Sziasztok!
Talán kicsivel rövidebb lett ez a fejezet, mint az előző, de mindennek megvan az oka. Már régebb óta tervezem ezt a részét a történetnek, és remélem nektek sem okozom majd vele csalódást, ami Carlisle-t illeti. Hamarosan kiderül, mire gondoltam.
Puszi!
Carly :)
(Carlisle szemszöge)
Amint átléptem az ajtón, azonnal ledobtam magamról a véres ingemet. Nem bírtam tovább magamon elviselni, és amint a fürdőbe értem, azonnal a zuhany alá álltam. Még véletlenül sem szerettem volna, ha Esme felfedezne rajtam valamilyen jelet a nemrég történtekből. Nem akartam eszébe juttatni, hogy a férfi, akit szeretett már nincs többé. Auroráról már nem is beszélve, hiszen mi lenne, ha tudná, mivé vált az apja? Talán eddig el sem gondolkodtam rajta, de ő sem marad örökké kisbaba. Egyszer felnőtt nő válik majd belőle, és fel fog tűnni neki a korom maradisága. Mit mondok majd neki akkor? Hogy nézzek majd azok után azokba a csodaszép szemekbe? Belegondolni is fájt, mi lenne, ha nem szeretne már többé.
Lassan kiszálltam a víz forró cseppjei alól, majd miután teljesen elkészültem, vissza is indultam szerelmem szobája felé. Hallhatóan már ébren volt.
-Már hihetetlenül várt rád-nevetett fel halkan Elezar a szobánkból kilépve.-Máskor siess jobban!
-Rendben van-nevettem én is, majd halkan léptem be a mi kis szobánk aprócska ajtaján. Esme most már sokkal kipihentebbnek tűnt, mint a kórházi napjai alatt, és a karjaiban ringó kislányunk is remekül érezte magát édesanyja megnyugtató karjaiban. A nap haloványan besütő fénye éppen megvilágította porcelán arcukat, aminél egyértelműen előtűntek a köztük lévő hasonlóságok. Bár most már az én bőröm is fehérebb volt mint a tej, Aurora bőre inkább hasonlított Esmeéhez, mint az enyémhez.
-Micsoda látvány-simítottam meg szerelmem puha arcát.-Annyira…nem is tudom…
-Nem kell semmit mondanod-fordult hozzám szelíd mosollyal az arcán.-Nekem már az is hihetetlen, hogy visszakaptalak-simította meg a bőrömet.
-Jól aludtál?-pillantottam fel szemeibe.-És Aurora?
-Mindkettőnknek jól telt az esténk-válaszolta suttogva.-Nem kell aggódnod.
-Talán jobban féltelek, mint kéne-vallottam be őszintén.-De nem tehetem róla. Annyira törékeny mindkettőtöknek a teste és a lelke, mint a porcelán. Ha rosszul érintelek meg, komoly bajotok eshet.
-Te sosem bántanál-mondta továbbra is engem győzködve.-De inkább menjünk le! Már rettenetesen éhes lettem ez alatt az idő alatt.
-Nem, nem, nem-ültettem le.-Te ma pihenni fogsz, én majd mindent elintézek. Felhozom neked a reggelit.
-Carlisle, nem lesz semmi…
-Erről nem nyitok vitát-csitítottam el ujjaimmal.-Tíz perc múlva már itt is lesz a finom élelem, ami minden vitamint tartalmaz ami csak kell.
-Rendben van-sóhajtott fel halkan.-De ne merészeljen elkésni, Dr. Cullen!
-Nem te mondod ma elsőnek-nevettem halkan, majd sietve rohantam le a még sosem használt konyha felé.
Elővettem a friss hozzávalókat, majd amennyire főzési tudományom engedte, nekiálltam egy finom meleg leves elkészítésének. Tettem bele mindenféle vitamindús növényt, mint a répa, a burgonya, a zeller, de nem szerettem volna elrontani az ízét, aminek elkerülése érdekében tettem bele némi fűszert és tésztát is, persze nem túlzottan nagy mennyiségben. Nem szerettem volna még leterhelni semmivel sem, emiatt az ételnek sem szabadott túlzottan nehéznek lennie.
-Mit főzöl?-termett mellettem hirtelen barátom.
-Ha minden jól halad, vitamin-leves lenne belőle-mondtam kicsit bizonytalanul.-Nem tűnik annak?
-De, remekül néz ki-állapította meg.-Viszont beszélnünk kell valamiről.
-Mi lenne az?-emeltem rá a tekintetem. Az arca szokatlanul komoly volt, ami miatt kissé elöntött az idegesség. Netán történt valami Esme-vel, amíg nem voltam itthon?
-Esme-ről lenne szó-bólintotta kimondatlak kérdésemre.-Mondd csak, mit érzel iránta?
-Mindennél jobban szeretem-válaszoltam azonnal.-Az életemet is odaadnám érte.
-És láttad az ujján a gyűrűt?-vonta fel a szemöldökét. Most kezdtem el érteni, miről akart beszélni velem. Természetesen nem kerülte el a figyelmemet a gyűrű, amit én adtam volna neki, bár eddig kételkedtem benne, vajon hozzám szeretne-e jönni. Talán mégis felmerült benne a gondolat?
-Nem tudom, hozzám szeretne-e jönni-hunytam le a szemeimet.-Talán amiatt hordja, mert azt hitte, örökre elveszített.
-Teljesen rosszul hiszed-ellenkezett Elezar.-Esme hihetetlenül fél, hogy már nem szereted őt annyira, mint régen, mikor még te is ember voltál. Már nem tartja magát méltónak hozzád, mint társ.
-Miért? Hiszen nála nem is lehetne tökéletesebb nő az életemben-mondtam ki lelkem minden tartalmát.-Ha nem süt a nap, miatta még is világosság van az életemben, mintha ő lenne az én napom, amit ha szomorú eltakarnak a felhők, és én mindig igyekszem elhessegetni ezeket a felhőket. Ha nem lenne nekem, minden reggelem ködös lenne, és nem látnám értelmét az örökkének.
-Akkor mondd el neki-unszolt.-Menj oda, térdelj le elé; és tedd meg, amit tenned kell; mielőtt túl késő lenne.
-Rendben van-bólintottam.-De nem tudom, mi lenne ha…
-Csak indulj!-mordult fel józanítóan, mire nem is álltam ott tovább, azonnal felsiettem szerelmemhez a szobánk felé. Ha a szívem még vert volna, most fékezhetetlenül lüktetett volna a mellkasomban. Féltem és örültem, vajon Esme mit mond majd a kérdésre, amit nemsokára felteszek neki. Ha nemet mond mi lesz? Mi értelme lenne nélküle az életemnek?
Mikor beléptem az ajtón, ő éppen lefektette kislányunkat a bölcsőjébe. Aurora már mélyen aludt, nem volt semmi, ami felébreszthette volna, én viszont még is néma csendben indultam meg szerelmem felé.
-Már alszik-suttogta halkan.-Minden rendben?
-Minden-bólintottam kicsit zaklatottan, amit ő is azonnal észrevett.
-Történt valami?-pillantott fel szemeimbe.
-Semmi csupán-nem is tudtam, miként kezdjek neki-mondanom kell neked valamit.
-Amit szeretnél-simította meg az arcomat. Ebben a pillanatban minden erőmet összeszedtem, és letérdeltem.
-Esme Anne Platt-merültem el smaragdszín szemeiben-Nem tudom, te hittél-e eddig a természetfelettiben, de mióta én találkoztam veled, bizonyítékot találtam az angyalokra. Hihetetlen tiszta lelked számomra szent és sérthetetlen, mintha bármelyik szavammal is kárt tehetnék abban a kincsben, ami benned lakozik. Te adtál életet a számomra mindennél gyönyörűbb kislányunknak, a mi kis Auroránknak, amit soha nem tudok majd neked eléggé meghálálni. Jóban, rosszban; míg a halál el nem választ. Leszel a feleségem?
Amint átléptem az ajtón, azonnal ledobtam magamról a véres ingemet. Nem bírtam tovább magamon elviselni, és amint a fürdőbe értem, azonnal a zuhany alá álltam. Még véletlenül sem szerettem volna, ha Esme felfedezne rajtam valamilyen jelet a nemrég történtekből. Nem akartam eszébe juttatni, hogy a férfi, akit szeretett már nincs többé. Auroráról már nem is beszélve, hiszen mi lenne, ha tudná, mivé vált az apja? Talán eddig el sem gondolkodtam rajta, de ő sem marad örökké kisbaba. Egyszer felnőtt nő válik majd belőle, és fel fog tűnni neki a korom maradisága. Mit mondok majd neki akkor? Hogy nézzek majd azok után azokba a csodaszép szemekbe? Belegondolni is fájt, mi lenne, ha nem szeretne már többé.
Lassan kiszálltam a víz forró cseppjei alól, majd miután teljesen elkészültem, vissza is indultam szerelmem szobája felé. Hallhatóan már ébren volt.
-Már hihetetlenül várt rád-nevetett fel halkan Elezar a szobánkból kilépve.-Máskor siess jobban!
-Rendben van-nevettem én is, majd halkan léptem be a mi kis szobánk aprócska ajtaján. Esme most már sokkal kipihentebbnek tűnt, mint a kórházi napjai alatt, és a karjaiban ringó kislányunk is remekül érezte magát édesanyja megnyugtató karjaiban. A nap haloványan besütő fénye éppen megvilágította porcelán arcukat, aminél egyértelműen előtűntek a köztük lévő hasonlóságok. Bár most már az én bőröm is fehérebb volt mint a tej, Aurora bőre inkább hasonlított Esmeéhez, mint az enyémhez.
-Micsoda látvány-simítottam meg szerelmem puha arcát.-Annyira…nem is tudom…
-Nem kell semmit mondanod-fordult hozzám szelíd mosollyal az arcán.-Nekem már az is hihetetlen, hogy visszakaptalak-simította meg a bőrömet.
-Jól aludtál?-pillantottam fel szemeibe.-És Aurora?
-Mindkettőnknek jól telt az esténk-válaszolta suttogva.-Nem kell aggódnod.
-Talán jobban féltelek, mint kéne-vallottam be őszintén.-De nem tehetem róla. Annyira törékeny mindkettőtöknek a teste és a lelke, mint a porcelán. Ha rosszul érintelek meg, komoly bajotok eshet.
-Te sosem bántanál-mondta továbbra is engem győzködve.-De inkább menjünk le! Már rettenetesen éhes lettem ez alatt az idő alatt.
-Nem, nem, nem-ültettem le.-Te ma pihenni fogsz, én majd mindent elintézek. Felhozom neked a reggelit.
-Carlisle, nem lesz semmi…
-Erről nem nyitok vitát-csitítottam el ujjaimmal.-Tíz perc múlva már itt is lesz a finom élelem, ami minden vitamint tartalmaz ami csak kell.
-Rendben van-sóhajtott fel halkan.-De ne merészeljen elkésni, Dr. Cullen!
-Nem te mondod ma elsőnek-nevettem halkan, majd sietve rohantam le a még sosem használt konyha felé.
Elővettem a friss hozzávalókat, majd amennyire főzési tudományom engedte, nekiálltam egy finom meleg leves elkészítésének. Tettem bele mindenféle vitamindús növényt, mint a répa, a burgonya, a zeller, de nem szerettem volna elrontani az ízét, aminek elkerülése érdekében tettem bele némi fűszert és tésztát is, persze nem túlzottan nagy mennyiségben. Nem szerettem volna még leterhelni semmivel sem, emiatt az ételnek sem szabadott túlzottan nehéznek lennie.
-Mit főzöl?-termett mellettem hirtelen barátom.
-Ha minden jól halad, vitamin-leves lenne belőle-mondtam kicsit bizonytalanul.-Nem tűnik annak?
-De, remekül néz ki-állapította meg.-Viszont beszélnünk kell valamiről.
-Mi lenne az?-emeltem rá a tekintetem. Az arca szokatlanul komoly volt, ami miatt kissé elöntött az idegesség. Netán történt valami Esme-vel, amíg nem voltam itthon?
-Esme-ről lenne szó-bólintotta kimondatlak kérdésemre.-Mondd csak, mit érzel iránta?
-Mindennél jobban szeretem-válaszoltam azonnal.-Az életemet is odaadnám érte.
-És láttad az ujján a gyűrűt?-vonta fel a szemöldökét. Most kezdtem el érteni, miről akart beszélni velem. Természetesen nem kerülte el a figyelmemet a gyűrű, amit én adtam volna neki, bár eddig kételkedtem benne, vajon hozzám szeretne-e jönni. Talán mégis felmerült benne a gondolat?
-Nem tudom, hozzám szeretne-e jönni-hunytam le a szemeimet.-Talán amiatt hordja, mert azt hitte, örökre elveszített.
-Teljesen rosszul hiszed-ellenkezett Elezar.-Esme hihetetlenül fél, hogy már nem szereted őt annyira, mint régen, mikor még te is ember voltál. Már nem tartja magát méltónak hozzád, mint társ.
-Miért? Hiszen nála nem is lehetne tökéletesebb nő az életemben-mondtam ki lelkem minden tartalmát.-Ha nem süt a nap, miatta még is világosság van az életemben, mintha ő lenne az én napom, amit ha szomorú eltakarnak a felhők, és én mindig igyekszem elhessegetni ezeket a felhőket. Ha nem lenne nekem, minden reggelem ködös lenne, és nem látnám értelmét az örökkének.
-Akkor mondd el neki-unszolt.-Menj oda, térdelj le elé; és tedd meg, amit tenned kell; mielőtt túl késő lenne.
-Rendben van-bólintottam.-De nem tudom, mi lenne ha…
-Csak indulj!-mordult fel józanítóan, mire nem is álltam ott tovább, azonnal felsiettem szerelmemhez a szobánk felé. Ha a szívem még vert volna, most fékezhetetlenül lüktetett volna a mellkasomban. Féltem és örültem, vajon Esme mit mond majd a kérdésre, amit nemsokára felteszek neki. Ha nemet mond mi lesz? Mi értelme lenne nélküle az életemnek?
Mikor beléptem az ajtón, ő éppen lefektette kislányunkat a bölcsőjébe. Aurora már mélyen aludt, nem volt semmi, ami felébreszthette volna, én viszont még is néma csendben indultam meg szerelmem felé.
-Már alszik-suttogta halkan.-Minden rendben?
-Minden-bólintottam kicsit zaklatottan, amit ő is azonnal észrevett.
-Történt valami?-pillantott fel szemeimbe.
-Semmi csupán-nem is tudtam, miként kezdjek neki-mondanom kell neked valamit.
-Amit szeretnél-simította meg az arcomat. Ebben a pillanatban minden erőmet összeszedtem, és letérdeltem.
-Esme Anne Platt-merültem el smaragdszín szemeiben-Nem tudom, te hittél-e eddig a természetfelettiben, de mióta én találkoztam veled, bizonyítékot találtam az angyalokra. Hihetetlen tiszta lelked számomra szent és sérthetetlen, mintha bármelyik szavammal is kárt tehetnék abban a kincsben, ami benned lakozik. Te adtál életet a számomra mindennél gyönyörűbb kislányunknak, a mi kis Auroránknak, amit soha nem tudok majd neked eléggé meghálálni. Jóban, rosszban; míg a halál el nem választ. Leszel a feleségem?
JUHU! Végre, végre, végre Carlisle megkérte Esme kezét. Légyszi siess a folytatással, mert nagyon kíváncsi vagyok, bár szerintem mind tudjuk, hogy mi lesz a válasz :) Az elején Carlisle gondolatát nem értettem, hogy ha Aurora felnőtt nő lesz miért ne szeretné Carlislet? De ettől függetlenül fantasztikus fejezet volt, és a leves, amit Carlisle főzőt is finom lehetett.
VálaszTörlésPuszi:) Alicebrandon
Szia, Alicebrandon!
TörlésSzerintem is egyértelmű Esme válasza, és ez nemsokára ki is derül. Carlisle-nak, azért vannak aggodalmai, mert ő vámpír, és fél, hogy netán Aurora félni fog tőle, ha megtudja mi is valójában. Biztos finom lehetett a leves, ezt én magam garantálhatom.
Puszi!
Carly :)
Szia!
VálaszTörlésJaj, de szép fejezet lett ez is! :)
Nem értem, Carlisle miért hiszi azt, hogy attól, mert vámpír lett belőle, már nem ugyanaz, mint akibe annak idején Esme beleszeretett? Nem értem, miért szégyelli a vadászat után véres ingét, hiszen ez is hozzátartozik. Ez is része a személyiségének és Esme biztosan elfogadná.
Jó, hogy végre megkérte Esme kezét. :) Igaz, Eleazarnak kellett felhívnia a figyelmét, de Carlisle szemszögéből nézve a dolgot, egészen természetesnek tűnhetett, hogy Esme biztos a szerelmében. Viszont, ha Esme szemszögét nézzük, akkor pedig meg lehet érteni, ha elbizonytalanodott, hiszen Carlisle mégis csak megváltozott. :)
Azt egyébként nem hinném, hogy Aurora valaha is kevésbé tudná szeretni Carlisle-t azért, mert ő vámpír. Attól még ugyanúgy az édesapja és nem hinném, hogy megváltoznának az érzései csak azért, mert ő sosem változik.
Alig várom a következő fejezetet! Kíváncsi vagyok Esme válaszára, bár úgy sejtem, hogy igent fog mondani Carlisle-nak :)
Puszi:
Winnie
Szia, Winnie!
TörlésSzerintem is meg lehet érteni mindkettejük nézőpontját, de nemsokára már nem lesznek kétségek efelől a dolog felől. Carlisle nem szereti, amivé vált, de hamarosan Esme is elfogadtatja vele a tényeket, miszerint nem kell szégyellnie a dolgokat. Hamarosan a kapcsolatuk is egy újabb szintre lép a házasság után, és onnantól kezdve minden rendben halad majd az életükben. Legalább is egyenlőre, de erről még semmit nem mondhatok.
Aurora valóban mindig is szerette és szeretni is fogja Carlisle-t :) És nem monok vele hülyeséget, ha azt mondom, örökké :) Esme válasza valóban teljesen egyértelmű :)
Puszi!
Carly :)
Szia!
VálaszTörlésTegnap este már nem volt erőm írni a fejezethez és, ami azt illeti, most sem sok van, de mivel már egy kicsit régen mutattam itt életjelet, most megteszem, még ha egy kicsit röviden is. Kérlek, ezt ne ródd fel nekem, csak eléggé ki vagyok merülve mostanság :/
A fejezetre áttérve, hiszen most azért vagyok itt, erre sem tudok más mondani, mint azt, hogy nagyszerű lett :) Örültem, hogy Eleazar végre felnyitotta Carlisle szemét az eljegyzéssel kapcsolatban. Bár Carlisle szemszögéből is meg lehetett érteni a dolgot, hiszen Esme hordta a gyűrűt, ami azt jelentette, hogy tudta, miért vette neki. Tehét azzal, hogy felvette, tulajdonképpen igent mondott neki :) Miért gondolta volna azt, hogy ilyen kételyei vannak? Azért kíváncsi leszek a válaszára, de azt hiszem, nem kell majd csalódnom :) Legfeljebb csak Esme lesz egy kicsit elbizonytalanodva.
Viszont Carlisle aggodalmai kissé emgleptek, de valahogy úgy gondolom, mégis csak jogosak voltak... Azért egy gyermeknek elég nehéz lesz megértenie a körülötte történő dolgokat, de biztos vagyok benne, hogy ez nem okoz majd problémát :)
És még így a végén megjegyzem, hogy egyetértek Winnie-vel :) Nem hinném, hogy Esme másként nézne Carlisle-ra a véres pólója miatt :)
Várom a folytatást!
Puszi: Juliet
Szia, Juliet!
TörlésJaj, ne mondj már ilyeneket! :) Én sosem tudnék haragudni főleg nem az olvasóimra :) Már pár szó is jól esik, és ez rengeteg dolog, amit leírtál :)
Akkor...Elezarnak valóban kicsit hatnia kellett Carlisle-ra, de végül is megtette. Carlisle saját magában volt bizonytalan, és Esme is, ami némileg hátráltatta ezt a lépést, de nem volt másra szükség, mint egy kis lökésre :)
Aurora valóban mindent meg fog érteni idővel, de nem úgy, mint ahogyan ti hiszitek. Ez még kicsivel odébb van. Esme valóban úgy szereti Carlisle-t, mint régen, és semmi nem változott aa kapcsolatukat illetően :) Semmi :)
Sietek a folytatással!
Puszi!
Carly :)
Szia!
VálaszTörlésSajnos nem sok időm van, csak egy percre jöttem fel, de gondoltam benézek, hátha van friss, és lám... :)
Na végreeee!! *.* Örülök, hogy Carlisle rászánta magát, mégha egy kis segítséggel is, de azért megkérte Esme kezét! Remélem, most egy kis ideig ismét nagy boldogságban lesz részük.
Szerintem Carlisle nem jól gondolkodik arról, hogy Esme mit érezne iránta, ha meglátná őt egy vadászat után. Szerintem ugyanazt. Hiszen a vámpír már Carlisle-hoz tartozik, azzal együtt szereti.
Aurora pedig a lánya. Carlisle nem bűnöző ( apa szerepben ) ezért szerintem ha nagy lesz semmit oka nem lesz arra, hogy szégyelje, féljen tőle, vagy pedig ne szeresse. Én a helyében büszke lennék rá, hogy mennyire szereti őket, és hogy ezért a szeretetért képes volt jó útra térni és megőrizni emberi tulajdonságait.
Nagyon várom a folytatást, siess vele! :)
Puszi: Violet
Szia, Violet!
TörlésIgen, kellett egy kis ráhatás, de Carlisle megtette, amit tennie kellett :D Valóban, Carlisle rosszul gondolja, hogy mit érez iránta Esme, de hamarosan minden tisztázódik ezt illetően is :)Aurora valóban mindig szeretni fogja Carlisle-t, hiszen az édesapja :) Ráadásul a mivoltától eltérően igen is jó :)Később még büszkék lesznek egymásra, meglásd! :D
Sietek a folytatással!
Puszi!
Carly :)