XXVI. Fejezet Nyitott könyv

 Sziasztok! Tegnap késő este rám tört az írhatnék, így ma  sikerült megírnom a következő fejezetet :) Remélem tetszik majd nektek:)

Puszi!

Carly

(Carlisle szemszöge)

-Jó reggelt!-köszöntem, de ahogyan rám tekintett hirtelen minden jókedvem elszállt. Arca gyanakvó volt, és  némileg rémülté is vált a látványomtól. A szívverése hirtelen felgyorsult, és szemei megteltek félelemmel. Nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy tudjam, valami itt nagyon nincs rendben .

-Magának is!- állt fel a székéből, majd tétovázva, de közelebb jött hozzám- Azért hívattam ide, mert lenne egy-két dolog , amiről beszélnünk kéne-mondta, majd fel-alá kezdett sétélni a szobában.

-Valóban?-néztem rá érdeklődve.

-Igen, valóban…nem nagyon tudom hogyan kezdjek bele.

-Mondja csak, én hallgatom-mondtam várakozóan, miközben karba fontam a kezemet.

-Talán ott kezdeném, hogy maga remek szakember. Mesteri pontossággal dolgozik a műtőben, pedig alig harminc éves. Hogy csinálja?-lépett újra közelebb, amit a testem azonnal fenyegetésnek fogott fel, és minden egyes izmom teljesen megfeszült.

- Ösztönös-válaszoltam tömören, mert ha még egy szót ki kellett volna ejtenem a számon, az könnyen morgásba fordult volna.

-A dühöt nem szabad magunkba folytani Dr. Cullen. Nem tanulta meg ilyen hosszú idő alatt?

-Nem értem miről beszél…

-Nem érti? Nézzük csak…a felesége két hónappal ezelőtt rosszullétekkel küzdött. Hányt, láthatóan fájdalmai voltak. Eltűnt az emberek szeme elől…két teljes hónapra. Maga is egyre korábban indult haza a munkából…nem vállalt túlórát. Minden jelenség arra mutatott, hogy a felesége terhes. Aztán …egyik nap nem jött be dolgozni. Aznap , este, pedig magával és a feleségével futok össze az utcán. Láthatóan nem volt terhes…semmi jele nem volt a dolognak. És ott volt az a gyönyörű kislány. Aranybarna szemek, hibátlan bőr…túl szép volt ahhoz, hogy e világi legyen. És itt jöttem rá valamire. Hogy itt valami nem természetes.Elkezdtem kutakodni…olvasni…és minden megvilágosodott Dr. Cullen.

-Mit akar?-adtam meg magam, miután láttam , hogy nincs kiút. Vegyes érzelmek jártál át a testemet. A düh, és az aggodalom egyvelege. Rettenetesen féltettem a családomat.. Tudtam, ha kitudódik a titkunk, mindannyian veszélybe kerülünk. A másik felem meg rettenetesen dühös volt. Dühös voltam magamra, amiért hagytam, hogy ez megtörténjen.

-Tudom mik maguk…-kezdett bele-De azt nem , hogy kik. Nem értem, hogy egy olyan, mint maga…hogyan dolgozhat orvosként? Ráadásul sebészként.

-Nem is tudja, milyen nehéz ez …hogy az ember több mint kétszáz évig magányos életet éljen. Megtalálni hirtelen mindent, egy nőt, aki mindennél fontosabb …és most ezzel veszélybe sodorni azt, amit felépített. Így ha kérhetem, ne akarjon ártani a családomnak…ha kell, mondja el mindenkinek amit tud, de akkor csak is engem nevezzen démonnak…őket nem. Ők nem érdemlik ezt…-mondtam lehajtott fejjel. Nem akartam a szemébe nézni. Nem akartam látni a dühöt, amit a mivoltom iránt érez.

-Miért talán maga igen?-mondta, mire érdeklődve emeltem  tekintetem az arcára- Figyeljen!…Nem szándékozom tönkretenni az életét. Nem mondom, hogy ez olyan általános dolog az életemben, de épp ezért…szeretnék magáról mindent megtudni. Ha együttműködik, olyan lesz, mintha ez a beszélgetés meg sem történt volna.

-Honnal tudja, hogy nem fogom megölni?-néztem rá felvont szemöldökkel.

-Aki életeket ment, az nem lehet gyilkos. Maga sem az. De ha szabad így kifejeznem…tudni akarom, hogyan csinálja.

-Rendben van…mindent tudni akar? Ma munka után találkozzunk a bejáratnál, és elviszem a házunkba.  Ott mindenre választ kap-mondtam, majd kiviharzottam a szobából, és gyors léptekkel a sürgősségi irányába indultam. A munkaidőm nagyon lassan akart letelni. Egész nap csak úgy visszhangzottak Dr. Smith szavai a fejemben . Végül elérkezett a találkozó időpontja. Én a főbejáratnál álltam, mikor Dr. Smit mellém lépett. Kétségekkel teli tekintettel nézett rám, amit nem csodáltam. Végül én szólaltam meg.

-Indulhatunk?-néztem rákérdően.

-Igen…de tulajdonképpen hová is?

-Nyugalom…nem egy sötét kastélyban lakunk, és nincsenek koporsók, ha erre gondol. Csak egy békés, erdei házhoz megyünk.

-Csak ön után Dr. Cullen-mondta, majd elindultunk a házunk felé vezető úton. Rövid időn belül ott is voltunk. Dr. Smith szíve hirtelen gyorsult fel, mikor megálltunk a bejárat előtt. Érezhetően ideges volt.

-Ne izguljon…senki nem fogja bántani magát—mondtam bátorítóan, majd benyitottam az ajtón…

(Esme szemszöge)

-Örülök, hogy eljött ,Dr. Smith-mosolyogtam készségesen, miközben egy pohár vizet hoztam neki a konyhából.

-Én is örülök ,Mrs. Cullen-vette el kezemből az innivalót.

-Szólítson csak Esmenek-mondtam, majd Carlisle mellé helyezkedtem a kanapén.

-Szeretném, ha tudná, hogy mi soha nem ártanánk az embereknek-kezdett bele szerelmem.

-Ebben nem kételkedem Dr. Cullen, de igen csak érdekelne , hogy hogyan csinálja ezt, mivel hogy minden forrás, ami a magukfajtájáról szól, nomád életmódról szólnak. Maguk egy helyen élnek. Miért?

-Tudja, a családunk miatt. Szeretnénk olyanok lenni, mint bármilyen más halandó ember ebben a városban. Ez részben sikerül is-mondta kedvesem, miközben mosolyogva rám tekintett.

-Anya, anya ki ez a bácsi?-szaladt ide hozzám Alice.

-Ez az a kislány aki…-kezdett bele Dr. Smith elképedve.

-Igen. A kicsi Alice-mosolyogtam, miközben lányomat gyengéden magamhoz öleltem.

-Alice, ez a bácsi Dr. Smith, az egyik kollégám –mondta Carlisle mire , lányunk mosolyogva mérte végig Dr. Smith-szet.

-Csókolom!-köszönt neki kislányom udvariasan, majd pici kezét lelkesen odanyújtotta.

-Szia, szólíts csak Joss-nak-mosolyogta , majd kezet rázott kislányunkkal.

-Hogy-hogy ilyen gyorsan nő?-nézett ránk érdeklődve.

-Tudja, ez nem egészen természetes , még a mi világunkban sem. Nekünk ugyan is nem lehetne gyerekünk. De valahogy kettőnknek ez még is megadatott. Edward is a mi fiunk. Alig három-négy hónap alatt lett olyan, amilyen most.

-Elképesztő…ezek szerint még is terhes volt, amikor először találkoztunk?-nézett rám halkan nevetve.

-Igen, de már nem vagyok-nevettem tovább, miközben fejemet Carlisle mellkasára hajtottam.

-Ha nem tartanak tolakodónak, akkor szabad megkérdeznem, hogy akkor még is hogyan lehet gyermekük, ha elméletileg nem lehetséges?

-Tudja…nekem, amikor még ember voltam, született egy kislányom. Egy csodaszép életrevaló kislány. De kétnapos korában a kórházban súlyosan megbetegedett, és elvesztettem .

-Rendkívül sajnálom Esme. Ha tudom, akkor nem kérdeztem volna rá.

-Ugyan…nem haragszom-mosolyotam el halványan, mire az ő arcára is mosoly húzódott.

-És…ennek mi köze van ahhoz, hogy most…itt van?-kérdezett rá bizonytalanul.

-Ezek után nem akartam tovább élni. Öngyilkos lettem, és ekkor talált rám Carlisle. Az átváltozásom után a szülés miatti hormonjaimnak köszönhetően  megmaradtak ez a képességem. De ez csak elmélet.

-Hogy érti, hogy az átváltozás után?

-A mi fajtán…olyan módon születik, hogy egy ember, mondjuk egy haldokló szervezetébe mérget juttatunk. A vámpírméreg megváltoztatja a szervezetét, és végleg leállítja az életfunkciókat. Ez rendkívűl nagy fájdalommal jár. Három napos kínzó szenvedés, amit nem lehet semmilyen morfiummal enyhíteni. Miután felébred az átváltoztatott, egy úgynevezett újszülött vámpír életet kezd élni. A szemei vérvörösen izzanak, gyötri az éhség, agresszív, labilis az idegállapota…-magyarázta Carlisle.

-Ezek szerint meg kell küzdeni a kiegyensúlyozott életért.

-Igen…elég keményen.

-Nos…köszönöm a vendéglátást!-állt fel a fotelből.

- Máskor is szívesen látjuk. Mondja csak…van kedvenc étele?-kérdeztem, hátha legközelebb ebédre jön hozzánk. Attól, hogy mi nem eszünk, ő nem maradhat étlen-szomjan egész nap.

-Igen…nagyon szeretem a sült zöldségeket minden formában. Tudják vegetáriánus vagyok-mosolyodott el.

-Oh…köszönjük az információt-mosolyogtam hálásan.

-Viszont látásra!-köszönt el ,majd kikísértük az ajtóig, és elindult hazafelé. Kezdeti félelmeim ellenére, ez a beszélgetés egészen jól alakult. Hála az égnek, Dr. Smith egy olyan ember, aki elfogadta a mivoltunkat, és egész közel került hozzánk….és talán egyszer ő lesz az, aki segítséget nyújthat  nekünk a nehéz időkben.