Gyógyító szerelem XXXII. Fejezet

Sziasztok! :)
Hát még is sikerült elkészülnöm a fejezettel :) Ez egy elég különleges rész lesz, de majd meglátjátok :P Nem mondok el előre semmit :)
Most viszont azt is közlöm veletek, hogy az elkövetkezendő két hétben nem lesznek ilyen gyakran frissek, mivel vendégem lesz, utána pedig egy egyéb egyhetes elfoglaltság, és így nem nagyon fogok tudni írni...(Előre is bocsánatot kérek a befejezésért)
Jó olvasást!
Puszi!
Carly :)




 (Esme szemszöge)

-Szívem! Szívem, kelj fel!-hallottam meg Carlisle mélyen csengő hangját, mire fáradt szemeim egy apró ásítás kíséretében kinyíltak. Nem tudtam, hogy mennyi az idő, de az ablakok szinte korom sötétek voltak. Úgy tűnik, átaludtam az egész napot…

-Miért nem keltettél fel?-dörzsöltem meg a szemeimet.

-Olyan mélyen aludtál, hogy nem volt szívem téged megzavarni-nézett rám bűnbánóan.-Ugye nem haragszol?

-Dehogy haragszom-húzódott arcomra apró vigyor-nem tettél semmi rosszat.

-A szüleid pedig behozták a vacsorát-tette elém mosolyogva a jól megrakott ételhordót-de a lelkemre kötötték, hogy nem hagyhatom kihűlni.

-Ez anyára vall-kuncogtam fel halkan, miközben lassan kanalazni kezdtem a frissen elkészített húslevest-sosem hagyná, hogy bármiben is hiányt szenvedjek.

-Igaz anya típus-simította meg az arcomat-akár csak te…

-Csak túlzol-vörösödtem el egy pillanat alatt.-Én csak azt teszem, amit az ösztöneim mondanak.

-Éppen erről beszélek-nyomott puszit az ajkaimra-ráadásul már akkor is megvolt benned ez az ösztön, amikor még nem voltak gyerekeink.

-Ez hogy érted?-néztem rá kérdően.

-Amikor először láttam melletted azt a kisfiút, már akkor is le voltam nyűgözve az anyai viselkedésedtől-magyarázta-olyan kedves és érzékeny voltál, mintha a saját fiadról lenne szó.

-Köszönöm-sütöttem le a szemeimet zavaromban-én nem is tudom, mit mondjak…

-Ne mondj semmit-hallgattatott el ujjaival-inkább egyél, mert kihűl a levesed!

-De csak miután elvégeztem a vizitet-lépet be az ajtón Addison.-Bocsánat, hogy így rátok török, de napközben nem akartam zavarni.

-Nem zavartál volna-vágtam rá azonnal-csak a gyerekosztályon voltunk.

-Az éppen elég indok-hajtotta fel a pizsamám felsőjét-Hogy érzed magad?

-Nincs különösebb panaszom-válaszoltam-talán egy kicsit fáj a hasam, de nem vészes.

-Mondtam, hogy erős vagy-kacagott fel halkan-csak az önbizalmaddal van némi gond.

-Nem először mondják-sóhajtottam-Áu!

-Itt fáj?-nézett rám kérdően, amikor az előbbi mozdulatára felszisszentem.

-Egy picit-bólintottam-de csak akkor, ha hozzáérnek.

-Nem csodálom-rakta a kezemre a vérnyomásmérőt-egy komoly szülésen vagy túl, ami eléggé megviselte a szervezeted.

-Ráadásul a műtét miatt elég gyenge is vagy-folytatta Carlisle-már az is csoda, hogy ilyen élénk voltál egész nap.

-A vérnyomása viszont egész normális-állapította meg mosolyogva-bár kicsit magasabb az átlagnál, de ez a terhesség következménye. Nemsokára ez is visszaáll a normálisra, és akkor minden gond nélkül visszatérhetsz a mindennapokba.

-Mikor kezdhetek el járkálni?-néztem rá érdeklődve.

-Szerintem holnap már kimehetsz a folyosóra, de csak szigorú felügyelet mellett-nézett rám komolyan.-Szerdán pedig már egész nyugodtan sétálgathatsz, csak figyelj arra, ha valami fájdalmat érzel, akkor azonnal ülj le valahová, nehogy valami baj legyen belőle!

-Ígérem, vigyázni fogok!-tettem kezem a szívemre fogadóan-Csak ne kelljen ennyi időt az ágyban töltenem.

-Úgy látom, valaki nem bír a fenekén maradni-csóválta meg a fejét Carlisle lemondóan-pedig most tényleg az lenne a legjobb, ha pihennél.

-Carlisle, hadd tegye azt, ami jól esik-vágta rá Addison-tudja hol vannak a határai, és én sem látom akadályát, hogy miért ne mozoghatna.

-Hát jó-egyezett bele végül nehezen-de csak akkor, ha én is vele mehetek az első alkalommal…

(Carlisle szemszöge)

-Most már ideje lenne visszamennünk-néztem rá aggódva, amikor már tíz perce sétáltunk a kórház udvarán-Addison azt mondta…

-Azt mondta, hogy nyugodtan sétálhatok-folytatta nyugtatóan.-Már nincs semmi bajom, hidd el!

-Alig telt el idő, mióta megműtöttek-mondtam komolyan-egyszerűen nem bírnám elviselni, ha történne veled valami miattam.

-Milyen miattad?-vette az arcomat kezeibe-Te nem tehetsz semmiről…

-De az én hibám lesz, ha most nem vigyázok rád-sóhajtottam-ha felszakad a sebed, azért csak is én felelek.

-Jól van -adta be a derekát-de mi lenne, ha inkább leülnénk valahova?

-Nagyon makacs vagy, tudod?-kacagtam fel halkan.

-Egyszerűen csak nem akarom betegnek érezni magam-válaszolta-túl sok időt töltöttem kórházban a közelmúltban…

-Ha viszont nem tetted volna, talán sosem találkozunk-simítottam meg az arcát.-Emlékszel mi történt itt a megismerkedésünkkor?

-Hogy is feledhetném el, amikor a cseresznyefa tövében először megcsókoltál-mosolyogta.-Még sosem tapasztaltam ahhoz hasonlót.

-Akkor még nem is gondoltam volna, hogy egyszer ismét itt fogunk sétálni-sóhajtottam.-Csak az a különbség, hogy most egészen más ok miatt kerültél ide.

-Hát igen, akkor épp nem voltam a legjobb formámban-húzta el a száját-Mennyire megváltozott azóta minden…

-Mint például?-néztem rá érdeklődve.

-Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz ez alatt az egy év alatt-magyarázta.-Lassan elnyerted a teljes bizalmamat, és nem siettettél semmiben. Melyik férfi tenné meg ezt egy nőért?

-Szerintem egy normális férfinak illene megtennie-mosolyogtam-legalább is ha tényleg szereti azt a bizonyos nőt.

-És te tényleg szeretsz engem?-vonta fel a szemöldökét kérdően.

-A világnál is jobban-csókoltam meg lágyan-ha tehetném, akár az életem is odaadnám érted.

-Azt azért nem kéne-kuncogott fel halkan-Mihez kezdenék nélküled?

-Ezt én is megkérdezhetném magamtól-húztam lágyan magamhoz, miközben ajkaink egy gyöngéd mozdulattal összeforrtak.

Tudtam, hogy ez a szenvedély sosem fog kihűlni köztünk. A megállíthatatlan futótüzet, ami minden nap az ereinket szántotta, semmilyen gond ki nem olthatta…Így hát elérkezettnek láttam az időt, hogy lépjek…

-Esme-szakítottam meg a csókunkat-kérdezhetek valamit?

-Persze, amit csak akarsz-vágta rá azonnal.

-Jó érezni, hogy szeretlek, nagyon és egyre jobban-térdeltem elé mosolyogva-ott bujkálni a két szemedben, rejtőzködni a mosolyodban. Érezni, hogy szemeid már szemeimben élnek és néznek, s érezni azt, ha szép…veled szép, és csak veled teljes az élet-vettem elő a zsebemből a már pár napja magamnál hordott kis dobozt.-Hozzám jössz feleségül?