III. Fejezet A múlt szárnyain

(Esme szemszöge)

-Tudod, neked hatalmas szíved van-mondtam, miközben rá mosolyogtam, és felmentem a szobámba. Felfeküdtem az ágyamra, miközben egy hatalmas sóhaj hagyta el ajkaimat. Csak ő járt a fejemben. Nem láttam még nála őszintébb , és gyengédebb férfit. Láttam rajta, hogy mennyire visszafogott, és kedves. És azok a rózsák... ő maga a megvalósult álom, de félek megtenni a következő lépést. Mi lesz, ha nem vagyok elég jó neki? Vagy, esetleg, csak addig kedves, amíg szüksége van rám? Nem, ő nem ilyen. Tudom. Már tíz éve is elbűvölt. És, ha megmentette az életem, akkor nem lehet rossz. Na, Esme inkább próbáld fel azokat a csodálatos darabokat, amiket kaptál. Azzal felkeltem az ágyról, és egyesével végigpróbáltam mind a három ruhát. Végül a krémszínű, selyem mellett döntöttem. Nagyon jól éreztem magam Carlisle ruháiban, de azért még is csak kényelmesebb, ha saját méretű, és szabású ruha van rajtam. Szépen összehajtogattam a nadrágját, ami legalább két számmal nagyobb volt, mint az én derekam, és az ingét is. Kiléptem az ajtómon, és átmentem a szobájába. Ő is az ágyán feküdt. Éppen az egyik könyvét olvasta.

-Öööö...remélem nem zavarok-kezdtem bele zavaromban-csak visszahoztam a ruháidat-mosolyogtam. Miközben rám pillantott, halkan nevetni kezdett.

-Ugyan már-mosolyogta- örülök, ha itt vagy-mondta, majd ismét belemerült az olvasásba. Én leraktam a két ruhadarabot a szekrényére- Oh, nem kellet volna. Magam is összehajtanám-mondta lesütött szemekkel, miközben felállt az ágyról, és idesétált hozzám.

-Figyelj, ennyit megérdemelsz azok után, amit értem tettél. Nélküled én már nem élnék-mosolyogtam rá, mire ő közelebb sétált, és átkarolta a derekam. Most már nem rántottam el magam az érintésétől. Kifejezetten jól esett . Tudtam, ő soha nem lenne velem olyan durva, mint Charles.

-Lenne kedved elmenni sétálni egyet az erdőben?-kérdezte kedvesen mosolyogva.

-Örömmel-mosolyogtam, majd még mindig engem karolva nekiindultunk az erdőnek. Gyönyörű, késő őszi idő volt. Minden felé tarka levelek, lágy szellő, és egy-két fán már deresedés. Furcsállottam, de egyáltalán nem éreztem a hideget. Carlisle még mindig a derekamnál ölelt, és egyáltalán nem volt ellenemre.

-Carlisle, mesélnél egy kicsit magadról ?Ha nem vennéd tolakodásnak...-kezdtem bele félve.

-Ugyan már...csak nyugodtan -mosolyogta.

-Te...te már akkor is vámpír voltál, amikor először találkoztunk?-kérdeztem az engem egyik legjobban égető kérdést.

-Én már...1663 óta vámpír vagyok. 1640-ben születtem-mondta, miközben mosolyogva simogatta meg kezével a csípőm.

-Hűha-mondtam elképedten-mennyi mindent láthattál már-mosolyogtam, miközben ő is rám mosolygott.

-Nem is tudod mi mindent...-nevette-Mindenesetre, már vagy 260 éve létezem ezen a világon.

-És te...hogyan lettél ilyen?-kérdeztem érdeklődve.

-Apám lelkész volt. Abban az időben minden legendának hitt teremtmény , valósnak számított. Köztük a vérfarkasok, a boszorkányok, ...és a vámpírok-mondta, miközben szemeivel az enyémbe nézett.- Egyedül nevelt. Édesanyám születésemkor meghalt. Sajnos nem ismerhettem. Apám, ha így ki lehet fejezni...fanatikus ember volt. Nagyon erősen hitt a gonoszban. Üldözte ezeket a teremtményeket. Megégettek egy csomó ártatlan embert, akik igazából nem voltak azok aminek hitték. Mikor apám megöregedett, rám hárította ezt a munkát. Eleinte csalódott bennem...én nem égettem meg, és nem öltem meg csak úgy embereket ok nélkül. Nem láttam démonokat, ahol nem voltak. Egyik este rábukkantam egy csapat valódi vámpírra-nagyot sóhajtott- egy egész csapat emberrel tértem vissza még aznap éjjel. A csatorna szélén vártuk, hogy támadhassunk. Egyszer csak az egyik előjött a rejtekéből, mire én üldözőbe vettem . Már nagyon szomjas, és gyenge volt, így ahelyett , hogy elmenekült volna, rám vetette magát. Szörnyű érzés volt-mondta, és látszott, ahogyan szemei a múltban kutatnak. Emlékszem, amikor én abban az elviselhetetlen égető tűzben feküdtem. Pontosan tudtam mit érzett. Ebben a pillanatban megérkeztünk egy sziklához. Ő leült , és én is mellé helyezkedtem. Az ég borult ege mögül, ekkor előtűnt a nap. És amit láttam, attól leesett az állam. Carlisle bőre úgy csillogott, mintha ezernyi gyémántból lenne összerakva. Olyan gyönyörű volt, mintha nem is e világi lenne.

-Gyönyörű vagy-csúszott ki a számon. Ettől hirtelen zavarba is jöttem, és szégyenkezve kaptam el róla a tekintetem. Ekkor kezével állam alá nyúlt, és arcom az övé felé fordította.

-Te is az vagy-mosolyogta-nézz csak magadra. Ahogyan magamra pillantottam, elcsodálkoztam. Az én bőrömön is ezernyi drágakő csillogott.

-Ez ...elképesztő!-mondtam mosolyogva, majd az arcára pillantottam. Egyszerűen, elbűvölő volt .

-Ez egy elég érdekes vámpírtulajdonság. Valószínűleg a hideg, kristályszerű bőrünk felel ezért a dologért. Visszatérve...miután átváltoztam , körübelül kétszáz évig kóboroltam, mire elég bátorságot gyűjtöttem, hogy emberek közé merészkedjek. Eldöntöttem, orvosnak tanulok, hogy segíteni tudjak az embereken. Így találkoztam veled is-mosolyogta-Kialakítottam egy új életfilozófiát. Nem muszáj embert ölnünk ahhoz, hogy életben maradjunk. Az állati vér is éppen olyan jó a számunkra, csak ezzel nem oltunk ki ártatlan életeket. Sajnos, ez a szokás nem túl népszerű a vámpírkörökben...-sóhajtotta.

-Én tökéletesen megértelek-kezdtem bele-én sem lennék képes ártani egyetlen embernek sem, egyszerűen, nem menne-mosolyogtam, majd a földre meredtem, ahogyan elképzeltem magam, ahogyan ártatlan életeket oltok ki a Whiskonsin-i utcákon.

-Te vagy az első, akiről nem tudnám elképzelni, hogy öl. Túl kedves, és túl jószívű vagy ahhoz, hogy ilyet tegyél-mosolyogta Én kicsit közelebb húzódtam hozzá. Kezemet a vállára helyeztem, miközben egymásra néztünk.

-Te egy jó ember vagy. Őszinte, kedves, gyengéd...soha nem ártanál senkinek, és én teljesen megbízom benned. Még soha nem bíztam ennyire férfiban. Azt hittem, minden férfi egy kegyetlen, nő zsarnok , de rólad mindig is tudtam, mióta megláttalak ,hogy te más vagy. Te nem vagy olyan , mint a többi férfi. Te több vagy annál, jobb-mosolyogtam, és nem tudtam irányítani a szavaimat. Amit iránta éreztem, az több volt puszta bizalomnál. Szinte biztos voltam benne, hogy szerelem van köztünk.

-Köszönöm, hogy így gondolod-mondta, miközben mosolyogva simította meg az arcomat. Ujja nyomán égett a bőröm. Persze jó értelemben.

-Carlisle, neked...neked volt valaha gyermeked?-kérdeztem, mivel megfordult a fejemben, hogy esetleg én, és ő, és...és ha netán összejönne, akkor...lehetséges lenne-e ez a dolog. Ekkor kezét elvette az arcomról, és gondolkodóan meredt maga elé.

-Nekem soha nem volt, de már nem is lehet, ugyanis a vámpírok örök meddőségre vannak ítélve-mondta ki szomorúan. Ekkor az én arcomra is kiült a bánat. Örök meddőség? Soha nem lehet többé gyermekem? Aki meg volt, az nem él? Ekkor Carlisle közelebb hajolt, és kezével megsimította az arcom. Én a fejemet a mellkasára hajtottam, és egészen közel ültem hozzá, hogy érezzem a testét. Jól esett a karjaiban lenni. Pedig olyan szívesen vállaltam volna tőle gyereket. Gyerekeket. Akármennyit. Legalább négyet. Biztosan olyan gyönyörűek lettek volna mint ő. Két kisfiú, és két kislány. Biztosan mind olyan szép, és őszinte lett volna-Sajnálom-mondta vigasztalóan. Sajnálja? Ez nem az ő hibája. Nem tehet róla.

-Figyelj, van, amin nem lehet változtatni...-törődtem bele nehezen. Ekkor Carlisle egy lágy puszit nyomott a homlokomra, amin elmosolyodtam. Az első nyom, amit az ő ajka hagyott rajtam. Nagyszerű volt. Olyan,..vagy is jobb volt , mint az első csók, ha nem is a számra kaptam.

-Szabad megkérdenem... voltál valaha nővel?-nem akartam , hogy félreértse. Csak hajtott a kíváncsiság, vajon én vagyok-e az első, vagy már van tapasztalata e téren. Ekkor halkan nevetni kezdett.

-Érdekel igaz?-mosolyogta-Nos, az az igazság, hogy soha életemben nem kerültem ilyen közel nőhöz, mint hozzád. Esetleg egy köszönésre, de úgy, hogy hozzáérjek, vagy simogassam...soha-mondta, miközben mosolyogva simította meg az arcom. Ezen kicsit megdöbbentem, de nem akartam, hogy ez látszódjon.Már lemenőben volt a nap, mire beszélgetésünk végére értünk. Gyönyörű, narancsszínű égbolt látszódott előttünk, miközben a szikla szélén ültünk.

-Figyelj, már nagyon régóta szeretném elmondani neked-kezdett bele félve- te...nagyon fontos vagy a számomra...sokkal több, mint amit valaha is éreztem. Ha közelemben vagy...arcom mindig mosolyra áll, és állandó bizsergés van bennem. És...ha ez túl sok, akkor elnézésedet kérem, és...ne haragudj, de nem bírtam tovább magamba fojtani. Szeretlek-mosolyogta, majd aggódó szemekkel figyelte reakciómat. Az én testemet boldogság járta át...Mióta vártam erre a pillanatra. 10 éve. 10 hosszú éve.

-Én is -mosolyogtam meghatottan, miközben megsimítottam az arcát. Ekkor közelebb hajolt és lágyan csókolni kezdte az ajkaim. Hol a felsőt, hol az alsót csókolta, olyan lágyan, mintha selyemből lennének. Először bátortalanul, majd egyre bátrabban viszonoztam csókjait, miközben ő egészen közel húzott magához, és a derekamat simogatta, míg én kezeimet a mellkasának támasztottam. Ez életem legeslegszebb csókja volt. Szívből jövő, varázslatosan gyengéd, érzéki...nem lehet szavakkal kifejezni.

-Ez életem első csókja volt-mosolyogta Carlisle, miután elváltunk és továbbra is simogatott.

-Bár ez lett volna az első-pihegtem egy halvány mosollyal az arcomon. Teljesen magával ragadott a helyzet romantikája, és még többet akartam Carlsileból. Érezni akartam, ahogyan magához ölel, ahogyan csókol...Ezt követően ajkaink ismét simogatni kezdték egymást, és nem váltak el, legalább tíz percig. Szabadon hagytam, hogy ajkai kényeztessenek. Semmihez sem fogható érzés volt, olyan, amilyet soha nem tapasztaltam még .Nem volt kedvünk haza menni. Inkább befeküdtünk az egyik fa alá, és szorosan egymáshoz simultunk.

Ő egész este a derekamnál ölelt, míg én próbáltam minél jobban befészkelni magamat az karjaiba, néha apró csókokat lopva egymástól. Soha nem hittem, hogy az álmok teljesülnek. De megtörtént. Boldog vagyok, olyan, amilyen még soha nem voltam...