Gyógyító szerelem VI. Fejezet

Sziasztok!
Most egy kicsit hamarabb hoztam a frisset, ugyanis tegnap heves írhatnékom támadt, és nem akartalak tovább várakoztatni titeket :)
Kicsit rövidebb, de ennek a folytatás miatt meg van az oka :D Remélem tetszeni fog!
Puszi!
Carly :)

u.i.: Aki nem olvasta az előző fejezetet, és kedve is van hozzá, az az előző bejegyzésben olvashatja :)


Szerelem vagy barátság?

(Carlisle szemszöge)

-Mikor rájöttem, hogy lebénultam, rettenetesen megrémültem-folytatta-Elkezdtem sikítani, mire egy csapat orvos termett azonnal körülöttem, és vizsgálni kezdték az állapotomat, de nem sok sikerrel… Senki nem tudta, mi oka van a bénulásomnak, mivel a gerincem sértetlennek tűnt…

-Ezek szerint…-kezdtem bele, de inkább magamba fojtottam a mondat végét. Ha nem jöttek rá, hogy mitől bénult le, talán most sem tud járni?

-Nem, dehogy-mosolyogta-Most már nincs semmi bajom…

-És az édesanyád? A bátyád?

-A bátyám teljesen felépült, és most Tennessee-ben él. Anyám is rendbejött, bár még azóta is sántít egy picit. Ő most is Colombus-ban él az édesapámmal…

-És azután mi történt?-kérdeztem kíváncsian.

-Kis idővel később kiderült, hogy a sokk okozta a bénulásomat-sóhajtottam-Miután levették a gipszem elkezdődött a rehabilitációm, és lassan újra megtanultam járni. Viszont a balesetnek egy súlyos, maradandó következménye volt a szervezetemre…

-Mi?

- Olyan mértékben károsodott a méhem, hogy nem lehet gyermekem…

Ahogy ezt kimondta , rájöttem , miért is reagált olyan hevesen a délután elhangzottakra. Egy nőnek nincs is annál fontosabb, minthogy gyermeke szülessen. Ő pedig elvesztette ezt a lehetőséget…

-Én…nagyon sajnálom, Esme…-sóhajtottam-Nem is tudod, mennyire sajnálom…

-Ne sajnáld!-mosolyodott el halványan-Ha nincs az a baleset, soha nem változtam volna meg… Akkor döntöttem el, hogy tanár leszek…

-Máskülönben mi lettél volna?-kérdeztem kíváncsian.

-Orvos akartam lenni-mosolyogta-A tanáraim szerint minden képességem meg is lett volna hozzá. Én azonban lemondtam erről az álomról…

-És megbántad?

-Nem…Viszont azóta is hiányzik , hogy gyermekem legyen. Úgy érzem… elvesztem-hajtotta le a fejét szomorúan, mire én nem bírtam megállni, hogy magamhoz ne öleljem. Védtelensége láttán olyan ösztönök törtek elő belőlem, amelyeket még soha nem tapasztaltam. Meg akartam óvni…Azt akartam, hogy többé ne kelljen szenvednie…

Gondolkodás közben észre sem vettem, Esme mikor aludt vissza…Óvatosan lefejtettem karjait a derekamról, majd anélkül, hogy felébresztettem volna, visszafektettem az ágyra…Látszott rajta, hogy kimerült, de arca még is békés volt…Végre nyugalom áradt a lelkéből…

Úgy döntöttem ma este én sem megyek haza…Odahúztam az ágyához egy széket, és csak figyeltem , ahogyan alszik…Végül engem is elnyomott az álom…

Esme állapota hamar javulni kezdett. Egyik napról a másikra nőtt az energiája, és már nem nyomta el olyan könnyedén az álom… De nem csak testileg, hanem lelkileg is a gyógyulás útjára lépett… Egyre nyitottabb lett az irányomba, és szinte nem telt el nap, hogy ne beszéltünk volna…

Amikor a közelemben volt, szinte minden gondomat elfeledtem… Ha megszólalt, a szívem hevesen kalimpálni kezdett…Görcsölt a gyomrom, mikor kimondta a nevem…

Ezek egyre gyakrabban fordultak elő a beszélgetéseink során…Tudtam, valami megváltozott köztünk… legalább is  éreztem, hogy valami más lett. Egyre gyakrabban néztem rá úgy, mint nőre…Ezt a kapcsolatot össze sem lehetett hasonlítani azzal, amit Izzie iránt éreztem. Más volt…sokkal másabb…de ezt még magamnak sem mertem bevallani…

-Tudod, azért örülök, hogy nemsokára megszabadulhatok ettől a helytől… Kicsit már  nyomasztottak a fehér falak…-mosolyogta, miközben továbbra is csukott szemekkel élvezte a tavasz napsütés lágy sugarait.

-Örülök, hogy most már jól vagy-simogattam meg a vállát-Egy orvosnak nincs is annál fontosabb, minthogy a betege boldogan, és egészségesen távozzon el ebből az épületből...

Bár az eszem ezt mondatta velem, a szívem még marasztalta volna…Mi lesz, ha soha többé nem látom?  Többet jelent nekem ő annál, minthogy egyszerűen elfelejtsem…

-Szeretném, ha tudnád, hogy még soha nem volt olyan barátom, mint te-fogta meg a kezem, mire a lábamim alig észrevehetően megremegtek-Köszönöm!

-Ugyan már-legyintettem-Ha valaki köszönetet mondhat, az én vagyok! Megtisztelő volt, hogy a barátod lehettem…

-Miért csak lehettél?-kérdezte meglepetten-Már nem vagyunk azok?

-Jaj, dehogynem-hadartam-Csak azt hittem, miután elhagyod a kórház falait én már…

-Sosem foglak elfelejteni, Carlisle…-mosolyogta-ha nem találkoznánk többé, akkor sem…Ritka az olyan férfi manapság, mint te-ahogy ezt kimondta, úgy éreztem maradék erőm is elhagy. Miért gyengülök el ennyire? Nem tehetem ezt, hiszen ő a barátom. Nem is akármilyen barátom, és az érzéseim nem mehetnek a kapcsolatunk rovására…

 -Nem tehetem ezt-motyogtam alig hallhatóan.

-Mit, Carlisle?-.kérdezte kíváncsian. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy hangosan beszéltem. Azonnal ki kellett vágnom magam…

-Semmit, csak…elgondolkodtam-húzódott arcomra szelíd mosoly-Nincs kedved leülni?

-De , szívesen-mosolyogta viszont, miközben lassan mind a ketten leereszkedtünk egy magányosan álló cseresznyefa tövébe…