Cullen's Anatomy XXXV. Fejezet

Sziasztok!

Sajnos nem lett olyan hosszú a fejezet, mint szerettem volna, még néhány dolgot bele szerettem volna tenni, de ez már a következőbe csúszik, illetve hát így lesz egy plusz fejezet majd, ami alapból ezzel egybe lett volna tervezve. Remélem, azért így is tetszik majd nektek ez a rész, mégha nem is került bele az, amit igazán szerettem volna, hogy benne legyen, de majd akkor a következőben benne lesz. 

Jó olvasást!

Puszi!

Carly

[1. NAP]

(Esme szemszöge)

-Akkor álljunk is neki-mosolyogta Dr. Altman, amint kezébe vette az ultrahangvizsgálathoz szükséges gélt.-Megtenné, hogy leveszi a kis Lilly-ről a rugdalózót?

-Persze-bólintottam, mire neki is álltam, hogy kibújtassam kislányom pici kis kezeit halványlila kis ruhácskájából. Még mindig olyan apró volt, szinte féltem, nehogy kárt tegyek azokban a törékeny kis karokban.

-Nagyon köszönöm!-pillantott rám hálásan, amint lassan egy kisebb adag zselét nyomott a vizsgálóágyon fekvő pici lányom mellkasára. Erre azonnal felélénkült picike kis pillantása.-És? Hogy van ma reggel ez a nagylány?

-Remekül-válaszoltam mosollyal az arcomon.-Dr. Montgomery szerint majdnem teljesen átaludta az éjszakát, és a ma reggeli méréskor már 2350 grammot nyomott, ami 150 gramm gyarapodás ugye-pillantottam Lilly-re, majd ismét Dr. Altmanra.-Ha minden rendben lesz a vizsgálatokon, ma délután haza is mehetünk.

-Ó, hát ez remek hír-emelte rám szemeit, amint lassan

Lilly mellkasához érintette az ultrahang fejét, mire azonnal felhangzott a gépből egy erőteljes kis szív ütemes kis ritmusa.-Erős kis szíve van-jegyezte meg, amint a monitoron hullámzó csúcsokra pillantott.-Az izomzat rugalmas és nem merev, könnyedén pumpálja a vért az erekbe-állapította meg elégedetten.-Gondolom a vérvizsgálat is megerősítette, hogy nem cukorbeteg a pici…

-Ahogy mondja-bólintott egyetérően Addison Dr. Altman előbbi mondatára.-A cukra mondhatni tökéletes, 4,85 mmol/l. Az éjszaka folyamán volt egy kis kilengés, amikor lesüllyedt 3,7 mmol/l-re, de ez normálisnak mondható egy újszülöttnél.

-A szíve szerint is jól van-vette vissza a szót Dr. Altman, amint szemeit ismét a monitorra emelte.-Különben kissé merevebb lenne a szívizom, de nála semmi jelét nem látom ennek - tette még hozzá, majd egy apró mozdulattal magasabb frekvenciára állította a vizsgáló készüléket.- A billentyűk is jól záródnak-folytatta.- Nem látom nyomát regurgitációnak sem a mitrális sem a tricuspidalis billentyűnél. Szépen egyirányba áramlik a vér, mint látja-fordította felém a monitort, amin a doppler gyönyörű színekben mutatta meg a kislányom szívén áthaladó vér áramlását.-A pitvarok és kamrák mérete is megfelelő, nem áll fent az atriális vagy ventrikuláris szeptum defektus esete, a szívsövény mindkét helyen folyamatos. A ductus arteriosus is szépen záródott, nincs véráramlás az aorta és a tüdőartéria között-állapította meg.-Az én véleményem az, hogy nincs semmi olyan kardiológiai rendellenessége, ami indokolná a további benttartását-pillantott rám mosolyogva, mire az én szívemről is alább hullott a vizsgálat miatt érzett kisebb aggodalmam.

Boldog voltam…Boldog voltam, hiszen tudtam, egészségesebb nem is lehetne. És nincs olyan dolog, ami többet jelentene egy anyának annál, hogy a gyermeke egészséges.

-El sem tudja képzelni, micsoda megkönnyebbülés ezt hallani-emeltem szemeimet hálásan Dr. Altmanra, amint Ő óvatosan letörölgette Lilly mellkasáról a megmaradt ultrahangos gélt.-Köszönöm!

-Igazán tudhatná, hogy nem kell semmit megköszönnie-emelte rám a pillantását, amint én kislányomat ismét kezeimbe véve óvatosan visszabújtattam őt kis rugdalózójába.-Ez a munkám része, erre vállakoztam. És nem mellesleg…mindig öröm ilyen hírt közölnöm egy újdonsült anyukával-mosolyodott el ismét, mire nem bírtam megállni, hogy én is el ne mosolyodjam előbbi mondatának hallatán. Anyuka…Anyuka vagyok. Még ennyi idő elteltével is olyan hihetetlen volt ez kimondani, mintha mindez nem is lett volna valós, pedig az volt. Az én valóra vált álmom.

-Azért én köszönöm!-nevettem fel halkan, amint rá, majd lassan Lilly-re pillantottam.-Ez a legkevesebb, amit mondhatok azok után, amit eddig értünk tett.

-Tényleg nincs mit-simította meg a vállamat.-És ha bármi gond lenne a közeljövőben a pici lánnyal, nálam bármikor jelentkezhetnek.

-Remélem, azért nem kerül rá sor-jegyeztem meg bizakodóan, amint én és Addison is lassan elindultunk Lilly-vel a karomban a kórterem ajtaja felé.-Viszlát, Dr. Altman!

-Viszlát!-köszönt el Ő is, mire mi is nekiálltunk, hogy folytassuk ma reggeli utunkat a hasi ultrahang irányába. Csak remélni mertem, hogy ott is mindent rendben találnak majd, hiszen…annyi minden van a hasüregben, ami elromolhat. Ott van a mája, a gyomra és a veséi…és minden annyira könnyen rosszra fordulhat.

-Olyan csendben vagy-pillantott rám Addison, amikor már néhány perce némán sétáltunk egymás mellett a kórház egyik folyosóján.-Valami baj van?

-Nincs semmi, csak…-álltam meg egy pillanatra.-Csak kicsit aggódom, mi lesz, ha valami…rendelleneset mutat majd a hasi ultrahang. Szegénykémnek így is nehezen indult az élete-pillantottam előbb Addisonra, majd a karjaimban szunyúkáló Lilly-re. Annyira békés volt…mit sem sejtett arról, mint ment át a születését megelőzően.-Más sem hiányozna most, minthogy valamilyen betegég miatt esetleg meg kelljen műteni vagy…esetleg élete végéig valamilyen kezelésre szoruljon.

-Hidd el, ha bármi komoly baj lenne, az már a magzati ultrahangon is nyilvánvalóvá vált volna-simogatta meg a vállamat nyugtatóan.-Ez a vizsgálat csupán elővigyázatosság, így nyugodt szívvel engedhetlek majd haza mindkettőtöket, és te is nyugodt lehetsz majd affelől, hogy Lilly teljesen egészséges.

-Igen, tudom-mosolyodtam el ismét, amint lesimítottam egy apró könnycseppet arcom vonaláról – De ennek ellenére én mégis aggódom. Olyan nagy a felelősség, hiszen…Ő az én kislányom-emeltem vissza Addisonra pillantásomat.-Nem bírnám elviselni, ha az én hibámból bármi baja lenne.

-Ezen minden ifjú anyuka átmegy, drágám- nevetett fel alig hallhatóan, miközben lassan meg is érkeztünk a hasi ultrahang várójába.-De nekem elhiheted…minden rendben lesz-mosolyogta Ő is, majd egy halk kopogást követően mind a ketten beléptünk a vizsgálóterem ajtaján. -Jó reggelt, Dr. Bailey!

-Önnek is Dr. Montgomery!-pillantott fel rá, majd tekintetét lassan rám és a karomban fekvő Lilly-re emelte.-Milyen remekül néz ki, Dr. Cullen! Hogy érzi magát?

-Remekül, Dr. Bailey!-húzódott arcomra ismét egy apró mosoly.-Ha minden jól megy, a ma estét már otthon tölthetem Lilly-vel.

-Akkor ne is késlekedjünk!-csapta össze a kezeit, majd sietve nekiállt, hogy mindent előkészítsen a vizsgálat elvégzéséhez.-Nem is találkoztam magával, mióta részt vett abban a csontvelőátültetésben-emelte rám vissza pillantását.-Hatásosnak bizonyult az eljárás?

-Igen, lassan már egy éve lesz, hogy hazaengedtük Alice-t, és eddig csak jót hallottam vissza a szüleitől-válaszoltam, amint lassan ismét kibogoztam Lilly-t piciny ruhácskájából. Még mindig emlékeztem arra az örömteli kis mosolyra, amit egészségtől viruló kis arcán láttam távozásakor.-Hamarosan kontrollra is jönnek majd, hogy ellenőrizzük az állapotát, de egyenlőre úgy tűnik, nem tért vissza nála a leukémia..

-Ezt örömmel hallom-mosolyodott el Ő is, amint a jól ismert zseléből apró mennyiséget nyomott Lilly pici pocakjára.-Remélem, én is ilyen jó hírekkel szolgálhatok majd a kislányáról.

-Én is remélem-mosolyogtam bizakodóan, mire Ő lassan neki is állt, hogy az ultrahangfejjel felmérje kislányom aprócska hasának belső állapotát.

-Rendben, akkor kezdjük a májjal-irányította annak irányába vizsgálófejet, mire néhány pillanat múlva fel is tűnt a képernyőn az én pici lányom apórcska mája. Azonnal láttam, hogy minden rendben van.-Úgy látom, nincs semmilyen elváltozás a máj szerkezetében-állt neki Dr. Bailey.-Nem látok folyadékot tartalmazó cisztákat, és az erek is épnek tűnnek, nem látható rajtuk érrendszer eredetű hemangióma-folytatta, amint tovább mozgatta a kis készüléket Lilly hasának azon területén. -Az epeutak is rendben vannak, az átmérője a hólyagnak és a vezetéknek is megfelelő, nem látható bennük sem besűrűsödött epe, sem pedig kő-állapította meg, mire éreztem, amint ismét lassan múlni kezd a bennem felgyűlt feszültség.  Megkönnyebbülés volt hallani ezt a megannyi jó hírt.-Akkor most nézzük meg az a kis gyomrocskát is-húzta picit arrébb az ultrahangfejet, mire hamarosan  fel is tűnt a képernyőn az előbb említett kis szerv.-Itt sem látok problémát, semmi nem utal refluxra vagy pylorus szűkületre-közölte elégedetten.-Ezek szerint a kicsi nem hány…

-Szerencsére nem-mosolyogtam, amint pillantásomat ismét Lilly-re emeltem. Láttam rajta, hogy kezd egy kicsit nyűgös lenni, ami nem csoda, hiszen egy ilyen pici baba még nincs ahhoz hozzászokva, hogy ennyi ideig kelljen egy helyben maradnia.-Sssshh, nincs semmi baj! Már nincs sok hátra, kicsim-simogattam meg pici arcát, mire szép lassan alább is hagyott kicsiny végtagjainak kapálózásával.

-Tudja…nekem is van egy kisfiam, Tucker-mosolyodott el Dr. Bailey, amint rám és Lilly-re pillantott.-Most lesz hat éves.

-Ezt nem is tudtam-pillantottam rá én is mosollyal az arcomon, miközben továbbra is Lilly-t nyugtatgattam.-Akkor minden bizonnyal maga is tudja, mennyire izgulok az eredmények miatt.

-Ó, hogyne tudnám-nevett fel alig hallhatóan, amint kissé lejjeb irányította a vizsgálókészülék fejét.-Így elhiheti, ha azt mondom, ez az érzés sosem változik majd-kuncogott fel ismét.-Mindig aggódni fog a kislányáért, amíg világ a világ.

-Ezt valahogy sejtettem-nevettem fel én is, amint pillantásomat lassan visszairányítottam kislányom piciny arcára. Dr. Bailey-nek igaza volt. Ez az érzés sosem fog változni. Ennél nem számít az idő múlása, nem fog enyhülni azzal, hogy a kislányomból lassan felnőtt nő lesz az évek alatt. Ő mindig az én pici, borsónyi kis babám marad majd, akit 30 héttel ezelőtt először csodálhattam meg azon kusza reggelen.

-Akkor térjünk át a vesékre-vette vissza a szót Dr. Bailey, amint az ultrahangfejet lassan Lilly veséinek magasságába helyezte.-Nem látom nyomát hydronephrosisnak vagy pyelectasiának, a vesemedence és a húgyvezeték mérete is normális, ami a jobb oldalt illeti-folytatta, amint lassan áthelyezte a készüléket a baloldali vese területére.-És úgy látom, a baloldalon sincsen semmi probléma. A vesemedencék falvastagsága is megfelelő, valamint kizárható a multicisztás veseállapot is-pillantott rám elégedetten, mire éreztem, amint végre teljesen megszabadultam a szívemre rakódott összes tehertől. Azonnal hullani kezdtek arcomra a megkönnyebbülés könnyei.-Elmondható, hogy a kislány jelenlegi állapota kifogástalan.

- Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna…-pillantottam fel rá hálásan, amint lágyan letöröltem arcomról a rajta csillogó könnyeimet.-Köszönöm!

-Nem kell semmit megköszönnie!-simította meg a vállamat, miközben lassan letörölgette egy papírkendővel Lilly pici pocakját-Öröm volt megismerni ezt a pici lányt. Lilly…ugye?

-Igen, Lilly-nek hívják-bólintottam mosolyogva, miközben újból nekiálltam, hogy felöltöztessem az én apró kicsi lányomat.-A férjem nővére után…

-Nagyon szép kislány vagy, Lilly-simogatta meg kicsiny arcát, amint én az utolsó kis patentot is a helyére gomboltam a rugdalózó alján.-Még hat hét múlva nem ártana majd megismételni ezeket a szűrővizsgálatokat, mivel akkorra már teljes bizonyossággal kizárható minden egyéb rendellenesség is-váltott ismét komolyabb hangnemre.-Beírhatom magukat január 14-re?

-Hogyne, persze-biccentettem.-Ami csak kell, amikor csak kell.

-Akkor januárt 14. - nyugtázta, miközben fel is írta a kis füzetébe az előbbi dátumot.-Reggel fél nyolcra, ha jönnek, az teljesen jó; de ha valamiért nem tudna időben beérni, az sem baj. Jönnek, amikor tudnak.

-Itt leszünk, Dr. Bailey-mosolyogtam, amint újból karjaimba emeltem kislányom aprócska testét.-Viszlát!

-Viszlát!-köszönt el Ő is, mire lassan mindhárman visszaindultunk a már közel egy napja otthonomul szolgáló kórtermem irányába. 

(Carlisle szemszöge)

-Jó reggelt, Carlisle! - hallottam meg Derek hangját, mire lassan nyitogatni kezdtem kissé álmos szemeimet.

-Hogy van ma reggel ez az újdonsült apuka?-lépett mellém Mark is, mire alig hallhatóan felnevettem az apuka szó hallatán. Még mindig alig hittem el…még mindig alig hittem el, hogy az a kicsiny emberi lény, akit a kezeimben tarthattam, aki immár az életem része lesz minden éjjel és minden nappal, a miénk…még mindig alig hittem el, hogy ő valóban itt van, és nem csupán valami álom.

-Ezt még mindig furcsa hallani-nevettem fel ismét.-Apuka…

-Pedig lassan ideje lenne elfogadnod-veregette meg a vállamat óvatosan Derek, amint Ő is megállt mellettem az ágyam másik oldalán.-Hiszen nemsokára a kislányod szólít majd így téged…

-Ugyan Derek, Lilly még csak egy napos-szólt közbe Mark, amint kényelembe helyezkedett az ágyam mellett lévő kórházi széken.-Még minimum kilenc hónapig nem fog beszélni…

-Tényleg?-pillantott rá tettetett meglepettséggel.-Pedig én azt hittem, holnap már Shakespeare-t olvas.-folytatta álcázó komolysággal a hangjában, mire én sem bírtam megállni, hogy ismét fel ne nevessek előbbi mondatán.

-Ki tudja-vonta meg a vállát még mindig kucogva Mark.-Lilly Cullen végülis nem egy mindennapi kislány-váltott arca ismét komolyabbra.-Olyat élt túl, amit nem sok ember, nemhogy egy ilyen pici baba…

-Való igaz-bólintott egyetértően Derek is.-Ez az alig egy napos gyerek egyetlen karcolás nélkül úszott meg egy komoly frontális ütközést. Ez felér egy csodával-pillantott rám meggyőződéssel a hangjában.-Pedig én, mint orvos, nem nagyon hiszek a csodákban…

-Én sem hittem-vallottam be őszintén.-Illetve hát…nem mondom azt, hogy nem hittem semmiben-helyesbítettem.- Nem hittem, hogy ne lenne valami, ami megóvja az olyan lelkeket, mint amilyen Lilly-é is. De egészen addig a pillanatig -nevettem fel örömteli hangon-, amíg meg nem láttam a kislányom gyönyörű, egészséges kis mosolyát, amíg meg nem láttam milyen boldog és elégedett…nem hittem, hogy valaha is bizonyítékot látok minderre-pillantottam mosollyal az arcomon legjobb barátaimra, és éreztem, amint lassan megannyi apró könnycsepp gyűlik meghatott szemeimbe. Úgy éreztem, valaki segített. Valakinek megvétte a lányomat attól, ami rá várt, valaki lehetővé tette számára, hogy nekivághasson az életnek. Biztos voltam benne, hogy angyal szállt alább azon a napon a baleset hajnalán.-Az én lányom maga a csoda…

-És én szeretném, ha ez a kis csoda minél hamarabb visszakapná az édesapját-vette vissza a szót Derek, amint maga mellé húzta a nem messze álló nagy felbontású ultrahangkészüléket.-Ezért most megnézem, mennyire károsodott a lábadban az ideg…

-Tedd, amit jónak látsz-bólintottam beleegyezően, mire Ő egy kisebb adag zselét nyomott lábam szabad felszínére. Kissé ideges voltam, mit tár majd fel a neurosonographiás vizsgálat. Hiszen…mi lesz, ha majd soha többé nem állhatok lábra? Mi lesz, ha emiatt nem vehetek részt kislányom életének fontos pillanataiban? Ha nem segíthetem majd megtenni az első lépéseit, ha nem fogócskázhatom majd vele a játszótéren, ha nem kísérhetem majd az oltárhoz…Ezen gondolatok hatására úgy éreztem, mintha valaki egy satuba szorította volna a szívemet, és szorította volna egyre jobban és jobban, amíg össze nem roppan.

-Nos, azt hiszem megtaláltam, hol a baj-pillantott rám Derek néhány pillanatnyi keresés után.-Amikor a sípcsontod nagyjából ebben a magasságban ketté roppant-mutatott a lábszáram közepére-olyan erővel pattant hátrafelé a csont, hogy az átdöfte a mögötte lévő musculus tibialis posterort, amint a tibialis ideg is fut-emelte vissza pillantását a monitorra, amin jól látható volt a normálistól eltérő alakú nervus tibialisom. -A törött tibia megsértette az ideget részleges transsectiot okozva benne, és részben emiatt a kisebb szakadás miatt van az, hogy gyengébbek az idegi mozgató és érző funkciók a bal lábadban.

-Részben?-pillantottam rá kérdően, amint ez a szó megütötte a fülemet. Ezek szerint még nagyobb a baj.

-Valószínűleg a nervus fibularis is sérült valamelyik szakaszon-tette hozzá kissé csalódottan.-Amíg nem figyeltél, egy steril tűvel megnéztem mennyire érzel a lábad ventrális felszínén…Észre sem vetted, igaz?

-Nem-válaszoltam kissé rémülten, és éreztem, amint ezzel egy időben a pulzusom is a magasba ugrik. Ha mindkét ideg sérült, abból semmi jó nem származik.-Ez nagyon nem jó jel…

-Figyelj, egyáltalán nem biztos, hogy olyan nagy a baj-pillantott rám csitítóan Mark.-Lehet, hogy csak zúdódott, és a contusio miatt van funkicókiesés azon a területen. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.

-Igaza van-biccentett egyet Derek is.-Nézzük meg, és ne vonjunk le előre elhamarkodott következtetéseket-emelte vissza pillantását a monitorra miközben óvatosan átirányította az ultrahagnfejet a lábam azon trületére.-Nos…ha jól látom ez valóban egy elég erős zúzódás-mutatott rá a szárkapoccsontom nyai részénél forduló kissé megduzzadt idegszakaszra. -Az ideg a nervus peroneus communis szakaszon szenvedte el a sérülést, és emiatt nem működik megfelelően az elágazó két további szakasza sem.

-Na, látod! Én megmondtam-veregette meg a vállamat biztatóan Mark, mire éreztem, amint az én szívem is megkönnyebbül Derek előbbi diagnózisa hallatán. Egy contusio közel sem olyan súlyos sérülés, mint egy transsectio.

-Azok alapján, amiket láttam-vette vissza a szót Derek- nem gondolnám, hogy egy szteroidos gyulladáscsökkentőn kívül bármiféle kezelésre szorulna bármelyik ideg is-pillantott rám nyugtatóan, amitől a szívem ismét meglódult, ám immáron örömtől vezérelve. Ez azt jelentette, hogy van remény.-És azt sem gondoltám, hogy hozzá kellene nyúlni a nervus tibialisodhoz. Szerintem egy műtéttel csak további károsodást okoznék benne, és mire sor kerülhetne a beavatkozásra, addigra nagy valószínűséggel már magától is regenerálódik-folytatta előbbi gondolatmenetét.-De azt tudnod kell, hogy a lábad sosem lesz már teljesen tökéletes. Nem mintha mondanom kéne egy traumás sebésznek, de…

-Persze, tudom-bólintottam némi szomorúsággal a hangomban.-De én már annak is örülnék, ha a lábamra tudnék állni-sóhajtottam, amint pillantásomat lassan eléggé összezúzott végtagomra irányítottam.-Tudok majd játszani Lilly-vel?

-Azt hiszem-válaszolta.-De nem lesz könnyű az út odáig-tette hozzá komolyan.-Néha nagyon fájdalmas lesz. Néha úgy tűnhet majd, hogy sehová nem halad a dolog, de a fizioterápia végére remélhetőleg elérjük majd azt az állapotot, hogy képes legyél egy könnyed kocogásra akár hosszabb távon is.

-Ez remekül hangzik-pillantottam fel rá hálásan. Semmi más nem számított, minthogy a lányom életének a része legyek. És ezért bármit képes lettem volna megtenni.-Köszönöm, Derek!

-Nehogy hálálkodj itt nekem!-állított le egy halk nevetéssel a hangjában.-Köszönd meg azzal, hogy minél hamarabb lábra állsz, és visszatérsz az életünkbe. Már most tudom, hogy néha nagyon nehéz lesz elviselnem Mark poénkodását egyedül-biccentett az előbb említett személy felé, mire Mark is nevetni kezdett előbbi mondata hallatán.

-Ó, nem is tudod, miből maradsz majd ki-dörzsölte össze tenyereit még mindig kucogva.-De komolyan, ennyire rossz lenne?

-Nagyon rossz-kontrázott rá Derek, amint a helyére tette az ultrahangkészüléket, mire én sem bírtam megállni, hogy alig hallhatóan fel ne nevessek.-Olyan vagy néha, mint egy nagyra nőtt óvodás, csak…ízléstelen felnőtt poénokkal. Szerintem Lilly már most komolyabb nálad, mint amilyen komoly te valaha is leszel…

-Az meglehet-mevettem még mindig, amint szemeimet ismét barátaimra emeltem.-De… én mindig hálás leszek ennek a…”nagyra nőtt óvodásnak”, amiért Esme mellett volt, mikor én nem lehettem-tettem hozzá mosolyogva, amint pillantásomat Markra irányítottam. Eddig nem volt alkalmam megköszönni neki, amit tett, pedig…mindössze ezzel a gesztussal többet tett értem most, mint amit egy barát valaha is tehet.-Köszönöm, Mark! Azzal, hogy ott voltál…hogy támogattad Esme-t, amikor mindennél nagyobb szüksége volt arra…bizonyítottad, milyen remek barát vagy.

-Inkább én köszönöm, haver!-lépett hozzám egy meghatott mosollyal az arcán.-Látni megszületni a  lányodat, valami…hihetetlen élmény volt. Hiszen…Ő a legjobb barátom kislánya-csillant meg meglepetésemre néhány apró könnycsepp a szemeibe, amin láthatóan Derek is eléggé meglepődött. Még sosem láttuk Őt ilyennek.-Tudom, hogy nem vagyok valami jó ember-folytatta valamivel komolyabban.- De ha megengednéd, hogy az élete része lehessek néha napján…mondjuk elvihetném fagyizni, ha elfoglaltak vagytok, vagy…akár a játszótérre, annak nagyon örülnék.

-Szerintem Lilly is örülne, ha Mark bácsi elvinné majd néha a játszótérre-egyeztem bele mosolyogva, mire láttam, amint Mark arca azonnal örömbe fordul előbbi mondatom hatására. Hihetetlen volt, milyen hatalmas hatással van rá az én kis Lilly-m.

-Köszönöm, Carlisle!-pillantott rám hálásan.-Ígérem, úgy fogom kezelni mindig Őt, mintha a saját lányom lenne. Nem hagyom majd, hogy baja essen, ha velem van.

-Merem is remélni-jegyeztem meg halkan nevetve, ám mielőtt folytathattam volna, Mark csipogója hangos jelzésbe kezdett.

-Nekem most mennem kell-pillantott a kijelzőre, majd vissza ránk, amint lassan hátrálni kezdett az ajtóm irányába.-Majd még találkozunk!

-Viszlát, haver!-köszöntünk el mi is, mire Ő sietős léptekkel indult útnak a földszinti műtők irányába. Én pedig még mindig le voltam döbbenve.

-Öregem-szólalt meg ekkor Derek-, a te kislányod minden bizonnyal egy különleges lány. Megpuhította ezt a hatalmas érzelmi kősziklát.

-Valóban-bólintottam még mindig ámultan.-Úgy tűnik, Ő tényleg egy valódi kis csoda…

(Esme szemszöge)

-Jól van, kicsim!-pillantottam Lilly-re, amint óvatosan behelyeztem Őt a pötyös mintájú kis hordozójába.-Most, hogy anyunál is mindent rendben talált Addison néni, hamarosan hazamehetünk-simogattam meg pici arcát mosolyogva, miközben óvatosan nekiálltam, hogy aprócska kis kezeit finoman átbújtassam az őt biztonságban tartó öv hézagjain. Alig hittem el, hogy hamarosan mindketten otthon leszünk.  Hiszen…tegnap még a hasamban volt, ma pedig már a saját kiságyába alussza majd az igazak álmát. Számomra ez…annyira hihetetlen volt. -Egyik pici mancsocska-simogattam meg pici pracliját, amint átvezettem az öv pánjtai alatt-, másik pici mancsocska-bújtattam át finoman a másikat is-, és…már meg is vagyunk-csattintottam össze az öv csatját egy könnyed mozdulattal, majd azonnal leellenőriztem, hogy nem oldódik-e ki magától. Jó erősen tartott.-Jól van, akkor most átmegyünk az apukádhoz, jó?-igazgattam meg picike kis rugdalózóját.-Már biztosan nagyon szeretne látni téged…

-Istenem, Esme!-hallottam meg egy ismerős hangot, mire Lilly mellől felegyenesedve azonnal szembe találtam magam kissé rémült arcú rezidenstársaimmal.-Most hallottuk, mi történt, jól vagytok?-pillantott rám Izzie, amint George-dzsal sietve hozzám sétáltak. Azonnal magához ölelt, amint mellém ért.

-Hát…nem éppen így képzeltem a kislányom születésének napját -pillantottam mosolyogva Lilly-re, amint éppen elhagyta pici ajkait egy aprócska ásítás.-De Ő…Ő minden kellemetlenségért kárpótol-guggoltam vissza pici lányom mellé, amint Ő ismét rám pillantott csillogó palaszín szemecskéivel. Amint szemléltem Őt, tényleg…mintha csupán kellemetlenség maradt volna mindaz, amin átmentem, mintha…minden rossz megszépült volna pusztán azzal, hogy Ő van.

-Szia, kicsi lány!-telepedett mellém George is, miközben ujjaival finoman ujjai közé vette Lilly picike ujjait-Engem George-nak hívnak. George O’Malley-nek-imitált kézrázást kezében pici lányom aprócska markával, mire nem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjam a látottakon.-Örülök, hogy megismerhetlek, Lilly Cullen.

-Hát milyen apró vagy, te kis manócska-hajolt hozzá Izzie is mosolyogva.-Te jó ég, milyen aranyos-csillant meg a hangja, amint közelebbről is megszemlélte Lilly pici arcocskáját.-Még sosem láttam ennyire cuki dolgot.

-Gyönyörű kislány-pillantott rám George, amint óvatosan megsimította Lilly pici arcocskáját.-Gratulálok!

-Köszönöm!-mosolyogtam, amint mindannyian felegyenesedtünk pici lányom mellől.-És…a ti hétvégétek milyen volt?-pillantottam rájuk kíváncsian, amint eszembe jutott, milyen fontos  is volt számukra az elmúlt néhány nap.

-Remek-mosolyodott el Izzie is.-A szüleim nagyon meg voltak elégedve George-dzsal, hamar megszerették. Elmentünk együtt ebédelni, megmutattuk George-nak Boston nevezetességeit…

-Izzie apja még egy baseball meccsre is elvitt-folytatta lelkesedéssel a hangjában George.-A Chicago Cubs a Boston Red Sox ellen…semmihez sem fogható élmény volt.

-Akkor minden jól ment-állapítottam meg. örömteli mosolyuk alapján, amint ujjaimat lassan a hordozó fogójára helyeztem.-Most viszont mennem kell, még benézünk Lilly-vel Carlisle-hoz, mielőtt hazamegyünk.

 -Menj csak!-simította meg a vállamat Izzie.-Nekünk is lassan mennünk kell öltözni, mindjárt kezdődik a duplaműszak-pillantott az órájára, majd vissza George-ra.-De ha bármire szükséged lenne…

-De tényleg, ha bármire és bármikor-tette hozzá George komoly pillantással-, akkor csak hívj minket.

-Nem számít, mi miatt-vette vissza a szót Izzie.-Legyen az bármi, amit meg kéne venned, vagy…ha mindössze némi támogató szóra lenne szükséged.

-Mi mindig itt leszünk-simogatta meg a vállamat George, amint szemeit Izzie-re majd ismét rám emelte.-Rezidenstrió mindörökké.

-Rezidenstrió mindörökké-mosolyogtam előbbi mondatán, amint öklömet finoman hozzá érintettem felém nyújott ökléhez.-Olyan, mintha valami banda lennénk…-nevettem fel alig hallhatóan előbbi mozzanatunkon.

-Sebészbanda-tette hozzá Izzie, amire ismét mind felnevettünk.-És egy baba…-pillantott még mindig nevetve Lilly-re, amint megemeltem Őt, hogy lassan útnak indulhassunk.

-Köszönök mindent!-mosolyogtam, amint pillantásomat újból rájuk emeltem.-Nagyon jó barátok vagytok.

-Nincs mit megköszönnöd!-simította ujjait vállamra George.-De mindenképp látogass meg minket valamikor!

-Mi sem természetesebb-nevettem még mindig mosollyal az arcomon.-De most már tényleg mennem kell. Carlisle édesapja nemsokára itt lesz értem…

-Akkor nem is tartunk fel tovább-folytatta George.-Vidd haza ezt a kis csodát és…pihenjetek minél többet.

-Igen, most ez a legfontosabb-bólintott egyetértően Izzie.-Neked és Lilly-nek is most rengeteget nyugalomra van szükségetek, hogy kiheverjétek mindazt, amin átmentetek, és hogy…megismerhessétek egymást-simította meg Lilly pici arcát.-Szia, Lilly baba!

-Szia, kicsi Lilly!-köszönt el tőle George is, amint szemeit lassan ismét rám emelte.-Legyen szép napotok, Esme! Kívánunk sok egészséget és minél több örömöt neked és ennek a pici lánynak -pillantott őszinte mosollyal Izzie-re, majd ismét rám.-Élvezd az anyaságot…

-Ezzel szerintem nem lesz gond-jegyetzem meg egy halk nevetéssel a hangomban.-Legyen nektek is szép napotok!-intettem búcsúzóul, majd néhány utolsó viszlátot követően sietve útnak is indultam Lilly-vel a karomon a traumás intenzív osztály felé.