Cullen's Anatomy XXXIII. Fejezet

Sziasztok!

Próbáltam minél jobban sietni a frissel, és bár némi késéssel, de meg is hoztam nektek az új fejezetet. Be kell vallanom, függővéget hagytam, amiért lehet, hogy néhányan majd meg akartok fojtani ^^ De remélem, izgalommal olvassátok majd ezt a rész is.

Puszi! Carly

[december 1.]

(Carlisle szemszöge)

-Jó reggelt, szívem!-pillantottam rá egy széles mosollyal az arcomon, miközben Ő kissé álmos pillantással sétált ki hozzám a házunk konyhájába.-Hogy aludtál?

-Jól-mosolyodott el Ő is, amint helyet foglalt a tőlem nem messze álló faaszalnál.-Bár a kis Lilly egyszer-kétszer felébresztett a mozgolódásával-nevetett fel halkan ujjait lágyan a hasára simítva, mire nem bírtam megállni, hogy én is fel ne nevessek. El sem hittem, milyen gyorsan elszaladt 36 hét. Amikor legelőször láttam az én pici lányomat, mindössze akkora volt, mint egy kicsiny borsószem, most pedig már alig fér el az anyukája pocakjában, amit néha erőteljes mocorgással is jelzett Esme számára.-Már nem sokáig szeretne idebent maradni.

-Valóban, nemsokára itt az ideje, hogy előbújjon-jegyeztem meg kuncogva, miközben nekiálltam, hogy az utolsó simításokat is befejezzem az Esme számára készített meglepetésen.-És ennek örömére készítettem neked valami különlegeset-szedtem ki a gőzölgő reggelit a serpenyőből.

-Csak nem sütöttél?-pillantot rám meglepettséggel a szemeiben, még annak ellenére is, hogy a siker előtti ügyetlenségem füstös illata az egész konyhát belengte. Tudtam, hogy ugyanúgy érzi, mint én; de még sem tette szóvá, és ez az, ami miatt annyira imádtam Őt…a hatalmas szíve miatt.

-Bizony ám-tettem elé a frissel elkészített étket egy büszke mosollyal az arcomon.-Készítettem egy kis zöldséges omlettet zöldbabbal és répával-mutattam a tányérra.-Be kell vallanom, nem ment elsőre, mivel a zöldbab nem volt éppen együttműködő-nevettem ismét, amire Ő is mosolyogva felnevetett.

-Semmi baj, mindenkivel előfordul-simította meg a vállamat biztatóan, amint én is helyet foglaltam mellette az étkezőasztalnál.-Hmm…ez nagyon jó-pillantott rám, miután egy nagyobbacska falatot emelt a szájához.

-Köszönöm!-simogattam meg felém eső karját.-Szerettelek volna valami finommal meglepni ezen a nagy napon, hiszen…nem minden nap jön el az a pillanat, hogy az ember az első gyermeke utolsó ultrahangvizsgálatára készülhet.

-Valóban nem-mosolyogta, amint tovább folytatta a jóízű falatozást.-Annyira hihetetlen, hogy már is eljött ez a nap…

-Én sem vártam, hogy ilyen gyorsan repülnek majd el felettünk a hónapok-álltam fel mellőle, hogy egy kis tejet töltsek neki, amivel így még fehérjedúsabbá tehetem ezt a tápláló reggelit.-Kérsz tejet, igaz?

-Persze, mint minden reggel-válaszolta, miközben lassan befejezte az általam készített reggeli elfogyasztását. Esme az egész terhessége során nagyon felelősségteljes volt, semmit sem bízott a véletlenre. Ez ma sem volt másképp.-Oh-nevette, mire én ismét rá emeltem a szemeimet-, azt hiszem, Lilly-nek is nagyon ízlett, amit készítettél-simogatta meg a hasát újból.

-Ennyire izgága ma reggel a kisasszony?-léptem mellé halkan nevetve, majd miután a tejet a kezébe adtam, ujjaimat én is lágyan rásimítottam gömbölyödő pocakjára. Valóban erőteljes kis mozdulatokkal fészkelődött odabent.-Mocorog ám, nem is kicsit…

-Egy igazi kis örökmozgó-húzódott arcára egy újabb mosoly, amint újabb kortyot ivott a frissítő, hideg tejből.-Egyébként…a szüleim ma érkeznek Colombusból-pillantott rám még mindig kissé álmos szemeivel.-Tudod, a baba miatt…

-Igen, emlékszem rá-bólintottam, miközben nekiálltam, hogy elmosogassam a reggelikészítés maradékát.-Segítenek az utolsó hetekben.

-Felajánlottam nekik, hogy addig lakjanak nálunk, de Ők semmiképp sem szerettek volna a terhünkre lenni-folytatta.-Ezért…arra gondoltam, odaadom nekik a régi lakásom kulcsát. Nem szeretném, ha egy vagyont fizetnének valamelyik szállodának, amíg itt vannak

-Ez remek ötlet-fordultam ismét hozzá, miután az utolsó koszos konyhai eszközt is a mosogatógépbe raktam.-De…ha nem bánod, majd még beszélek velük erről, hátha maradásra bírom őket-ajánlottam fel- Mégis csak egyszerűbb, ha nem kell minden alkalommal taxit hívni, mikor a városból hozzánk szeretnének jönni.

-Imádlak!-pillantott rám hálásan, mire nem bírtam megállni, hogy csillámló arca láttán apró csókot ne hullajtsak örömtől mosolygó ajkaira.

-Mint ahogy én is-mosolyogtam szintén, amint felsegítettem Őt asztaltól.-Nos, mi lenne, ha lassan készülődnénk. Addison fél óra múlva fogad minket-pillantottam az órámra, amin már majdnem fél nyolc volt.

-Akkor nem ártana sietni-pillantott rám izgatott csillogással a szemeiben, mire mind a ketten elindultunk, hogy előkészüljünk erre a nagy napra.

(Esme szemszöge)

-Mennyi hó esett az éjjel-ámultam, amint a kocsi ablakán kitekintve tovább csodáltam a lassan szállingózó apró pelyheket. –Pedig még csak most köszöntött be a tél…

-Még Seattle-ben is ritka az ilyen korai hó-mosolyogta, amint tovább figyelte a fehér lepellel fedett városi utat.-Az időjárás is azt mutatja, milyen különleges nap a mai-pillantott rám büszkeséggel a hangjában, mire nem bírtam megállni, hogy én is el ne mosolyodjak.  Carlisle lelkesedése minden alkalommal lenyűgözött. Amikor csak a hasamra pillantott, amikor csak megemlítette a mi kis Lilly-nk nevét…Láttam, micsoda csodálat és rajongás csillog minden alkalommal a szemében, amikor a lányára gondol. Imádta Őt.-És ha már itt tartunk-emelte rám a szemeit ismét, amint egy kisebb megállóhoz értünk a Space Needle előtti lámpánál-, lenne itt még valami, amitől még különlegesebb lesz-nyúlt a zsebébe, amiből néhány pillanat múlva előhúzott egy apró ékszeresdobozt. Azonnal elakadt a szavam.-Nézd csak meg!-helyezte a kezemben, mire izgatottan álltam neki a kicsiny doboz kinyitásának.

Amint megláttam, azonnal apró könnyek szöktek a szemeimben. A puha párnácskák közt egy apró kis cumi alakú medál lapult.

-Istenem, ez gyönyörű-vettem ujjaim közé az ezüstösen csillogó kis függőt.-Carlisle, én nem is tudom, mit mondjak-pillantottam rá könnyeimmel küzdve.

-Ne mondj semmit-simogatta meg a vállamat.-Ez a csodás kilenc hónap, amit mi hárman megéltünk-pillantott a hasamra-, semmihez sem volt fogható. Életem legszebb emlékeit adtad nekem, amik hamarosan tovább gyarapodnak majd, mikor a kicsi Lilly megszületik-simította ujjait a pocakomra, amitől az én arcomra ismét boldog mosoly húzódott.-Mindennél jobban szeretlek titeket.

-Én is szeretlek-hajoltam hozzá csókra, ám mielőtt ajkaink egymáshoz simulhattak volna, mindent sötétbe borított egy hangos dudaszó és csattanás…émelyítő sötétbe.

[ … ]

-A vérnyomása stabil-hallottam meg egy ismeretlen hangot a fejemben folyton visszhangzó sziréna mögött.-A pulzus szapora, de a szaturáció rendben.

-Még mindig eszméletlen-szólalt meg egy másik hang, amit ismertem, biztos voltam benne de…mintha egy nyomasztó köd miatt, nem érzékeltem volna pontosan a körülöttem történteket. Semmit nem bírtam felidézni.-Mennyire vagyunk a kórháztól?

-Nem több, mint két perc-válaszolta az előbbi férfi hang. Megrémültem. Mi folyik körülöttem? Mi történt velem? Csak azt éreztem, hogy nem bírok megmozdulni, mintha ólom nehezedne minden végtagomra, minden kis porcikámra. Ám néhány sikertelen kísérlet után végül sikerült felnyitnom nehézkes szemhéjaimat.

-Mi…mi történt?-kérdeztem elfúló hangon, mire azonnal szembe találtam magam az ismerős női hang tulajdonosával. Addison.

-Magához tért-pillantott a balomon álló férfira, akinek a ruhája alapján egyértelmű volt, hogy mentős.-Esme, balesetetek volt-fordult hozzám némi aggodalommal a hangjában.-Ti a piros lámpánál álltatok, és a kereszteződésbe szemből érkező útról egy kocsi belétek rohant-magyarázta el a történteket.-A sofőr epilepsziás rohamot kapott vezetés közben.

-Mi van Carlisle-lal és…a babával?-sóhajtottam erőtlenül. Semmi más nem számított, mint Ők.

-Carlisle egy másik mentőben van, de…nincs valami jól-vallotta be őszintén, mire alig bírtam megállni, hogy a könnyeim hullani ne kezdjenek. Az érzéseim teljesen összekuszálódtak. Hálás voltam neki, hogy elmondta az igazat, de egy másik felem azt kívánta, bár ne tette volna, bár ne lenne igaz.-A kicsi pedig…

-Áu!-szisszentem fel, mielőtt befejezhette volna előbbi mondatát, amint egy erőteljes, rendkívüli intenzitású fájdalom hullámzott végig a hasam tájékán. Azonnat tudtam, mit jelent ez.

-A magzatvized elfolyt, mire kiértünk-vette vissza a szót.-A pici pulzusa is magas, mint a tiéd, de ezen kívül nincs semmi baja, ami jó hír-próbált megnyugtatni. Nem sok sikerrel.-Figyelj, nem lesz semmi baj…

-Nem lesz-ismételtem, hogy meggyőzzem magam.

A fejem továbbra is erősen zúgott, amint a mentő a kórház mellé kanyarodott, mintha egy rossz rádió néma hullámhossza vette volna át a gondolataim helyét. De még ennek ellenére is érzékeltem a helyzetem logikáját, és bármennyire is győzködtem magam, tudtam…semmi sem lesz rendben. Semmi.

-Üdv, Esme!-lépett mellém Dr. Shepherd, amint a mentőből kiemelve betoltak a sürgősségi ajtaján.-Kérem, kövesse az ujjamat!-emelte meg a mutatóujját, mire én tőlem telhető módon próbáltam teljesíteni az általa kérteket.-Tudja mozgatni az ujjait?

-Azt hiszem-sóhajtottam, ám a folyamatos, tompa fájdalom kissé elnyomta az érzékeimet.

-Komoly trauma érte a fejét-állapította meg, amint kezét a homlokomra helyezte.-Kell egy MRI, hogy lássuk, nincs-e koponya, vagy gerincsérülése-pillantott Addisonra.-Ha nincs semmi baj, előkészítheted Sectio caesareara.

-Micsoda?-emeltem szemeimet rémülten Addisonra, amint eljutott tudatomig a császármetszés gondolata.- Nem, nem, nem…Addidon, nem lehet császármetszésem-csillant meg hangomban az aggodalom.-Nem kerülhet egy hatalmas műtéti seb a hasamra, hiszen…te mondtad, hogy… Carlisle nincs jól-mondtam ki nehezen a fejemben motoszkáló fájdalmas gondolatot. -Ha ne adj’ Isten, valami nagyon rossz történne –álltam meg, mivel még az elgondolása is fájdalmas volt annak, hogy elveszítem Őt- nem akarom, hogy a kis Lilly….Talpra kellene állnom szinte azonnal-szöktek könnyek a szemembe-, és ezt egy komoly műtéti heggel nem tehetném.

-Esme, nem tudhatjuk, mennyi olyan apró belső sérülése lehet, amit az MRI talán nem mutat ki-vette vissza a szót Dr. Shepherd.-A természetes szülés talán nem a legjobb ötlet.

-Tudom-sóhajtottam.-De, ha nem kockáztatok, biztos, hogy nem láthatom el a kislányomat úgy, ahogy megérdemelné. Most csak az számít, hogy mindent megadjak neki.

-Jól van-bólintott rá Addison.-Ha nincs semmilyen gerinc vagy koponyasérülésed…benne vagyok-egyezett bele, mire a szívem azonnal megkönnyebbült.

-Köszönöm!-sóhajtottam hálásan, ám megkönnyebbültségemet ismét egy erős fájdalom vette át, amint egy újabb összehúzódást éreztem.-Áhhh…

-10 percesek-pillantott órájára.-Jól van, irány az MRI-folytatta.-Nincs már sok hátra-szorította meg a kezemet biztatóan, amire néhány pillanattal később gyorsan el is toltak engem a radiológia felé.

Amint abban a zárt készülékben feküdtem, semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy milyen holnap vár ránk. Semmi másra, mint Carlisle égkék, csillámló szemeire, semmi másra, mint a még meg sem született kislányunk iránti szeretetére…mi lesz, ha nem látom többé? Mi lesz, ha nem simulhatok már hozzá? Mi lesz, ha a kis Lilly nem ismeri meg az Ő csodás apukáját? Akármennyire is tiltakoztam ezen a gondolatok ellen, nem bírtam elűzni Őket.

-Jól van, Esme!-lépett be Addison a szülőszobába, amint a vizsgálati eredményeimet szemlélte-Az MRI nem mutatott ki törést vagy bármilyen lágyszöveti sérülést sem a koponyádban, sem a gerincedben-pillantott rám megkönnyebbülten.

-Ez jó hír-emeltem rá szemeimet még mindig némi aggodalommal a hangomban, bár próbáltam megnyugodni, amennyire csak lehet…Lilly miatt.

-Igen, az-biccentett, amint közelebb lépett.-Milyen gyakoriak a fájásaid?

-Már lassan 5 percesek-szisszentem fel egy újabb görcsre.-És az intenzitásuk is nő…

-Akkor hamarosan itt az idő-hajtotta fel az engem alulról letakaró leplet, mire neki is állt, hogy megvizsgálja a jelenlegi állapotomat.-Már majdnem 6 centire kitágultál-egyenesedett fel néhány pillanat múlva, majd ismét lecserélte a vizsgálathoz használt steri kesztyűjét.-De ez még mindig nem 10 centi, így van annyi idő, hogy Mark összeöltse a felrepedt homlokodat.

-Remek-bólintottam némi izgalommal a hangomban, ám ez inkább volt félelemmel, mint várakozással teli. Nem tudtam, képes leszek-e mindezt egyedül végigcsinálni. Carlisle nélkül nem tudtam, menni fog-e, hiszen…Ő most nincs itt. Nincs itt, és ettől mindennél jobban megrémültem.-Addison…én félek.

-Nem kell félned-emelte rám szemeit, miközben kicsit megigazította a kézfejembe szúrt infúziót.-Talán nem hiszed el most, de…én biztos vagyok benne, hogy minden rendbe jön majd-simította meg a vállamat nyugtatóan.-Tudom, hogy nem úgy tűnik, de higgy nekem…

-Köszönöm!-csillantak fel a szemeim hálásan. A szavai most rengeteget számítottak.

-Itt is vagyok-lépett be az ajtón Dr. Sloan. -Hadd nézzem azt a repedést!-sétált hozzám, majd óvatosan leválasztotta a homlokomról az ideiglenes tapaszokat.-Igen…nem túl mély a seb, de elég hosszú, így mindenképp össze kell varrnom-vette a kezébe a lidokain injekciót, amit néhány pillanat múlva lassan bele is injektált a homlokomon lévő sebkörnyékbe.-Semmit nem fog érezni-hajolt hozzám ismét, majd amilyen finoman csak tudta, elkezdte összeölteni a hosszanti vágást.

Amint teltek a percek, egyre inkább éreztem, hogy közeleg a kislányom születésének pillanata. Az összehúzódásaim gyakorisága megnőtt, a fájdalom erősödött, és mire Dr. Sloan az utolsó öltéseket megejtette, már alig bírtam ellazítani görcsösen feszülő izmaimat. A fájdalom lassan mindenemet átjárta.

-Meg is vagyunk-ragasztotta le egy steril tapasszal az összeöltött sebet.-Jól érzi magát?-pillantott rám kissé aggódva, amint az arcom ismét fájdalomba fordult.

-Igen, persze -válaszoltam levegő után kapkodva.- Csak egy újabb görcs…

-Azt hiszem, készen állsz-emelkedett fel Addison az újabb vizsgálat után, mire azonnal a steril kesztyűket tartalmaző szekrényhez sietett.-Próbálj meg ellazulni…

-Nem tudom, menni fog-e-ziháltam tovább. Teljesen elvesztem. Féltem.-Nem tudom, mit csináljak-csuklott el a hangom, amint szemeimbe ismét könnyek gyűltek. Olyan volt mindez, mint egy rémálom, pedig nem kellett volna annak lennie. Egy leendő szülőnek boldogságot kellene éreznie a gyereke születésekor, nem rémületet.

-Tudja, mit?-emelte rám szemeit Dr. Sloan.-Itt maradok magával, Esme-húzott mellém egy széket, amint ismét Addisonra pillantott, majd vissza rám.-Tudom, Carlisle most nem lehet itt, de…remélem, én is megteszem támasznak.

-Köszönöm, Dr. Sloan-csillant meg a szemeimben néhány hálás könnycsepp.-Köszönöm!

-Ugyan, nincs mit-fogta kezeibe felé eső kezemet.-És hívjon csak Mark-nak-ajánlotta.- Szerintem elég ideje ismerjük egymást, hogy tegezhessen.

-Rendben, Mark-sóhajtottam, ám pillanatnyi megkönnyebbülésemet egy újabb fájás szakította meg.-Áu!

-Ez már egy  2 perces volt-foglalta el helyét Addison is.-Amikor mondom, kezdhetsz nyomni, jó?

-Igen, persze-bólintottam, és hamarosan éreztem is, amint egy újabb fájdalomhullám árasztja el az egész testemet.

-Most!-utasított finoman, mire minden erőmet összeszedtem, hogy megpróbáljam a világra hozni az én egyetlen kislányomat.-Jól van, lélegezz-állított meg, mire lassan kiengedtem az eddig bent tartott levegőt. A fájdalom semmihez sem volt fogható, mintha folyamatosan tűzzel égették volna minden porcikámat. De jól tudtam…érte érdemes szenvedni.

-Nagyon ügyes, Esme-emelte rám szemeit bátorítóan Mark.-Menni fog, látja…

-Rendben, most újra nyomnod kell-figyelmeztetett Addison, mire ismét összegyűjtöttem minden apró erőmet-Most!-pillantott rám, mire újből nyomni kezdtem még az erős fájdalmaim ellenére is.-Remek, már látom a kis fejét-mosolygott rám lelkesítően.-Vörös hajacskája van…

-Istenem!-sóhajtottam egy apró, fáradt mosollyal az arcomon.-A mi kis Lilly-nk.

-Mindjárt kint van, már csak egy erős nyomás kell-unszolt tovább.-Gyerünk, Esme, most!-ismételte újból, mire egy újabb erőfeszítést követően éreztem, amint a testem megkönnyebbül. És ekkor meghallottam, egy vékony, erőteljes kis sírást.

-Már itt is van-csillant fel Addison hangjában a boldogság, amint néhány mozdulattal végleg elválasztotta tőlem az én apró kislányomat.-És mennyi haja van, egy igazi kis hajas baba-bugyolálta egy kis törülközőbe, mire éreztem, amint a meghatottság könnyei hullani kezdtek az arcomra. Pici hangja hallatán azonnal tudtam, hogy egészséges. Még ha nem is láttam Őt, de tudtam. Egy anya tudja az ilyesmit.-Nézd csak, kicsi lány, itt a mamád-lépett hozzám egy aprócska csomaggal a kezében, majd óvatosan a karomba helyezte ezt a pici kis emberi lényt.-Nagyon sokat tett ám érted…

-Istenem, milyen pici vagy-ámultam, amint ujjaimmal lágyan megsimítottam porcelán kis arcát. Gyönyörű volt. Amint csodálva szemléltem apró vonásait, szinte mindenhol láttam valamit, ami Carlisle volt. Olyan, mintha tökéletes harmóniában jelentem volna meg benne én és Ő. Ám a szemei…a szemei különlegesek voltak..-És az apukád szemeit örökölted, tudod?-mosolyogtam, amint pici kis pilláit felemelve rám pillantott az enyémet tükröző palaszín, ám Carlisle íveit formáló kis szemeivel. Mintha Ő nézett volna vissza rám Lilly-n át.

-Gratulálok!-simította meg a vállamat Dr. Sloan.-Büszkék lehettek erre a kis mesterműre.

-A pici Lilly Cullen-sóhajtotta Addison, miközben arcára ismét mosoly húzódott. Amint lágyan megsimítottam kislányom apró kezeit, mitha…minden rossz semmissé vált volna. És Istenem…a pici ökle alig volt akkora, mint a fél kisujjam.- Viszont most el kell vinnem a kisasszonyt néhány vizsgálatra.-hajolt hozzám Addison ismét, majd óvatosan kihalászta a kezemből az én Lilly-met. Azonnal megbolydult a szívem.

-Ne, Addison!-szólaltam meg kétségbeesetten. Nem vehetik el tőlem még Őt is.-Ne vidd el, a kislányomat!-cseppent le egy rémült könnycsepp az arcomra..

-Esme, muszáj elvinnem Őt-pillantott rám valamivel komolyabban.-Át kell esnie a rutinvizsgálatokon…

-Nem veszíthetem el Őt is-álltam volna fel, mire Mark azonnal visszatolt engem a szülőszékbe-Kérlek, ne!-könyörögtem, mire nem bírtam megállni, hogy küzdeni ne kezdjek Mark erős karjai közt. Olyan voltam, mint egy csapdába esett vadállat, aki menekülni próbál.

-Mark, adj be neki 8 milligramm benzodiazepint-fordult hozzá, mire fél szemmel láttam, amint Addison kérését teljesítve, az infúziómba adja a kicsit erősebb nyugtatót.

-Ettől jobban leszel, hidd el-simította meg egyik kezével a karomat, amire néhány pillanattal később éreztem is, amint eltompul a tudatom, majd nyugtató sötétség húzódik könnyes szemeimre.