Elhagyva XLI. Fejezet

Sziasztok!

Sebesen hoztam nektek a következő fejezetet, és nem rejtem el előletek a titkot, miszerint ezt a rész valamilyen szinten mindenki várta már. Ebben a fejezetben Esme végre vámpír lesz, bár nem kis szenvedés árán sikerül majd neki átváltozni. De ezután a fejezet után a hangulat is lassan a pozitív irányba fog elindulni, ezt is megígérhetem. Ez a fejezet hosszabb lett, mint a megszokott, de remélem, tetszeni fog. És aki nem olvasta még a csütörtökön felrakott fejezetet, az ITT megteheti. Mellesleg készítettem egy képet is a vámpír Esme-ről, de azt majd csak a következő fejezetben raknám ki, mert itt még nem látta saját magát, mert átcsúszott a következő részbe. De a dal, ami itt van az valamilyen szinten a következő fejezetre is illik, majd, úgyhogy érdemes meghallgatni. Én imádom, mert annyira szép szövege van.

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Az idő lassan vánszorgott el felettünk, mint amikor egy sebzett madár ismét repülni tanul a sérülése után. Hamarosan elérkezett a tél, az első hó; de a madárral ellentétben én már nem tudtam többé szárnyalni. Nem voltam képes aludni, sem álmodni…Ha valami miatt még is álomra hajtottam a fejem, mindig szörnyű rémálmok keserítettek meg minden pillanatot, amit ott töltöttem. A testem már minden ellen tiltakozott…

Mikor kinyitottam a szemeimet, ismét fáradtan ültem fel a párnámról. Mintha már ez lett volna a normális, nem is kellett aludnom. Az éjjeli lámpám mellett pedig azonnal megpillantottam a Carlisle kézírásával ellátott cetlit.

Sietek, szerelmem, de el kellett mennem vadászni. Mire felébredsz, én is itthon leszek. Carlisle

-Elkéstél-mondtam alig hallhatóan, majd miután magamra kaptam a köntösömet, lassú léptekkel indultam meg a földszint irányába.

A fejem lüktetett a kialvatlanságtól, és rettenetesen szédültem, ami miatt majdnem mindenből kettőt láttam. Nem tudtam mit tenni ellene, ami miatt próbáltam támaszt találni, de minden, amit meg akartam érinteni, csak illúzió volt; az elmém által kreált másolat. És ekkor történt meg, amitől mindig is rettegtem az ilyen reggeleken…

A kezemmel mellé nyúltam a lépcsőkorlátnak, ami miatt hirtelen kibillentem az egyensúlyomból. A lábaim összecsuklottak, és ahogy ráestem az első lépcsőfokra, a kemény fenyő burkolat hatására a kezemben azonnal megrepedt a csont. Legalább is a hirtelen belehasító éles fájdalom erre utalt, miközben tehetetlenül kezdtem el zuhanni a földszint felé. Minden ütődésre fájdalmasan felnyögtem, és amikor újabb és újabb reccsenést éreztem a mellkasomban, tudtam, hogy a bordáim adták meg magukat a rájuk mért erőszaknak. Az egyik pillanatban pedig minden elsötétült…

Hirtelen másként kezdtem érezni magam. Mintha lebegtem volna, és nem lennének súlyos terhek, amik a földön tartanak. Mintha semmilyen fájdalmat nem éreztem volna, és semmi baj nem történt volna velem pár pillanattal ezelőtt. Ekkor láttam meg magamat a földön feküdni, a fejemből pedig erőteljes színű, piros vér szivárgott. Nem bírtam megmozdulni, de már ismertem ezt a tehetetlen, mámoros állapotot. Mikor el kellett távolítani a méhem, akkor is ilyen élményt éltem át, ami csak egyet jelentett. Haldoklom…

Ebben a pillanatban vágódott ki a bejárati ajtó, és meg is pillantottam Carlisle-t, miközben sietve kezdte el felmérni a földön fekvő énemet. Kezei lágyan átfonták tehetetlen testemet, miközben halkan zokogva ölelt magához. Szörnyű volt látnom, mennyire elgyengítette az állapotom, de mikor megérkezett Elezar, neki sikerült visszarángatnia szerelmemet a valóságba.

Nem igazán értettem, miről beszélnek, mert a hangjuk rettenetesen visszhangzott. Csak néhány foszlányt sikerült elcsípnem szavaikból…

-Át kell változtatnod…-hallottam ki ezt a pár szót Elezar mondataiból.

-Nem tudom, mit kell csinálni-válaszolta szerelmem kétségbeesetten.

-Minket megharaptak, nem emlékszel?-unszolta.-Tedd te is azt, különben meghal! A mérgünk bizonyítottan gyógyítja a sérüléseket.

-Nem halhat meg-vett karjaiba Carlisle, majd sebesen indult meg velem az emelet felé, én pedig mint valamilyen szellem követtem őket. Carlisle besietett a kicsiny dolgozószobájába, ahol az iratait tartotta, majd mit sem törődve a renddel, egyszerűen leseperte az íróasztalán lévő tárgyakat, amik az útjában voltak, majd a kezeivel a mellkasomat kezdte el pumpálni. Ezek szerint a szívem sem vert már.

A tekintetem akaratlanul is az egyik földön heverő tárgyra esett, ami az előbb nekicsapódott a falnak. Egy kép volt, amint Carlisle, Aurora és én mosolyogtunk, mikor kislányom még egészen pici volt. Mindannyian boldogok voltunk, és emlékszem, azt hittem ezt a boldogságot semmi nem pusztíthatja el, ami ezzel a világon létezik. Azonban a képkereten lévő hosszú repedés is megmutatta, mekkorát tévedtem akkoriban.

Ekkor hirtelen valami visszarántott a földre, miközben a testemet egy mindennél égetőbb, fájdalmasabb érzés kezdte átjárni, amilyet még sosem éreztem. Mintha meggyújtották volna minden porcikámat, miközben újra és újra tördelni kezdik a testemben lévő csontokat. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, de a fogaim összepréselődtek, mikor bármilyen hang is el akarta hagyni ajkaimat. Az idegeim lángoltak, miközben a szívem heves ritmusban vert, mintha ki akart volna szakadni a mellkasomból. Legbelül azonban mindvégig sikítottam.

-Minden rendben lesz, kincsem-érintette meg az arcomat Carlisle.-Meg fogsz gyógyulni, és minden rendben lesz. Most már örökké együtt lehetünk. Ha majd felébredsz, te is láthatod, milyen a világ egy olyan számára, mint mi.

Nem igazám tudtam felfogni, amit mondott, de ebben a gyötrő kínban hihetetlenül jól esett a hangja. A szívem, ha lehet, még az eddiginél is gyorsabban kezdett venni, miközben én számolni kezdtem az egyre lüktető, szabálytalan ütemet, hogy eltereljem figyelmemet a kínzó fájdalomról. De az idő nem akart múlni.

Már nem is tudtam, mióta feküdtem ott, mikor változást kezdtem el érezni a kinti világban. Hallani kezdtem a tetőről lecsusszanó hótömeget, a messziben felhangzó farkasvonítást, de még a legapróbb zajokat is, mint a téli cinege csiripelő kis hangja. Hallottam, amint valaki rendszeresen belép a szobámba, és végigsimítja a karomat, majd az illatot, ami mézédesen vonzott magához, mikor ajkaival csókot lehelt a homlokomra. Ha nem tudtam volna, ki van rám ilyen hatással, talán egy angyalra tippeltem volna, de pontosan tudtam, ki áll az oldalamon.

A szívem ekkor ismét hevesebb iramra váltott, mintha ki akart volna szabadulni az őt fogságban tartó mellkasból, mire az én izmaim teljesen megfeszültek az érzésre. Kiáltani akartam, hogy valaki oltsa el a bennem égő tüzet, de még mindig nem tudtam semmilyen értelmes szót kinyögni az ordításon kívül, ami hirtelen felszakadt a mellkasomból. A körmeim erőteljesen belevájódtak az aztalba, amin feüdtem, miközben a fájdalom lassan enyhülni kezdett, a dobbanások pedig lassan elhaltak. Többé nem éreztem sem a lüktetést, sem a fájdalmat. Én pedig kinyitottam a szemeimet…

 

(Carlisle szemszöge)

Mikor megláttam szerelmem élettelen testét a földön, mintha valamivel keresztüldöfték volna a szívemet, úgy járta át a testemet az elviselhetetlen kín. A bőrének már nem volt színe, cseresznyeszínű ajkai pedig teljesen elfehéredtek a vérvesztesétől, amit a fejéből erősen szivárgó vér hiánya okozott. Nem volt élet a testében, a szívverését pedig nem hallottam. Azonnal odarohantam hozzá.

-Esme, szívem-öleltem magamhoz vérző testét. Arcát csókokkal kezdtem el beborítani, miközben a kezemmel megpróbáltam elállítani a vérzés forrását. Éreztem, ez nem csupán egyszerű vérzés volt, a koponyáján hatalmas repedés húzódott egészen le a kisagyig, ami valószínűleg most teljesen védtelenül maradt. Tudtam, ha a kórházba vinnénk, már nem látnának esélyt az életben maradására, hiszen nem voltak életjelei, akármennyire is szerettem volna. De én nem adtam fel.

Kezemet a szívére helyeztem, majd megpróbáltam szívmasszázzsal beindítani mozdulatlan szívét. Éreztem, hogy a bordái nincsenek a helyükön, amit csak súlyosbított, hogy kétségbeesésemben én is eltörtem néhány bordáját a sikertelen kísérlet közben. Csak néha hangzott fel egy-egy apró dobbanás, de azok ismét mindig elhaltak.

-Carlisle, nem tudsz mit tenni-lépett mellém Elezar.-Át kell változtatnod, különben meghal! Te is tudod, a mérgünk bizonyítottan gyógyítja a sérüléseket. Mire vársz még?

-Nem tudom, mit kell csinálni-válaszoltam kétségbeesetten.-Fogalmam sincsen, mi történt velem azon az éjjelen, csak azt tudom, hogy rettenetesen fájt.

-Nem kell mást tenned, mint megharapni őt-utasított.-Akkor bejut a méreg a testébe, és három nap alatt mindent helyre állít, ami most történt vele. Ismét élni fog, de ha nem teszel valamit, akkor itt vérzik el a karjaidban!

-Nem halhat meg-vettem fel őt a földről, majd sietve száguldottam fel vele a nemrég kialakított dolgozószobámba. Mindent lesöpörtem az utamban lévő asztalról, majd ráfektettem kedvesemet, hogy minél kényelmesebben vészelhesse át ezt a három napot.

A szívének pumpálását továbbra sem hagytam abba, majd amikor meghallottam a reményt keltő első dobbanást, azonnal a nyakához hajoltam. A fogaimat az alig látható verőerébe mélyesztettem, amire Esme teste azonnal megfeszült. Nem tudott kiabálni, de a fogai teljesen összeszorultak a jól ismert érzésre, mikor a testedben elkezd keringeni a tüzelő folyadék.

-Minden rendben lesz, kincsem-simítottam meg az arcát.-Meg fogsz gyógyulni, és minden rendben lesz. Most már örökké együtt lehetünk. Ha majd felébredsz, te is láthatod, milyen a világ egy olyan számára, mint mi.

Nem bírtam ki, hogy ne hullajtsak csókot élettelen arcára. A szívem mindig is hevesen tiltakozott ezellen a lépés ellen, de most már nincs mit tenni. Ha Ő is olyan lesz, mint mi, talán hamarabb elfogadja majd kicsiny lányunk eltűnését. Bár azt is tudtam, hogy sosem fogja elfeledni a kínt, ahogyan én sem; de talán képes lesz normálisabban élni az életét, ha az emberi emlékei némileg halványabbak lesznek.

A három nap alatt végig mellette voltam. Láttam, amint a bőre márványkeménységűvé válik; amint a bőre még a megszokottnál is fehérebb színben kezd pompázni; a vonásai pedig az eddiginél is rendezettebb, kerekebb alakolt öltenek. Karamella színű haja ismét visszanyerte a varázslatos fényét, amit elveszett az utóbbi pár hónapban, ajkai pedig a megszokottnál is vörösebbé váltak, mint a tiszta vér. A szívverései lassan halkulni kezdtek, majd már csak néha dobbant fel, azt is lassan. Végül pedig vége lett.

Nem hallottam dobbanást, sem semmilyen más zajt. A szíve már nem vert, és láthatóan a kín is eltűnt a testéből, mivel már nem feszült meg egyetlen izma sem, ellentétben a hosszú három napon átéltekkel. Nem mertem megszólalni, szerettem volna, ha saját maga ébred föl ebből az újjászületésből. És ekkor kinyitotta a szemeit...