XIV. Fejezet Egy másik világ

Sziasztok! :) Meghoztam a frisset!!! :) Ez egy érdekes rész lesz :) Remélem tetszeni fog!!!

Puszi!

Carly
u.i.: Kérlek írjatok komikat! :) 

(Esme szemszöge)

Nem tudtam feldolgozni a történteket. Akitől mindig rettegtem,...aki megkeserítette az életem, most visszatért, és újra azon van, hogy tönkretegyen. Féltem egyedül. Mi lesz, ha Carlisle csak egy pillanatig nincs mellettem, és akkor olyat tesz velem, amit ...bele se akartam gondolni. Féltem, hogy kisfiam meghallja.

-Kedvesem jól vagy?-simogatta meg vállamat, miközben a nappaliban ültünk , és Edward a szőnyegen játszott a macijával.

-Igen, csak elgondolkodtam-mondtam rekedt hangon.

-Annyira elsápadtál. Mi rázott meg ennyire?

-Félek, hogy mi lesz, ha csak egy percre nem vagy mellettem...hogy mi lesz, ha Charles akkor rám talál és...-hagytam félbe mondatom, de arcán láttam, hogy pontosan tudja, hogy mi az, amire célozni akartam. Tudta, hogy mire képes az a szörnyeteg.

-Drágám, az nem fordulhat elő. Nem hagyom.

-De...

-Nincs semmi de! Ilyenre még csak ne is gondolj! Érte tegyük meg...-biccentett lágyan kisfiunk felé, akit túlságosan is lefoglalt a játék, mint hogy szavainkra figyeljen-Minél kevesebbet tud, annál jobb.

-Rendben-mondtam halkan, majd lágyan hozzábújtam.

-Menjünk ki kicsit a levegőre. Csak ide a verandára. Jót tenne Edwardnak is. Kicsit futkározzatok a mezőn , és egy időre felejtsd el azt, ami tegnap történt-mondta mikor megérezte a bennem egyre csak gyűlő aggodalmat.

-Jól van. Egy kis kimozdulás...biztosan jót tesz-mondtam, majd kedvesemmel együtt felálltunk a kanapéról, és megindultunk az ajtó felé.

-Kicsim, gyere, menjünk ki játszani jó?!-mosolyogtam.

-Jó mama-mondta , majd nevetve szaladni kezdett a veranda felé, és egy hatalmas ugrással le is ugrott a lépcsőről rá a kicsit átfagyott, kora téli talajra, majd széles mosollyal az arcán fordult felém. Mi Carlislelal leültünk a verandára, és néztük, ahogyan élvezi az életet. Eszembe jutott, milyen üres is volt az élet, még mielőtt egymásra nem találtunk. Carlisle minden tekintetben tökéletes. Tökéletes apa, tökéletes férj, és tökéletes szerető, bár ezt soha nem jegyeztem meg hangosan, hisz az ilyen nem illendő mondat egy nő szájába. De mi tagadás...így van.

-Ugye, hogy jó ötlet volt-mosolyogta arcom bőrébe, miközben lágyan csókolgatta azt.

-Igen-nevettem-úgy könnyebb ellazulni, ha van egy ilyen hozzáértő személy is a közelben-nyomtam gyors csókot ajkaira, amitől ő is elmosolyodott, majd lágyan újra csókolni kezdett.

-Drágám, ne a gyerek előtt-mondtam, amikor már kicsit kezdtük túlzásba vinni a dolgot.

-Ne mondd, hogy nem esik jól-kontrázott nevetve, mire én is elnevettem magam.

-Azt nem mondom, csak szerintem ezt nem illik. Főleg, hogy Elezarék is nemsokára hazajönnek a vadászatból. Mit szólnának hozzá? Meg Edwardnak is példát kell mutatnunk.

-Imádom benned ezt a felelősségtudatot . Kár, hogy bennem elveszik, ha a közelemben vagy-nevette.

-Ez hízelgő, és hidd el, nekem sem könnyű visszafogni magam. De meg kell próbálnunk-simítottam meg arcát, mire mosolyogva ő is enyémhez nyúlt.

-Szeretlek!-mosolyogta.

-Én is -mondtam, majd egy lágy csókot lehelt az ajkaimra. Ekkor azonban történt valami. Kedvesem izmai megfeszültek, és ugyancsak feszült idegekkel kapta fejét az erdő felé. Megszólalni sem mertem. Tudtam, hogy Charles visszajön. Tudtam, hogy nem adja fel. Gondolataimba szinte kiabáltam kisfiamnak, hogy jöjjön vissza. Kezdtem megszokni ezt a fajta kommunikációt mellette. Pillanatokon belül mögöttem is termett. Szorosan kapaszkodott meg kezemben, miközben mi felálltunk, és Carlisle védelmezően húzódott elém. Ekkor én is megéreztem a látogatónk illatát. Nem ő volt. Nem éreztem azt a félelmet, amit nála. De ettől is kirázott a hideg.

Ekkor megjelent az erdő szélén kettő, fekete köpenyes férfi. Szemük égő tűzként vöröslött fehér arcukon, és bőrük akár a papír olyan vékony volt. Az egyik férfi haja korom fekete, akár az éj, a másiké sötétszőke, vagy inkább fahéj-barna. Az egyik izmos és magas, a másik vékony és elegáns volt. De egy valamiben hasonlítottak. Arcukon a hideg semlegesség látszódott. Mintha cél nélkül, de valamiért még is céllal jöttek volna ide.

-Üdvözletem!-köszönt udvariasan férjem-Mi szél hozta az urakat a mi környékünkre?

-Tulajdonképpen...maguk-felelte az alacsonyabbik-Én Demetri vagyok, a társam pedig Felix. Aro mester küldött minket.

-Aro-t régen ismerem. Biztosan nyomós oka van, ha itt vagytok-mosolyogta készségesen Carlisle.

-Igen, az egész családnak jönnie kell. Beleértve a fiút is -nézett a hátam mögött lévő Edwardra, mire ösztönös morgás hagyta el torkomat. Bár nem tudtam, kik is ezek az emberek, de anyai ösztöneim azt súgták...kisfiam életét akarják. Nem is tudtam, hogy fordult meg a fejemben ilyen előítélet, de valami…valami azt súgta ennek a dolognak nincs pozitív kimenetele. Carlisle nyugtatóan simította meg arcom, mire a belőlem feltörő morgás lassan elhalkult, de a szememet továbbra is szikrázva szegeztem a két férfira.

-Nos, hogy ezt megbeszéltük, talán indulhatunk is-mosolyogta Demetri, majd elindultak az erdő felé. Párom vállamat karolta, miközben kisfiam a kezemet fogta, és mi is utánuk indultunk.

-Mi folyik itt?-sziszegtem halkan.

-Csak tedd amit mondanak-suttogta, majd folytattuk utunkat. Másnap este elértünk egy olasz kisvárosba. Az utcák szűkek , és kövezettek voltak. Az egész rendkívül réginek tűnt...talán több ezer évesnek is. Az ódon falak ablakai közül párban gyertya pislákolt, de a legtöbb közülük már éj-fekete volt. Már nem voltak emberek az utcán. Ekkor megérkeztünk egy magas templom elé. A magasra nyúló óratorony a legmagasabb épület volt az egész városban.

-Hol vagyunk?-súgtam halkan Carlisle-nak.

-Volterrában. -mondta, majd ekkor lefordultunk a templom melletti kis utcában, és egy csapóajtóhoz léptünk. Az erősebbik férfi könnyedén felnyitotta, majd kezével udvariasan intett lefelé.

-Vendégek előre-mosolyogta, mire Carlisle a kezemet fogva segített le a lépcsőn. Rettenetesen feszülten éreztem magam. Izmaim feszültek, és az idegeim szinte pattogtak. Carlisle nyugtatás képen folyamatosan a vállamat simogatta, miközben egy szűk folyosón haladtunk át. Nemsokára elértünk egy hatalmas , faragásokkal teli ajtóhoz. Mikor az erősebb férfi, akit Felixnek hívtak kinyitotta,és egy elképesztő méretű , márvány terem látványa tárult elénk.

-Üdvözletem, régi barátom!-mosolyogta, egy hosszú fekete hajú férfi.

-Aro, én is régen láttalak-mondta párom , miközben halovány mosolyt erőltetett arcára. Én továbbra is csak némán figyeltem , miközben kisfiam kezét szorítottam. Nem akartam elengedni...egyetlen pillanatra sem. Féltem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy hozzáérhessek. És ezt a félelmet semmi nem tudta kiűzni belőlem.

-Kétszáz év hosszú idő. Gyorsan eltelt...szinte repült-nevette.-Látom te sem tétlenkedtél ezen idők alatt-pillantott rám, és kisfiamra.

-Nos..-köszörülte meg torkát férjem-Igaz, ami igaz...történt néhány dolog mióta nem találkoztunk.

-Tudod...tudomást szereztem egy ilyen „dologról”, ahogy te mondtad. Ugye tudod, hogy szabálytalan amit tettél?

-Fogalmam sincs miről beszélsz...

-Jane...-fordult a mellette álló szőke lányhoz. Igen lányhoz, mert alig lehetett 16 éves.

-Ki vagy te?-kérdezte, mire kisfiam torkát hirtelen hagyta el fájdalmas ordítás, majd összeesett a hatalmas terem márványpadlójára. Én abban a pillanatban lehajoltam hozzá, és kétségbeesetten kerestem fájdalmának okát. De ő egyre csak kiabált, és kiabált-Miért teremtettek?-kérdezett újra, mire ismét egy sikoly hagyta el torkát gyermekemnek. Nem tudtam elviselni ami történik, Tudtam...biztosan a szőke lány, a Jane csinálja. Nem lehetett más.

-Elég! Elég!-kiabáltam, mire ő csak mosolygott. Az előttem lévő világ ekkor szinte vörösben kezdett szikrázni. A fájdalmas hang, melyet Edward adott arra késztetett, hogy védjem. Akárhogyan, akármilyen módszerrel, akármi árán. Ebben a pillanatban azt éreztem, hogy megölöm azt a lányt. Az én kincsemet senki nem bánthatja. Senki. Rettenetesen dühös morgás szűrődött ki fogaim közül, és éreztem, hogy átjár a méreg. Carlisle, mintha megérezte volna, hogy támadni készülök, átkarolt erős karjaival, és olyan erősen tartotta támadásra álló testemet, hogy féltem, még a végén én teszek kárt benne.

-A saját érdekében uram...állítsa le azt a lányt, mert nem tudja mire képes egy anya a gyermekéért-morogtam , mikor rájöttem, Carlisle nem engedi, hogy tervem végbemenjen.

-Jane, kedvesem...elég-mondta nyugodt hangon, mire Jane elfordította rólunk tekintetét, és Edward kiáltásai is alábbhagytak. Ekkor Carlisle elengedett, és én rögtön gyermekemhez szaladtam. A zokogás kerülgetett, mikor karjaimba kaptam, és magamhoz ölelve tartottam. Kicsi hiányzott, hogy azt tegyem, amit soha nem gondoltam volna magamról. Nem is gondoltam volna, hogy az anyai ösztönök így el tudják venni a józan ítélőképességemet. Varázslatos erő, mely mindenen felülkerekedik. Ilyet emberként nem éreztem. Úgy tűnik vámpíroknál...illetve nálam ez rettenetes mértékben megerősödött. Az életemet is odaadtam volna, hogy ő élhessen.

-Megoldhatjuk békésen, vagy így is...-mosolyogta az Aro nevű férfi.

-Aro, az igazat mondom. Semmi rosszat nem tettünk. Ha esetleg a kisfiunkkal kapcsolatos akkor...

-Igen...talán ha nem változtattál volna át egy gyereket...nem lennénk itt.

-Hogy mit csináltam?-nézett rá döbbenten.-Teljesen félreérted. Honnan veszed ezt az egészet?

-Az egyik informátorunk súgta-mondta, mire a mögöttünk lévő ajtó kinyílt, és rajta belépett ő...Charles. Gúnyosan mosolyogva sétált el mellettünk, és Aro mellé állva figyelt tovább minket. Szóval ezt értette az alatt Nora, hogy hatalom van a kezükben. Meghűlt bennem a vér.

-Semmi nem igaz az egészből. Higgy nekem! Ilyennek ismersz?

-A dolgok változnak...

-De én nem. Tudom bizonyítani...

-Még is hogyan? -mondta, mire férjem elgondolkodóan meredt maga elé. De pár pillanat múlva felcsillant a szeme, majd tekintetét kisfiunkra emelte.

-Nos...a fiunk gondolatolvasó. Mindent látott, hallott, mióta létezik e világon. Sőt még előtte is. Ha a saját szemeddel látnád a dolgokat, talán meggyőznélek vele.

-Rendben van...egy próbát megér-mondta, majd lépdelni kezdett felénk, de én morogva szorítottam magamhoz Edwardot.

-Kedvesem...nem lesz semmi baj. Csak megérinti, és ezáltal látja minden gondolatát, amit valaha látott, hallott, gondolt. Nem fog ártani neki-mondta szerelmem, mire abbahagytam a morgást, és kisfiamat sem szorítottam olyan nagyon.

-De nem adom neki oda-mondtam határozottan.

-Nem is kell asszonyom-mondta Aro- Csak megérintem-ekkor kicsi kezét az övébe vette, és szeme tisztasága ekkor homályba fordult. Látszott, hogy nem itt van lelkileg. A szeme is járt, ahogyan gyermekem gondolataiban turkált.

-Érdekes-mondta elképedten-minden olyan valós...és igaz. Hihetetlen, de igaz Carlisle minden szava-ekkor Charles felé fordult.-Te viszont...meglakolsz a gyanúsításért . Ezért halállal lakolsz! Vigyétek!-mondta, mire Charlest két erős testalkatú vámpír fogta kézre, és egy cella kinézetű ajtó felé kezdték vonszolni.

-Nem! Nem az én ötletem volt! Nora! Ő csinálta! Nem én!-ezek voltak utolsó szavai, melyek torkát elhagyták. Ezután néma csend lett.

-Ti pedig...bocsájtsatok meg nekünk ezért a félreértésért-mosolyogta Aro.

-Próbálkozunk, de most indulnánk, ha nem bánod-mondta udvariasan párom.

-Természetesen elmehettek. Remélem még találkozunk!

-Én is remélem-köszönt el Carlisle, majd Felix kitárta az ajtót, és visszaindultunk Amerikába.