Gyógyító szerelem III. Fejezet

Sziasztok!

Ma hirtelen ihletrohamom támadt, és gyorsan megírtam a fejezetet, mivel holnap nem lesz túl sok időm :S

Remélem, hogy tetszeni fog! 

Puszi!

Carly:)

 Érzelmek viharában

(Carlisle szemszöge)

Miért kellett megműtenem? Miért? Miért nem volt annyi eszem, hogy megvizsgálom? Hogy lehettem ilyen buta? Ha egy kicsit…csak egy kicsit is jobban figyelek…észrevettem volna a hasán azt a műtéti heget. Miért is nem néztem meg? Mi vonhatta el ennyire a figyelmemet?

- Carlisle, nem a te hibád!-hallottam meg egy angyali hangot a hátam mögül.

- Ki az?-kaptam fel a fejemet. Hirtelenjében nem láttam semmit, de ahogy megfordultam, nem hittem a saját szememnek.

- Ms. Platt?-kérdeztem ámulva-Hogy kerül ide?

- Én magam sem tudom… Csak eljöttem hozzád-vonta meg a vállát-Viszont nem ok nélkül…

- Ezt nem értem…-ráztam meg a fejemet zavarodottan-Maga nem lehet itt, hiszen kómában van, és…-ahelyett, hogy befejezhettem volna a mondatot, váratlanul találtam magamon  mézédes ajkait..

-Ms. Platt , ezt nem szabad!-szakadtam el tőle egy pillanatra.- Nem tehetem ezt magával…

-Kérem, szólítson csak Esme-nek-mosolyogta-És felőlem, nyugodtan  megteheti…én is akarom-folytatta csábítóan, amitől már én sem tudtam tovább megtartóztatni magam. Hevesen kaptam magamhoz ismét bársonyos ajkait, miközben  gyengéden az íróasztalomra helyeztem őt, és sietve kezdtük el lehámozni egymás ruháit. Úgy éreztem, nincs megállás…csak szállok, és szállok, és…

Ebben a pillanatban hirtelen pattantak fel fáradt szemeim, és megnyugodva vettem észre, hogy Ms. Platt még mindig az ágyában fekszik.

-Úr Isten! Hogy történhetett mindez? -gondoltam vissza arcomat kezeimbe temetve . Talán a fáradtság okozta…vagy nem tudom…De az biztos, hogy soha életemben nem álmodtam még ehhez hasonlót. Annyira életszerű és valós volt, hogy egy pillanatra azt hittem, hogy igaz…

-Mi újság, Carlisle?-lépett be váratlanul a szobába legjobb barátom, Derek.

-Semmi különös…-sóhajtottam-Azóta is úgy fekszik, mint ahogy két hónappal ezelőtt itt hagytam. Még csak egy apró rezdülés sincs…

-Nos… éppen erről szeretnék beszélni veled-lépett közelebb hozzám.-Tudod, nagyon ritka az a beteg, aki két hónap után épen visszatér a kómából. Az esélye egy az ezerhez…vagy mégtöbb.

-Tudom, hogy fel fog ébredni-vágtam rá azonnal-Fel kell ébrednie…

-Nagyon kicsi az esélye, Carlisle...

-Mire célzol ezzel?-néztem rá kérdően-Ha le akarod kapcsolni a gépről, az én nem engedem!

-Mi ez a nagy háborgás?!

-Először is…nem kapcsolhatod le csak úgy…másodszor pedig…

-Pedig?-nézett rám várakozóan-Mi lenne az ok, ami miatt még is itt tartsuk? Csak rab a saját testében…

-Megígértem neki, hogy nem hagyom meghalni!

-Biztosan ő is így akarná-tette kezét nyugtatóan a vállamra-Engedd el…

-Csak egy napot adj még! Egyetlen egyet…Ha addig nem változik a helyzet, akkor megteheted… -néztem rá  könyörögve.

-Mióta érdekel téged ennyire egy beteg sorsa?Mi az, ami ennyire köt hozzá?

-Nem  tudom…csak azt, hogy fontos a számomra… sóhajtottam.

-Az Isten szerelméért , Carlisle! Térj már észhez! Ezt is csak a fáradtség mondatja veled, hiszen…azt sem tudod, ki ő!

-De tudom-mosolyodtam el halványan-Egy nő, akinek segítségre van szüksége…és ezt a segítséget tőlem várja…

(Esme szemszöge)

Két hónap...Ez a hír igazából már megváltást kellett volna hogy jelentsen, de még sem volt az…Csak szenvedést jelentett a maradék időmre, ami még kijárt nekem.

Miért szánta nekem ezt a sors? Hiszen még annyi időm lett volna élvezni az életet…még előttem volt minden… szerelem,  család,  gyermekáldás…Annyi mindent nem éltem még át.

-Sajnálom, Ms. Platt....Tudom, hogy megígértem, hogy visszahozom, de sajnos nem tehetek semmit…-sóhajtotta Dr. Cullen.- Pedig lett volna mit mondanom magának. Tudnia kellett volna, milyen értékes ember is Ön valójában…Csak remélni merem, hogy még küzd, és vissza akar térni az életbe…Ez már nem rajtam múlik-simította meg arcom puha bőrét, mire meglepetésemre egy jóleső bizsergés futott végig a testem minden porcikáján.

-Hát persze, hogy vissza akarok térni –gondoltam magamban-Milyen kérdés ez?

Soha nem érzet akaraterő lett úrrá rajtam… Ki akartam törni. Meg akartam szabadulni ettől a börtöntől. Újra élni akartam…

És ebben a pillanatban megtörtént…Egy hirtelen villanás ragadott ki kétségbeesésem közül, és megláttam a kórházi szobám neonfényét…

-Úr isten!-pattant fel melőlem Dr. Cullen-Nővér, azonnal jöjjön ide!-kiáltott a folyosóra, mire pillanatok múlva két nővér kezdte el rólam leszedni a feleslegessé vált lélegeztető gépet. Újra magam lélegeztem.

-Ms. Platt, hallja amit mondok?-szorította meg a kezem-Érzi ezt?

Csak bólogatni tudtam, de ez éppen elég volt. Dr. Cullen azonnal gondjaiba vett, és ugyan úgy gondomat viselte, mint azelőtt. Bekötötte az újabb infúziót, és megvizsgálta a sérüléseimet. Köztük a friss műtéti hegemet is.

-Mi…mi történt?-kérdeztem nyöszörögve.

-Egy artéria megrepedt a hasában, és az heves vérzést okozott. Van tudomása korábbi műtétéről?

-Igen-válaszoltam-16 évesen egy autóbalesetben súlyosan megsérültem. Köztük a csípőm…

-Értem…-sóhajtotta, miközben szomorúan szegezte tekintetét a föld felé.  Tudtam, hogy magát okolja az egész baleset miatt…pedig nem is tehet az egészről. Ha nem lenne, talán már nem is élnék…

-Figyeljen!-kezdtem bele halkan.-Ez nem a maga hibája…

-Köszönöm, Ms. Platt-mosolyogta

-Nem, Ms. Platt…Csak hívjon Esme-nek!