Elhagyva XL. Fejezet

Sziasztok!

Íme, meg is érkezett a negyvenedik fejezet. Próbáltam sietni vele, bár ez sem lett sokkal vidámabb hangulatú, sőt...de még egy darabig kissé lehangolt lesz a történet, még pontosan nem tudom meddig. De mindent igyekszem majd rendbe hozni szereplőink életében. Aki pedig nem olvasta volna a szerdán felrakott fejezetet az ITT megteheti! 

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

Mindenem elveszett…már semmim nem volt. A lelkem mintha nem lett volna már, és a szívem üressé vált volna kicsiny lányom eltűnésével. Nem bírtam elviselni a hiányát, mintha újabb és újabb tőrt szúrnának a szívembe minden könnycseppel, amit utána hullajtok. A kín már most az őrület felé hajszolt, és lassan eljutottam arra a pontra, ahonnal már nem láttam kiutat. Könnyektől nedves arccal sétáltam át a konyhába, ahol ott találtam a helyén, amit ebben a helyzetben olyan nagyon kerestem. Kinyitottam az egyik fiókot, majd elővettem a benne lévő élezett kést.

Talán nem kéne ezen a világon maradnom-ez volt az első gondolatom, mikor a csuklómhoz emeltem a fénylő pengét. Hiszen ha már lelkem sincs, mi miatt kéne itt maradnom? A lányom eltűnt, az életem darabokban, mi az, mi még is itt tart? Mi miatt remeg a kezemben a megváltásom kulcsa? Miért nem bírom megtenni?

Ismét heves sírás tört fel belőlem, miközben a kést a földre ejtve rogytam én is a padlóra. Rájöttem, mi miatt nem tudtam megtenni, ami ebben a helyzetben most a legjobb kiútnak tűnt a számomra.

Mennyi szenvedést okoznék ezzel szeretett Carlisle-omnak. Ha most itt hagynám a világot, örök életére magát okolná a halálom miatt, akármennyire is én akartam ezt a sorsot. Számára nem létezne második kiút, ő sosem tudná feledtetni magával az elvesztésünk fájdalmát. Ha ilyen könnyen megszabadulhatnék a fájdalomtól, azonnal megtenném, de abban is biztos voltam, hogy tettemért a pokolban bűnhődnék.

Visszaraktam a helyére a kezemből kiesett pengeélt, majd szinte reszketve a lelki fájdalomtól sétáltam fel az emeletre, ahol azonnal kislányom szobája felé vettem az irányt. Valami miatt most minden annyira hidegnek tűnt. Mintha minden melegség kiveszett volna az otthonunkból és nem maradt volna más, mint a jég. Jég, amit semmi nem olvaszthat fel, nincs olyan meleg tűz a földön, ami elbírna a lélektelen fagyással szemben.

Aurora szobájába lépve ismét erős hideg futott végig a lelkem helyén, mintha már nem tőr, hanem egy nagyobb jégcsap állt volna a szívemben. Mintha a tél is hamarabb jött volna, mint ahogyan elrendeltetett.

Lassan felfeküdtem az ágyára, ahol párnáin még mindig érezni lehetett megnyugtató illatát. Emiatt öleltem szorosan magamhoz az első kezembe kerülő tollpárnát. A könnyeim ismét folyni kezdtek, és nem bírtan nem puszit nyomni a puha tollpárnára, mintha még mindig ő feküdt volna a karjaimban. Szinte a hangját is felfedezni véltem a szobában, amit később felváltott egy mélyebb, simogató hang, ami némileg megnyugtatóan hatott feldúlt szívemnek. Csak ekkor jöttem rá, hogy Carlisle fekszik mellettem.

-Esme, szívem-simította meg az arcomat.-Nézz rám! Nem lesz semmi baj-csuklott el a hangja.-Hidd el, minden rendben lesz.

-Mi?-pillantottam rá könnyeimmel küszködve.-Semmi nem lesz rendben, már hogy lenne?

-Megtaláljuk-mondta csitítóan.-Nem tűnhetett el. Itt kell lennie a közelben.

-És ha bántják?-emeltem meg a hangomat.-Mi lesz, ha valaki bántalmazza?

-Én magam tekerem ki annak a nyakát, aki meg meri ezt tenni-mordult fel akaratlanul is a gondolatra.-Egy életen át bánni fogja, amit tett; feltéve, ha még lesz mikor bánnia.

-Én nem bírok élni nélküle-bújtam hozzá könnyes arcommal. Csak ekkor vettem észre, hogy a kezem vérzett, miután az erdőn átvágva összekarcoltak a kiálló tűlevelek és faágak. Carlisle kék inge is vérfoltos lett, ami nem kerülte el az ő figyelmét sem.

-Ki kell tisztítanom a sebeidet-kezdte el nézegetni a több tucatnyi mély csikarást.-Elfertőződhet, ha nem vigyázunk.

-Rendben van-bólintottam.-De én itt szeretnék maradni…Nem szeretnék kimenni innen.

-Amit csak szeretnél-lehelt csókot homlokomra.-Mindjárt előkészítem a fertőtlenítőt-indult el, ám én pánikszerűen kaptam karjai után. Nem akartam, hogy elmenjen mellőlem. Legalább Ő maradjon meg nekem, ha már az én kis Hajnalom eltűnt a horizont sötétjében.

-Nem lesz semmi baj-simította meg arcomat nyugtatóan.-Pár percre mennék el, semmi több. Itt leszek a szomszéd szobában.

Erre én csak bólintani tudtam, mire kissé nehéz léptekkel indult el a pici szoba ajtaja felé…

(Carlisle szemszöge)

Lassan sétáltam át a szobánkba, mintha valamilyen ólomsúly nehezítette volna minden léptemet, amit a földön tettem. Hiába voltam vámpír, nem voltam képes futni, nélküle nem tudtam létezni, mintha ő adta volna számomra mindazt a természetfelettit, amit a sorstól kaptam. A lépteim lassan elhaltak, majd puhán omlottam rá a hatalmas paplanra, mintha nem bírtam volna megtartani a súlyomat.

-Istenem-szólaltam meg halkan.-Már nincs más, akihez fordulhatnék. Mindent megtettem, amit tudtam, de a lányom nem leltem-kulcsoltam össze az ujjaimat.-Segíts rajtunk! Tudom, démoni létem miatt nem tehetnéd meg, de…a lányom, Aurora Lena Cullen, Ő nem érdemli mindezt. Ő az egyetlen jó az életemben, akit valaha teremtettem. Mindaz semmit nem ér mellette, hogy orvos lettem. Ha visszahozni nem is tudod, óvd meg helyettünk, akárhol is van ebben a pillanatban. Ne engedd-csuklott el a hangom ismét-ne engedd, hogy bármi baja essen! Mindennél jobban szeretjük őt-tört fel belőlem újabb sírás, miközben szemeimet ismét szúrni kezdték nem létező könnyeim. Bárcsak sírhattam volna. Most annyival jobb lett volna embernek lenni.

Ekkor éreztem meg két meleg érintést a vállamon, mire a szemeimet azonnal felemeltem a tekintetére. Smaragd színű íriszei fájdalomtól telten csillogtak, a karjában pedig Aurora kis farkasa volt, amit tőlünk kapott annak idején karácsonyra. Láthatóan mindent hallott, amit mondtam, a tekintete mindent elárult.

Lassan térdelt le mellém, miközben ujjait ő is összefonta, majd helyettem folytatta az előbb elkezdetteket.

-Istenem-mondta alig hallhatóan.-Aki most mellettem térdel…nála őszintébb embert nem látott még a világ. Nem tudom, mi az, mi teljesen elhitetné, amit mondok, de…minden angyal bánhatja, hogy Carlisle nem annak született. Számomra nincsen nála csodásabb őrangyal, te is láthattad, mennyi jót tett már értünk-simította meg a kezem.-Mentsd meg a kislányunkat! Mindennél fontosabb lenne a számunkra. Nem tudunk élni nélküle...

Fejét halk sírás közepette hajtotta rá a vállamra, miközben én ujjaimmal puhán kezdtem el simogatni selymes arcát. Mind a ketten az eget néztük, mintha csak valamilyen válaszra vártunk volna a fentiektől, de inkább csak reménykedtünk. Talán valaki hallott minket odafent a csillagok között. Talán pont egy őrangyal…