XXV. Fejezet Vihar előtti csend

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet! :) Nincs mit nagyon hozzáfűznöm :) Remélem tetszeni fog!

Puszi!

Carly

 (Esme szemszöge)

Olyan hevesebben kapaszkodtam belé, hogy megrepedt kezem is belefájdult. Nem akartam elengedni. Soha többé. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson… mikor újra magamhoz ölelhettem…

-Ugye nem csinált veled semmit? –nézett szemeimbe aggódva.

-Nem, nem… szerencsére időben érkeztél-bújtam ismét hozzá, majd lágy puszit nyomtam az arcára. Örültem, hogy újra a karjaiban lehetek. Ha ő nem lenne…bele sem akarok gondolni, mi történhetett volna.

-El sem hinnéd, hogy mennyire megijedtem, mikor meghallottam a hangodat. Annyi fájdalom volt benne, hogy féltem…elkések. Ha történt volna veled valami, azt soha nem bocsájtanám meg magamnak…soha-mondta, miközben lágyan simogatni kezte az arcomat. Szemében rengeteg aggodalom tükröződött, még a történtek végetértével is, de sejtettem, hogy az én arcomon sem látni mást.

-Neked köszönhetem, hogy nem…-kezdtem bele, de félbeszakított.

-Ki se mond! A legszörnyűbb dolog volt, amit láttam, mikor az az alak …-sóhajtott fel , majd lehajtotta a fejét. Ekkor én közelebb hajoltam, és lágyan hozzá bújtam. Tudtam, hogy magát fogja hibáztatni azért, ami történt. Pedig nem is tehet az egészről.

-Nem a te hibád…én hagytam el a házunkat, hogy megvédjem a gyerekeket. Én viselkedtem bolondul.

-Miért lennél bolond?-mosolyodott el halványan-Nem vagy az…és ha még is, akkor én így szeretem az én bolond angyalomat-mondta, majd lágyan csókolni kezdte ajkaimat. Ahogyan ajkai enyémhez értek, minden rosszat elfelejtettem. Mintha meg sem történt volna az a sok minden az előbb, amit átéltem. Végül zokogásba törtem ki, és arcomat mellkasába temetve öleltem őt ismét magamhoz. Ő lágyan simogatva kezdett engem nyugtatgatni, míg zokogásom lassan alább hagyott. A végén már nem is az átéltek, hanem az öröm miatt sírtam.

-Nyugodj meg kedvesem…nincs semmi baj…-ölelt továbbra is magához-Sok volt, amit ma átéltél…pihenned kéne.

-Igazad van-mondtam elcsukló hangon-Haza kéne mennünk-néztem szemeibe, mire elindultam hazafelé vezető irányba…legalább is azt hittem arra megyek, míg meg nem hallottam Carlisle halk kuncogását.

-Drágám…a másik irányban lakunk-fordított gyengéden a helyes irány felé, mire én is halkan felnevettem.

-Hát….kicsit össze vagyok zavarodva-sütöttem le a szemeimet.

-Ugyan…csak még sokkos állapotban vagy…de el fog múlni-simította meg vállamat, majd elindultunk a helyes úton hazafelé. Minnél hamarabb otthon akartam lenni. Meg akartam ölelni gyermekeim…más nem is járt a fejemben…csak ők…

(Carlisle szemszöge)

A történtek után még mindig tombolt bennem a düh, amit  átélésekor éreztem. Soha nem voltam az az agresszív típus, de ezen a ponton végleg elszakadt a cérna. Kétszáz éve elfojtott ösztön tört fel belőlem egy pillanat alatt. Viszont örültem, hogy szerelmem most már biztonságban van. Annyira boldog volt, mikor megához ölelhette a gyerekeinket, hogy az én  szívem is teljesen megtelt melegséggel. Elterveztem, mindent megteszek, hogy erről a napról ne a rossz emlékek maradjanak meg az emlékezetében. Mindent…

-Hogy vagy szívem?-simogattam meg arcát, miközben egymáshoz simulva feküdtünk az ágyon.

-Egész jól-bújt hozzám mosolyogva.

-Megígérem, hogy soha, de soha többé nem hagyom, hogy bárki is bántson téged. Ha kell az életemet adom hogy megakadályozzam-mondtam, miközben ujjaimat végighúztam háta vonalán. Tudtam, hogy szereti, ha a testének ezt a részét simogatom. Mindig felnevetett ilyenkor, és ettől nekem is jó kedvem lett.

-Carlisle…-nevetett fel halkan, miközben testével még szorosabban enyémhez préselődött.

-Mi az?-néztem rá ártatlanul.

-Tudom, hogy tudod, hogy miről beszélek-nézett rám vádlóan.

-Sejtelmem sincs-mosolyogtam rá , majd lábait lágyan a derekam köré csavartam, miközben csókolgatni kezdtem ajkait, de ebben a pillanatban hirtelen bevillant a mai nap emléke. Nem rohanhatom le ezek után…nem lenne vele szemben tisztességes…és azt sem szeretném, ha csak az én kedvemért tenné meg… Akármennyire is szeretnék vele együtt lenni, most nem tehetem meg.

-Mi a baj?-nézett rám, mikor ajkaink elváltak.

-Nem…ezt most nem tehetem veled…-mondtam kicsit zihálva.

-Figyelj…ami megtörtént, az megtörtént…azon nem lehet változtatni. De a jövőn mindig lehet szépíteni. Én is kívánom a közelségedet, akár csak te az enyémet. Elhiszed?-mosolyodott el, mire minden kétségem elszállt affelől, hogy mit szeretne. Ajkaimat ismét lágyan övére emeltem, mire azok lágy csókolózásba forrtak össze. Hosszan csókoltuk egymást, mikor szerelmem hirtelen újra megszakította csókunkat.

-Carlisle…a gyerekek-zihálta hevesen.

-Edward épp most ment el-mondtam, mikor meghallottam az ajtócsapódást a földszinten-És úgy hiszem magával vitte Alicet is.

-És ha bajuk esik?-nézett rám aggódva.

-Nyugodj meg kedvesem-simítottam meg ujaimmal arcának lágy vonalait.-Edward tudja mit csinál…tudja, mi az, ami biztonságos, és képes felmérni a helyzetet. Nem lesz semmi baj-mosolyogtam, mire ő lágyan visszahúzott magára. Magabiztosan fonta lábait ismét derekamra, majd óvatosan ingjem gombjaiért nyúlt. Én sem tétlenkedtem, amíg ő leügyeskedte rólam a felsőmet. Sorozatos csókokkal halmoztam el arcának és ajkának minden kis szegletét, miközben én is elkezdtem megszabadítani őt a blúzától. És nemsokára újra enyém lett az a nő, akivel mindennél boldogabb, és teljesebb vagyok, egy örökévalóságon át …

Másnap  szorosan egymáshoz bújva ért minket a reggel halovány napsugara. Fantasztikus éjszakát töltöttünk együtt.Az egész este csak a miénk volt.  Annyira örültem, hogy szerelmemet a karjaim közt tarthattam, hogy teljesen meg is feledkeztem arról, hogy munkába kéne mennem. De nem is igazán érdekelt. Csak az számított, hogy  a fellegekben jártam a boldogságtól.

-Nem kéne munkába menned?-mosolygott rám Esme egy széles mosollyal az arcán, miközben még szorosabban hozzám bújt.

-Kéne, de nincs kedvem-nevettem fel arcát simogatva.

- Ugyan doktor Úr… Mit szólnak a felettesei az ilyen hozzáálláshoz?-nevetett tovább.

-Biztosan nem tetszene nekik. De amiről nem tudnak az nem is fáj nekik-nevettem, majd lágyan megcsókoltam.

-De azért be kéne menned-simította meg ujjával a mellkasomat-hogy nézne az ki, ha nem lennél ott a megbeszélésen-mosolygott, amivel csak még jobban elvette az eszemet az előbbi tette után.

-Kedvesem…ha így folytatjuk…tényleg nem megyek sehova-mosolyogtam . Kifejezetten ínyemre lett volna, ha itt maradhattam volna vele egész nap. Belegondolni is öröm volt.

-Egyáltalán nem bánnám…-sóhajtott fel halkan nevetve-de az embereknek szükségük van rád. Ki mentené meg az életüket, ha nem te?

-Rendben van…bemegyek…de sietek haz, ahogyan csak tudok- nyomtam csókot ajkaira, majd sietve kezdtem el új ruhát keresni a szekrényemben. Gyorsan felöltöztem, majd a jegyzeteimet összeszedve, egy búcsúcsók után elindultam a munkába. Ahogyan rápillantottam az órára rájöttem, hogy sietnem kell, ha el akarom érni a megbeszélést. Már csak alig tíz percem volt a kezdésig, de szerencsére éppen időben léptem be a kórház ajtaján. Rögtön az irodához is siettem, majd udvariasan bekopogtam .

-Szabad!-hallottam meg Dr. Smith hangját, mire benyitottam az ajtón.

-Jó reggelt!-köszöntem, de ahogyan rám tekintett hirtelen minden jókedvem elszállt. Arca gyanakvó volt, és  némileg rémülté is vált a látványomtól. A szívverése hirtelen felgyorsult, és szemei megteltek félelemmel. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, valami itt nagyon nincs rendben ...