Joe Black zenéje. Én szeretem, nem is kicsit, és ajánlom, mert szép. És a fejezet alján található majd egy kis meglepi (nem nagy, nem várjatok semmi komolyat). 

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Másnap a hajnal halovány fényeire tértem magamhoz, miközben arcomat hatalmas tollpihék borították be a tegnap éjjel után. A mellkasom még mindig ziháltan emelkedett fel és le, ujjaim pedig még mindig remegtek, miközben lassan simogattam velük Carlisle engem ölelő karját. A bőre minden kis négyzetcentimétere úgy csillogott, mintha gyémántból lenne kirakva, miközben még is annyira sima volt, mintha a legtökéletesebbre csiszolt márvány lett volna. Nem is beszélve csillámló aranyszín szemeiről, amik mélyen merültek el az én tekintetemben, miközben aggódva meredtek rám szerelmem angyali arcáról.

Talán még semmi nem volt annyira tökéletes, mint a mostani éjszakánk. Carlisle érintései minden tekintetben a lehető leggyengédebbek voltak; ajkai mint a selyem, úgy siklottak végig ajkaimon; kezei pedig magabiztosan tartották meg kicsivel nehezebb testsúlyát, nehogy túlzottan rám nehezedjen. Nem is hittem volna, hogy embernek bármi is ennél jobb lehet.

-Minden rendben?-emelt ki egy tollpihét karamellaszín hajamból.

-Minden-sóhajtottam halkan.-Jobban nem is lehetnék.

-Nem ijedtél meg?-simította meg az arcomat.-Kicsit másabb voltam az éjjel, mint annak idején.

-Elezar nem örül majd ennek hallatán-pillantottam körbe a pihékkel telített, törött támlájú ágyon.-És ennek láttán sem.

-Vennem kell neki újat-szisszent fel halkan.-De én inkább miattad tettem, amit tettem. Féltettelek.

-De nem lett semmi bajom-mutattam meg minden porcikámat.-Nem lilult meg a bőröm, és nem tört el semmim. Hihetetlenül figyelmes voltál.

-Sosem bírnálak bántani-simította meg ismét arcom vonalát.-Bár vámpírként némileg erősebb reakciókat vált ki belőlem minden érintés. Emiatt aggódtam.

-Nincs miért aggódnod-simítottam ki arcából egy némileg hosszabb hajtincset. Ebben a pillanatban azonban a kicsiny lányunk sírni kezdett az emeleten.

-Aurora-nevettem fel halkan.

-Fel kéne mennünk hozzá-mondta szerelmem.-Mit mondasz?

-Mennünk kell-bólintottam én is.-De nem maradhat ilyen állapotban a szoba-mutattam körbe.-Tennünk kell valamit.

-Először inkább Aurora kényelmét intézzük el-koppintott az orromra.-A barátom már felnőtt ember, el tudja látni magát.

-De kicsit kínos, amit itt csináltunk-pirultam el, mire halkan felkuncogott.

-Aranyos, amikor elpirulsz-futtatta végig ujjait vörös hajamban.-De mint te is mondtad, mennünk kell. A kislányunk hiányol.

-De mi is őt-csusszantam ki a takaró alól, majd miután felöltöztünk, mind a ketten elindultunk picike lányunk szobája felé.

Mikor kinyitottuk az ajtót, Aurora hatalmas kék szemeivel pillantott fel mindkettőnk arcára, miközben arcára hatalmas mosoly húzódott. Pici haját, ami mostanra már nem is volt annyira pici, kicsi masnikkal kötöttem össze; amit most, hogy felébredt kibontottam; amire szőke loknijai azonnal rózsás arcába hullottak. Mintha egy kis angyalka lett volna.

-Szerintem sokkal fejlettebb, mint egy három hónapos baba-szólalt meg szerelmem.-A haja is sokkal hosszabb, és hihetetlenül értelmes. Fel sem tűnne, hogy korábban született a kelleténél.

-Van benne valami-pillantottam vissza Aurorára.-Nem is akármi.

-Mi lenne, ha megmutatnánk neki a karácsonyfát?-karolt át hátulról.-Szerintem tetszene neki.

-Remek ötlet-lelkesedtem.-Szeretnéd, picur?

Erre kislányunk hangosan nevetni kezdett, ami egyértelműen kifejezte mennyire eltaláltuk a kis kíváncsi természetének ízlését. Bár beszélni még nem tudott, könnyen képes volt velünk megértetni mit is szeretne tőlünk, így semmilyen kommunikációs hiány nem alakult ki köztünk.

-Akkor menjünk-simítottam meg kicsi arcát, mire mind a hárman elindultunk a nappalinkban álló kisebb fa mellé.

Aurora azonnal elképedt a hatalmas díszek láttán, de leginkább a fa alatt álló kicsiny plüssállat kötötte le a figyelmét.

Mikor felolvastunk neki, azonnal felfigyeltünk arra, mennyire elmosolyodik a farkaslány története alatt. Imádta nézegetni a könyvbe rajzolt fehér farkast, és nem is csalódtunk abban, hogy teljesen odalesz a picike plüssfarkasért, amit Elezar hozott nekünk az egyik helyi játékboltból. Ez volt a mi közös ajándékunk.

-Tetszik az ajándékod, Hajnalka?-lépett be az előbb emlegetett személy az ajtón.-Mindjárt én is visszajövök, csak le kell raknom a maradék díszeket a szobámba.

-Nem hiszem, hogy…-szólt utána Carlisle, de már nem elég hamar. Azonnal vörös lett az arcom, amint barátunk belépett az alaposan szétrombolt szobába, és mikor kicsit furcsa arccal visszatért hozzánk, szívem szerint elmenekültem volna a világ elől.

-Mi…mi történt a szobámmal?-mutatott az ajtaja felé.

-Hát, ahm…-sütötte le a szemeit szerelmem.

-Inkább nem akarom tudni-állította le hirtelen.-Az eredmény mindent elárult.

-Bocsáss meg-fordultam hozzá.-Rendbe hozom, amint tudom; nem szeretném, ha haragudnál ránk emiatt.

-Esme, nincs miért-pillantott rám halkan kuncogva.-Inkább ünnepeljünk! A mai a család ünnepének napja.

-Rendben van-pironkodtam.-Üljünk le!-mutattam a kanapé felé, mire mindannyian leültünk a puha párnák közé.

Aurora azonnal tapintani kezdte a kis állatka selymes bundáját, mintha saját állataként szerette volna a kezeimben lévő plüssjátékot. Pici arca tiszta örömöt sugárzott, nem is láttam talán még ennyire vidámnak. Szinte beleszeretett az ajándékába.

-Szívem-fordult hozzám Carlisle.-Ez a tiéd-adott a kezembe valamilyen titokzatos kis csomagot.

-Mi van benne?-pillantottam rá kíváncsian.

-Titok-kacsintott rám, mire azonnal elkezdtem bontogatni az igényesen becsomagolt dobozt. Azonnal láttam rajta, mennyi munkája ment rá mindössze a külalak elkészítésére, és tiszteltem mindezért, hiszen nem minden férfi fecsérli el az idejét ilyesmire. De amit benne találtam, arra nem bírtam nem elhullajtani kitörni készülő örömkönnyeimet.

Az ezüst láncon díszelgő kis medálba bele volt vésve a nevem minden kis betűje, a kipattintott kis fedél alatt pedig az én arcom volt látható, amit valaki szinte megszólalásig hasonló módon rajzolt le, mellé pedig ez volt írva: Lelkem kristályának, aki minden nappal szebbé teszi az életemet, minden pillantásával. Carlisle

-Istenem!-töröltem le az arcomat. Nem tudtam mit mondani ezen szavaira. Annyira szép volt minden kis tollvonás, mintha hosszú időn át alakította volna valaki minden kis részletét. Azt hittem ennél már nem is lehetnék boldogabb, amikor…

-Mama-hallottam meg kicsiny lányom hangját az ölemben. Hirtelen, nem is tudtam mit kezdeni a hallottakkal.

-Aurora megszólalt-mondtam remegő ajkakkal-Ez nem lehet!

-De még is-vette karjaiba Carlisle.-Mondd ki, aranyom! Papa

-Papa-ismételte utána.

-Milyen ügyes kislány itt valaki-borította be az arcát puszikkal.-Aurora Lena Cullen kimondta az első szavait.

-De hiszen három hónapos-mondtam elképedten.-Miként tanult meg ilyen hamar beszélni?

-Fejlettebb a többi babánál-simtotta meg pici arcát.-Mondd, mama!

-Mama-nevetett fel halkan.

Hihetetlen volt. Az én picike lányom kimondta, hogy mama és papa, amit nem is hittem volna ennyi idősen róla. De mint kiderült, hihetetlen intelligenciával áldotta meg őt a sors, amit nem is örökölhetett volna mástól, mint az én Carlisle-omtól…

És íme Aurora kis farkasa :)