XXIV. Fejezet Fellángoló gyűlölet

Sziasztok! Hála annak, hogy ma csak három órám volt, és annak, hogy CC&EC ellátott tanácsokkal összehoztam a következő fejezetet :) Remélem tetszeni fog mindenkinek, és hogy a kis idegfeszítést sem bánjátok majd fejezetben ::) 

Puszi!

Carly

(Esme szemszöge)

 

Nemsokára hazaértünk a városból. Meglepett, mennyi ember figyelmét vontuk magunkra Aliceszel. Mindenkit elkábított édes kis mosolyával, és csillogó szemeivel. Engem is teljesen megbabonázott. Ahogyan puha bőrével hozzám simult, annál csodásabb érzést nem élhet át egy nő sem. Soha nem hittem volna, hogy első gyermekem halála után egyszer még két gyermekem is lesz, akik egészségesek, gyönyörűek, és feltétel nélkül szeretnek.

Alice ha lehet, még gyorsabban fejlődött mint Edward. Az este folyamán legalább három hónap suhant el mellette…ha nem több. A reggel közeledtével megtanult járni, és lassan kiejtette az első szót ajkain.

-Anya, nem láttad a matekkönyvem?-kiálltott le Edward az emeletről, miközben én egy cumisüveget töltöttem meg a konyhában.

-Nem kincsem-válaszoltam-Mindenhol nézted?

-Igen. Leszámítva …Alice!-mondta kicsit haragosan Edward, mire a földszint felé kezdett rohanni. Én sietve raktam le a kezembe lévő üveget, majd én is  a nappali felé kezdtem sietni. Féltem, ha Edward elveszti a fejét, abbol gondok is lehetnek.

-Alice, légy szíves add ide nekem a könyvet…-mondta fiam, miközben halkan felszisszent.

-Nyem!-mosolyogta Alice, miközben a földön üldögélt kezében Edward matematikakönyvével.

-Ne akard ,hogy én vegyem el!-mondta Edward felemelt szemöldökkel.

-Sépen kéjd!

-Alice…-morogta ,mire én azonnal közéjük álltam.

-Gyerekek! Elég legyen! Viselkedjetek!-mondtam kicsit megemelve hangom, nyomatékosítva bennük a dolog helytelenségét.

-De elvette a könyvemet!-panaszolta Edward.

-Nincs de! Te vagy az idősebb, több eszed van, mint egy féléves kisbabának. Ráadásul nem üthetsz meg egy lányt-mondtam megróvóan majd Alice felé fordultam, és legugoltam hozzá.-Légy szíves aranyom…add vissza a bátyádnak a könyvet-mondtam kicsit nyugodtabb hangon, mire megszeppenve adta ide a kezembe a kérdéses tárgyat, amit odanyújtottam fiamnak.

-Itt van-mondtam, mire ő belehelyezte a könyvet a táskájába.

-Nos… ez többé ne forduljon elő. Rendben?-néztem mindkettejükre, mire Edward morcos arcal bólogatni kezdett. Nem akartam velük veszekedni, de nem hagyhatom, hogy összeverkedjenek. Edward sokkal erősebb, mint Alice, és akár baja is eshetne.

-Igen anya-válaszolta végül fiam.

-Most menj szépen és pakolj tovább! Ezt még megbeszéljük –mondtam mire ő lassan visszasétált az emeletre.

-Most rossz voltam ,ana?-nézett rám Alice néhány csendes pillanat után megbánóan. Megszakadt a szívem, ahogyan megláttam az arcát. Azt sem igazán tudta, hogy rosszat tett, erre én kiabálok vele is, és Edwarddal is.

-Edward, gyere ide egy picit!- mondtam, majd pillanatokon belül mellettünk is termett, és karbafont kézzel állt meg a baloldalamon. Túl szigorúan beszéltem velük. Nem érdemelték meg, akármennyire is helytelen a veszekedés.

-Szeretném, ha megértenétek , hogy nekem milyen fontos a biztonságotok. Nem akartam kiabálni. Csak szeretném, ha jóban lennétek egymással…hogy egy boldog, nagy család legyünk-simogattam meg őket, mire mind a ketten elmosolyodtak.

-Gyere ide Alice!-mondta Edward pár másodperc csend után, majd megölelte a húgát. Öröm volt őket látni. Úgy néztek ki, mint az igazi , jó testvérek –Menjünk fel…mutatok valamit érdekeset-mosolygott rá, majd karjaiba kapta, és felsétáltak a lépcsőn. Úgy döntöttem, kicsit magukra hagyom őket, hátha így jobban összebarátkoznak, ezért kiültem a verandára. Órákon át élveztem a lágy koratavaszi szellőt, a néha pillanatokra előbukkanó napot és a természet csendjét. Ám ekkor egy szag megcsapta az orromat. Nem tudtam elhinni, hogy ő az. Nem ez nem lehet…ez képtelenség…hiszen…hiszen ő meghalt! Nem  lehet itt újra , nem hagyhatom, hogy ártson a gyerekeimnek. Ezernyi gondolat szaladt át egyszerre az agyamon. Nem tudtam mit tegyek. Nincs itt Carlisle, és csak erre a pillanatra várt. Tudom. De azt már nem engedem, hogy akár csak méterekre is megközelítse a családomat. Befutottam az erdőbe, majd megpróbáltam az illatommal elcsalni a házunk közeléből. Hosszú ideig köröztem a területünk határainál.  Egészen a folyóig elmentem cikázva, majd megálltam az egyik fa alatt. Körbenéztem, de nem láttam senkit. Teljes csend volt az erdőben. Lehet, hogy csak paranoiás vagyok. Hiszen nincs olyan, hogy valaki, aki kétszer is meghalt visszatér az életbe. Az egyszerűen lehetetlen. Ekkor azonban valaki elkapta a nyakamat, és teljes erőből a mellkasához rántott. Ha ember lettem volna, a fejem is betört volna ereje nagyságától.

-Szia szívem…régen találkoztunk-mondta gúnyolódó hangon, mire minden kétségem elszállt, kilétét illetően.

-Charles…hogy kerülsz már megint ide?-kérdeztem sziszegve.

-Tudod…Nora ismeri a kiskapukat. Most is éppen a kis barátaitokkal játszadozik.-suttogta a fülembe.

-Mit akarsz?-kérdeztem ijedten, bár válaszát nyilvánvalónak gondolta. Engem. Újra magának akar.

-A válaszomat te is tudod-lökött neki a fának, majd csuklómat a fatörzshöz szorította-Téged…itt és most.

-Soha nem akarnék újra veled lenni-morogtam .

-Azt nem mondtam, hogy akarnod is kell-fonta szorosabbra ujjait , mire éreztem, ahogyan megreped a singcsontom.

-Nem fogom hagyni, hogy árts a családomnak-szisszentem fel, de nem a dühtől, hanem a fájdalomtól. Ahogyan szorította a kezemet, éreztem hogy egyre jobban felrepedezik benne a csont.

- Akkor most szépen azt teszed, amit mondok ! Tűröd, hogy azt tegyek veled amit akarok! Nincs itt a drágalátos szőke herceged, hogy megmentsen . Érted? Tehát most szépen ellazulsz, és hagyd, hogy az enyém legyél-mondta, majd belecsókolt a nyakamba, amitől megpróbáltam elhúzódni, de nem tudtam. Olyan erősen odapréselt a fához, hogy lélegezni is alig tudtam. Csak a lábaimat tudtam  valamennyire megmozdítani, és rájöttem ez pont elég.Meglendítettem a lábam, majd a térdemmel odarúgtam ,  ahol a férfiaknak a legjobban fáj. Erre fájdalmasan összegörnyedt, mire nekem volt elég időm, hogy kicsusszanjak karjaiból. Ellöktem magamtól, majd futásnak eredtem az ellenkező irányba, viszont amennyi előnyt kaptam ezálltal, olyan hamar el is tűnt a semmibe minden. Utólért, és lerántott maga alá a földre, majd teljes súlyával rám nehezedett. Ilyen folytogató érzést emberi létezésem óta nem éreztem. Carlisle mindig ügyel arra együttléteinknél, hogy soha ne nehezedjen rám teljes súlyával. De mikor még emberként éltem át Charlessal…néha tényleg a fuldoklás kerülgetett.

-Eressz el!-mondtam szinte kiáltva, miközben próbáltam őt ellökni magamról.

-Sokkal harciasabb vagy, mióta ezzel a Carlislelal vagy-mondta, majd elkezdte kigombolni a blúzomat. Tudtam, hogy most már nincs mit tenni. Meg fog történni, akármennyire is küzdök ez ellen. Csak a gyerekeimnek ne essen baja. Inkább én szenvedjek, mint ők. Ekkor viszont hirtelen megszűnt a mellkasomról a nyomás. Újra szabadnak éreztem magam.

-Hogy merészeled!? Hogy merészelsz akár csak egy ujjal is hozzá érni!?-hallottam meg Carlisle dühös hangját mellettem, mire görcsösen összecsukott szemeim kipattantak, és sietve ültem fel a földről.

-Nem a te tulajdonod!-morgott vissza Charles.

-Még van képed így beszélni velem?!-csillant fel Carlisle szemében a düh, majd teljes erejéből nekivágta Charlest a fának, mire a kemény fenyőtörzs hosszan megrepedt-Talán jogom van dühösnek lenni, ha valaki meg akarlja erőszakolni a feleségem-szisszent fel, majd Charlest a mellettünk levő folyóba vetette. Ekkor  egy farkas jelent meg a túloldalon, és hatalmas sebességgel gázolt bele a vízbe.Erős állkapcsával megragadta Charles vállát, és elkezdte kirángatni a nyugati part felé. Ha a szívem még vert volna, a stressztől kiugrott volna a helyéről. Ahogyan a farkas eltűnt az erdőben, a fülemet megütötte a kísérteties csend. Eltűnt. Most már biztosan vége van. Az utolsó pillanatban tértem ki a végzet elől. Pillanatokkal később pedig Carlisle felém fordult, majd karjaiba kapva ölelt szorosan magához, és csókokkal kezdte elhalmozni az arcomat. Ezek a csókok nem voltak ellenemre. Zokogva bújtam hozzá, miközben én is számtalan puszival borítottam be arcát.

- Eljöttél értem…megint , akár csak régen-mosolyogtam továbbra is őt ölelve.

- Érted akár a világ végére is-mondta, majd ajkaival lágyan az enyémre tapadt. Olyan hevesebben kapaszkodtam belé, hogy megrepedt kezem is belefájdult. Nem akartam elengedni. Soha többé. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson… mikor újra magamhoz ölelhettem…