Egy új kezdet...(Epilógus)

Sziasztok!

Hát megérkezett az új és egyben utolsó fejezete a történetnek! :)

Még egyszer köszönöm azoknak, akik nálam olvastak , és nemsokára hozom az új történetet! :D

Puszi!

Carly :)

u.i.: egy kis zeneajánlót is adnék hozzá :D Remélem tetszik majd :D

§

1 év…Olyan gyorsan elrepült, szinte észre sem vettem. Mintha csak tegnap lett volna amikor megkérte a kezem, és én igen-t mondtam. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer valóban szívből fogom kimondani ezt a szót.

Jól emlékszem… Bár a szívem nem vert, még is úgy éreztem , hogy kiugrik a mellkasomból. Legszívesebben soha nem léptem volna túl azon a pillanaton.

És most itt vagyok…A három gyermekünk lelkesen figyelik, ahogy az édesanyjuk és az édesapjuk ismét egybe kel. A törtfehér ruhám ismét gyengéden simult rá az alakomra, és Carlisle is újra magára öltötte  rég nem látott ünneplőjét. Mintha megint a múltban lettem volna…

 -Jaj, Esme, annyira gyönyörű vagy! Még sosem láttam nálad szebb menyasszonyt! -lelkendezett Carmen.

-Csak túlzol-mosolyogtam zavartan.

-Olyannak ismersz te engem?

-Nem, de azért hajlamos vagy rá-nevettem halkan.-Még mennyi időnk van?

-Pár perc……Pontosabban egy perc , harmincöt másodperc .

-Huh, egyre jobban izgulok-haraptam idegesen ajkaimba.

-Te is tudod, hogy nincs miért. Carlisle mindennél jobban szeret…Ezt még a vak is látja-mosolyogta biztatóan.

-E felől kétségem sincs-kacagtam halkan-Inkább csak azért aggódom, hogy a gyerekek jól viseljék a szertartást. Rose még elég pici, és…nem az a türelmes típus-sóhajtottam-Biztos, hogy bírni fogtok vele?

-Egészen biztos… Legalább is remélem –kacagta, amin én is hangos nevetésben törtem ki.

-Hallom, jó kedvük van a hölgyeknek!-lépett hozzánk fiam mosolyogva-Itt az idő…

-Akkor induljunk!-mosolyogtam viszont, majd Edward-ba karolva indultunk el az oltár felé…

(Carlisle szemszöge)

Izgatottan toporzékoltam a templom köves talapzatán. Már csak pár perc, már csak pár perc-ismételgettem magamban folyamatosan, hogy eltereljem gondolataimat az idő csigalassúságú vánszorgásáról. Talán még az első esküvőnknél is jobban izgultam.  Néha lopva felpillantottam a várakozó tömegre, majd vissza az órámra…akár egy monoton körhinta, ami már huszadjára teszi meg ugyanazt a kört.

Ebben a pillanatban viszont hirtelen kitárultak a terem hatalmas faajtói, és megláttam Esme-t…Ha lehetséges, még szebb volt, mint valaha. Csak néztem, és nézem…Mintha a legszebb angyal lépett volna be a templom épületébe.

-Gyönyörű vagy!-fogtam  meg kezeit mosolyogva, majd egymás kezét fogva fordultunk az oltár felé.

-Tisztelt egybe gyültek!-kezdett bele a pap- A mai napon egy újabb szerelem kezdődik. Azért gyűltünk ma itt össze, hogy az itt megjelent  Dr. Carlisle Cullen-t és feleségét, Esme Cullen-t ismét egy párrá avassuk Isten színe előtt. Amit Isten összekötött, az ember szét nem szakítja, és ezt ez az eset is jól mutatja-mondta, miközben elém lépett.

-Carlisle Cullen…ígéred, hogy hűséges férje leszel az itt megjelent Esme Cullen-nek? Védeni fogod őt, mellette állsz majd jóban, rosszban, egészségben , betegségben, míg a halál el nem választ?

-Még a halálon túl is-mosolyogtam büszkén.

-Esme Cullen…ígéred, hogy hűséges felesége leszel az itt megjelent Carlisle Cullen-nek? Mellette állsz majd jóban, rosszban, egészségben, betegségben , míg a halál el nem választ?

-Még a halálon túl is-ismételte meg előbbi mondatomat.

-Rendben…Mielőtt házastársakká nyilvánítom önöket, óhajt mondani még valamit Dr. Cullen?-nézett rám kérdően.

-Nincs szó, amely helyettesítené ezt az érzést. Köszönöm!-utasítottam el finoman. Fölösleges lett volna szavakba öntenem, amit érzek. Esme minden egyes rezdülésemet ismerte, akár csak én az övét. Pontosan tudta, mit érzek.

-Akkor ezennel házastársakká nyilvánítom Önöket. Csókolja meg a menyasszonyt!-mosolyogta, mire én habozás nélkül kaptam magamhoz szerelmem mézédes ajkait. Hatalmas tapsvihar hangzott fel a terem minden szegletében. Már-már zavarba ejtő volt, de nem törődtünk vele. Csak élveztük a megismételhetetlen pillanatot, amit elénk sodort a sors…de végül még is visszatértünk a földre.

-Akkor indulhatunk a szigetre?-kérdeztem csábítóan.

-Nem is tudom-mosolyogta játékosan.

-Csak nem visszautasít , Mrs. Cullen?-vontam fel a szemöldököm.

-Ami azt illeti…szívesen magával megyek a szigetére-bújt hozzám közelebb.

-A te szigeted…ezt sose felejtsd el-koppintottam az orrára mosolyogva, majd egymás kezét fogva indultunk útnak a második nászutunkra.

Sokan mondják, hogy az emlékek mulandók…hogy egy idő után mindent elfelejtünk…de ez nem igaz. Mert az emlékekhez nem emlék, hanem szeretet kell…és akit szeretünk azt nem felejtjük el, egy örökkévalóságon át…

Vége