XXXVIII. Fejezet Egyek vagyunk

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet! A címről csak annyit mondanék, hogy ezzel a lelki egységre gondoltam , amely szerintem elég fontos szerepet játszik ebben a fejezetben :)

Remélem tetszeni fog :)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Ahogy a temető sötét ösvényei közt sétáltunk, lassan az utolsó napsugár is alámerült az éjjszaka sötét tengerében…Hirtelen minden zaj elhalkult...és lassan megjelentek az első csillagok is az égen…

De ahogy a sötét megváltó enyhülést hozott a nappal fáradt sugarainak, úgy hozott szívem mélyére elviselhetetlen fájdalmat.

Sokan mondják, hogy az idő mindent begyógyít…de egy anya fájdalmát, melyet gyermeke elvesztése miatt érez…az a fájdalom soha el nem múlik. Mert hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha…

Bár Carlisle nap mint nap feledtette velem ezt az érzést, valahol mélyen mindig is éreztem, hogy hiányzik valami. Hiányzott, hogy a karomba tartsam a saját kisbabámat…hogy magamhoz ölelhessem…hogy megtanítsam mindenre, amire az életben szüksége lesz, de a sors nem így rendelkezett…

 Nem is számítottam arra, hogy az életben még egyszer boldog leszek…De Carlisle-lal minden megváltozott…Itt van a hasamban a harmadik gyermekünk, aki nemsokára szintén meglátja a napvilágot, akár csak testvérei. Nem is tudom, kívánhatnék e többet…

-Még mindig nem hiszem el, hogy elhoztál ide… - hüppögtem  nemlétező könnyeimmel küszködve.

-Annyi mindent adtál nekem-simogatta meg a vállamat -Itt volt az ideje, hogy én is tegyek valamit…

-Már annak is örülök, hogy vagy… Többre nincs is szükségem…És abban is biztos vagyok, hogy kiváló apja lettél volna Lizának…-mosolyodtam el halványan, de pár pillanat múlva úrrá lett rajtam a heves zokogás. Azzal, hogy itt térdeltem a lányom sírja előtt ,olyan érzések törtek fel belőlem, amelyhez hasonlót talán még soha nem éreztem. Csak azt tudtam, hogy fáj…nagyon fáj…

-Semmi baj szívem…Hidd el, minden rendben lesz…-simogatta meg a hátamat nyugtatóan.

-De ő akkor sem ezt érdemelte-folytattam hevesen- Kijárt volna neki az élet, de én még ezt sem voltam képes megadni neki!-temettem arcomat kezeimbe, miközben testemet újra heves zokogás rázta meg.

-Te is tudod, hogy ez nem így volt…Semmit sem tehettél-nyugtatgatott tovább.

-De egy anyának meg kell védenie a gyermekét!-zokogtam nyomatékosítva kell szót.

-Nem vagyunk mindenhatók…-sóhajtotta-Az orvosok sem képesek mindenre, ahogy az anyai szeretet sem óv meg mindentől egy gyermeket…

-Ö nem csak egy gyermek…ő az én gyermekem.Meg kellett volna óvnom úgy, ahogy más anya is teszi! Fognom kellett volna a kezét, amikor először elkezd járni! Vigasztalnom kellett volna, ha valami bánat éri.De ehelyett…csak ártottam neki-hajtottam le fejemet ismét. Ekkor azonban megéreztem egy ismerős illatot.

-Szívem, van itt valaki!-törte meg a csendet szerelmem.

-Én is érzem, de ki van itt ilyen későn?

-Nem tudom, de mennünk kell-ugrott fel mellőlem, és én is követtem volna, ám ekkor egy nemvárt fájdalmat éreztem a hasamban.

-Carlisle, várj!-nyögtem fájdalmasan-Azt hiszem, itt az idő…

-Az nem lehet… Még nem töltötte be a kilenc hónapot-nézett rám aggódva.

-Talán , ha nem erősködöm ennyire, nem történik ez…-ziháltam kétségbeesetten.

-Fel bírsz állni?

-Nem hiszem-szisszentem fel egy újabb éles fájdalomra.

-Muszáj elmennünk-segített fel a földről, majd amilyen gyorsan csak tudtunk , igyekezni kezdtünk a temető bejárata felé, azonban nem bírtam sokáig…Tehetetlenül rogytam le a következő fa tövébe.

-Nem fog menni-ziháltam hevesen.

-Akkor itt maradunk, amíg a váratlan látogatónk el nem megy. Utána ki tudok veled futni az autóig-magyarázta.

-Köszönöm!-néztem rá hálásan-Nem is tudod, mennyire köszönöm!

-Nincs mit köszönnöd!-nyomott puszit ajkaimra, majd figyelmesen meredtünk a távolból egyre csak közeledő gyertyafényre.

Tudtam, hogy ismerem ezt az illatot. Valahol éreztem már…De hol? Bár rá tudtam volna jönni, ám mielőtt megtalálhattam volna a választ, titokzatos idegenünk kiléte jól látható fényként világosodott meg a szemünk előtt.

Az arcomra azonnal kiült a döbbenet. Az illat tulajdonosa karamellaszín hajat viselt … arca szívalakban vonalazódott ki, akár az enyém, mogyoróbarna szemei pedig könnyel telten csillantak meg a gyertyafényben. Kétségem sem volt afelől, ki ő…

-Ő az édesanyám…

(Carlisle szemszöge)

Csak meglepetten néztem azt a nőt, aki életet adott a feleségemnek. A hasonlóság elképesztő volt…talán több is mint elképesztő. Mintha Esme későbbi önmagát láttam volna térdelni a lánya sírja előtt…

-Elképesztő a hasonlóság!-mondtam hitetlenkedve.

-Tudom…Szinte mindent tőle örököltem.-mosolyodott el halványan, ám ismét felszisszent, amikor gyermekünk egy újabb, erősebb rúgással jelezte érkezési szándékait.

-Most már tényleg mennünk kell-kaptam karjaimba, majd azonnal az autó felé kezdtem vele futni. Tudtam, hogy nem maradhatunk tovább. Mindenképpen haza kellett érnem szerelmemmel. Amilyen gyorsan csak tudtam beültettem az autóba, és már indultunk is vissza Forks felé.

-Carlisle, mi lesz, ha valami baja van a picinek?-nézett rám ijedten kedvesem.

-Attól, hogy korábban érkezik, nem biztos, hogy beteg…-válaszoltam nyugtatóan.

-Talán, ha nem vagyok olyan buta, hogy harcolok…ha nem vagyok olyan bolond, hogy idejöjjek,nem történik mindez, és…

-Ha idegeskedsz, csak rontasz a helyzeten…-csitítottam.-Próbálj megnyugodni, így nyerünk egy kis időt, amíg hazaérünk-néztem rá komolyan , amire csak bólogatni tudott.

Sejtettem, mekkora fájdalmai vannak... De tudtam, hogy erős nő. Bírni fogja, amíg hazaérünk.

És pár perccel az ajtó átlépése után végre felsírt…felsírt a mi gyönyörű kislányunk…

-Hihetetlen, milyen apró-nézett rám szerelmem meghatottan, miközben egyik kezével folyamatosan gyermekünk arcát simogatta-Még Alice-nél is kisebb.

-Viszont egy koraszülötthöz képest nagyon egészséges-mondtam bizakodva.-Lehet, hogy ez annak is köszönhető, hogy nem több mint másfél héttel érkezett korábban. Nem is tudom mi lett volna, ha nem vagyok veled…

-Hát azt én sem tudom… De örülök, hogy így történt-mosolyogta boldogan.

-Anya, anya, megnézhetem?-szaladt le Alice az emeletről mosolyogva.

-Persze, kincsem! Gyere csak…-intett neki, mire lányunk kicsit félénken, de közelebb sétált húgához.

-De aranyos! Megfoghatom?-nézett ránk kérlelően.

-Azt még nem lehet, mert nagyon pici…De ha ideülsz mellém, akkor nyugodtan megsimogathatod. Szeretnéd?

-Igen, igen, szeretném!-mosolyogta , miközben kedvesem mellé helyezkedett a kanapéra, majd apró pici kezeivel simogatni kezdte kistestvére arcát.

-És hogy hívják?

-Rosalie-nak… Rosalie Lillian Cullen-nek…