Novella: Az első találkozás

Sziasztok! Sikerült megírnom a novellát, amit ígértem :)
Remélem tetszeni fog nektek :)
Ezer puszi!
Carly :):)


(Esme szemszöge)

-Áú! - kiáltottam fel, amikor egy hatalmas puffanással földet értem a kertünkben lévő fa alatt. Rettenetes, éles fájdalom hasított bele a lábamba. A kezem tiszta horzsolás volt, és a lábszáramon is egy hosszú seb húzódott. Kellett nekem fára mászni. Miért nem vagyok olyan, mint a többi korombeli lány? Miért nem tudok nyugodtan meglenni a fenekemen?

-Kicsim jól vagy?-szalad ki a hátsó ajtón anyám, majd ahogyan rám nézett, arca elfehéredett a sokktól. Azt hittem össze fog esni a rémülettől.

-Te mit csináltál?-kapta kezeit ijedten szája elé.

-Én csak felmásztam a fára…

-Nem megmondtam, hogy veszélyes ? –nézett rám megrovóan, mire én megszeppenve hajtottam le a fejem.

-Sajnálom !- motyogtam alig hallhatóan.

-Nincs mit sajnálni. Megtörtént. Nem lehet mit tenni. De téged mindenképpen be kell vinnünk a kórházba. Rá tudsz állni?- segített fel, de amikor megpróbáltam a lábamra nehezedni, azonnal kicsordultak a könnyeim a fájdalomtól.

-Nem hiszem-mondtam elfojtott hangon.

-Gyere, segítek-karolt át, majd fél lábon kezdtem el támolyogni az ajtó felé.

A kórház felé tartó út rettenetesen hosszúnak tűnt.  Minden egyes bökkenő után, fájdalmas nyögés hagyta el az ajkaimat, ahogyan a lábamat újra, és újra ütések érték.  Nem tudtam , hogy egyáltalán odaérünk e még valaha.  Végül megérkeztünk. Lassan végigbicegtem a folyosón, majd az első utamba kerülő székre lepihentem. Örültem, hogy végre szilárd, nem mozgó talaj van alattam.

-Mindjárt jövök , csak hívok egy nővért-simította meg a karom anyám, majd elindult a recepcióhoz. Én továbbra is könnyes szemekkel ültem a folyosón, és a földet néztem, ahogyan az emberek árnyéka elsuhan rajta.

-Rendben van Mrs . Crowney. Ezeket vigye oda az Dr. Stephennek , és mondja meg neki, hogy lehetőleg még ma hozza vissza nekem-hallottam meg egy isteni hangot, amitől elállt a lélegzetem. Vajon ki az, akinek ilyen gyönyörű, mélyen csengő hangja van? Aki ilyen angol akcentussal ejti ki ajkain a szavakat? Nem mertem felnézni, de tökéletesen láttam az árnyékát, ahogyan elsuhan előttem. Még az is gyönyörű volt.

-Segíthetek kisasszony?-állt meg előttem egy pillanatra. Ekkor végre felpillantottam az arcára. Haja szőke volt…gyönyörű szőke. Szemei akár a tiszta arany, amik úgy fénylettek hófehér bőrén, mint az aranyló karamella. Lágy arcvonala, tökéletesnek tűnt, akár csak minden, amit felfedezni véltem rajta.

-Ööööö…-kezdtem bele nem túl illedelmes módon , amin halkan felnevetett- Igen…leestem egy fáról, és azt hiszem eltört a lábam.

-Jöjjön be a vizsgálóba, mindjárt megnézem!-segített fel a székről.

-Szólni kéne az édesanyámnak-jegyeztem meg halkan felnyögve, ahogyan a lábam véletlenül hozzáért a szoknyámhoz.

- Máris küldök egy nővért, aki értesíti őt. Hogy hívják ?-mosolygott rám, amitől szívem hirtelen heves iramba kezdett verni. Nem tudtam kontrollálni, amit éreztem. Vajon ilyen lenne az első látásra szerelem? Ez lenne az?

-Mrs. Platt-nek-mosolyogtam miközben lassan beértünk a kórterembe, majd felültem a vizsgálóasztalra. Így, hogy lógott a lábam, a fájdalom még rosszabb volt, mint az előbb.

-Nézzük csak…-hajolt közelebb, majd óvatosan megtapogatta a csontot a lábamban .A keze szokatlanul hideg volt amitől halkan felszisszentem.

-Sajnálom- mentegetőzött, miközben a egy sárgás folyadékkal átitatott gézdarabbal kezdte kitisztítani a sebet a lábamon. Ekkor a csípős anyagtól, egy újabb halk szisszenés szűrődött ki a fogaim között.

-Semmi gond-mosolyodtam el halványan.

-Az biztos, hogy eltört, de szerencsére nem mozdult el a helyéről, így kap egy gipszet, és már mehet is haza-mosolygott rám , majd elkezdte elkészíteni a gipsz anyagát.  

-Köszönöm!-néztem rá hálásan, amin elmosolyodott.

-Nos, Ms. Platt…-szólalt meg pár pillanat csend után.

-Szólítson csak Esmenek !

- Esme- nevetett fel halkan- esetleg van valami, amit tervez a jövőjére nézve?

- Szeretnék tanár lenni-mosolyogtam.

- Szereti a gyerekeket igaz?-nézett fel szemeimbe, amitől szívem ismét hevesen meglódult.

- Igen. Mindig is értettem a nyelvükön.

- Tudja, maga nagyon különleges. Ritka az ilyen felfogású ember a mai világban.

- Mármint milyen?-néztem rá érdeklődve.

- Akit nem az érdekel, hogy gazdag, előkelő  férje legyen. Aki csak az egyszerű boldogságra vágyik, akár csak Ön- mondta mosolyogva, amire csak mosolygó tekintettel tudtam válaszolni. Még soha nem volt ember, aki így elfogadott volna, mint ő. Mindenki különcnek tartott, amiért ilyen felfogásom van. De mindig is helyesnek tartottam ezt az irányt.

-Meg is vagyunk!-mondta, majd az egyik sarokból két mankót vett elő.

-Még egyszer nagyon köszönöm!-mosolyogtam, miközben a mankóba kapaszkodva indultam meg az ajtó elé.

-Vigyázzon magára, és nincs több fáramászás!-nevetett fel halkan.

-Úgy lesz Dr…

-Dr. Cullen. De hívjon csak Carlisle-nak –mondta mosolyogva.

-Rendben Carlise. Remélem még találkozunk-elment az eszem? ezt meg minek mondtam? 

-Én is remélem Ms…

-Mint mondtam csak Esme-nevettem fel halkan.

-Én is remélem Esme-nyitotta ki előttem az ajtót, majd rögtön szembetaláltam magam anyám aggódó arcával .

-Jól vagy kicsim?-kérdezte hevesen.

-Igen. Dr. Cullen ellátta a lábamat, és úgy tűnik nincs komolyabb bajom-mosolyogtam, mire arca láthatóan megkönnyebbült.

-Köszönjük!-nézett  hálásan a doktorra anyám.

-Nincs mit köszönnie, ez a dolgom-válaszolta Dr. Cullen.

-Mikor kell visszajönnünk?

-Pár hét múlva. Addigra biztosan rendbe jön. Hála istennek egyenes a törés, így gyorsan fog gyógyulni.  

-Viszlát Carlisle!-csúszott ki a számon, mire anyám meglepve kapta rám tekintetét, de nem zavart megrovó tekintete. Úgy éreztem szerelmes vagyok. Mindennél szerelmesebb…

A ma végre lekerül rólam a gipsz. Rettenetesen örültem. Nem is annak, hogy megszabadulok tőle, hanem hogy újra láthatom Carlisle-t.  Olyan nehéz volt ez a nélküle eltöltött rövid idő is, hogy majdnem belebolondultam. Már korán reggel fent voltam, és igyekeztem nem izgatottnak tűnni a mai nap miatt. Reggeli utánra volt az indulás betervezve, ezért úgy ettem, mint akit hetek óta éheztetnek. Egy szempillantás alatt eltűnt a tányéromon levő étel, majd végre útra keltünk a kórház felé.

Izgatottan várakoztam a kórterem előtt, mikor végre kinyílt az ajtó, és a nővér behívott.

-Ms Platt ugyebár?-szólalt meg egy cseppet sem ismerő hang, amire hirtelen felkaptam a fejem ,és megláttam egy teljesen idegen férfit. Nem értettem az egészet. Én nem az ő betege vagyok, hanem Dr. Cullené. Akkor miért ide kellett jönnöm?

-Igen…-mondtam bizonytalanul.

-Üljön le kérem!

-Elnézést , én Dr. Cullen beteg vagyok. Ő hol van?-kérdeztem aggódva.

-A doktor Úr elköltözött egy pár napja. Én vagyok helyette-válaszolta az idegen , fekete hajú orvos. -De ne aggódjon, nálam is jó kezekben lesz.

- Ahhoz kétségem sem fér-de ő akkor sem Carlisle-futott át az agyamon, majd figyeltem, ahogyan leszedi rólam a gipszet. Ezek után már semmi nem tudott javítani a kedvemen. Egész nap szomorúan ültem a szobámban, és az ágyamon feküdve meredtem a plafonra. Csak ő járt a gondolataimban.  Nem tudtam elhinni, hogy soha többé nem fogom látni. Nem, az nem lehet…látnom kell…De legbelül valahol éreztem, hogy fogunk még találkozni…valami azt súgta, hogy a sorsunk összekapcsolódik majd egy szép napon. És én várni fogok rá…