XXI. Fejezet Mindig a szépet kell nézni...

Sziasztok! Itt az új feji! :) Remélem tetszik majd!!! :D

Puszi!

Carly

(Carlisle szemszöge)

Az ezt követő napok gyorsan teltek. Mindannyian izgatottak voltunk. Vajon Edwardnak fivére, vagy húga lesz? Melyikünkre fog hasonlítani? Sok ilyen gondolat fordult meg a fejünkben. Egyedül az rontotta el az örömünket, hogy Esme rosszullétei naponta okozott nekünk kellemetlen pillanatokat. Most is éppen a mosdóból segítettem ki, miután megint rátört a hányinger.

-Biztosan minden rendben?-ültettem le aggódva az ágyunkra.

-Emberként is kibírtam, akkor most is kibírom-mosolygott rám erőtlenül. - Ráadásul ez nálam három hónapig tartott, most meg összesen nem vagyok annyi ideig terhes.

-Ez igaz…de ma már egy órán belül másodjára lettél rosszul-simítottam meg az arcát .

-Ez vele jár-vonta meg vállát beletörődően.

-Nagyon jól viseled-mondtam elismerően.

-Igen, a tudat, hogy egy új élet nő a szívem alatt, mindennél boldogabbá és erősebbé tesz-mosolyogta, miközben  megsimította egyenlőre még lapos hasát.-Szerinted kisfiú, vagy kislány?-nézett rám lelkesen.

-Hát…én nagyon örülnék bármelyiknek- nyomtam puszit homlokára-A lényege úgy is az, hogy ő részben te vagy.

-Részben pedig te-bújt hozzám, mire én lágyan simogatni kezdtem. Olyan elégedettség sugárzott arcáról, hogy nem tudtam nem átvenni a hangulatát. Pedig annyira aggódtam miatta, hogy nem tudom szavakba önteni, de még is…az öröm  mindkettőnket teljesen átjárt.

.- Jaj, ne…-mondta elcsukló hangon, majd megint a fürdő felé szaladt. Már megint kezdődik-gondoltam magamban. Bárcsak valahogyan enyhíthetném ezeket a rosszulléteket. Bármit megtennék, hogy elviselhetővé tegyem neki ezt az egészet.

-Bárcsak segíthetnék-mondtam, miközben kezeimmel mellkasát átfogva segítettem neki állva maradni.

-Azzal is segítesz, hogy vagy-mosolygott rám erőtlenül, amin én is elmosolyodtam.

-Miattam szenvedsz- vettem a karjaimba, majd elindultam vele a nappali felé.

-Nem szenvedek…kellemetlen ugyan, de nem szenvedés. Ez is csak megerősít abban a tudatban, hogy valami szép van készülőben- mosolyogta, miközben a lépcső aljára érve besétáltam vele a nappaliba.

-Sajnálom. Lehet, hogy túlaggódom-nevettem halkan, majd leültettem a kanapéra, és én is mellé helyezkedtem.

-Szerintem  ez teljesen természetes egy leendő apánál-bújt hozzám hálásan, majd egyik kezével lágyan simogatni kezdte a hasát. Én sem bírtam megállni, hogy ne simítsam meg én is. Ahogyan végighúztam ujjamat a két csípője között, éreztem egy apró rúgást. Annyira megható érzés volt tudni, hogy nemsokára karomban tarthatom majd akár fiam, akár lányom, hogy nem tudtam betelni az öröm gondolatával.

-Még mindig furcsán hangzik…apa- nevettem halkan.

-Pedig nemsokára kétgyermekes apa leszel-nevetett fel ő is hangsúlyozva a „kétgyermekes” szót.

-Hogy vénülhettem meg ennyire?-kacagtam tovább.

-Huszonhárom évesen nem vagy te olyan öreg-mosolygott rám, majd egészen az ölembe húzódott. Hosszú percekig csak ültünk, és simogattuk egymást ,eljátszva a gondolattal, hogy milyen lesz majd az új családtagunkat a kezünkben tartani. Hogy milyen lesz, mikor megszületik, és milyen lesz majd magunkhoz ölelni.

-Nem is tudod, mennyire féltelek-simítottam meg suttogva arcát-Mi lesz, ha valami baj lesz? Ha neked vagy a babának baja esik? Ha valamelyikőtöket…-nem tudtam befejezni a gondolatsoromat. Bele sem mertem gondolni, milyen lenne Esme nélkül élni. Vagy a kisbabánk nélkül. Féltem , hogy a mennyország  egyik pillanatról a másikra képes pokollá válik.

-Carlisle, nem lesz semmi baj…érzem. Nem lehet baj- mondta bizakodóan szerelmem, majd lágy puszit nyomott arcomra-Ha te mellettem vagy nem eshet bántódásom.

-Még én sem értek mindenhez-mosolyodtam el halványan- soha nem vezettem még le szülést-mondtam aggódva.

-Orvos vagy. Okos, tapasztal , orvos. Bár soha nem csináltad, én tudom, hogy képes vagy rá. Semmilyen más személyben nem bízok meg jobban, mint benned-mosolyogta, majd fejét vállamra hajtva bújt hozzám ismét szorosan. Lenyűgöző volt optimizmusa, és belém fektetett bizalma. Nem is tudom megérdemlem e őt. De az biztos, hogy neki mindenből a legjobbat akarom adni. És mindent megteszek, hogy ezt az időszakot megkönnyítsem a számára…

(Esme szemszöge)

Örömömre lassan enyhülni kezdtek a terhesség tünetei, és egyre több külső jelet vettem észre magamon az idő múlásával. A hasam lassan növekedni kezdett, és egyre többet éreztem, ahogyan a kicsi fészkelődik benne. Órákat töltöttem a simogatásával, ahogyan Carlisle is örömmel húzta végig ujjait rajta, aminek leendő gyermekünk apró rúgásokkal adta tudatunkra tetszését. Fantasztikus érzés volt, mikor belülről éreztem jelenlétét.

-Tessék szerelmem-adta kezembe Carlisle a poharat, mivel már eléggé megszomjaztam. Lassan már óránként volt szükségem arra, hogy igyak, mert a torkom rettenetesen kapart. Akár kislány, akár kisfiú…mindenesetre nagyon nagy étkű baba.

-Köszönöm-mosolyogtam rá hálásan, majd kortyolgatni kezdtem a folyadékot.

-Hogy vagy?-kérdezte aggódva, miközben hajam egyik tincsét a fülem mögé söpörte.

-Napról napra jobban-néztem rá mosolyogva, miközben leraktam a poharat az asztalra. Ekkor hatalmas csörömpölést hallottam meg az emeletről, amin Carlisle csak halkan kuncogni kezdett.

-Mi folyik itt?-néztem rá gyanakvóan. Tudtam, hogy valamin mesterkednek.

-Az  nemsokára megtudod-mosolygott rám titokzatosan.

-Apa! Kéne egy kis segítség-kiáltott le fiunk, amin mind a ketten nevetni kezdtünk.

-Megyek, és segítek neki. Mindjárt jövök-simította meg az arcomat, majd pillanatokon belül az emeleten termett. Próbáltam hallgatózni, vajon mit csinálnak odafent.

-Edward , lehetett volna halkabban is-hallottam meg Carlisle suttogását .

-Bocsánat…véletlen volt–mondta Edward szintén alig hallhatóan.

-Látom elkészültél.

-Igen. Remélem tetszik majd anyának.

-Abban biztos vagyok-fejezte be Carlisle , majd elindult lefelé a lépcsőn. –Szívem, szeretnék mutatni valamit-mosolygott rám majd a karjaiba vett, és így indult meg velem az emeletre.

-A saját lábamon is fel tudnék menni-nevettem halkan.

-Nem szeretném, ha neked, vagy a babának baja esne-nyomott csókot homlokomra, miközben felértünk a lépcső tetejére, és óvatosan lábaimra állított- Csukd be a szemed-mosolyogta, aminek én mosolyogva engedelmeskedtem. Éreztem, hogy végigmegyünk az emeleti folyosón, majd jobbra fordulunk a végén. Hallottam, hogy belépünk egy szobába, majd Carlisle becsukja magunk mögött az ajtót. Végül megálltunk.

-Most már kinyithatod-mondta , mire az én szemeim kinyíltak, és amit láttam az lenyűgözött. Egy gyönyörű  szobában találtam magam. Falai krémszínűek voltak, fehér bútorok , és egy babaágy volt benne. A babaágyban egy levendulaszínű kis takaró volt, amire rá volt fektetve Edward régi mackója. Az egészben, volt valami meseszerű. Ha tudtam volna, a szemeim könnybe lábadtak volna.

-Istenem ez gyönyörű-öleltem meg férjem, aki félve ölelt viszont magához.

-Örülök, hogy tetszik-simogatta meg a hátamat.

-Ezt ti csináltátok?-néztem rájuk elképedten.

-Hát…apával mindent megtettünk-veregette meg Edward Carlisle vállát, mire mind a ketten halnak nevetni kezdtek.

-Nagyon köszönöm-mosolyogtam hálásan-Ez az egész…olyan csodás.

-Szeretnénk, ha minden tökéletes lenne, mire az új családtagunk megérkezik-mosolyogta párom, majd a kezemet fogva vezetett körbe a szobában.

-A kiságyat az egyik orvoskollégámtól kaptam. Azt mondtam ajándékba visszük egy barátunknak. Az ő édesapja készíti a legszebb bútorokat az egész városban-mosolyogta, miközben én kezemet végighúztam a tökéletesen megmunkált bútordarabon.

-Tényleg gyönyörű-mosolyogtam vissza páromra.

-Szeretném ha pihennél egy kicsit-simogatta meg a vállamat-Nem szeretném, ha megterhelnéd magad.

-Igen, talán tényleg jót tenne. A kicsi az elmúlt napokban nagyon élénk volt itt belül-simítottam meg hasamat mosolyogva-Úgy érzem, már nem sokáig akar idebent maradni.

-Gyere, átviszlek a hálószobába-vett karjaiba, majd átsétált velem a mellettünk lévő helyiségbe. Óvatosan leültetett az ágyunkra, majd mellém helyezkedett .Órákon át lágyan simogatott, miközben én fejemet a vállára hajtva bújtam hozzá óvatosan.  Sokat gondolkodtam azon, amit az elmúlt napokban éreztem. Olyan megérzésem volt, ha nem ma este, akkor holnap biztosan világra jön  a legifjabb Mr. vagy  Miss. Cullen. Nagyon boldog voltam, de egyben aggódtam is. Mi lesz, ha valami történik? Ha elvesztem őt? Mi lesz, ha komplikációk lesznek?

-Carlisle…-kezdtem bele aggódva.

-Igen?-kérdezte mosolyogva

-Ugye nem lesz baj?-néztem szemeibe, és láttam, ahogyan fejében végigpörgeti a lehetőségeket

-Nyugodj meg kedvesem. Ígérem…mindent elkövetek, hogy ne történjen semmi rossz. Ha mégis közbejönne valami, megoldjuk. Nincs miért aggódnod-mondta nyugtatóan, majd lágy csókot nyomott homlokomra.

-Szeretném, ha így lenne-hunytam le szemeimet, hogy picit a saját gondolataimba mélyedjek. Reméltem, hogy igaza van. Mindennél jobban bíztam benne, és tudtam, mindent megtesz majd, hogy megóvjon engem és a picit is. Tudom, hogy így lesz. Kétségem sem fért hozzá.És csak vártam, vártam hogy karomba tarthassam majd leendő gyermekem.  Aki Edwarddal együtt a mi világunk közepe lesz…